A fogadás

Doktor Valaki rég túl volt azon már,
hogy tudja magáról, hogy ő valaki:
igaz – s ez talán enyhítő körülmény –
ő sem ismert föl úgyszólván senkit
ismerősei közül azon a fogadáson,
amelyre – feltehető tévedésből –
mégiscsak meghívták egy nyári délután;
csak kóválygott hát a töppedt teremben,
ímmel-ámmal elfogadott egy pezsgőt,
majd az asztalhoz lépett megszemlélni
a harapni- (túlzás!), majszolni-valókat,
épp egy sajtos-micsodát emelt volna
tányérjára, mikor a mellette álló
idős, molett extáncosnő ráförmedt:
– Ne azt egye! Ezt a szép ropogósat!
Ajánlottam én már magának rosszat valaha is?! –
Valaki jól tudta, valaki áll mellette,
csak azt nem tudta, ki; az pedig végképp
nem jutott eszébe, a hölgy mit s mikor ajánlott;
kivette hát a ropogósat, bekapta,
ráharapott, s alsó műfogsora,
mint páncélosok alatt a hajóhíd
nyomban inogni kezdett, s a garatból
émellyel vegyes köhögési inger
tört fölfelé. A hölgy nem tágított:
– No, ugye jó? Mondjon már valamit!
Valaki sokáig nem tudott szólni semmit,
majd egy férfias elhatározással
egészben lenyelte a ropogósat,
s – ó, nagyon jó – nyögte megkönnyebbülten.
Szerencsére oszladozott a tömeg már;
a kijárat felől két volt barátja
intett: – Nem jössz? – De megyek. Hova menjünk?
(Még a barátok neve is fölrémlett.)
Valaki már-már reménykedni kezdett,
csakhogy az egyik vissza az irodába,
a másik meg a munkaközösségbe
igyekezett. Kérdezték: – Hát te merre?
– Én csak haza – felelte. – Jó neked! –
mondták, és ezzel váltak el. – Bizony,
de jó nekem – gondolta Valaki –.
senki se ül ezen a sárga padon,
mely éppoly sárga, mint a villamos,
amire várok, s ha hiába várok,
fölröptet éppoly sárga, nyári, vad
sugarak közé, ahol feledem majd
a mű-fogsort, a mű-gondot, a mű-vészt,
és sosem térek többé ide vissza.

A megmentő

Ott ült a sárga padon Valaki,
két könyökét a két térdén nyugtatva,
állát két tenyerébe ejtve
(„küszöbre a lábát, erre állát nyújtja” –
derengett föl benne valahonnan,
és a hívó rím is: „kiszolgált kutya”!;
s egyszerre látóterébe került egy sárga
pólóinggel fedett kerek pocak:
Ugye ön az, mesterem – szólt a pocak gazdája –,
ön írta a Széptani esszenciákat?
Valaki hebegve válaszolt: – Igen, én
bátorkodtam… – Uram, ágybeli olvasmányom! –
kiáltotta a köpcös férfi. – Nem hisz
nekem? Kérem, tisztelje meg szerény
otthonomat, s nyomban bebizonyítom.
Itt lakom a sarkon, két perc az egész. –
Valaki engedelmesen ment
Híve nyomában. Bent a kétszobás
kicsiny lakás egy pillanat alatt
fényárban fürdött: földtől mennyezetig
műszerek s könyvek, a szabad falrészeken
csillagtérképek és holdkráterek
fölnagyított ábrái, az asztalon földgömb,
s az ágy mellett, az éjjeliszekrényen
valóban a Széptani esszenciák
kötete hevert. – Látja, ugye látja! –
mosolygott szilajul a házigazda.
– Ha szabadna egy dedikációt…
– Természetesen – hálálkodott valaki,
s már vette is elő a golyóstollát.
– Milyen névre írhatom? – Memento – hangzott
a válasz. Memento M-mel,
mint Milán. – Valaki meghökkent kissé:
–Tehát Memento Milán? – krákogta.
– Nem, Memento Lajos. – Úgy, értem, értem.
Némán dedikált s átadta a könyvet.
Memento végigsimított a borítón,
majd mutatóujját vendégére szegezte:
– Ön gondterheltnek látszik, mesterem.
Már ott kint észrevettem, a szemem nem csal.
Pedig aki egy ilyen könyvet írt…
– Mit érek vele – legyintett a vendég,
s valami furcsa kényszer arra bírta,
hogy épp itt és most vallomást tegyen:
– Nézze, kinőttem a lakásomat,
azaz nem is én, a két unokám
és a tengernyi könyvem… – Közbevágok,
idefigyeljen – szólt Memento, s lassan
hátradőlt székében – van itt hely bőven,
csak a mi galaktikánkban, szakszerű
becslés szerint 10¹¹, azaz tíz a tizenegyediken,
azaz mintegy száz billió az álló
csillagok száma, érti, ugye kérem,
olyanok, mint a Nap és körülöttük is
bolygók keringenek, olyanok, mint a Föld,
vagy olyanok is, nézzen a térképre,
az csak egy kis falat a Mindenségből;
s maga aggódik? – Már nem is aggódom –
pattant föl a székéről Valaki –,
Memento úr, maga az én megmentőm!
– Ó, az túlzás, csak egy műkedvelő
csillagkoordinátorral áll szemben,
bár nem tagadom, hogy a Szíriusszal
intenzívek a kapcsolataim,
s a Szíriusz, ugye… Valaki lopva
kinézett az ablakon: este lett,
a szemhatáron egy égitest fénylett;
aligha a Szíriusz – vélte a mester –,
inkább a Vénusz, kölcsönfényű bolygó
(akárcsak én), elindulok felé.
– Memento uram, megbocsát, megyek –;
elindulok felé, olyan hívogatóan,
szívélyesen, sőt lakájosan csillog,
s már úgyse érnék haza vacsorára…

A kaméleon

– Figyelj – így szólt Valakihez a Lány
(hajdanvolt lány, tán negyven éve látta
utoljára egy gimnazista-bálon;
de most is sárgarépa-színre festett
sörényt viselt, farmer-szoknyát és tarka,
röpdöső szalagokkal díszitett
fehér blúzt és kezében gitárt lóbált),
– Idefigyelj! – ismételte a Lány –:
kisérj el engem a Western Discóba,
azazhogy ott majd én kísérlek téged!
– Hogyhogy? – hűlt el a mester. – Így, gitárral,
te a Széptani micsodákat
énekeled s én muzsikálok hozzá!
– De hiszen nem is tudok énekelni
s a Széptan nem is énekelhető!
– Mit számít az, van hangerősítő…

Valaki közbevágott: – Úgy tudom,
te neves hárfaművész vagy, minek hát,
már megbocsáss, ez a bohóckodás?
– Hja, hogy én olykor hárfázhassak is,
kénytelen vagyok a Western Discóban…
De mért magyarázzam? Nem vetted észre,
hogy változott a világ? S pénz se kell?
– Valamit orrontok – mondta a mester –,
és mi tagadás, jól jönne a pénz is,
de ez nem megy, mert ehhez én nem értek.

– Idefigyelj – mondta megint a Lány –;
Théophile Gautier, francia költő,
egy kaméleont tartott otthonában,
s vendégeit azzal szórakoztatta,
hogy ezt a kis, képlékeny állatot
különböző színű kelmékre rakta,
s az aszerint lett sárga, kék, piros,
hogy milyen színű szövet volt alatta…

Valaki kissé gúnyosan mosolygott:
– Nyilván nem tudod a történet végét!?
– Vége is van? – Mégpedig tragikus:
egyszer a költő, talán tévedésből,
valamilyen tarka kelmére tette
az állatot, s az szegény, beledöglött.

A Lány nem csüggedt, megrázta sörényét:
– Csakhogy az ember jóval többet bír ki
a kaméleonnál! Jössz vagy maradsz?
– Maradok inkább – suttogta a mester,
és bámulta, hogy libben el a Lány
ruganyosan, korát meghazudtolva,
minthacsak egy szent cél röpítené
és minden sejtje reményt lélegezne;
s erről furcsamód eszébe jutott
Dosztojevszkij, ki a holtak házában
nyomorult, elvadult rabokról írta:
cél és remény nélkül nem lehet élni
(s ők derékig vasban és talpig darócban
valóban céllal és reménnyel éltek).

– Hát én hic et nunc hogy is állok ezzel? –
tünődött Valaki némán, magában –;
hiszen szabad vagyok, senki se bánt,
van mit ennem – hát a cél és remény?
És mintha gyónna, úgy mondta magának:
– Célom még volna, célom változatlan –,
s a folytatáson hosszan eltűnődött:
de reményem horgát mibe akasszam?!

A csemetediófa

Augusztus utolsó szombat délutánján
Dávid (ötéves) kézenfogta nagyapját.
– Most eljössz velem arra a szép rétre,
ahol tegnap is sétáltunk apával,
különben nem tudsz majd tájékozódni,
ha ti is ide költöztök mihozzánk.
– Nincs nagyon messze? – kérdezte Valaki,
mert nemigen szeretett gyalogolni.
– Közel van és az út nagyon érdekes –
bizonygatta Dávid, s már mentek is.
– Nézd, ott a piros kerítés mögött
japáni tyúkok élnek egy kakassal. –
Most épp csak a kakas volt látható,
de az amilyen kicsi volt, oly fényes
méltósággal sétált a kert gyepén.
– Érdekes –, mondta Valaki csekély
meggyőződéssel. A sarok után
Dávid körbe mutatott: – Itt a rét! –
Félig kiégett fű s teméntelen gyom:
lósóska, vadparéj, tarack, lapu,
s rengeteg rég-fölmagzott kutyatej.
A rét szélén néhány gépkocsi parkolt,
majd feljebb: egy elhanyagolt gyümölcsös,
kerítetlen, javarészt almafákkal.
Már a fák között jártak: kis, piros,
kínjukban érett töppedt almák égtek
az ágak hegyén. – Kié ez a kert? –
– Senkié –, súgta Dávid –, a szomszéd bácsi
mondta, és ő mindent tud, bárkié,
almát is szedhetünk… – Nem érdemes,
férges, fanyar… – De ott egy mandulafa!
– Megismerted? jól van… Azon nincs termés.
– És az a nagy dió? – Az majd terem,
nézd csak a zöld golyóbisokat a lomb közt.
– Az miért terem? – Azért, mert a diófa
itt a mi földrészünkön őshonos.
– Micsoda? – Az összes többi gyümölcsfát
más földrészekről, jórészt Ázsiából
telepítették át elődeink,
de a diófa mindig, mindig itt élt,
ezért van, hogy gondozni se nagyon kell.
De a többi fa, ha elhanyagolják…

– Tudod mit – vágott köze Dávid –,
vigyük át a mi kertünkbe ezt a diófát!
– Ezt a hatalmasat? Az lehetetlen.
Ilyen öreg fát átültetni már nem
szabad, mert belepusztul, s nem is győznénk
kiásni a gyökérzetét a földből.
De hogyha találnánk egy csemetét…
Dávid körülnézett és fölrikoltott:
– Ott egy csemete, vállamig se ér!
És a kis diófa valóban ott állt:
– Szemfüles a gyerek – gondolta Valaki. –
Jól jegyezd meg a helyet, ahol lelted,
s majd novemberben, amikor a kis fa
elhullatta már a leveleit,
vagyis megszűnt benne a nedvkeringés,
akkor nyugodtan átültetheted.
– Most még nem? – Most még nem foganna meg.
Dávid sarkon fordult: – Menjünk haza! –
De ahogy ment, tünődve meg-megállt:
– Te, nagyapa, egy fát hány éves koráig
lehet átültetni? – Nem tudom pontosan;
négy-öt éves koráig, azt hiszem.
Felnőtt fát már csak földlabdával együtt.
– Földlabdával? Az egész földgolyóval? –
álmélkodott elmosolyodva Dávid.
– Ugyan már! Egy jókora földcsomóval.
De a gyerek egyre töprengett tovább.
És mondd, az embert hány éves koráig
lehet átültetni? – Most Valaki mosolygott:
– Embert nem szoktak átültetni, az ember
legföljebb átköltözködik, ha kell,
vagy ha akar. – S azt hány éves koráig
teheti? – Nincs rá törvény, se szabály.
– Például te, ötvenhétévesen?
– Semmi akadálya, megtehetem.
A gyerek elhallgatott, most már
nagyapja tűnődött némán, magában:
akárhogy is, csupán földlabda nélkül
ültethetem át magam, s majd megérzem,
hajszálgyökereim hogy dideregnek
az idegen talajban, idegen
kövek, göröngyök közeibe dugva;
megmaradok? – Talán megmaradok;
de termést hozok-e? – ugyan ki tudja!...

