Ars poetica helyett

Ne védd, lelkem, halott betűid bamba nyáját:
A tegnapi remek ma már csak cifra lom.
Szánd őket:egyszeri találmányuk szabályát
mint önnön szobrukat, vallásosan imádják;
te-kőbe ne meredj, – lombosodj szabadon.

Nincs stílusod, csak a lét; és nincs műfajod, csak
a tér meg az idő rugalmas pántjai;
az ismert szók tömött csokrai szétbomolnak,
te halld meg azt a szót, mit átvernek a Holnap
még ismeretlenül morajló partjai.

Tudd, ha kibomlani készül a perc szivedben,
most nincsen oly hibád, mely árnyat vetne rád,
de nincs megszentelő, romlatlan érdemed sem,
csak műved van: ez a most sarjadó, egyetlen, –
s kútja és tengere: a változó világ.

FOHÁSZ AZ IDŐHÖZ

Kolumbusz

Föltűnt egy barna sáv a tenger és az ég
között; a kapitány töprengőn messze nézett:
mögötte intrikák, udvari cselvetések,
előtte úttalan, veszélyes vad vidék.

És tudta, odaát számtalan viadal vár
népére (homloka izzadt kezébe ernyedt);
majd zendülések és viszályok tizedelnek,
és lesz, ki csak kívül vitéz, belülről kalmár.

S tudta, míg visszajut győzelmesen hazáig,
ő maga is bukik, torpan, csügged, hibázik;
de látszik már a part – egy világrész a tét.

S mert észrevette, hogy kormányosa tünődve
s fordulni készen áll, gyanítván kételyét, –
fölszegte homlokát és jelt adott: – Előre!


Újesztendőre

Embert éneklek!
Önnönmagunknak
teljesebb, igazabb mását,
ki, magát naponként teremtve, kíséri
a kor szigorú vajúdását;
nem szenvelegve vagy melldöngetőn,
de a lét kitárult, józan
értelmét markolva görcsösen
a Mindnyájunkértvalóban.

Mert nem káromkodás elleni liga kell ide,
meg antialkoholista páholy,
de az, hogy közüdv önkéntese legyen
a közös gond tanújából,
hogy a magány villámként pörkölje üszökké
azt, aki markát tartani bátrabb,
és kádak aljában erjedjen ecetté
a fonnyadt, férges alázat...

De a kiváltságok arany-kígyóitól
ó, ments meg Uram minket;
a gőg gyilkos fagyöngy-koszorúja
ne fonja be gyönge szivünket!
Vesd le a szemforgatókról a csizmát,
különben apró örömeinkre tipornak;

kiálts, ha jóízű kenyered belébe
vaksin férgeket gyúrnak!
Hangolj feszesre, jó húrként együttrezegni
ha táncra s ha gyászra szolít az óra,
hogy otthonra leljen, ne csak fedezékre
a frissen vakolt ház lakója...

Embert éneklek!
Önnönmagunknak
teljesebb, igazabb mását.
S a súlyos Idő gyöngytermő
kagylóhéj-szorítását.
Bennünk forrj ki, te kor, immár
embert formálni segédkezz!
S azt majd magunk is győzzük, hogy jusson
bor s öröm is kenyeréhez.

Hajnali gerlék

Ó, fényben fogant ez a hajnal:
gyöngyszürke vadgerlék köröznek,
szárnycsapásaik összehajló
fém-boltívekbe tömörödnek.

Minden kanyarban rávillámlik
bögyükre a felbukkanó nap:
fehérizzásban tündökölnek,
s ellobbannak a pihetollak.

Vélnéd: zárt légkupola hajlott
röptük nyomán fejed fölébe,
s alatta piheg sérthetetlen
e táj s e lét gyönyörüsége:

házad s a domb, az ég s a város,
a felhők s a folyó, a kertek
s a fák  – melyek alig-kinyílott
eszméleted szárán lebegnek...

De úgy eszmélj, magasbanéző:
csak veled lesz teljes a jelkép,
s páncél a kupola – hogy őrült
gépkeselyűk le ne teperjék

gerléidet, s a légi hálót
nehogy kondenzcsíkok bogozzák,
s ne válhasson kiontott vérré
ez a pirkadati pirosság, –

de bátran s bántatlan röpüljön
magasba lélek és madárszárny,
s a térből parttalan időbe
térjen e szemhatárnyi látvány.

Ketten az őrségen

(A Tanácsköztársaság végső napjaiból)

– Nekem törvény volt, törhetetlen,
neked csak elhatározás.
A bukásunk neked kudarc csak,
nekem sötét, tengernyi gyász.

Te mit kockáztattál? A híred,
a házad? Meglehet. Nekem
se hírem, se nevem, se házam,
én föltettem az életem.

Föltettem az egyetlenegyet,
a már vissza nem válthatót.
Ha vesztek, nem vár haza engem
se kenyér, se remény, se csók.

Szerettelek. Válladon vittél,
hogy sebeimből folyt a vér.
Most magad mented: mért maradnál,
ha itt mát minden végetér!

Szerettelek. Jól verekedtél,
míg víg dicsőség volt a harc.
Te nem vagy áruló, csak gyáva,
nem ölsz, csak menekülsz, ha csalsz.

Hallod! A bosszuló fehérek
ütege már itt dübörög.
Hát fuss el! Én a napba néztem.
S elvétem majd, ha rádlövök.