A nézés

Költözőfélben régi otthonából
új otthonába, Doktor Valakit
egy délutáni útján elkisérte
Atyai Barátja (továbbiakban: A. B.);
vittek az öreg Ladában nehány
doboznyi könyvet a nyolcezerből,
továbbá két füles ruháskosárban
befőtteket s lekvárokat, miket
Valaki neje tett el télire.
Jó negyedóra múlva megérkeztek.
– Nincs is ez messze – vélekedett A. B.
– Kocsival, persze – mondta Valaki –,
de nem fuvarozhatok hattagú
családot állandóan, s hóban, sárban
gyalogolni majd a legközelebbi
buszmegállóig nem lesz gyönyörűség.
– Mindig a dolgok árnyoldalát látod –
korholta A. B. –, inkább az előkert
ezüstfenyőjét és nyírfáit néznéd,
s a fehér, sárga, vörös, teaszín
rózsákat: ezek a széptan esszenciái!
– Zöldell az élet aranyfája! – erről
mintha hallottam volna már egyet s mást –
dörmögte a mester –; csakhogy nekem
szűkebb lesz, mint volt, a munkahelyem,
és a permanens unokaveszély
tart rettegésben majd bent a szobámban…
– Hát kiülsz ide a teraszra, nézd
(közben már lassan alkonyodni kezdett)
fölkél a hold, DECAT, tehát növekszik,
most olyan, mint egy rücskös bádogtányér,
de nemsokára kifényesedik…
Valld be, mikor láttad kelni a holdat?
– Magam se tudom. Talán igazad van.
Mivelhogy itt a kutya se keres meg,
oly messze esünk a városközponttól,
megeshetik, nem marad hátra más,
mint kis tömény kínai verseket
írni.
Nem is rossz. Milyenekre gondolsz?
– Hát például, ha már a holdat mondtad:

A szeptemberi alkony rám hajolt.
Vörösboromban fehér gyöngy a hold.
Nem szédít a szerelem üdve sem.
Már csak az igaz ösvényt keresem.

– Kínaiasnak tetszik – mondta A. B. –,
ha hiszünk, mondjuk, Kosztolányinak,
de a líra mindig helyzetjelentés,
vagy legalább az is, és megbocsáss,
nincs is vörösborod. – Nincs, igazad van,
de variálhatom másféleképp is:

Alkonyi hold, tündöklő klárisom.
Epekövem van, almalét iszom.
A korsó alján poshad jó borom.
Elfeledtem minden múlt mámorom.

– Ez jellemzőbb a szituációra –
vélte A. B. –, ámbár egy kínai
költő aligha panaszkodnék holmi
epekő miatt. – Én csak magyar volnék,
és a bőrömből mégse bújhatok ki –
mormogta Valaki –, hagyjuk a verset…
– Várj, Arany János is szeptember végén
kötözködött le annak idején
Nagykőrösre, és utána milyen
csöndesen termő évek következtek!
– Termő évek? – tünődött Valaki –;
valóban régen néztem föl az égre
s le a földre, a hangyák sűrüjére,
csak esszenciákat pároltam én, bár
asszociációk lánca fonódik
a léha rózsától a flegma holdig,
s mindezt nem megírni, de nézni kell,
de élni kell: már az esthajnali
csillag felől brácsaszót hallani,
s a nyírfa levele, árnyba borulva,
olyan áttetsző, mint egy angyal ujja,
minden fűszál húrja az áhitatnak,
várva, hogy majd rajta zenél a harmat,
az elült madarak hangja se hallik,
de a földből szikár jajszó nyilallik;
s a tényekből nem fejlik föl az ok:
látom ezt az összefüggő világot –
de nézem-e – vagy csak fogalmazok?!

A közjáték

Az ősz végső napfényes délutánját
mégis a kertben kell eltöltenem –
mondta Valaki, s szavára felelt
kókadozó rózsáival a kert,
s egy idegen hang is felelt neki
– talán a föld lelkének hangja volt az –:
– Miért zaklatsz engem, minek háborgatsz!
Nem jó neked ott bent a hűs szobában,
nagy bolyhos takaródba burkolózva;
elterpeszkedhetsz, lustábban a rögnél,
mely, érzem már, lassan nyugodni készül…
– Tudod – válaszolt Valaki –, én mindig
vagy majdnem mindig elkések a legszebb
pillanatokról, látod, benned is
ilyenkor gyönyörködöm, amikor már
sárgulni kezd a nyírfa levele,
a cseresznyefáé pedig vöröslik,
korán esteledik, széncinke röpdös
a kitárt ujjú szőlőlevelek közt,
s nem mondja „nyitni kék”, mért mondaná,
hiszen a hűs esők évszaka jött el,
lazul a talaj, és nem nyitni, de
sokkal inkább takarni kell a tőkét;
miért vágyom épp most a nyárba vissza?
– Közjáték – mormogta az ismeretlen –,
eső, dér, hó, jég, majd hideg lucsok,
de én nem alszom, csak ti hiszitek,
étlen virrasztok, igaz, mozdulatlan,
ám lesem az eget, a vizeket,
és rajtaütök a tél hadain,
amikor érzem, itt az ideje,
és kezdődik elölről az egész,
és folytatódik végetérhetetlen.
– Hát épp ez az: ami neked közjáték,
nekem, meglehet, már a legutolsó…
– Micsoda? – Év, hónap, hét, pillanat…
– Ha te el is mégy, mindez megmarad:
egy év alatt megfogan a barackfa
a földben, s kivirít, egy hónap és
megpirosodik a retek gumója,
egy hét és karcossá érik a must,
egy pillanat a muslica szerelme –
folytassam még? – A filozófiád
nekem használhatatlan, és csupán egy
ember – kár, hogy papíron létezett csak –
élt volna vele (de félre ne értsd,
nekem rokonszenves), Oblomov úr,
ki reggeltől délig azon tünődött,
fölkeljen-e – tehát ágyban maradt.
Mintha örökké tartana az élet…
– S nem tart örökké? – Mit gondolsz, mi kerget
minket zsenge gyerekkorunkban édes
sütemények, felnőttkorunkban érett
nők után, aztán, hogy alkonyodik,
mért bámuljuk a lemenő napot,
miért iparkodunk, hogy le ne késsük…
– Ugyan mit? – Hát a süvöltő időt.
– Hol süvölt, hol meg símogat, s megint
kezdi elölről, aztán visszatér,
de mindig egy kicsit másféleképpen,
ezért érdemes szemmel tartani:
mindig terem, de mindig mást terem,
mást vagy máskor, ezt nem lehet megunni,
próbáld ki: a közbülső változások
magjában állandónak megmaradni,
míg kint helyet cserél az árny, a fény…

– Nekem állandóak – a változások,
és fény se, árny se múlik el, csak én.

Az idézet

Valaki jónéhány előadáson,
szümpozionon, avagy csak afféle
szakmai találkozón idézgette,
tán a kelleténél is többször J. A.-t:
Csinálok csempét, csavaros hajót,
jókedvembe rosszat, rosszkedvembe jót.

Mígnem egyszer egy filosz közbeszólt:
– Sajnos, mester, pontatlan az idézet,
hitelesen így szól, ha kétkedsz, nézd meg:
„Csinálok csempét, csavaros hajót,
bánatba rosszat, közönyömbe jót.”

– Hogyhogy? Ez képtelenség – tépelődött
Valaki –, negyven éve tudom e két sort,
így maradt meg bennem – utána nézek,
és kézből kontrázlak… Utána nézett:
a hetvenhatos összes a Széptani
kiadásban úgy közölte a verset,
ahogy a vita-partnere idézte;
gyerünk elő hát az ős Cserépfalvi
féle ronggyá olvasott péperbekkel,
az nyílván őt igazolja… S ugyanazt
a szöveget lelte benn, mint az újban
(no, ezt a partit sajnos elvesztettem).

– Mi történt hát itt – tévelygett a mester
(tanítvány? – mindegy!) – saját prakszisomhoz
igazítottam gyarló memóriámat?
(Vagy létezik a zsengék, rögtönzések
közt ilyen változat? – valószínűtlen,
mert azokat is átnyálazta – hiába!)

Tehát csak rosszul emlékezhetem,
vagy inkább korrigált – az életem
(bevallom, bizony, illetéktelen),
korrigált mégis; én azt tapasztaltam,
hogy jókedvembe megcsúszik alattam
a föld, csak írok, olykor azt se tudom, mit,
de rosszkedvembe kínlódok, vesződöm,
s mégis kijön utóbb a végeredmény,
míg J. A., a régi, valódi mester
közönybe csiszolt s jól, bánatba meg
rosszul – mint mondja –, micsoda különbség!...

Vagy nem is oly rettentő nagy különbség?
Valaki magáévá békítette
a két sort (hiszen a jóról és rosszról
ő se gondolkodott) s már-már idézet
lett a torzulás: – de hiszen igaz,
az ő számára legalábbis az;
s ha ferdít, csavarint, hamisít, mégis
azt tanácsolná J. A.-nak, ha élne,
hagyja úgy a két sort, ahogy nem írta
(közönyömbe jót – ez rá se jellemző
s bánatba rosszat – szinte képtelenség)…
Azon múlik a volt-lét s a jelenlét,
netán jövőnlét… Eddig rágta itt
emberöltőnyi-száraz gittjeit,
miktől a foga majd összetapadt,
s döntött: – Ha J. A.-t újfent megidézem,
csakúgy mint rég – tehát „meghamisítva”,
testemre szabva – végtére enyém
ő és tiétek is (örök-fiatalon) –;
s botolva is, akár e költemény.

A mindennapi

Valaki nem volt hívő (sajnos – szokta
mondogatni, mert a hívőnek könnyebb
élni s meghalni is), de a Bibliát,
azt úgyszólván naponta fellapozta,
szerette mint történelmet, mesét,
moralitást, sőt széptant, Károli
Gáspár jóvoltából, s mert lutheránus
hitoktatásban részesült valaha,
pápista és – hát félig-meddig hívő –
hajdani barátnéjával is egyszer
vitába szállt, mondván: – A Miatyánk
végén az, hogy „mert tied az ország és
a hatalom stb.” kell bizony.
– Ugyan minek kell? – kérdezte az asszony.
– Mert minden eszme megtestesülése
a hatalom – még ha nekem nem is kell –
vágta rá a mester, s ki tudja mért,
tán a Miatyánkról szívébe döbbent
egy rossz (majd jóra fordult) emlék: majdnem
legszörnyűbb nyarán felnőtt életének
esett meg vele: félholt volt a gondtól,
olyan kusza pénzzavarba sodorta
egy kényszerű családi – mi? kaland?
vállalkozás? önsorsrontás? –, no mindegy;
képzelt végrehajtóktól rettegett,
teljes csődtől, sőt már-már éhhaláltól,
s ekkor egy este újra föllapozta
a bőrkötéses, hártyalapos könyvet,
s éppen rányitott: „a mindennapi
kenyerünket add meg nekünk ma – lám,
a holnapra nem gondolt a Megváltó,
csak a mára!? S eltűnődött: valóban,
ma volt mit ennem, sőt még holnap is lesz,
nem bűn-e (hívő, nemhívő?) vajon
a holnaputánon rágódni egyre?

Azóta megbékélt sorsával: úgy leng
létem az űrben, mint áron a csónak
– mormogja reggelenként bandukolva –,
s ha lenne az én ideológiámnak
is efféle passzusa (de nincs, így hát
kölcsönveszem), tudnám, van valami
gondviselőm a teremtett világban,
s garantálja jámbor könnyelmüségem,
hogy majdnem mindegy, mit is hoz a holnap,
ma még megélek boron és kenyéren…

A közkatona

Egy márciusi esős zord napon
Sir Tudor – kezében sötét paraplé –
rászólt Valakire a Váci utcán:
– Állj meg egy szóra, gyere közelebb!
– Szívesen – mondta Valaki –, de ernyőd
alá nem állok, utálom az ernyőt,
inkább megázom. Tudor, a professzor
belenyugodott, s nyomban azt kérdezte:
– Mondd, Valaki, voltál te katona?
– Voltam bizony, 51 s 53
között, mondhatni meredek időkben.
– S mire vitted? – Ó, közkatona voltam,
azaz hogy a végén őrvezetővé
léptettek elő, de nincs nagy különbség,
az is csak legénységi állományú,
akkoriban élhonvédnak is mondták.
– Úgy hát, valamit kezdek érteni.
– Ugyan mit? – Azt, hogy a Széptani Egylet
legutóbbi Közgyüldéjén kibuktál
az Ülnökségből, és mégse hagytál ott
csapot-papot, úgy mint oly sokan mások,
akiket ily méltatlanság ért. Téged
tán nem is bántott a lefokozás?
– Hazudnék, ha azt mondanám, örültem –
mélázott Valaki, s eresz alá állt –,
de valamit épp akkor befejeztem,
s éreztem, most sehogyse megy a munka,
hirtelen elhagyott az önbizalmam:
mi keresnivalóm a tiszti karban,
ha hátra arcot sem tudok csinálni?
És tudod, nem jelentkezett a reflex,
az ösztönös inger a távozásra…
– S ugyan miért? – kérdezte a professzor.
– Nem is tudom, de valószínűleg
azért, mert három hosszú évtized
gyakorlata már megtanított arra,
hogy itt, ebben a mi mesterségünkben
nem számít semmi, se régi dicsőség,
se rang, se cím, csak a munka, mit mindig
elölről, nulláról kell kezdenünk,
igen, nulláról, akár az ujoncok…
– Vagyis valamiképp közkatonák
vagytok ti egyre… – Erről győz meg engem
a tapasztalat. Azért vállalom.
De hogy ne tarts bolondnak, megsugom:
ha újra visszatér a munkakedvem,
még egy generálissal sem cserélnék…
Tudor azért egy kicsit furcsán nézett
rá az ernyő alól, és elköszönt:
– Isten veled, fiú, vigyázz magadra!
S Valaki már némán fejezte be
a gondolatsort, s kissé ingerülten:
– Mit képzelsz, kedves professzor barátom;
szembe ülve a holthalvány papírral,
mért vagyok boldog vagy boldogtalan?
Én nem dicsőségre, rendfokozatra
tettem fogadalmat (persze magamnak),
csupán a jóra, csupán az igazra.
Csupán? Hogy a szó végül célba érjen,
mi tagadás, ahhoz szerencse is kell,
s megesik, csak abból terem az érdem…

Az éhezés

Valakinek fárasztó napja volt:
Gázművek, Széptani Egylet, Tanácsház,
csüggedten bandukolt hazafelé,
de otthon neje lelkesülten várt rá:
– Hallotta már, hogy a Wole Soyinka
(mert ő tegezte őt – de ő magázta
őt idestova húsz esztendeje),
szóval Nobel-díjat kapott a néger
írója?
Íróm? Hogyhogy? Másoké is!
– De mégis, azt a Kongi szüretét
maga fordította, amikor még senki
se figyelt itt rá, eleget kínlódott,
tán most megveszi majd egy pesti színház,
s kihúz minket az adó-adósságból…
– Ne hidd – szólt kételkedőn Valaki –,
csak azért fordíthattam én, mert túl nehéz volt
sokaknak, majdnem végig versben írta,
s váltakozó formákban, joruba
ritmusok olykor – angolon át magyarra,
köszönöm szépen, s házaltam vele
színházról színházra, persze hiába…
– De most mégis más… – így érvelt az asszony.
– Azt csak ne hidd, most inkább vacsorázzunk.

Dávid, a nagyobbik unoka ott ült
az asztalnál már, előtte sült csirke,
kakaó, sütemény – piszkálta a csirkét,
csak a kakaóval s a süteménnyel
foglalkozott – ment már a híradó
a tévében, egy pillanatra föltűnt
Soyinka képe (szöveg a Nobel-díjról),
aztán a nagykép-ernyős kritikus
méltatta S. hazai fordítóit
(Valakiről egy árva szót se ejtett)…
– Téged most nem kegyelnek, örülj neki –
mondta a mester fia (született
mazochista). – Egye meg a fene!
– Örülj, amíg a főitész levág.”
– Még csak le se vágott, de hagyjuk ezt!

Változott a kép és furcsamód megint
egy néger arc került elő, ezúttal
gyermeké – és háttérben a szöveg,
Valaki nem értette pontosan,
mert persze, hogy fecsegtek körülötte,
de nagyjából ez volt: a kontinensen
(vagy világszerte?) negyvenezer gyermek
nem éri meg egyesztendős korát,
bár közülük húszezret meg lehetne
menteni, ha ennének rendesen.
Dávid, aki már fölfogta nagyjából
négyben a kettőt, elálmélkodott:
– Meghalnak, nagyapa, mert nem akarnak
enni? – még meg is szeppent egy kicsit
(előtte a szétcincált csirkecomb):
– És ilyen sokan? – Meghalnak bizony,
sajnos. – Otthagyják az ebédet is?
– Dehogy hagyják, nincs mit otthagyniok.
– Hát akkor nem értem! – Mondtam neked,
egyszerűen csak nincs mit enniök,
vagy olyan kevés, rosszabb, mint a semmi.
– Akkor se értem… – Gyerünk lefeküdni! –
parancsolt rá most Dávidra az anyja –,
Bence már alszik, mars, gyerünk, gyerünk.
A fiú, vonakodva bár, de indult.

S nagyapja tudatában fölmerült
egy régi kép; mikor ő volt ötéves
a Krisztina-templom előtt vasárnap
rongyos kicsi gyerekek kéregettek:
– Isten megáldja, pár fillért kenyérre…
Azután az álmaiban kisértő
bombay-i barna legénykére gondolt,
akinek mindkét karját amputálták,
s nyelvét kiöltve, arra kérte a pajszát,
s ő elszégyellte magát egy kicsit:
mit rágódom adón meg adósságon
s a hivatalnak packázásain,
kritikusokon és frusztrációkon,
hiszen Dávid, mióta él, nem ismer,
sőt nem is látott gyermek-éhezést
itt sehol (de én persze ezt – ezeknek
nem mondhatom… „Már megint konformis vagy!”),
hát hirtelen átzökkent a tudat
más mezejére, eszébe jutott
K. G. Gy. nyilatkozatából egy nagy
mondat, sikeresen meg is jegyezte:
„Minden író élményanyaga addig
tart, amíg nem lesz író” – valahogy
így állhat a dolog, bár szerencsére
őt nem fenyegeti, hisz profiként
csak állampolgár és széptan-tudor,
s eddig idei éve is kinál
bolygó veszélyt és álló csillagot,
különbet (talán) a tavalyinál…

30 óra

Hallgatva a rádiót reggel 6-kor,
mely szerint – bár idézni mégse tudná –
reprezentatív szociológiai
fölmérések tanusítják: manapság
a dolgozók a heti 40 órás
munkaidőből nem egészen 30
órát dolgoznak le ténylegesen.

Valaki először meghökkent, aztán
úgy vélte, kezd érteni valamit,
például azt, hogy miért szóródnak szét
egy nagy Gűz-ép telepen a cementes
zsákok cementestül, miért korhadnak
az ablakkeretek, mért rozsdásodnak
a vadonatúj fürdőkádak, másrészt
miért oly méregdrága egy ebéd
egy kis (és koszos és másodosztályú)
vendéglőben (hiszen a rossz és lassú
munkát meg kell fizetni!) – No, no, várj csak –
mondta magának –, és te ugyan mennyit
dolgozol a főállásodban, no mennyit?
Számolni kezdett: – Bent vagyok naponta
két-három órát, ügyintézek, rendet
csinálok, telefonálok hivatalos
ügyekben, a tényleges munkát inkább
– a kötelező olvasnivalót –
hazaviszem, arra rámegy három-négy
órám naponta (szombat és vasárnap
valamivel több is). – No, ne hetvenkedj! –
pörölt magával –, te sem ebből élsz csak.
– Nem, nem, többnyire hajnalban írom
a Széptani esszenciák további
részeit. – S az ugyan órában mennyi?
– Nehéz megmondani, tán kettő-három.
– S azonfölül már semmit sem csinálsz?
– De, reggel én viszem el D.-t az óvodába
(negyedóra), most takarom a szőlőt,
rózsákat a kertben. – Magánügyek.
– Igaz. De keddenként a Széptani
egylet ülnökségi közös ülésén
veszek részt – Ez a te másodállásod?
Nem. Társadalmi munka. – Jó, az is kell.
És semmi több? – Hacsak az nem, hogy olykor,
bár mostanában majdnemhogy hetenként
elnöklök a széptani passzivisták
gyűldéjén. – Az órában mennyi? – Hat–nyolc,
néha csak négy. – Nem nagy ügy. – Nem is mondtam.
– Aztán igazán semmi több? – Évente
egyszer részt veszek egy zsűri munkájában;
hát, az öt-hat óra sűrü füstben,
fülledt, zsúfolt teremben; kimerítő,
s bár szent a cél s én olykor bárdolatlan
közbekiáltásokkal zavarom
a munkát, szégyellem is magam érte…
– Ez igazán be sem számítható.
– Nem is mondtam. – De ezzel tényleg vége?!
– Hát nem. Olykor, kb. havonta egyszer
elvállalok egy fölolvasást Pesten
vagy vidéken. – Hohó, azért külön
fizetnek! – Ha nem is olyan sokat, mint
Légh Bernátnak, őneki ugyanis
külön tarifája van… – Mondd, nálunk minden
lehetséges, vagy az Egylet ülnöksége
szabott neki külön tarifát? – Ó, nem,
ő maga. – Pénzt viszont bizony te is kapsz.
– El is költöm több mint a felét – érted?
Fölolvasás után áldomás. És azt már én
fedezem. – Az nem kötelező. – Azt nem
is mondtam. – De ezzel már befejezted?
– Körülbelül. Hacsak nem számolom,
hogy főállásom Központi Trösztjénél
negyedévenként egyszer a Tröszt-vezér
irodája előtt előszobázom
egy-két óra hosszat személyzeti
vagy bérügyekben… – Nyilván a magad
érdekében, persze… – Nem, nem, a munka-
társak érdekében. – De ezzel vége?

– Körülbelül vége. – S hány óra ez
hetenként (már ha akadékoskodol,
hogy mások…)?! – Majdnem kiszámíthatatlan.
De kb. három napra esik 30
óra, ha már azt a 30
órát vesszük alapul, s nem számítjuk
azt, amiért külön honorálnak. – Te
dicsekszel vagy panaszkodsz? – Meg is írtam,
elégedett vagyok… Jóllehet, mondjuk
egy nőorvoshoz képest… – Mondd, tudod te,
mennyit hajt egy orvos, és mit keres
például egy kórboncnok vagy röntgenes?
– Tudom, de az enyém is… – Elég sok munka;
kivált ez év őszén jól összejött,
elismerem, de munkád improduktív,
értéket nem hoz létre. – Közgazdasá-
gi értelemben nem, ez így igaz.
– Akkor csak a termelő munkásosztály
tagjaitól várnád el…? Nem csak tőlük.
De legalább a heti 40 órát.
– Tudod-e te, mi az, mondjuk kohászként
etetni a kazánt, és heti negyven
órában? – Tudom, kipróbáltam, szörnyen
kemény dolog  – s annyi pénzért. És mégis.
Valahogy csak rendet kéne csinálni!
– És épp csak a termelő üzemekben?
A melósok közt, ahol a „fémkeblű
dinamókat szopják”… – hiszen tudod?!
– Elsősorban ott. – De mégis, mi baj van?
– Valamit elhagytunk egy útkanyarban,
s most futunk, mint három keréken az autó.

De jól van, hagyjuk a metaforákat;
még a végén éppen azok, kiket
én szeretni szeretnék – megutálnak.

 

A pásztoróra

A Széptani Egylet megbízásából egy este
Valaki néhány keresetlen közhelyet
mondott a holland – világszerte ismert –
táncosok, zenészek és költők parádéján.
Utána az utolsó hegyi busszal
hazafelé tartva, hátul a peronon
észrevette, hogy nézi egy szép fiatal nő;
sőt nem csak nézte, meg is szólította:
– Oh, Mr. V., nice to see you again! –
Az egyik táncosnő volt a csoportból,
s így „civilben”, farmerban, pulóverben
is pompás látvány, megpengetni való lant.
S mert éppen jobb nem jutott az eszébe:
– How do you like this town? – kérdezte bárgyún;
a lány megnyugtatta, hogy Budapest
nagyon tetszik neki; és mielőtt
tovább fűzték volna a szót, le is szállt.

Ahogy utána tekintett, fölötlött benne
valami csaknem negyvenéves emlék,
májusillatú, nem ilyen őszies,
de mégis kissé kesernyés – hogy is volt?
Akkor – elsőéves egyetemista –
Beát ostromolta egy éve már
és mellékesen a századelő
német líráját, de máig se tudja
– csak azt, hogy nem Rilke, sem Stefan George,
de valamelyik nagykaliberű
költőtől vette mély jelmondatát:
„Legszebb a lehetetlen – igaz, B. J. L.,
legjobb barátja szemébe röhögött:
– Ha egy nőt fűzöl, mondd: legszebb a dárdám!