Látomás a forradalomról

Mert a háborúban csak a halált etették,
de éhen maradt a harag,
s gyanútlanul hulltak a fecskék,
de híztak a dögmadarak;
mert a vígasztalan mell-bogyókat
már a fakó porontyok kiköpték,
s a tegnap-se-volt maradékát
gyüjtötték erjedten a bögrék;
mertvetetlen ágyak közt nem járt
fehérben, csak a tüdővész,
mert színtelen, híg eget markolt
a kénytelenül pihenő kéz;
mert a nyomor sós nedveitől
gyűlöletté duzzadt a szégyen,
mert holt hősök árnyai jártak
lázítva a síri sötétben, –

ím a hályogos éjből kiléptek
a meggyalázottak seregei,
s kitértek előlük a város
tömörre-rakott kövei;
és borzongató gyönyörűség
futott föl-alá a csigolyákon,
és az utcák hurokra szorultak
a tiltakozó palotákon;
és mentek, kiket a gond és
a munka kényszere edzett,
és mentek a csonkák, a bénák,
az árvák, a megkeserítettek;
és megszólaltak a némák,
és a vakok szeme kipattant,
és vitték a görnyedt vállak
a Feltartóztathatatlant;

és mentek a fény terelői
pincékben ablakot tárni,
és mentek mind a Reménység
borostás közkatonái;
mentek, ha lehet, diadalra,
és mentek, ha kell, a halálba,
mert az idő hüvelyéből kiszökkent
a Holnap kardvirága,
előremutatva a tájra,
hol századok álma dereng fel:
hol a Mindenség fürtjéről a Földet
letépi magának éretten az ember.

Naphegy

Tavaszi Naphegy, tisztásom a város
vadonában, ó, örökzöld öröm,
mindíg megifjult jókedvem, sugározz,
ragyogj, zengj, fény-borod hadd szürcsölöm.

Ó, jól tudom, emlékszel rám, te gyöngéd,
friss pázsit-ágy: itt voltam indián,
s kölyökkorom itt vérzett el az önként-
vállalt halálos szerelem-csatán.

Hogy símogattad lábam, a bolyongót
öles perjék zöld kalászaival,
mikor reményem hiába kolompolt
Utána s számon kiserkedt a dal...

S a láva-fényben fekve tárt karokkal
zárt combbal és húnyt szemmel égtek ők,
a lányok, telve idegen titokkal:
nem kínra, – kéjre-szánt üdvözitők.

Mint megfeszítve, úgy függtek trikóban
a gyep tábláján  – lüktető csodák!
De helyettük én tikkadtam, sajogtam,
s a vágy lándzsái engem vertek át. –

Te enyhitettél akkor is, te drága:
cserepes szám nem ecetet, de friss
tejet ivott a jázmin-illatárba
bódult bokrokból, s ittam mustod is

nyár végén (a szabadságolt bakára
tán emlékszel még, ki – hanyatvetett
feje alatt újságpapír – csodálta
e kék-fehéren kóválygó eget);

torkomban két fröccs, nagy, könnyelmű vígság
az izmaimban:katona-dolog.
Bőrömön őrzöm, arcom mint simítják
a füveden pezsdült fuvallatok...

Tabán lejtője, Naphegy, új tavaszban
fürdő hegyoldal, kertem, gyógyhelyem,
Anteus-földem –érints meg, inamban
fogytán erőm, s dolgom teméntelen.

Hozzád jöttem, fogadd immár a férfit,
ki éltesebb gond: nép, ember, család
sodrában él most – köszöntsd rá fenékig
megújult ifjúságod poharát.

Parainézis


Mást ne vádolj, s magad ellen se lázadj
azért, hogy megrokkantál kisfiam,
kétévesen, még kín- s öröm-tudatlan,
s bicegni fogsz már bizonnyal halálig...

... Emlékszem, a Séd-partra igyekeztünk,
kacsákat nézni, mellettem tipegtél
előbb, aztán kérted, hogy vegyelek föl,
s mikor megint letettelek a földre,
összerogytál, már nem tartott a lábad;
rémülten fogtam tüzes homlokod,
te sírtál, émelyegtél, – s én motyogtam:
jaj, ha utólért az a béna-kórság!

... Nem idézem tovább a szörnyü emlék
részleteit, elég, hogy így esett:
te sínyled azt, hogy van némely dolog,
miben a sors kifog az emberen még.

Ezt tudd – de soha ne nyugodj bele!
S bár futni nem fogsz a többi gyerekkel,
s a táncolókat te csak bámulod majd,
ne csüggedj, emlékezz mindig szavamra:
ép jobblábat én, hiába, tenéked
nem adhatok – de szárnyakat igen:
alkoss jót s jól szeress, szeresd e népet!
S nem sántikálni fogsz, de szállni szépen
a fenntartó közösség közegében.

,

Magánügy

Fejem fölött a lakható csillagok tündökölnek.
Jön, jön a tél!
S az én lakásom egyetlen szoba;
a fele mosoda,
másik felében könyvhalom, nyoszolya,
szekrény, kályha, játékszer, rádió...
Bútor-zátonyok közt evickél a gyerek.
Szidom és szánom –
nem segíthetek.

Jön, jön a tél.
Nagy öltésekkel varrja be a szobát
a jeges huzat ajtótól ablakig;
szemérmes szóval manzárd ez a luk,
de padlásnak tudja, ki benne lakik.

Jön, jön a tél!
Ó, be semmirekellő, be tehetetlen
vagyok!
Szigor harsog az orvosi rendeletben:
"A béna végtagot
fürösszék meg naponként, ez elengedhetetlen,
másként a fiú futni sose fog."
De nő a gyerek, nem fér a lavórba,
s kádat sohase látott, nemhogy benne ült volna, –
én meg mélázok s műfordítgatok
(tíztől éjfélig, csönd ekkor van itt),
míg jön a tél,
s mit hat évig papoltam, újra mondom:
lesz most már nemcsak ágy, de otthon.
Majd a jövő! Jövőre!
Türelem, türelem!

De nincs már hitelem.
Arcomra fagy a mosoly, hazugnak tudom magam,
mindenkire gyanakszom, kinek fürdőszobája van,
félszegen járok az utcán, mint anyátlan gyerek,
ha szólnak hozzám, összerezzenek,
ha tudnék sírni, sírnék hangosan;
szám néma, de szemem társak után rohan
a sötétség mágneses mélyeit méregetve, –
mert félek, ha egyetlen egyszer egy este
csak a magamé volnék,
bizony aligha haboznék
fejemre kotorni a földet...