Mindegy. Beát egy május délután
végre rávette, kimennek a zöldbe;
épp ott szálltak le, ahol a holland lant,
nem kellett túl sokáig gyalogolniok,
akkor beépítetlen volt a környék,
hamarosan egy zárt tisztásra értek.
– Üljünk le itt talán – javasolta az ifjú
diák, azaz Valaki zsengébb mása.
– Itt a fűben? – hüledezett Bea
(igazi belvárosi úrilány volt,
s drapp szoknyát, sárga pulóvert viselt).
– Miért ne? A ruhádon meg se látszik
majd, ez a gyep tisztább, meglátod,
akármelyik dunakorzói padnál.
A lány kissé vonakodva leült,
bár a fiú jókora zsebkendőjét
előbb még maga alá terítette.
Majd csókolózni kezdtek – ebben volt már
gyakorlatuk –, s a fiú Bea térdét
símogatta, aztán feljebb csúszott
a keze, fel a harisnyakötőig,
mert akkortájt még harisnyakötőt,
bonyolult szerkentyűt hordtak a nők
(sokkal izgalmasabb volt, mint manapság
a hónaljig érő harisnyanadrág),
s Valaki épp a gombbal bíbelődött,
mikor Bea váratlanul fölugrott:
– Valami nyom alulról! – sikította,
majd kezét szája elé kapva hörgött:
– Egy kutya-hurka! Mibe ültettél te?
– Én? – szabadkozott a fiú, de látta,
a drapp szoknyán barna folt terjedez;
zsebkendőjén, úgy látszik, átütött
a viszonylag friss exkrementum nedve
(sőt szaga is), nekilátott tehát,
hogy a foltot egy vadsóska-levéllel
ledörgölje, ettől azonban zöldes
árnyalatban játszott a drapp szövet;
sehol egy lélek – s mégis mind a ketten
belepirultak a szégyenkezésbe,
a pásztoróra pedig elmaradt,
természetesen, még ha nem is végleg,
jó két hetet késett, s más lett a helyszín…

S most ha, mondjuk, azzal a holland lánnyal
leszállt volna valamilyen ürüggyel
(bár legalábbis az apja lehetne);
kint őszi latyak, eső, levert lombok,
igen, a lány, mintha csak Szepsi Csombor
Márton leírásából lépett volna
elő – hogy is szólt az: „Népe felette
vastag az férfiúi nemben,
asszonyállatok és leányzók
magasak és felette karcsuak.”
Hát ő aztán az volt: felette, felette…
Talán csak egy utcai lámpa fénye
alatt gyönyörködhetett volna benne,
és meglehet, zavarában egyetlen
citátumot mormolt volna, de azt is
fordításban: „Legszebb a lehetetlen.”

A helyettes

Doktor Valaki már tizenhat éve
vette a lapot, hogy a kávéfőzőlány,
a majdnem égszemű, szebben néz rá, mint
az átlagos vendégekre szokott.
Pedig sohasem kivételezett
vele, mással se, mindössze csupán
Hédikét, ezt a rejtélyes korú
(60? 90? 120? éves) asszonyt
kezelte külön, nem éppen pozitíve;
kimért ugyan neki kilenc előtt
csészében egy deci vodkát, de aztán
kidobta szép diszkréten, elegánsan;
üsse kő – gondolta a kávéfőző,
egyébként Lenke volt és valójában
vezető-helyettes; Valaki másképp
se látta őt munkahelyén, mint
finom, áttört csipkés fekete blúzban,
nyakában kék vagy éppen piros muszlin
kendővel, szépen, kényelmesen tett-vett
a pult mögött, látszólag legalábbis;
mindenre ráért s oda se figyelt,
csak a szeme járt szép, kék-keretes
szemüvege mögött. – Hogyan csinálod? –
kérdezte a mester. – Ez is egy szakma!
– mosolyodott el halványan a helyettes.
– De ilyenkor, fizetési napon,
mikor a kemény fiúk betódulnak
(s egy-egy nehéz lány köztük, hébe-korba),
természetesen a sört vedelik
rummal, barackkal, a legjobb esetben
vodkával – hogy mindent felejtsenek
lehetőleg öt perc alatt; de mégis
mért akarnak mindent felejteni?
Te sem érted? – Én csak mérem nekik –
mondotta Lenke, de fantasztikus
rendet tartott a kavargó teremben,
sehol zűr, összetűzés, fizetés
nélküli távozás; egyszerre jött egy
Góliát termetű úr(?), ez kicsit túlzás:
– Ide az egész söntéspultot most nekem! –
harsogta. Lenke higgadt volt: – Parancsol
valamit, uram, vagy csak kiabál?
Az agyvérzés határán álló úr csak
tiblábolt, dadogott, mindenesetre
kért egy üveg hideg sört, s lecsihadt.
Igaz, a (bontott) sör felét a földre
locsolta, ám Lenke egy szót se szólt,
földig hajolt (Uram, zihált Valaki,
ha egyszer ez a gömbölyület az enyém
lehetne!), és a kőről föltörölte
a lottyadt italt… Kidobhatta volna
az ittas vendéget (lásd: a szabályzat),
valami okból mégse dobta ki, tán
azért, hogy keressenek a kislányok
is, mármint a fölszolgálók; támolygott
az agyhűdéses kint a söntéspultnál.
De Lenke, a helyettes, percre sem
jött ki a sodrából, a fél szemével
a vendégeket (ittas vagy nem ittas)
leste, a másikkal a lányokat.

Csak akkor rángott meg szép ajka széle,
mikor a főnök (főnöknő, de mindegy)
teljes terjedelmében behatolt
a főbejáraton – s nyomban üvölteni
kezdett fejhangon… Csupán akkor vette
észre Doktor Valakit: – Óh, hát ön is itt?
– Hol is lehetnék? – dadogta a mester.
– Persze; helyezze magát kényelembe!

Valaki leült, kávét, vodkát rendelt;
és Lenke, a helyettes hozta ki
egy fémtálcán egyensúlyozva neki
(miközben a főnök[nő] újra zordra
fordult, a könyvelést nyálazta át).
– Ért ez hozzá? – kérdezte Valaki.
– Alig – mondta Lenke. Ez nem profi.
S Doktor Valaki jól megmért vodkáját
és erősre főtt kávéját szürcsölve
arra tévelygett el eretnekmódra
gondoélatban: hogy vajon mindenképpen
meg kell-e várni, amíg a rátermett
helyettes nők (fiúk) kiöregednek;
nem lenne célszerűbb talán a főnő
helyébe egy kislányt tenni (majd fölnő),
vagy, uram bocsá, a helyettesét,
ki érti a szakmát, és fürge, szép,
igaz, hogy holtra dolgozza magát,
mégis másnapra föltámad; de hát –
gondolta Valaki – nem váltom én meg
sem ezt a presszót, sem ezt – az egészet…

Az orvos

A már rég hírneves, sőt világhíres
univerzális orvos, Lőcsey Árpád
valamikor egy iskolába járt
Valakivel a premontreiekhez
a Sümegi úton – innen eredt
az ismeretség, amely barátsággá
fajult utóbb… De ne vágjunk elébe;
messze voltak ők még mindketten a
Széptani esszenciáktól éppúgy, mint
az Open Door System-től (azaz annak
honi alkalmazásától); Valaki
48-ban érettségizett, Lőcsey csak
hat évvel később; ezt nagyon sokáig
nem értette a mester, hiszen csupán
négy év volt közöttük a korkülönbség.
Mire megértette… De ne vágjunk elébe.
Amikor 75-ben Bazsiban S. I.-t
temették és Valaki búcsúztatta
sírhalma fölött a Széptani Egylet
nevében, a toron Sörös Istvánnál
az orvossal sok évi távollét után
összeakadtak (Lőcsey akkor éppen
vidéken praktizált), s Valaki nem is tudta,
hogy nagyon megörül egyszer még ő is
ennek a véletlennek. Hosszú évek
múltán, mikor Lőcsey méltó helyén
volt már, a Mélylélek-Kutató élén,
egy napon Valaki lelke is mély lett
(a kelleténél jobban), s hozzá fordult:
– Árpád, ha egyszer fogadhatnál engem?!
(Könnyen ráállt szája az Árpád névre,
egyszem fia is ezt a nevet viselte,
s volt is a két Árpád között valami
nehezen megfoghatóan hasonlatos).
– Evidens, kérlek – mondta Lőcsey –,
holnap reggel 7.12-kor jó lesz?
– Jó –, mondta Valaki, s pontosan ott volt.
– Maradj itt nálunk most, für alle Fälle
cirka egy hétre. Persze Open Door
System. És Valaki ott is maradt.
Két-három nap, s észrevétlen kibújt
tulajdon nyűgei súlya alól,
s attól kezdve a körülötte zajló
különös életet figyelte.
Látta, Lőcsey, ki neki csak Árpád,
itt a Tanár úr névre hallgat, bárki
legyen, csupán így merte titulálni;
először szinte ijesztő volt néki
a szigorú rend – nem volt mód kitérni
előle, se a csendes pihenő
alól nem bújhatott ki más, se ő,
és egyszer, mikor ágyában dohányzott,
bűnét átadták egymásnak a lányok;
mindemellett: még emberségesebb
team-et (nincs jobb szó rá) a képzelet
se teremthetett volna, mint ami
ez volt – és a vezére Lőcsey;
Lőcsey, aki oktatott, beszélt,
meghallgatott és parancsolt, ha kellett,
és lumbált és injekciót adott
s receptet írt (bár azt a legkevésbé
szívesen). És Valaki eltévelygett
gondolatban a hajdan közös gyerekkor
tájaira, mert Árpád – igazán
csak egyetlenegyszer – saját magáról
is mondott valamit: – Tudod, a két év
kiesés, az egy gyermekkori skarlát
következménye… S mintha ki sem esett
volna – tünődött Valaki magában –,
utolérte sorsát, legyőzte a start
behozhatatlannak tűnő hátrányát,
akár saját fia, a másik Árpád
is legyőzheti, van rá tán esélye,
s ahogy ő a fiáéra, Lőcsey
úgy vigyáz most – atyjaként – életére…

A férfi

Valaki épp harmincéves korára
végezte be csak az egyetemen
magyar széptani tanulmányait;
nem önhibájából késett egy kissé,
inkább a történelem szólt bele
tanrendjébe, s ő mégse megtorlásképp
hagyta abba két szemeszter után
a történelmi stúdiumait,
csupán azért, mert évszámok helyett
telefonszámokat tudott csak fejből;
ami nem megy, ne erőltessük – mondta –,
és beérte egyszakos diplomával.

Egy őszi napon a szerkesztőségben
főnöke hivatta s szólt: – Ma vagy holnap
bejelentkezel s tiszteleted teszed
Kassák Lajosnál – verseket kérsz tőle
(prózát egyelőre nem, azzal várjunk);
a konszolidáció organikus
processzusában olyan magas szintre
jutottunk, úgy véljük, hogy ezt a színt is
tolerálhatjuk már, – persze mértékkel…

Az ifjú munkatárs – mert Valaki
akkoriban igazán senki sem volt –
belepirult a nagy s megtisztelő
megbízatásba, de zavarba is jött,
bár főnökének nem mondta, magában
tévelygett csak – hisz az egyetemen
emlegették, de nem éppen becézve,
nem A Kasi-nak nevezték a jegyzet
szerzői (ugyanazok, akik később
agyba-főbe dicsérték), s könyveit
nem lehetett kapni az üzletekben,
néhányat anno talán be is zúztak
– rémlett föl neki –, sajnos nem készültem,
nem készülhettem belőle, de mindegy,
ezen a viziten is túl kell esni.

Kassák és neje az óbudai
nagy sárga bérházban szívélyesen
fogadta, csupán egy cseppnyi gyanakvás
vegyült tejszínként a feketekávé
illatú (és zamatosan kesernyés)
szavakba: – Olvasom írásait
mágának, mocorog ott valami;
mondja, nem konformizmusból biggyeszti
bele a rímeket? – Senki se mondta
azt nekem… – Jó, jó, hagyjuk – vágott közbe
Kassák –, szóval tényleg tőlem akar
verset hozni, s éppen a máguk lapja?
– Éppen a miénk, s nagyon hálás lennék…
– Ne folytassa, már előkészítettem,
mellékesen körülbelül tíz éve,
vagy több is, hogy nem jött le sehol versem,
tessék! – és átnyújtott egy paksamétát.
– Ami nem tetszik, kérem, küldje vissza,
– Legalább hármat szeretnénk lehozni
először, aztán – szólt Valaki s elfúlt
a hangja –, aztán időről-időre
válogatunk majd a többi közül is…
– Ejha, csak bajuk ne legyen belőle –
kétkedett Kassák –; különben a mágá
apját ismerem; jobb egy párnásszista,
mint egy konjunktúrista; máskor is
szívesen látom…

Attól fogva szépen
jöttek a Kassák-versek a Lenni vagy
nem lenni (mit évődve csupán Vagy-nak
becéztek olvasói) lapjain, s ő,
fején széles karimájú kalappal
olykor-olykor eljárt az Ezeréves
törzs- (sőt főtörzs-) asztalához, nagyon
szíves volt Valakihez mindig, ám
nejét – ki akkor szép fiatalasszony
volt – a szakember pillantásaival
vette szemügyre, és elismerően
nyelt egy nagyot… Izzó kánikulában
szállt a telefonhír varja (pár évvel
később): Meghalt Kassák!