Jön, jön a tél.
Fölöttem a lakható csillagok hidegen tündökölnek.

Ne higgyétek...

E hatvanegynehány kilónyi élet
s az úgynevezett privát közérzet (mely rostjain tenyészik)
nem vár semmit s méltán megnyugszik ebben.
Korán öregszem – kár töprengeni rajta;
nem az én dolgom: az ereimben épülő kalcium-zátonyoké.
De ne higgyétek, hogy ez reménytelenség!
Bizony minden nap jókedvvel ébredek,
ó, szeretem a reggeleket, a reggeleket szeretem;
nem a hajnali fényért – efféléknek hamar végére jut az ember,
de a pihent inakkal ébredő munkáért,
bennetek testet öltött ezer metamorfózisáért...
Csak ne higgyétek, hogy vértelen-vágytalan szent vagyok!

Szilaj vagyok, mohó és telhetetlen.
De megízleltem, mit ér a végzett munka
betelt, mégis csömörtelen, tovalendítő gyönyörűsége,
s gyatrább örömök ízét már csak immel-ámmal
forgatom számban, aztán kiköpöm.
Jaj ne higgyétek, hogy fontoskodom!
Tudom, hiányom alig vennétek észre.
De ez a vigasz:
Akár vízcseppnyi rész lenni – de zuhatagban!
S tudni közegem kohézió-törvényét:
Hozzátapadva a hozzámtapadókhoz,
elvegyülni a halhatatlan és örökmozgó Egészben.

Bronz-öntők

A görcsös vasrudat két férfi megragadja;
mint forditott harang, ring a grafit-vödör,
a kérge kocsonyás rőt színben tündököl,
a föld kármin-vörös árnyékot ölt alatta.

Bent a bronz cseppfolyós, hólyagzik, sistereg,
mint napból forditott fény-mártás, mint egy olvadt
csillag; mélyén arany s türkiz lángok lobognak,
felszínén zöld, ezüst s higany-szín pikkelyek.

A két férfi nyugodt, tekintetük hideg, –
a bronz forr és ragyog, s valahogy mégis egy
vélük, mintha szilaj tüzében tükröződnék

védőn és buzditón, vezérlőn és vakítva
e két csontos, tömör arc rejtett-fényü titka:
A félelmetes és gyönyörű Felelősség.

Vén vasmunkás dicsérete

Vasöntő volt harminc évig.
Ma rokkant,
beteg: jobbválla csüggedten lekókad.
Egy szerencsétlen pillanat s talán egy
óvatlan mozdulat okozta vesztét:
nekiesett az olvasztó-kazánnak,
ruhája porrá pörkölődött,
bőre
lángolt, –
úgy kellett levakarni onnan.
Három hétig feküdt élet-halál közt,
aztán fölépült.
Most portás a gyárban;
nyakán kivillog a zubbony alól
az égés nyomán megfényesedett bőr.
Fel s alá jár pecsétes cédulákkal,
őrjöngő telefonokkal vesződik,
meg az SZTK-val pöröl naponta
a rokkantsági százaléka végett.
Ritkán vidám.
Nehéz beletörődni,
hogy ő, ki pokol-tüzeknek parancsolt,
most naphosszat autóknak tisztelegjen...

De ha melléülsz, s baráti beszéddel
megoldod nyelvét, földerül az arca:
beszél ifjúkori nagy erejéről,
nehéz órákról, parázs örömökről,
és hemzsegő emlékeit idézve
már úgy érzi, hogy mégsem élt hiába.
Mert megsejtett egy törvényt, –
sőt szemével
láthatta színről-színre, sőt kezével
ő válthatta valóra,
s a bizonyság
melengeti szívét már mindhalálig:
mert harminc évig ott volt az öreg,
hol tűzfolyammá olvadt a szilárd érc
és formát nyert a csonttalan tömeg.

Tél a pályaudvaron

Pályaudvar. A söntés hajnali illata:
kidőlt tegnapi sör s fanyar, goromba törköly.
A friss söprés pora gomolyog föl a földről.
Csönd van. Kedvetlenül oszlik az éjszaka.

Tél. Kendős néne áll a pult mellett kövéren,
erszényét keresi, kendője föllebeg:
két nagy melle közül kibuggyan a meleg.
Virrad. Fehér borosta nőtt az ablakszegélyen.

Most kipattan az ajtó, az állókép megéled,
a hangok testesednek, kipirulnak a fények:
jóllakottan benéz a csarnokból a mozdony;

vasteste döng, feszeng, dús gyapjas gőzt zihálva,
immár a jelre vár csak, hogy rákapcsolódjon
az álmos vagonok közönyös oszlopára.

Evés

Ma láttam az Embert, amint evett.
Derűsen ült aszfalt-rongyok s kövek
szurtos halmán, maga a nyugalom, –
körötte süvöltött a forgalom.

Csak bontó-vasát cövekelte ki
lábtól, nehogy ráhajtson valami
jármű; és szép kényelmesen evett:
kibökte a pasztőrtejes üveg

kartondugóját, majd kést vett elő,
egy zsemlecipót kettészelt, merő
szakértelem volt – semmi pongyola
hirtelenség! – minden mozdulata,

amint leharapott egy falatot,
s mielőtt megrágta volna, ivott
egy kortyot rá, s látszott, hogy szereti
a világot, magát, délidei

ejtőzését, a tejet, kenyeret,
most nem érdekli más, csak a meleg
áram, melyamint rág s kortyolva nyel,
zsigereiben lassan árad el...

Hajdani méltóságok; hétevők,
ceremóniások, csipegetők,
csömörlött ínyencek, ebéd előtt
átöltözők – láttátok volna őt!

Kapkodva evő kákabélüek,
ha tudnátok, hogy tapadt az üveg
szája – óvatosan csókolva rá
fehér körét – a bajusza alá!