Valaki éppen
majdnem egymaga volt a Széptani Egylet
(nyári szabadság, külföldi utak),
csak É.-re, D. majdnem mindentudó
titkárnőjére számíthatott; mindent
nagykeservesen előkészítettek:
Farkasrét, saját halottunk, satöbbi,
csak egy gond maradt, hogy ki mondja el
Kasi versét – az özvegy óhajára –
a sírnál… – Nincs egy fillérünk gázsira –
sírta É. és Valaki gondolt egyet:
L. Z., „A Színészkirály” (írta N. L.)
akkoriban a Garzon-házban élt
R. É.-vel (Uramisten, az is meghalt
azóta); fölkereste kora reggel,
mert telefonja nem szólt vagy nem is volt;
pizsamában botorkált ki elébe
L. Z. – Hát persze, hogy elvállalom! –
kiabálta, s a kérdésre, hogy ingyen
csinálja-e? – Eredj a jófenébe! –
mondta Valakinek –, pénzt el se fogadnék.
(Ilyen színészt se láttam még – tünődött
Valaki), és másnap a temetésre
együtt mentek a színész-házaspárral…

Utóbb minden elcsitult; megjelentek
sorra a Kassák-könyvek, próza, versek,
szinte minden, csak naplóját közölte
húsz évvel később részletekben a Síkföld.
S Valaki épp akkor feküdt kórházban;
úgy érezte, kifut lába alól
a talaj, s ereje elhagyta végleg:
fogyás, étvágytalanság, méla bánat
okkal, ok nélkül; s mert szörnyen unalmas
volt a kórház, jó olvasnivalót
keresett, de minden untatta vagy
épp fölzaklatta – s forgatva a naplót,
valami földerengett: az Egy ember
életét kell újraolvasnia;
az – ki tudja, mért – megnyugtatta mindig;
s végigböngészve az első kötet
lapjait – kétszer is – nagy tévelygése
nehéz napjaiban, egyszerre duplán
kért a szürkészöld, rossz zöldséglevesből,
végtére Kassák csótányt is evett
levesben ifjúkorában fél Európa
munkás-menhelyeit valcolva járva,
sőt tizennégyévesen az üllőre
is rávert – és nem is rosszul – inasként,
sőt hetvenévesen – naplója tudatja –
se volt sértett, csak szegény, s dolgozott
– reménnyel? – reménytelenül is, ha kellett,
és kellett; mellesleg – a magyar avantgárd
detronizált királyaként – az se zavarta,
hogy művészből szerény állampolgárrá
„züllött” vissza… Ez férfi volt, bizony –
gondolta Valaki – ilyen a férfi,
különb egy csak hős hímnél, egy oroszlán-
vadásznál, pilótánál; s megakadt
egy rég érzett meghatódás a torkán
(érzelmi világa nagyon sivár volt
eddigelé mostanában), és szinte
imával fordult Kasi szelleméhez,
s kigyúlt a hit ibolyás ametisztje
(letegezte – mint senki –, mint az istent):
ha orvos nem segít, majd megsegítsz te,
az ember, ameddig él, talpra áll,
s míg újra kezdi, észre sem veszi:
átdöfte mellét a nikkel halál…

Ültessetek gyümölcsfát

Novemberben ültessetek gyümölcsfát –
hangzott a lózung –, s Doktor Valaki
máris osondált az öreg Ladával
a Kányád téesz üzlete felé.
Mellette fia ült, okos gyerek,
igaz, hogy a diófától a meggyet
akkor tudta csak megkülönböztetni,
amikor mind a kettő éppen termett,
ergo: szakkönyvet is hozott magával:
Gondozd a házikerted – vagy effélét…

Hátul a kocsiban a menye ült
(mármint Valakinek) – botanikus
(is) a hölgy, a nagyobbik unokával,
Dáviddal. Tíz perc alatt odaértek.

Az üzletben – részint a szabad ég
alatt – gyönyörű rend és gazdag
kínálat: őszibarack, golden alma
és babarózsák és apró tuják.

De Dávid csak a fenyőfákat nézte:
– Vegyetek énnekem – szinte könyörgött –
karácsonyfát a kertbe! – Ugyan, Dávid –
förmedt rá apja, anyja, s még nagyapja
is helyeselt ezúttal nekik: – Minek,
Dávidom? Öt fenyőfa áll a kertben,
köztük egy ezüstfenyő! – De nekem
van pénzem, mégpedig sok, Nagyi adta –
és megcsörgette bugyellárisát.

– Akkor is fölösleges – szólt rá apja –,
inkább vegyél rajt mandula-csemetét.

De Dávidnak itt már semmi se kellett,
csak lesett, és végre fölfedezett
egy – még parányi – jegenye-fenyőfát.
– Ezt megveszem – s szedte elő a pénzét;
talán 60 forintja volt csupán,
s Valaki az árcédulára nézett:
– 360 forint, ez neked drága.
– De ilyen nincs nálunk, higgyétek el!

Ez a gyerek mindent jól megfigyel,
tán nem lesz oly jó elméleti fej,
mint az apja, de ő talpraesettebb
mindannyiunknál, csupa lelemény…

S mielőtt Dávid elbőgné magát,
nagyapja hozzátett a 60-ához
300-at, és megvették a fát.
A családról ne essék szó tovább.

Másnap a csemetéket földbe tették,
köztük a jegenyefenyőt is, azt csak épp
a kapu előtt – szomszédja a többi
fenyő lesz, ha fel tud majd növekedni.

És a nagyapa tévelygőn dohogta:
– Jó lesz a fát a földbe tenni most, ha
még termését is szeretnénk megérni,
sőt a jegenyefenyőt is, az ám,
ez a gyerek nem is beszélt bolondot;
bár őszül a haj, redőzik a homlok,
nyakunkra nőhet – megérjük talán…

Hedvig a szociális otthonban

Valaki másodízigleni nagynénje,
Hedvig még soha életében nem volt
férjnél – legényként élt – így mondogatta
a mester, mert bohém volt és csekélyke
nyugdíját elette és elpresszózta
(lakásán a villanyt is kikapcsolták)…

S ekkor eljött egy nap, mikor a nej,
E. így szólt: – Fiam, ez nem megy tovább.
Betesszük az otthonba H. mamát.
– Mamát, mamát! – dörmögte Valaki –,
gyereke sem volt, legfeljebb, ha mi…
– Akkor is – szólt Valaki neje zordan –,
parkinzonkóros, s már nyolcvan felett
igencsak kifelé is lépeget…
Maga a lakást fölszámolja, én meg
adminisztratíve rendezem az egészet.

– A Tanácsnál? – rebegte Valaki
kételkedőn, de Hedvig furcsamód
bekerült Kápolnásrétre, hol
szinte a legjobbak kapnak helyet
(Magyarázat: E. asszony zord erélye),
bár a lakás fölszámolásán rendezett
H. néni némi kis jelenetet
az idült parkinzonkórtól, no meg
latin–francia tanár volt szegény
hajdan – s ezernyi könyvétől megválni
nem volt gyönyör, és nem is volt akármi
túltenni magát a függetlenségén,
mit nyolcvan évig óvott, de a végén
túltette magát minden szörnyűségen,
csak a leveses kanalat helyezte
a füle mellé pár napig – de elmúlt…

Meglepő gyorsan megszokta kápolnásréti
kétágyas szobáját (nála esettebb
öreg hölggyel), a kosztot, a cserét,
úgy ahogy volt. S Valaki fia, Árpád,
a szamaritánus lelkű gyerek
egy vasárnapon úgy vélekedett,
sőt nem vélekedett – intézkedett:
– Ma kihozzuk H. nénit, teneked
se lehet fontosabb dolgod, a Széptani
esszenciákat folytathatod holnap.

Valaki morgott, de nem reklamált,
beindította az öreg Ladát,
s némi tévelygés után odaértek.
H. néni már kint ült, kint a padon,
s furcsamód nem is reszketett nagyon,
válla rángott meg egy-egy pillanatra;
de különösképpen a kocsiajtót
alig tudta meglelni, pedig máskor
egy csöppet se félt a kocsikázástól.
– Jól vagy, Hedvig? – kérdezte Valaki.
– Nagyon is jól – szólt Hedvig –, már két éve
mióta itt élek, parkinzonom
csaknem elmúlt, látod, nem reszketek.
Igaz, mindkét szemem belepte egy
szürkehályog, így aztán alig látok…
– De olvasni csak tudsz, mert hogy is élnél,
te mindig jó könyvekben bogarásztál,
na és a tévé, az se épp utolsó…
– Még foltokat se látok – mondta Hedvig –,
csak rádiózok, de az is nagy áldás,
voltaképp most tudtam meg igazán.
– De te mindig teljeséletet éltél!
– Hiszen a sorsom most se hézagos,
ha körvonalakat látok is, de látod,
Á.-tól D.-t meg tudom különböztetni,
és főleg téged, a hangod után.

Valaki ekkor bánta csak igazán,
hogy nem jegyezte meg betű szerint
reggel a rádióban hallott népdalt,
valahogy így szólt:

„Csillagoknak teremtője,
vigyázz minden emberekre,
ta, ta, ta, ta… legényekre,
úton járó öregekre.”

A lényeg

Egy őszi délután Valaki lelkifurdalástól
hajtva úgy vélte, ideje fölkeresni
a legszűkebb hazát, melynek örök hűséget
fogadott, s természetesen megszegte.
Törzspresszójába úgy lépett be,
félénken, akár egy idegen, s valóban
eleinte senki ismerőst se látott,
utóbb tűnt csak föl a sötét sarokban
Bill, a lesérült futballista, ki
fölkiáltott: – Na végre, Valaki!
Már azt hittem, te is beadtad a kulcsot,
mert annyian haltok meg mostanában.
– Azt hírül adták volna a lapok –
felelte szárazon a Széptan „atyja”.
– Tudhatnád, csak írok, nem olvasok –
vágott vissza Bill, s hellyel kínálva őt,
kortyolt söréből, s a lényegre tért:
– Igaz: nemrég látott egy hapsi téged,
amint a Bosnyák téren trógeroltál;
én nem akartam hinni a fülemnek,
így lecsúsztál? – habár kimentetek
mostanában a divatból, de hát…
– Nem szeretem én ezt a többesszámot –
mormogta csendesen a mester.
– Hát akkor kimentél, mondhatom úgy is.
– Engem a divat sosem érdekelt!
– De mégis, te is a piacról élsz.
– Ha nem is a Bosnyák tériről éppen.
Kimentem… – Nem hazudott aki látott!
– Hadd folytassam, családostul kimentem
Délbudára lakni, s bevásároltunk.
Krumplit, hagymát, zöldséget, azt beszélik,
kemény lesz ez a tél, s futnak az árak…
– Ők beszélik, te meg mellébeszélsz;
nekem egyszerűbb volt, a lelátókra
néztem, s hogy szeret – nem szeret, nem kellett
tépelődnöm, ha gólt rúgtam, – világos?!
– Minálunk a lelátó láthatatlan,
s habár a divat, mondtam, engem elvben
nem izgat, pedig én is abból élek,
hogy felolvasni hívnak és közszájon
forog a nevem; mégsem ez a lényeg:
az érdekel csak, ami érdekes;
érdekes, tehát érdekembe vágó!
– Vagyis pénzt hoz konyhádra – mondta Bill.
– Nem olyan egyszerű, kedves barátom,
az vág az érdekembe, ami engem
mint nembeli lényt létemben megérint;
ami fölcsigázza kíváncsiságom:
ki vagyok, honnan és hová megyek?
– Ez nekem így egy kicsit bonyolult;
érdekes, szerintem egy jó krimi,
vagy ha ötlábú borjú születik,
érdekes, ha fölszáll az elefánt…
– Az csak különleges, rendkívüli,
vagy lebilincselő, elismerem –
csóválta fejét lassan Valaki –,
de a mélyen érdekes más bizony;
figyelj ide, ki írta ezt a négy sort:

Ne rendeld romló nyájaidnak
Sorsa alá a sorsomat,
Az embered, ha nem ma-ember,
Kapjon új s új lovat.”

– Valamilyen végvári lovas költő –
tűnődött el Bill –, talán a Tinódi.
– Ady írta és gyönge volt a lába,
aligha tudott volna lóra szállni,
és itt a ló nem is lovat jelent,
hanem valami célt, mitől a mából
nyomban a holnapban terem az ember,
célt, küzdelmet, eszményt, feladatot…
– Kár, hogy már az én lábam se a régi.
– Kezded érteni, mindjárt mondok mást is,
talán ismered, Petőfitől való:

"Oh lassan szállj és hosszan énekelj,
Haldokló hattyúm, szép emlékezet!...”