Mert szertartás volt, bár táplálkozás,
ez a méltóságos falatozás.
Csöndje: a minden idők kétkezi
munkásainak örök ünnepi

áhítata az élelem előtt,
de fénye, amely az útkövezőt
bepermetezte s róla a kopár
úttestre is lecsordult; fénye már

a frissen beidegzett érzetek
fürtös áram-dúcából érkezett,
a szokásból: hogy biztos rév a lét.
Hogy holnap is lesz munka és ebéd.

Takarítás

Porrongyait rázza az ég,
foszlik a szürkeség; tavasz van.
Fény-pihéktől dagad a kék
szellőző sztratoszféra-paplan.

Olvasztott viaszként a nap
fényesre keni a mezőket.
A rendetlen bokrok alatt
zsörtölődő szelek söpörnek.

Egy virágzó fa megremeg:
még szédeleg s elrévedőn néz,
mint hálóinges kisgyerek,
kit fölzavart a sürgölődés.

Szünet

A latinóra csak félbeszakadt
(valaki szólt, hogy hagyjuk el a termet),
de nem ért véget. Az ablak alatt
a szirének még egyre énekelnek.

Nem tudni, hová tűnt el a tanár,
s mért járhatunk gazdátlanul a kertben.
Az inga leng, a mutatója áll:
nem ért véget az óra s nincs szünet sem.

Pedig közben szakállunk is kinőtt,
hajunk gyérül és itt-ott már deres lett;
kettő meghalt, – számoljuk az időt;
legjobb barátom alig ismerem meg.

Mihály pocakja majd kettéhasad,
és Péternek két gyermek ring ölében,
András bajos ügyfeleket fogad,
s Jenő betegekkel vesződik éppen.

De valaki mindjárt ránk-kiabál,
hogy menjünk vissza rendben a terembe:
csak telefonhoz futott a tanár,
nem ért véget az óra s nincs szünet se.

S a mester szól: mi volt a feladat?
És én dadogva folytatom a verset.
Míg sziréneink az ablak alatt
tündöklő tengerekről énekelnek.

Hányszor kell még...

Ugyan hányszor kell még meghalniok!

Előbb lélek szerint: a megalázás
s a félelem máglyáin fonnyadozva,
levágott ujjként elszakítva minden
szeretteiktől – tétlen tettre – készek –,
majd test szerint is: a tűzben s a gázban,
s most holtan is roskadva új halálba:
önnön gyilkosaiktól meggyalázva –
ugan hányszor kell még meghalniok!

Hányszor veti ki testüket a nemlét
szemünk elé, hogy iszonyodva lássuk
a szögletes medencecsont fehérét,
s hideglelős sírás skálájaként
a rettenetbe pendült bordasort,
a szemgödrök szenes krátereit,
a végső rángás torz iramodását
az izületekben félbenmaradtan,
a szörnnyel perlő száj ordítni tárult
öblét,
a híjas fogsort (az arany-híd
– tartós érték – eltávolíttatott);
a törzse-vesztett lábszárak, karok
utolsó-ítéleti halmazát
s a drótsövényre peckelt rongyokat
hányszor veti még elébünk a nemlét!
Hogy ne hülhessen emlékké az emlék,
de ránkvicsorítson, miként jelen
s való, megint, naponként, szűntelen!
Hogy förtelemben szerzett, akaratlan
dicsőségüket óvni újra kézbe
vegyük melengetve s az égre
felmutatva,
s a szennyestől a tisztát
elválasszuk megint könyörtelen,
és fájva, fuldokolva felkiáltsunk:

– Meddig késik mégaléltan az ember
a gyilkos-falkát elrekkenteni,
mint veszett jószágot, külön karámba,
marná mérgével önmagát halálra!

Meddig lehet e csillag-terelő
földgolyónak olyan szöglete még,
hol az ártatlan szorul védelemre,
s védtelen áll mégis a Bűn előtt,
porában is,
barbár szimbólumok
rozsdás horgaival friss kínra tépve!

– Meddig alél még tompultan az ember!
Hányszor kell még jajjal feltépni szánkat
és szerelmünkből páncélt edzeni,
míg a szívünk végleg szeretni nyughat,
míg minden tiszta tündökölni fog!

S nékik a jóknak, az ártatlanoknak
hányszor kell addig még meghalniok!

Akvárium

Idilli táj, szinpompás, vadregényes;
páfrány, hinár s sziklák a víz alatt,
nyálkás moszat meg csigaház tapad
a páralepte tartály pereméhez.

Bent a halacskák tündöklőn sürögve
falnak, fialnak s fölvillámlanak,
ha a villanyfény (szerintük a nap)
itt-ott besüt egy zöldindás öbölbe.

Mint a valóban, minden úgy aránylik:
e vízalatti táj éppoly parányi,
akár a sürgő kis halak hada;

de ők (Einsteinről nem tudván) szegények,
úgy vélik, ez a művi mély-növényzet
s e félcsöbör víz – a tenger maga.

Széttört arc

Az arca eleinte még
kemény volt, szögletes, szabályos.
Higgadtan emelte kezét
olykor szőke, sörtés hajához.

És mindazzal, amit beszélt,
jól összesímultak a hangok...
De, mikor a lényegre tért,
a tekintete megbicsaklott,

s úgy verdesett az arc körül,
mint féllábán megkötött csirke,
mely meg-megül, majd felröpül,
s bukdácsol szédülten keringve.

Már gyanítani lehetett:
mindjárt nem szóra tárul ajka,
de teljesen kettéreped
feje, két ormótlan darabra,

s tovább osztódik. Élesen
csikorogva lehullt az álla,
nyelve kilobbant hirtelen,
fogai cikáztak utána.

Két halántékán szikra gyúlt,
letarolta fején a sörtét.
Aztán minden ránc meglazult,
s az arc ezer szilánkra tört szét...

Utálatos, bár emberi –
mondták, akik széttörni látták.
Nem tudtamár lekűzdeni
arcvonásai árulását.

Vasárnap a parkban

Ki itt belépsz, a gond bogáncsait seperd le
magadról, légy hanyag s ezegyszer önfeledt,
csapj papirsisakot, bolond-sipkát fejedbe,
fuss kölyökmódra vagy járj szesztől szédelegve,
itt nem kell féltened zord tekintélyedet.

Körhinta hömpölyög, tavasz van és vasárnap.
Egy csapat iskolás szétszéledt nyomtalan.
Léggömb röppen, – sikoly! Zsúfoltság. A megáradt
sörcsap oázisán hangos fiúk piálnak,
mellettük nő kering – csókjának ára van.

Ott két oszlop között az elvarázsolt kastély
erkélye látható, a szoknylengető;
testes nő billeg át, kapaszkodik, igen fél...
(Nyughass kiskatona, te nem ilyenre lestél:
bundanadrágja volt, s jaj, térdét verdeső!)

Itt abban hősködünk, miben leginkább gyarlók
vagyunk: ma célbalő minden idegbeteg;
forintért küzködik – látod-e a pazarlót? –
egy ócska fésűért, horgászbottal; de bankót
s vöröset váltanak megrögzött sóherek.

Ma vaspofát pofoz, ki visszaütni gyáva,
szellemvasútba ül a konok babonás,
s a durva férj, kitől retteg egész családja,
papírmaséfalak közt szökőkút-csodákra
révedve könnyezőn s szelíden gondoláz.

Kit tériszony gyötör, gyorsfényképet csináltat,
leszurkol egy huszast s a szűk bódéba lép,
fejét kidugja és (vállánál büszke szárnyak!)
bátran lenézi a festett alanti tájat:
szilaj pilótaként mutatja majd a kép.

És folyvást zene szól: tangó, szving, szamba, polka,
hullámvasút süvít, az idő fut nagyon.
Fáradtság lep meg, a lábad páncélba vonja.
Indulni kell! Sok pénz is fogy! Becses viszont a
zsákmányod: két tükör s egy tollas bőrmajom.

Hát búcsúzzál vigan, s evezz a járdapartra,
nézz vissza még s figyeld a cukorhabnyelőt,
ki rózsás felleget habzsol – mihelyt bekapja,
szájában összefut az óriási labda,
s elolvad, mint e híg vasárnap-délelőtt.

Órák

Ne mérd ki átlóikat az tdőben.
Örökké ütnek benned ama órák.

S te ingájukként jársz föl és alá
az eső ritkánszőtt sátra alatt.
Az embert várod, kinek méretére
képzeletben a térből meleg öblöt
kanyarítottál, s szemed rászegezted,
sürgetvén, hogy az űrt a test kitöltse.

Lépteidre kőfalak válaszolnak,
fekete ég és esőmosta aszfalt.
Üres erkélyek dőlnek homlokodba,
idegen szemek céltáblája lettél:
kis, tollas acélhegyeket dobálnak
bőröd alá, s már magad se csodálnád,
ha a nyertesnek, szádat nagyra tátva
kiköpnél egy szép fehér ping-pong labdát.

És hirtelen megpillantasz egy arcot,
amint eltorzul könnyelműn kimondott
sértő szavadra, s ajkadba harapsz,
sóvárogván a visszavonhatatlant,
és körmeidet fúrod tenyeredbe,
éd méltatlankodsz, mért nem fáj eléggé!

De a képekre rátörnek a hangok:
az antikvár előtt rikkancs kiáltoz –
"Itt kaphatók a teljesen bevégzett
regények, olcsó, izléses füzetben,
sorban uraim, hármat öt forintért."
S odébb rozsdásan bezárul egy ajtó:
"Viszontlátásra hölgyeim, a villanyt
ugye eloltottuk, spórolni kell ám" –
s lompos mosoly lohol a távozókkal
a sarokig, aztán gyáván lekushad.

Egyszerre csönd lesz.
Csak a füstös oszlop
árnyán neszeznek szövet-zizzenéssel
a csókolódzók.
Este van, borongós;
tudod, most már belülre kell figyelned:
volt szerelmeid úgy futkoznak benned,
mint éhes pockok az üres magtárban.
Látod az elsőt: mindig kerékpáron
jár előtted, s töprengsz, kövessed-e;
lába nem ér le, félszegen pedáloz,
szoknyája széle fennakadt a nyergen.
És a többit, tarka fürdőtrikókban,
vagy a közöny bundáiba burkoltan.
S végül a kékruhás lányt, a merészet,
amint vizet merít az útkanyarban:
telemeri korsóját életeddel...

Éslátod a sohaselátot tengert,
nagy, sós verítékfürdő az egész;
barátod arcaúszik benne sápadt
fénnyel, előbb úgy vélnéd, fintorog csak,
de aztán széttörnek vonásai,
és elinalnak velük a habok.

Ó, teljesen befejezett regények!

Kitépett lapok röpdösnek, s temár-már
kapnál utánuk –
De kijózanít
a hűvösség váratlan támadása;
előbb nyakadat borzongatja, aztán
talpadig kúszik, s kemény, gipszből öntött
harisnyaként feszül lábujjaidra...