Mi ebben olyan hátborzongatón szép?
– Azt én nem tudom, de szép csakugyan.
– Úgy vélem, az emlékezet megőriz
valamit, amit óvni érdemes,
de oly véges, akár az életünk,
s éppen ezért mint a hattyú, dalolni
akkor kezd csak, amikor haldokol,
önmaga ellentétébe csap át;
s a lényeg: hogy mindezt nem magyarázza,
hanem egyetlenegy lépbe süríti…
– Sejtem én már, mért nem vagytok divatban,
te is csupa régieket idézel,
ilyet nem tudnak a tieitek már –
mondta a focista, s még egy sört rendelt.
– Idézek én maiakat is bőven;
például:

„A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este,”

kezdte Weöressel; megesett kökényről
s az este öregségének merőben új
összefüggéseiről értekezve,
aztán folytatta a többi öreggel,
a középkorúakkal és legifjabb
társaikkal; ehhez lapokat is
használt, mik a táskájában lapultak,
s ahogy lehajolt s fölemelkedett
újra, nem látta már ott szembe Billt;
búcsú nélkül elillant a fiú.
– Ez sok volt neki – gondolta a mester –,
igaz, én is megyek, itt a Közért még
nyitva van talán, s feladatot kaptam,
hogy valahol hajtsak fel bébiételt
a kisebbik unokámnak, hiánycikk
lett ez a pempő, sőt azt beszélik,
nem gyártják tovább, nem rentábilis.
Lehet, hogy álhír, lehet, hogy igaz,
de ha igaz, valami itt kizökkent:
bébiétel – és rentábilitás?
Szaporulat – lelkes szónoklatokkal?

Talán ezt kellene megírnia
– tűnődött most már némán és magában –
(lám, ebben is ott lappanghat a lényeg);
de más műfajban, mert ha versbe zárja,
aligha bukkan rá a szövevény
talányát megfejtő metaforára…

A röpülés

Október végi esős alkonyon
Valaki észrevette, hogy nem villog
a kocsi jobb első irányjelzője;
bejárt a kertbe és szerelni kezdett,
leguggolt és fogta a csavarhúzót –
s mögötte megszólalt egy ismerős hang:
– Máig se tanultad meg, ugye nem?! –
mondta J. – Ehhez tehetségtelen vagy.
– Te hogy kerülsz ide – kérdezte s nem ijedt meg,
bár J.-t már jó hat éve eltemették.
– Mindig melletted vagyok, ha vezetsz,
bár ahhoz értesz, mégis jobb, ha én is… –
mosolygott J. s szemüvege is mosolygott.
Valaki fölemelkedett s egyszerre az égen
meglátott egy repülőt, éppen landolt,
voltaképp három villogó piros fény
volt látható csak a sűrüdő sötétben.
– Látod azt a gépet? – kérdezte J.-t.
– Látom – felelt ő –, majd tovább szerelt –,
de sosem mertem volna rá felülni,
ez valahogy kimaradt az életemből.
– Bánod? Nem bánom, mindig csodáltalak,
hogy te annyit röpülsz és sose félsz.
– Először féltem volna, de te késtél
az öreg Volgával, és mire Janihegyre
értünk, már ordítozták a nevem,
melegítették a motort, nem volt időm
megijedni, egyszerre fölszálltunk,
olyan volt minden, mint egy szelíd mámor.
– Még akkor se féltél, amikor majdnem…?
– Kajuraho és Benares között? Nem,
pedig az az öreg kávédaráló
levágódhatott volna egy perc alatt;
de éppen ez az: nem ér rá az ember
észrevenni, mi van, talán meghalni
is így lenne jó… – Erről ne beszélj,
nekem ez a téma nem érdekes már.
– Nekem, sajnos, igen, dehát megértlek…
Figyelj, a félig nyitott ablakon
kihallik a zene a rádióból:
a Villa d’Este szökőkútjai!
J. fölemelkedett, fülelt, de inkább
csak illendőségből. – Azt is tudod,
ki szerezte? – De csak véletlenül,
mert még változatlanul botfülem van.
Liszt szerezte, s talán Tivoliban.
– Te ott is jártál? – Nem én, sajnos ott nem,
pedig Rómából el-elcsámborogtam
erre-arra, de azt éppen kihagytam.
– S most merre készülsz? – Ide be a házba.
– Úgy értem, milyen idegen országba?
– Semmilyenbe, elég volt, kiöregedtem
– Ugyan már, annyi se vagy, mint én akkor…
Lisztről példát vehetnél, elolvastam
egyszer egy könyvet, abban róla volt szó:
hogy holtáig csavargott a világban,
hangversenyezett, szeretőket tartott,
s bizony, milyen szép magas kort megért…

Valaki most éppen egy startoló
repülőre figyelt gyönyörűséggel:
– Képzeld, ha Liszt korában repülővel
lehetett volna közlekedni, mennyit,
mennyivel több tájat láthatott volna,
hány új várost világrészt… – Nem is biztos,
hogy vonatról vagy postakocsiról
nem lát többet az ember, mint a gépről.

– Másképp látja – töprengett Valaki,
miközben J. elkészült a szereléssel,
s ahogy jött, úgy eltűnt –, mindenesetre
más az, ha ott lent csak „térkép e táj”
– folytatta már magában a tünődést –,
más, de nem biztos, hogy érdektelen;
például ez az ittlét is olyan, mint
(olyan kalandos, ideiglenes)
amikor Madagaszkárra utaztam;
a poggyász csak a legszükségesebb:
fogkefe, borotva, borotvahab,
váltás fehérnemű, egy rendes öltöny,
az a néhány könyv – az életbevágók –,
miket Robinsonként vinnék magammal
ama bizonyos lakatlan szigetre;
s akár koncertre vagy előadásra
készülnék, némi tartalék cigaretta
a megszokottból; s mindegy, odalent
tapsol vagy füttyöget-e a közönség:
landolás előtt látom, rőt a föld,
zebu-tehenek pálmák közelében;
nyárvégből jöttem, itt tavasz van s nyár is,
sárgul a banán s vele egyidőben
az őszibarack-virág most fakad ki,
s szinte rámlehel egy halk hang a gépen:
– Kérem, ne féljen, nem fog fönnmaradni!...

A temető

Valakit a nagyobbik unokája
kapatta rá, hogy virágokban is
gyönyörködjék (ne csak a Széptani
esszenciákban), így egy október végi
délelőtt a budai temetőhegy
környékén bóklászott; már kardvirágok,
szegfűk, rózsák, gerberák (méregdrágán)
alig voltak láthatóak, ellenben
medúzafejű krizantémok és
vérbő dáliák, sőt tüdőbeteg
sápadt őszirózsák özöne tombolt
szürkés-lilás hűs eufóriában,
szinte kiöntött medréből az utca.
– Szegény anyám sírját is rendbe kéne
tenni – gondolta –, de egy régen hallott
hang rálehelt: – Nem érsz rá egy kicsit? –
Kortársa és orvos-barátja volt az.
– De ráérek egy kicsit, nem sokáig,
s különben is… Most nem mint terapeuta
szóltam hozzád, végtére én is ember
lennék, lehetnék… – Mért vagy oly kesernyés,
bántottak talán? – Jön hozzám a pénz –
panaszkodott az orvos, mint egy rokkant –,
most emeltettem márványból apámnak
síremléket… Apropos, teszerinted
mit keres itt a sok rendőr, munkásőr?
– Nyílván egy veteránt fognak temetni,
s arra készülnek. – Te úgy gondolod?
– Úgy. – Ejnye-ejnye, de szűkszavu lettél,
no nem is ezért tartalak föl, kérlek,
de tán ajánlhatnám a Búszikkasztót,
egy whisky, egy konyak? – Sajnos, tilos,
legfeljebb kortynyi vörösbor. – Akkor hát
legyen az. Beültek, s az orvos nyomban
a tárgyra tért: – Tudod, gyöngém a líra,
némi kikapcsolódás nekem is kell,
az Ómagyar Mária-siralomtól
Pilinszkyig fölmondok neked mindent,
amit kivánsz… – Ha csak lehet, nem mondd! –
kérlelte a mester, ki főállásban
a Széptani Sűrített Szemle legfőbb
felelőse (is) volt. – Kérdezek inkább –
szívóskodott az orvos –, mondd, miért
nem értem a mai költőitek
verseit? Vagy miért is nem írjátok
fölébük, hogy „emberi fogyasztásra
alkalmatlan”? Mint a denaturált szesz,
vagy egy permetezőszer? Nos, beszélj
költőitekről! – Költőink, ugyan hogy
gondolod? – rágta némán a bort a mester.
Majd fennhangon azt mondta: – Ami ma
érthetetlen, az már holnap talán…
De unta befejezni, visszavágott:
– Ráfáztunk már a közérthetőségre,
s mellékesen: gastritis chronica –
az érthető tán? – megriad legföljebb
tőle a beteg és többet fizet;
pedig: idült gyomorhurut, az éppen
olyan szabatos – s kevésbé ijesztő;
attól tartok, ti is misztifikáltok:
igen, egy gyógyszer-kört – enterosolvens –
nem lehet tömörebben, érthetőbben
elnevezni? – Na most beletaláltál;
hát nem lehet – csak körülírni hosszan!
Tehát mellébeszélsz! Költőitekről
kérdeztelek én lege artis téged,
voltaképp komplex semmitmondásukról
faggattalak, s erről egy szót se szólsz…
– I am fed up with them – mondta a doktor
az orvosnak, hadd lássa, ő is élő
s holt nyelveket tud (tud, tud? úgy, ahogy!),
és sóhajos mély lélegzetet véve
a tárgyra tért: – A líra jó esetben
az eleven lét hű lefordítása,
s persze nem csak abban az értelemben,
ahogy én egyszer Goethével évődtem,
hallgass csak meg egy strófát németül:

„Wie das Weib dem Mann gegeben,
Als seine schőn’re Hälfte war,
So die Nacht is halbes Leben,
Und die schőn’re Hälfte gar.”

Magyarra, figyelj, így csűrtem-facsartam:

Mint a férfi fele nő lett,
S él e fél, a szebb vele,
Úgy az éj is fele-élet,
Sőt az élet szebb fele.

– Nehéz ügy lehetett – mondta az orvos. –,
de nekem, laikusnak, tetszetős, szép.
– Megcukroztam jobban a kelleténél,
ám más megoldást nem találtam, ez van.
– Ördög tudja, nekem nehéz megítélnem,
de tetszik, majd’ olyan, mint egy magyar vers;
csakhogy, hadd mondjam, pathologice
még nem szóltál arról az irgalmatlan
sok zöngeményről (még csak nem is zöngnek),
mik a lapjaitok hasábjain
nap mint nap és hét mint hét megjelennek!
– Az anamnézisük nincs még leírva –
felelte Valaki, s mélán tekintett
ki a parányi kocsma-ablakon.
– Nemzeti kór? – tétovázott tovább –;
bár az alanyt az állítmánnyal olykor
azért talán egyeztetni lehetne,
s bármily szürreális az őszirózsa
halottak napja táján – viganóra,
keszkenőre, kompjuterre vagy holdba
néző teleszkópra alig hasonlít,
igaz (a földben meszesedő csontra
legalábbis – elég nagy áttétellel –
emlékeztet) lehetne hírhozó is
odaátról… Bólogatott az orvos:
– Szóval ez ma már morbus nationis!?
– No, no, várj csak, talán több az ocsú,
mint tegnap vagy éppen tegnapelőtt,
de van annyi acélos, tiszta szem,
mint tíz éve vagy húsz éve, csupán
rostállni nehéz, hiszed!? – Nem hiszem!
Nem mondta, hogy maradjunk ennyiben,
csak hallgatott, s ott kint föltündököltek
a harsány szirmok és a néma zöldek,
s szürkébe játszó kék égi lepel
terült egy sírra, ahol ő pihent,
kitől mindent kapott – előre ment –
tűnődött még –, csalogány énekel
(valószínűtlen!) egy rozsdás tuján,
tollafosztott s viharverten?! – s csupán
a földnek sugta: – Nem feledlek el.

Á. G. szívenlőtt nyárfája

Egy november végi szürke délután
Doktor Valaki belátogatott
a Szt. József Kórház zárt osztályára,
hol Á. G. bácsi évek óta élt már,
s üzent érte: ád megírnivalót.
Valaki kedvelte a nyolcvanéves
festő és fafaragó mestert,
mégis némi szorongással lépett be
az agresszívek és a mániások,
a narkósok és az alkoholisták
furcsa, többé-kevésbé zárt közegébe,
jóllehet az ajtón kívül is, bévül is
volt kilincs (ha ide kerülnék – tünődött –,
ugyan mire mennék a Széptani
Esszenciákkal?); igaz, hogy G. bácsit
senki se nyomta be ide: itt érzi
otthon magát, nincs ki gondot viseljen
rá; itt kap kosztot, kvártélyt, minden
(őneki még szükséges) földi jót.