Csak nem megállni!
Ha még ezt legyűröd
(a fázás félelem-kísértetét),
akkor nem igáznak le már az árnyak,
az élők élők lesznek, és az emlék
képei mind rendelt helyükre állnak.
Mertjót tesz a fagy józan szigora
az olvadékony szívűeknek.
Egyre
keményebb leszel, érzed már erődet,
lágy izmaidat reménység telíti,
és konokul vársz, egyre konokabban,
s hiszed, hiszed már, hogy az alkony öble
bezárul végül
(Ha te lettél méltó
az élményre, s nem az szállott le hozzád!)
és megtestesíti a várva-vártat:
majd mint esetlegest, majd számtalanná
sokasítva, hogy fentebb újra eggyé
sűrűsödjön; és kegyelmében immár
megenyhüljön az idegen szemek
döfése, és az otthonodba nyíljon
minden ajtó, s tűnt órák csókjait
érdemrendekként viseld szíveden. –
_  _  _  _  _  _  _  _  _  _  _  _  _  _

S szinte átélted már akkor, akárcsak
most ideátról nézve újraéled.
Ó tudtad: eljön, eljönnek az órák. –
Ne mérd ki átlóikat az időben.
Örökké futnak benned perceik.
Már az ember teljessége körülvesz,
szeretni rendel és megédesíti
a daccal vállalt munkát, s szól:
– Kísérj!
Lámpásod lettem, kövess, mint az árny.
Nem alázhat meg többé a magány.

Fohász az időhöz

Te balcsuklómon lüktető,
karórám kerekeit kergető,
vénáim kábelein szivemet sürgető
apróléptű idő,
kegyelmezz nékem!

Te emlékek tornyában konduló,
te tágas jövendőkbe forduló,
te kevély galaktikákat épitő
csillag-röptű idő,
segíts meg engem!

Békítsd meg bennem széttört részeidet
az összhangzó egésszel!
Ne úszítsd gyorslábú falkáidat óráim ellen,
ne küldj dühös szúnyograjt riadt perceim ellen,
s jaj, villanásnyi pillanataim
nagy vonzásodban el ne olvadjanak!

Mert olyan lennék akkor, mint a szembeteg,
ki csak távolba lát jól: felismeri a kányát
a messzi jegenyén, s a láthatáron álló
városnak megszámlálja tornyait,
még akkor is, ha mind csak délibáb, –
de saját ujjába vág, ha kenyeret szel,
s nem tudja, féreg volt-e vagy virág,
mit éppen eltiport...
Miként magyarázzam, hogy jól megértsd!
Olyan ez, mintha valamely mirigy
rosszul működne bennem.
Én perc-elégtelenségben szenvedek, –
túlgyors az égés, túlsok a salak,
s életem észrevétlen elpereg.

Ó, nem jól van ez így!
Telíts meg Teljességed hormonával,
hogy arányaid  törvényét kövessem,
s ki voltam egykor percek tékozlója,
s vagyok ma évtizedek kergetője,
lehessek végre már egészen ember.
Ember, ki már a világ valamennyi gyermekéről
gondoskodik, ha alkot, – ám azért
saját fiával is eljátszhat olykor;
ember, ki – bár tornyot rak szűken mért életéből –
ráér minden téglát szemügyre venni,
s el is tűnődhet művén néhanap.


A PERC KEVÉS

Orfeusz

A poklon a kísértéseket értsed
(nem holmi sorscsapást),
miket megjártam sértetlenül, Érted,
s járok naponta.
Lásd:
se testem, se lelkem kárhozatától nem kíméltem magam.
S minden reggel felszállok a halálból
épen s mocsoktalan.

Emberi szertartás

Éltem vagy kétezer évet,
de túlgyors már az iram;
félek, alámerülnek
időm hullámaiban
nemcsak az órák, de törzsük
legszebb gyümölcsei,
s kihamvad a várakozás parazsa,
mely bőrüket pirosra érleli.
Majd hersegek kés alatt kövecsesen,
mint ládában sárgult körte,
s fehéren maradt lágy magvaimat
hiába teszik a földbe...

Ó jöjj, fékezd meg időmet,
legyezz fölém ma nyugalmat;
nekirugaszkodó dolgaim
haladékot tőled akarnak.
Éveim elhagynak, mindegyre parányibb
előttem a Távol.
Emelj ki egy végtelen percbe
a szakadatlan halálból.
A percbe, hol elhagy a sürgő holnap
s a feszes tegnap, hogy a messze
múlt meg a messze jövő
sereglő képeit övezze
körénk az idő, hogy úgy bámuljuk
valamennyit, mint ki először,
vagy éppen utólszor
tekint széjjel a földről;
hol létünk visszafiatalodva
amőba-korunkba
a csírányi mindenség első
káprázatát tanulja;
hol csontig vetkőzötten
nem viselünk mást, csak a lényeg
bordázatát, egymásba ömölt
örök-szomjas edények;
hol az emberi szertartás páros fáklyája világol...

Emelj ki egy végtelen percbe
a szakadatlan halálból.

Reneszánsz madonna

Ott állt, reámért imáját darálva,
és látta, hogy meghökkent, réveteg
gyönyörrel nézed önnön kebledet, –
s már nem tudott figyelni az imára.

S egyszerre úgy tűnt, lesütött szemedben
megrebben egy sugár, és csontfehér
bőröd alatt felduzzad minden ér,
és emlődből a tej szinte kicseppen.

És vérbelábadt szemét rádmeresztve,
a nyírottfejű, riadt szerzeteske
már tudta: öled megváltást terem

majd néki is, – ha csípődről leoldod
a feszes bársonyt , meg a könnyü gyolcsot,
hogy véle hálj magányos éjeken.

Dáliák

Dáliák, tépett fürtü szép,
szilaj medúzafők,
szín-tárcsák, sárgát nyugtalan
vörösbe sűritők,

dáliák, fanyar illatú
lángnyelv-centrifugák,
forgassátok ifjúkorom
aranyát, bíborát;

még egyszer kertem, dzsungelem
ölébe szédülök...
Dáliák, hosszan égjetek
emlékeim fölött.

Rózsa

Rózsa, ragyogj föl, iramlik a nyár,
piros gyönyör izzik a földön.
Kibuggyan az ég kosarából a táj,
vergődik, merre ömöljön.

Szirmod, a gyönge, megég, sose bánd,
mert láva szerelme omol rád.
Szép lesz az a vég, ha kilobban a láng,
s utána-lobognak a rózsák.

Egy régi kép a kútnál...