– Hol az a faszobor? – kérdte sietve
a mester, csakhogy túlessék a dolgon.
– Itt a legbelső ágy mellett, a bádog
éjjeliszekrényen. S valóban ott állt
egy sajátosan hasadt, ám kívülről
fényesre lakkozott, sokhegyű facsonk;
két főága közt vékony fekete
patak a völgyben; a parton piros
szív, kissé szétfolyón, fölötte
áttetsző üveggömb… Mi ez? – tünődött
Valaki. – Majd mindjárt megmagyarázom –
szólt G. bácsi, és mintha egy térképen,
mindent megmutatott. – Látod, itt leltem
ezt a darab nyárfát a kórház-kertben;
egyik ágában bent még a golyó –
kezdte G. bácsi és folytatta rendre:
– Második világháborús maradvány;
a fekete csík a halál folyóját
jelképezi, a vérző szív a lélek
gyötrelmes tiltakozását a fasizmus
ellen; az üveggömb pedig Földet,
mely ilyen sivár lesz egy harmadik
világégés után, és a hegyes
szilánkok a végső jajszavainkat.

– Érdekes – nyögte Valaki, és leste,
nem zárul-e be mögötte az ajtó.
Ekkor G. bácsi galléron ragadta:
– Juttasd el ezt a szobrot Gorbacsovnak,
már csak azért, hogy legyen neki érve
az atomháború ellen. – Ezt sajnos
nem vállalhatom, viszont megigérem,
írok róla. S ahogy kifele iszkolt,
azon tévelygett agya, mit lehetne
erről írni, úgy hogy az öreget se
bántsa, s valódi legyen, ami talmi…?

Valamit – talán – nem ad föl az ember
mindaddig, amíg bele nem kell halni…

Krasznahorka

Egy kora délután (bár késő ősszel)
Valaki a Bütyköldéből sietett
– ebédelni se jutott ideje –
egyenest a Szerzői Jogvarázsló
Intézet zsűrijébe üldökölni:
kettőtől fél hatig ott üldökölt
(szűk szoba, 25 fő, szinte késsel
vágható füst – vad fegyelmezetlenség,
mindenki lépten-nyomon belevágott
a másik szavába, még sajnos ő is,
hisz csupa Széptani Bölcs ülnökölt);
aztán elnézést kért, leadta előre
hátralevő szavazatait, mondván:
a Belux nagykövet fogadására
kell mennie… Eléggé bonyolult volt
eljutnia a rezidenciára,
késett is egy kicsit, s a szűk szobákban
egymás cipője orrán állva tolongott
a nép (a nép? – a társadalom krémje!),
itt is tömény füst, még émelyítő is,
mert fínomabb – s habár ő is dohányzott,
a mások füstje elundorította;
whiskyt hoztak a pincérek meg gint is
(epekővel tilos), hát narancslét kért,
amit utált, s végre döntött – most angol
módra én búcsú nélkül távozom…

Döcögött fölfelé a villamos
vele (velük) az éjszakába hajló
estében a Karvaly-hegyre, s midőn
elhúzott a Farkastorki temető
mellett – egyszerre eszébe jutott:
másfél hónapja éppen őmellé állt
Sólymosdi Sándor L. M. temetésén,
ahol alig volt jelen ötven ember,
még L. M. esszenciáin tenyésző
széptanászok se nagyon jöttek el,
de Sólymosdi (ki messzi szórvány-tájnak
polgára volt és csak látogatóban
tartózkodott itt) eljött, s éppen mellé,
őmellé állt, igaz, kortársak, mégis
Valaki ettől – és most – meghatódott,
és megpillantván ama Búszikkasztó
cégérét, hol a temetés után
Sólymosdival s másokkal egy kicsit
iszogattak, leszállt a villamosról,
s benyitott: a kármentőnél tolongás,
de a belső terem majdnem üres,
jóllehet zene is szól: szintetizátort
kezel egy jóarcú fiatalember…
Valaki tíz percet szánt az egészre,
s mert vörösbort azért – mértékkel – mégis
engedélyezett orvosa, rendelt is
két decit, és csak úgy télikabátban
leült egy asztalhoz egyszálmagában.
Csak fáradt volt, nem szomorú, de ősz és
sovány, és lehorgasztott fejjel ült,
s a zenész gyorsan váltott: dzsesszről régi
irredenta dalokra tért át, sorra
(nyilván azt hitte: bátyánk menekült
valahonnan s valahová tart, mindegy)
játszotta nem is a legrosszabbakat,
Reményik Sándor (korai korszakának)
szövegei is föl-fölzengtek; Őrdél-
ország neve rivallt, s halmok és bércek –
nem hegedűn, nem is tárogatón –,
de szintetizátoron: – Ezt lehet
ma itt? – töprengett Valaki –, csak azt nem
lehet leírni (versben? förmedvényben?),
hogy különféle Csák Máték hazája
megint az ország; vagy ha tán leírják,
akkor fölhördülnek a szürke házban
s tiltakoznak a vadásztársaságok.

S mikor a zenész rákezdte:

„Krasznahorka büszke vára,
ráborul az éj homálya.
Tornyok ormán az őszi szél
régmúlt dicsőségről beszél.”

S folytatta:

„Mért olyan bús, mért oly árva
Krasznahorka büszke vára?...” –

akkor kibuggyant szeméből egy könnycsepp
(nem mintha Krasznahorkát bármikor,
egyedül bár, avagy szabadcsapattal
visszahódítani kívánta volna),
tán csak ifjúsága jutott eszébe,
mikor efféle volt kötelező
danájuk levente-foglalkozáson, –
de ifjuság mégiscsak ifjuság…
Valaki szégyellte, hogy meghatódott,
épp ő, akit a népben és nemzetben
gombolkozók nemzeti nihilista
néven szoktak hívni; és eltévelygett
gondolatban: – Vajon Balla Ede,
ki épp nemrég érkezett Szamosvárról,
hogy itt ünnepelje nyolcvanadik
születésnapját, valamint főműve
átoperált kiadása megjelenését
barátai s nem kevés tisztelője
körében, vajon ő mit szólna éppen
ehhez? – A fene tudja – válaszolta
önmagának, hisz épp Czibere gazdát
(kit maga Króm elvtárs nevezett így el)
kérdezte nemrég: – Mondd, Czibere: Balla
ma is ragaszkodik még régesrégi
metaforájához, amely szerint: „Ti
ne lőjetek arra a repülőre,
amelyen csaknem kétmilliónyi túsz
utazik (?) túlzás (!), de tartózkodik.”
– Most már ő se ragaszkodik – felelte
Czibere. – Akkor hát most mit tanácsol?
– Semmit. Most már végképp mindegy – azt mondja –,
ha tesztek valamit, vagy ha nem tesztek,
nekünk úgyis végünk van. – Hát a másik
rögeszméjéhez ragaszkodik-e,
ahhoz, hogy a magyar, román és szláv
nemzetek egymásrautaltsága, no meg
együttélése történelmileg
determinált és megkerülhetetlen
realitás? – Azt hiszem, nem tudom
biztosan, de hiszem, ragaszkodik…

Úgy vélem, akkor menekülésszerűen
távozna innen, a sírva vigadó
irredenta dalocskák közeléből –
gondolta Valaki, és menni készült
ő is (hiszen bizony már éhes is volt,
mert vendéglői vacsorára most nem-
igen tellett neki – neje viszont jól
főzött), és elmentében így tünődött:
Voltaképp én se gondolkodnék másképp
– az ő helyében –, mint Balla Ede.
Sőt a magam helyében se tudok mást,
legfeljebb amit W. B. Yeats írt I. Gy.
szavaival:

Ír földről hoz minket a szél.
Nagy harag, kicsi tér –
korcs lesz az ember.
Anyám méhéből jövök én
elszánt szivemmel.”

És Balla Edénél se tudok jobbat.
Végül – minden eszme kicsit rögeszme.
Ha ő nem szégyelli, én mért szégyelljem?
Itt él ez bennem is meggyökerezve…

A vendég

Ama Bátyjául Választott Barátot
a véletlen adta Valakinek,
mert valamikor a Széptani Egylet
főülnökségében valának együtt
még D. J., D. I. regnálása korában;
utóbb szétesett minden; a barátság
lapult csak fű alatt, parázs alatt.

Sokkal később kapta kézhez a mester
(kismester) B. V. B. új kötetét,
és mert rossz szokása szerint az ágyban
olvasott, s nem tudta letenni a könyvet,
s mert késő lett volna telefonálni,
képzeletben kérdte csak meg a 60.
bűvös határán már túljutott B. V. B.-t:
– Mondd hogy van ez, hogy mennél öregebb
az ember, annál jobban visszapillant
suhanckorára, s annál kedvesebb
az élete, becsüli egyre jobban
apró – nem is apró – örömeit,
sőt gyönyöreit is – már miért lennénk
képmutatók?! B. V. B. azt felelte
(száját s szemüvegét mosolyra vonva):
– Ugy látszik, nem vagy még elég öreg,
én kedves Valakim, de néhány év csak,
s ha lecsihadsz, bölcs lész s regényt is írsz,
nem csak – egyébként nagyrabecsült, kedves
sőt – Széptani esszenciáidat;
meglátod, szebb a múlt a mai napnál.
Tudod, nekem egy nő egyetlenem,
s feleségem is, véletlenül, mit csináljak.
Sejtem, nálad akadtak hézagok,
csak azt ne hidd, hogy ezért elítéllek.
– De hisz nem erről van szó, drága V. B.!
– Hát miről van szó? – Arról, hogy csodállak.
S miről szólsz lehajlóban? Annyiról csak,
ha épp úgy tetszik, diszkréten öregszem;
helyesebben mondva, nem is öregszem:
figyelj, csak megtanultam visszanézni.
– S mibe került ez? Minden szenvedély
elutasításába? – Én ugyan
semmilyen mértéktartó szenvedélyt
nem utasítok el érett magamtól.
– Érett vagy hát, nem öreg? – Így lehet
mondani, tán lakik bennem valami
erő, én nem tudom megfejteni
milyen! – De mintha végtelenül élnél,
úgy dolgozol. – Pedig lazítok bőven.

És Valaki most újra belemélyedt
B. regényébe – szinte képtelenség,
hogy összehozta, s úgy lézeng a földön,
mint átutazó s mégis mint örökkön
itt maradó, sose búcsuzó vendég.

WC-folklór

A Szt. József kórház szülészete mellett
Valaki kissé elfogultan sietett
el, bár ő maga nem itt született,
itt jött világra azonban 31
éve egyszem fia, Árpád, s a mester
már-már elérzékenyült, hisz akkor
is ilyen verőfényes téli nap volt,
s valójában csak most vette szemügyre
a bronz gólyát a szent osztály előtt;
a zöld-patinás, kissé ösztövér,
pipaszár-lábú vén mesemadár
nyakában egészséges kisfiú
ült és derekasan kapaszkodott.
– Igen – mondta magában Valaki –,
akkortájt az asszonyban is lakott
némi egészséges vagányság, épphogy
megszülte fiát (fiukat), kilógott
a szülészetről lenge pongyolában
a fodrászatra, s úgynevezett dauert
csináltatott; az orvos szeme-szája
elállt, nem tudta – őrjöngjön, gratuláljon?!

Mindenesetre ez merő tévelygés,
sőt eltévelyedés volt az aktuális
tárgytól, ugyanis Valaki most éppen
ultrahang-vizsgálatra vánszorgott be
a kórház-városba, únta a várást
a hivatásos nyugdíjasok között,
valamit hantált hát, hogy soron kívül
behívják – megtörtént: egy csinos szőke
bekente lónyállal (plágium D. J.-től)
hasát és gyomrát, és máris futott
a képernyőn az ábra: epekő
akad még, ha tán kicsit kevesebb is,
mint júliusban, épp december első
napját írták; ám epevezetéke
zavartalanul működik. – Sokáig
elélhet ezzel, s nem kell kés alá
mennie – nyugtatta a szőke –,
csak szedje a Cholagolt, Dipankrint, No-spát.

S ő kegyelemben elbocsáttatott.
Ám minthogy hólyagjában összegyűlt
a nedv, nyomban fölkereste az osztály
férfi WC-jét, s ahogy a csészéhez
állt, csaknem hangosan felnevetett:
a szemközti falon jól látható, nagy
kézírásos betük hirdették: „Álljon
közelebb, mert rövidebb, mint gondolná.”
S nem is volt húgytócsa a csésze előtt.
– Ugyan ki írhatta ezt föl? – töprengett
Valaki, s mert szörnyen kiváncsi volt,
megkérdezte. – Ezt maga Cica nővér,
kit nemrég hozatott föl főnöke
Rekettyésről, ahol azelőtt szolgált.
– Nem ismerhetném én meg azt a nővért?
– Dehogynem! És hipp-hopp előtte állt
Cica – szép magas, szőke asszony,
harmincötnek nézte, de negyvennyolc volt,
s kétszeres nagymama. – Jellemkérdés –
gondolta Valaki – egy nőnek túl korán
megöregedni. Majd fennhangon így szólt:
– Kezét csókolom, én a városi folklórt
gyűjtöm. Megengedi, hogy följegyezzem
e találó és nem kevésbé praktikus,
valamint a férfinem ismeretéről
tanúskodó mondást, mit Ön kiírt
a férfi WC kissé ugyan vedlett,
de kifejezőn bölcs falaira?
– Megengedem – szólt a hölgy –, de a forrást
is jelölje: szerző – Dobos Ica.