Egy régi kép a kútnál:
csönd van, esteledik,
s látom a kékruhás lányt,
amint vizet merít...

Azóta, tele vödröt,
engem, engem cipel,
s meg-megtetézi súlyom
ólom-könnyeivel.

Azóta bánta már, hogy
fölvett, – de visz tovább;
azóta jég bevarrta,
dér marta lábnyomát.

De egyszer valahára
hazaér majd velem,
s én megitatom akkor
és körülölelem;

már nem lábára loccsant
jeges lötty, únt teher,
de leszek én friss fürdő,
leszek még telt kehely,

hogy bőrével beszívja
s nyelje szerelmemet...
S megáldjuk a kutat majd,
amelyből vétetett.

Hűség zsoltára

Veled merülök el a személytelenség forgatagában
veled ocsudok az öntudat napfényes fövenyén
gyermeki áhitattal emellek a számhoz
micsoda ital vagy
hogy betelve véled
torkig mámorosan is szomjazva kívánlak
micsoda tűz vagy
hogy körödbe vonva
ellobbantasz s föltámasztasz naponként

Tőled indulok hajnali portya-utakra
s hozzád térek meg hamuszín alkonyokon
az erdőről szarvasgombát hozok neked
meg egy gombszemű növendékmókust
hosszuszárú perjefüvet a mezőről
s a kertek alól korai szőlő-gerezdet
s még egy csillag-zsarátnokot is hozok
az égből hullott
fényes érc-cseresznye
tűzszerszámul jó lesz a gyereknek ha megnő


ha néha bántalak tekints öregedő kezemre
mely tőled iramló ujjaival neked épít
keserű sárga agyagból gyúrja kerekre
– reásimítva  forma zománcos türelmét –
egyszeri sorsod hosszú-életű mását
végzeted ellen sudáran megálló
értem hitvalló emlékművedet.

Triolett

Úti porban s fülledt fellegekben,
vágyak árnyán s eszmények felett,
mindenütt nyomon követtelek,
vágyak árnyán s fülledt fellegekben,
s te magadban is: Megfejthetetlen,
hogy kinyílnál – megsebeztelek;
voltam gyöngéd és voltam kegyetlen:
mindenütt nyomon követtelek.

S ím hatalmamban vagy: Hajthatatlan,
megörökít ez a foglalat.
Mely nem lágyult, inkább meghasadt,
formát nyert az ásvány öntudatlan:
egy örömben és egy áldozatban
sűritetted gyémánttá magad;
ím hatalmamban vagy, Hajthatatlan,
megörökít ez a foglalat.

Hamvasan érik a szilva...

Hamvasan érik a szilva, a mandula csontosodik már,
csípős ifjukorán túl van a büszke dió.
Immár az ősz e vasárnap. A csillapodott hvü napra
sütkérezni kült ünneplőben a táj:
fésüli lenge haját s belehinti a vízbe a fűzfa,
pírban fürdik a kert, tombol a dália még.
S én ki az ősz jöttét keserűn szoktam panaszolni,
könnyelmű vagyok és gondtalanul repeső.
Most csak a termést látom: a drága gyümölcsöt, a jó bort,
csűrök színaranyát, – most nem a múlt, az idő
hullani kész rossz vackora ferditi félre a számat...
Jöjj, még messze a tél, fonj be gyönyörrel, ölelj!
Hitvesi csók kell most, gyerekáldás őszi-vetése,
érett alma: piros, gömbölyü, ép szerelem.

Gertrud és Ofélia

(Egy elmulasztott Hamlet-monológ)

Egyről szólok, de két személyben öltött
testet az egy
(bár meglehet, csupán
nekem tetszik ez így, mióta mindent
összezavar szegény eszem). Tehát
mondom: kettőről szólok, ám a lényeg
oszthatatlan, közös – de hagyjuk ezt,
még udvaronc-okoskodásnak tűnnék...

Anyám az egyik, megölte apámat,
kitől jussoltam volna hírt, hatalmat;
a másiknak én gyilkoltam meg apját,
egyetlen támaszát, erénye őrét,
sorsa révészét, jóra oktatóját.
Mögöttem jár az asszony,
térdre hullok,
ha megkondul szoknyája terebélye,
ó, ez a termet királynőre vall,
hatalomra és hódolatra termett.
Ha vádolom, le kell sütnöm szemem,
a gáncs, a gúny előtte meg nem állhat.
Bár jól tudom, esténként összefekszik
a trónusát megtartó idegennel,
reggel szeplőtelen kél, megsimítja
hajam, s torkomban vonaglik a sírás;
ilyenkor értem meg, hogy nemcsak egyszer
teremtett meg, táplált, óvott, emelt
a nemlét nyirkos éjéből a fénybe,
de azóta, hogy méhe örömébe
befogadta, kiből lettem, a csírát,
folyton magában hordoz, ápol, emtet,
s már mindhalálig viselős velem. –

Előttem meg a fehértestű szűz jár,
haja lebontva, virágszirmokat
tépdes és ledér nótákat dalol
angyal-ajakkal.
Szeme messze-illant:
ami nekem sugallat, sejtelem,
föltámadó emlék, kegyes hazugság,
az néki való:
kísértet kotor
éjjel az ágya mellett, s ha magára
marad, kancsal rémekkel társalog.
Ó, mélyre szédül – hogy nyúljak utána!

Látom a lépcsőt, hol szelíd ölébe
bukott fejem és fülembe dobolt
vére hulláma, míg a kárpitok
mögül áldón figyelt reánk az asszony.

S most karolja őket a rettenet!
Az egyik szól: férfi, vádollak én,
s a másik szól: gyermek vagy, féltelek.
S én vádolom a féltőt és a vádlót
szorongva féltem – s mentem mind a kettőt!
(Hiszen egyikét tagadván tagadnám
a másikát s magam is – mondom egyk
egymással ők; s valahol vélem is.)