Az ünnep

Karácsony előtt öt nappal a város
utcáin szerte-széjjel híg latyak
tócsáiban s vizelő ég alatt
Valaki lótni-futni kényszerült
úgyszólván egész délelőtt.
Szörnyű tömeg villamoson, buszon;
esernyő-bordák böktek a szemébe,
s egy hang szívébe is: No, fater, lépj le
innen, vagy engedj utat legalább!
– Uram – gondolta –, az egész család
szeretetre vár, s hát ez lesz az ünnep!?
És megéri-e – tünődött tovább –
például egy átkötött fenyőfával
előre törni mint hegyes pikával,
tizenöt-húsz embert félresodorva
hágni a busz leghátsó lépcsejére,
s hogy kit sebez meg, nem törődni véle?!

Ez nekik – így jobb! –, ez nekünk az ünnep?
A lelkek együtt tombolnak és tűrnek.
Ma mindenki Heródes, porkoláb –
aztán imádja az Isten fiát!?
Rendjén van ez így, ez rendeltetett?
„Barátaim, teremtsünk ünnepet” –
megint nem tudta az idézetet
visszakeresni, bár biztosra vette,
Rilke Duinói elégiáinak
egyike kezdődik így, e szavakkal:
„Barátaim, teremtsünk ünnepet
magunknak, ha már nem jutott nekünk
ünnepi lét.” Hát ez nem ünnepi lét,
az biztos, amit itt lát, ez pokol.
Sőt nyakig benne is van, akaratlan.
Megér ilyen ár egy öt nap utáni
megváltást? Vagy megváltást-e, ki tudja!?
A család másodnap már végleg únja
egymást kölcsönösen, a tele bendők
érzik előre már az eljövendőt,
a macskajajt. S ki-ki ürügyre les,
hogy távozhatna hazulról sebes
léptekkel; várja a hétköznapok
megszokott ütemét. Mért így dadog
a létünk, mért nem sejti meg a törvényt?

A betlehemi és a duinói
nem íly ünnepre készült, de valódi,
de meghitt, elengedett áhitatra,
hol szelid lelkek együvé vegyülnek,
és többet ad, ki ad, mint aki kapja.


Napkelte-napnyugta

– Minek olyan korán kelni, mikor
még lilán tévelyeg az ég alján a nap
így télidőben? – kérdezte az asszony.
– Minek, minek! – felelte Valaki;
sehogyse tudta leírni neki,
milyen az, mikor a téli ködökből
fölbukkan kohó-vörösen a nap,
és az egész nem csak egy pillanat;
hosszabb ez a vad napkelte, mint nyáron:
könnyű felhők úsznak a tűz-határon,
és ez a tűz egyszerre csak belobban,
vörösből sűrű arany lesz valóban,
majd elcsitul, türelmes térbe lép,
azután szilaj déli fényben ég,
de ragyogó sárgán már, nem vörösben,
igen, sárga golyó bolyong a ködben
s a felhők között, és alighogy fent ég,
elsöpri már az alkony-kegyetlenség;
mire fölért, már le is fut szegény,
valóságos elizzó költemény,
s itthagyott fénye – nézd csak – arra lent
a szemhatáron lilásan dereng,
aztán beúszik az égi sötétbe,
mint éjszakánkba nappalaink vétke,
és a fogyó hold ül ki, kicsit félve
az ezüstfenyő didergő hegyére.

A rigó

Újév reggelén úgy fél kilenc tájban
Doktor Valaki elindult a völgyből
a domb felé, ahol már járt a busz
(már amennyire járt); az égnek alján
pirosló felhők kóvályogtak, szétszórt
furcsa magányban, s a fél kilométer
hosszú uton a mester egyre leste,
hol találkozik teremtett lélekkel,
de csupán Gazdagrét felől derengett
némi élet, és a mester eszébe
jutott: „A trombitákat összesöprik” –
írta Sz. M. – de nem ellenőrizte,
összesöprik-e a szilveszteri
lim-lomot – mert mély, elbűvölt közönyben
nyilván aludt a város, kipihenve
kötelező mámorát (ő utált
mindent, ami olyan kötelező,
s csak azért is józan maradt éjfélig,
majd a Himnusz hangjára lepihent),
tehát most nagyon friss volt Valaki,
s húsz évvel ifjabbnak vélte magát,
mint amilyen volt; néhány barátságos
kutya mordult rá csak kötelességből,
és madarak röpdöstek körülötte,
verebek, csókák, cinkék, s még nehány
bögyös, nagycsőrü varju is ellépett
mellette, és az egyik fenyőfáról
egy kertkapu előtt, ahol a házigazdák
ezt a kinti fát aggatták teli
elektromos tarka gyertyákkal; éppen
ott ült az ágon egy fényes rigó,
és odaszólt a magában menőhöz:
– Hová mégy? – Honnan tudnám, angyalom,
te szép, fekete angyal, ki először
megszólítottál az újesztendőben?!
– Jófelé mégy! – csevegett a rigó.
– Meglehet. Valahol egy kávét kéne
meginnom, otthon sajnos elfogyott.
– S hogy élsz meg? Hogy éled túl a telet?
– Könnyebben, mint te! – Azt csak képzeled.
Látod milyen szép fekete a tollam.
– Bizony, vidám s jóltáplált vagy valóban.
Hogy csinálod? – Nem gondolok a holnap
dolgaival. Az ég madara megvan
fenyők, nyírfák közt. – No de hol a fészked?
– Az éppoly titok, mint a sírom az;
ugye láttad, hogy se ősz, se tavasz
nem lel az úton – ugyan, mit az úton! –
a kertekben se rigó-tetemet…
– Miért vagy oly szemérmes? – Létemet
s holtomat is titkon csinálom végig.
Te tán nem titkolsz semmit? – Hát talán
bennem is akad titok és talány.
– No látod! – mondta a rigó, s leröppent
a fenyőgallyról s nem is beszélt többet,
sárga csőrével némi magot vagy mit
szedett a havas fű közül, s a mester
derűsen ment a kihalt úton át;
Újév, nem Újév – gondolta magában –,
ebben a meghosszabbult éjszakában
egyszál vándor – csak ballagok tovább…

A hulla

Doktor Valaki otthonra találni
nem úgy szokott, hogy házra, ágyra lel,
habár budai volt, akár – akárki,
neki presszó kellett vagy kocsma, hely
ahol a Széptani esszenciák
folytatását toldja-foldja, miegymás…

Így hát új lakhelyén is, bárhogy feddte
hitvese (E.) – csak kocsmába ne járjon;
a mester – téli est volt – fölkereste
A Gödröt, kint a temetőhatáron;
ott pedig leült a munkásosztály krém-
je közé, kőmívesek, sírásók,
vagányok közé, no meg kéményseprők
jószerencsét hozó társaságába.

– Mi maga itt, ügynök vagy ellenőr? –
kérdezték. – Én épp ugyanúgy melózok,
mint maguk! Na-na, a kezén se látszik.
– Ezek a kezek is sokat megértek!
– Elhisszük, de azért maga már föltört!
– Na, ne bántsátok a szerző urat! –
szólt közbe P. úr, jónevű kőmives –,
ő is megdolgozik a kenyérért.
– Vagy a kalácsért – vetette közbe
egy sörös vagány, már nem hőbörögve,
inkább csitítgatón. De P. átvette
a szót: – Tudja, mi volt itt tavaly télen,
ha tollforgató, s van még egy kevés vér
a pucájában, megírja, ha nem – nem.
Elmondhatom, ha érdekli, ez nem vicc,
így igaz, ahogy mondom. P. bá, kérem
mondja! – Az úgy volt, télvíz idején
egy sírásó gödröt ásott – nem én!
Én kőmíves vagyok; szóval kiásta
jó négy méter mélyre, csak úgy magába,
aztán elfáradt, s a Búszikkasztóba
betért egy kicsi sörre avagy borra,
egyre megy – hideg is volt ám keményen;
a sör vagy bor kifogott a legényen,
záróráig mint az albán szamár
berúgott – és a többit tudja már…
– Hogyan tudnám? – tünődött Valaki,
és arra tévelygett el gondolatban,
merre mehetett fekete ruhában
(egyenruhában) a sírásó vajon;
de P. bácsi mondta is: – Jól tudom,
őt s minket, helyi kőmíveseket
átengednek a temetőn – letelt
vagy se a „félfogadás” – átengednek
a sírok közt; ment ő is, s mit tesz Isten,
beleesett a maga ásta sírba.
– Jaj, jaj, de fázom – kiáltozta sírva,
nagyon hideg van! Egy kőmíves épp
arra ment (lehet, hogy ő maga, P. –
gondolta Valaki), az is beszopott
rendesen, de a sírba nem esett be,
csak rászólt, egy csöppet se megijedve
a gyászruhás, gödörben fetrengőre:
Fázol? … b … meg! Mért rugtad le magadról
a földet? Vagy ha lerugtad, ne jajgass!...

Szép ez – gondolta a mester –, közel van
itt a temető, benne fekszik majdnem
minden kedves halottam: N. L. s N. L.,
s V. M., I. Gy., anyám, apám s a többi;
innen már kár is lenne elköszönni,
csak a veremből nem kell kiabálni;
egyszerű lesz az egész, mint … akármi.

A Szerző

– Ön nem Doktor és Valaki is volt csak –
szólította meg a mestert a Szerző
egy télvégi napon a buszmegálló
hóbuckáin csúszkálva. – Gyerünk beljebb
egy kávézóba! Bent a langymelegben
kérdte meg Valaki: – Mit akar tőlem?
– Miért is tagadnám, magából élek.
– És legalább jól megél? – No-no, csak-csak.
– Hát akkor mit akar vagy mit akarnak
a levélírók, filológiai
kérdéseket boncolva, melyeket
ön a füle mellett elengedett?
Én tévedtem? Hát maga tévedett!
– Ejnye, várjon csak – kérlelte a Szerző
a mestert –, én magát oly sokszor láttam
tévelyegve az öreg Krisztinában,
sőt, azóta hogy onnan eloldalgott
a Kányahegyre – tisztelem a rangot –,
de én Szerző vagyok, maga a tárgy csak;
én hétfő vagyok – maga a vasárnap.

– A vasárnapom se farsang – felelte
Valaki –, és maga nem én vagyok.
– De mit tegyenek a családtagok
s az egyéb érintettek (ne is mondjam
a rosszul idézett klasszikusokat sorban)?
– Írja a saját kontójára – súgta
Valaki a Szerzőnek, s lesodorva
az asztalról kifizette a számlát.
– De – szólt a Szerző – semmi sem vagyok,
vagy ha tetszik, én vagyok Senkisem,
vagy aki lehetnék, vagyok, igen,
már megbocsásson, kérem, Valaki!
– Mondjon, Szerzőm akármit, mondja ki!
– Akármit tett ön, versem azt beszélte,
tollamon át folyt vérembe a vére.
– Épp csak nem egy az egyben – azt ne higgye,
hogy így vegyült be tévelygéseimbe.
Mert tévelygek-e én? Hát persze, persze,
de épp olyat nem botlottam egyet se,
amit ön itt nekem tulajdonít,
habár amit leír, sajnos közel jár
a tényleges igazsághoz, igen, bár
nem abban a kontextusban, ahogy épp
fölvillant bennem a rút vagy a szép…
– Foldoztam és tódítottam valóban.
– Milyen Szerző ön? – Nem csak Széptani
esszenciákról mertem vallani.
– És belém keverte a képzelet
játékait, s ballépést, kellemet,
sajgó zsigereket? Mind távol áll
tőlem, mint – egyelőre – a halál,
közben egy sereg balga tévedésnek
torz részeit látta, nem az egészet…
– Mégis, ha torzan is, a lényeget
ragyogtattam. – Mint egy penésztelep.
– A penész zöld-ezüst stigmáival.
Nem vállalja? – Az vállal, aki vall,
de nem vallottam, engedtem sodorni
asszociációval a valódi,
a kelő holdként tiszta tényeket,
s körülvettek a foszló fellegek.

A Szerző eltűnt – Valaki magában
ült az iramló téli éjszakában,
és eldöntötte: bármily gyönyörűn
játszik Szent Dávid fent a hegedűn,
jobb ha elhallgat –
ne azonosítsa
magával őt már semmi irka-firka…