Lelkem nagy pörében ők feleselnek
érettem.
Érettem! – Minden izükben
enyémek ők.
Bizony gyönge kezemmel
elhárítanám felőlük a rontást;
lennék sziget: ha a folyóba lábol,
partomra vonnám,
lennék görcs a szájban,
mely árulást kóstol!
Ha van hatalma
lelkemnek, most kitetszik!
Ám ha minden
erőm s szándékom visszájára fordul,
ha örvény és gyalázat vár a lányra
és az anyára mérgezett pohár
– miként álmom jelentette az éjjel –,
utánuk hullok én is,
én, keservük
fája, sorsuk kibillent tengelye,
kárhozatba fordult édes reményük;
tettre váltom a félszeg gondolat
árny-képeit, és létem akaratlan
ártalmáért véremmel gyónok én majd;
s belekiáltom a közönyös termek
csöndjébe és a mocskos udvari
csőcselék sűrűjébe és a holnap
nekem kitárult ablakába:
Én csak
szeretni vágytam!
Ó, ki érti meg!

De félre most a bágyadt tépelődést!
Helsingőr vára látszik már, – vajon
hogy fogadja az orvul hazatérőt?
A fal tövében gyanús mozgolódás;
torlódik az idő, valami készül.
Hát készülj, szívem, te is, hogy szilárd légy,
akár bukás, akár szerencse vár:
a próba perce nincsen messze már.

Észre se vettem...

Észre se vettem, hogy tavaszodik:
mintha felhőben állnék – míg köröttem
a zöld ragyogás mindent elborít,
s illatos fák állnak talpig örömben.

Immár alig van hozzátok közöm
szelíd rügyek, derűs füvek, virágok.
Párolt, hideg szeszekkel fűtözöm,
siettemben semmit meg nem csodálok.

S nem válthatnak meg bíztató szemek, –
azegyszerű szépségtől elvadultam.
Magam mohos mélyébe süllyedek,
mint láncáról szakadt vödör a kútban.

Zene

Kékbúrán halk futam
gyűrűs homály oson:
füst-könnyű hajfodor
tündöklő homlokon.

A bársony köd-golyók
fuldokló nagy szemek.
A fény borzolt vizek
skáláján didereg.

Szikár fa – tört ütem –
kapkod az ég után.
Sós szélben roskadoz
két ázott tulipán.

Beatrice

Ott állt a nép között s türelmesen figyelt;
bőröd jelezte csak, hogy valaki tekint rád,
s egyenesen felé fordultál, és pupillád
kerekre nyílt. Csupán egy perc volt. Majd mihelyt

tiltón reádrivallt föntről az orgona,
lehajtottad fejed, s szigorún összetetted
két dermedt kezedet, s töprengtél: ez a kezdet?
vagy folytatása nem lehet többé soha?

De ő már akkor is tudta: nem veszthet el
téged; törvénytől és haláltól elperel,
veled járja be a pokol minden redőjét

s nálad melegszik a fagyos égi magasban:
mert, mely nem teljesül, örök a lehetőség,
és el nem évülő a Megvalósulatlan.

Karszt és márvány

Álmaim párás ablaka előtt
föl-le jár egy pirosszoknyás cigánylány.
Vakít a mediterrán délelőtt,
porlad a karszt és szikrázik a márvány.

Tetőn állok, dagály-marta kövön,
az érett nap vörös leve csorog rám.
Lenn a tenger. – Mint szívet az öröm,
házam falát beszőtte a borostyán.

Megérkeztem. Itt élek vagy halok.
Nyugodatn nézek egy tűnő vitorlát.
Akarva se szökhessek: gyors habok
kényére bíztam bárkám, hadd sodorják.

Árván és elháríthatatlanul

Dicsérnélek, vádolnálak – hiába.
Tőlem harag és hála elpereg.
Csak csüggök rajtad, hatalmad csodálva,
mint anyja mellén értetlen gyerek.

Nem lelem többé, ki valaha voltam,
mert mérged bennem már szétoldatott.
Hamvadok e tőled rám-zárt pokolban,
s fölöttem üdvöd szeplőtlen ragyog.

Gyűlölnélek – s leomlok. Nincs segítség.
Vágyam csikorgó türelmet tanul.
Ellöklek s hozzás kéredzkedem ismét,
árván és elháríthatatlanul.

Ősz a hegyen

Sűrűsödik a táj:
a dér-pettyes avarra
leszivárog a barna,
bársonyos félhomály.

Mégis elmúlt a nyár.
Lomb-fosztó szél sikoltoz:
a lanka zöld-bozontos,
de a gerinc kopár.

Gyanútlan őz-suta
áll odafönt; szemében
se félelem, se szégyen
(futnia nincs hova),

csak forgatja szelíd
szájában, lassan, enyhe
bánattal, elmerengve
az ősz vad ízeit.

Szomorú nyárvég

Az erdő vére elpereg
Aléltan hever a berek
Fakó viharok sora jár
Nem lez itt többé soha nyár

Karó mered a fürt helyén
Redőkké szikkad a remény
Kátyu az őzek nyoma már
Nem lesz itt többé soha nyár

Még vízre kelni volna jó
De egyetlen nagy lék a tó
Szökik a fénye – Hova száll
Nem lesz itt többé soha nyár

Búcsú

Este tücsökzsivaj kínai hold az égen
E rét ontatlan is fölissza véremet
Didergő béna csepp ül a felhőszegélyen
A gyönge venyigén halálos fürt lebeg

Ó sorsom életem hűségem ifjúságom
Szédelgőn félszegen jártam közöttetek
Bicskám a dölyfös ég lapockájába mártom
Lesz majd csillagözön mielőtt elmegyek

Fehér törzsek között a csönd szikrázva nyargal
Túlról már éjszakám lankái nyúlnak át
Egy dombot egy marék füvet viszek magammal
S egy üveg-fényü tó anyátlan bánatát.

Ha a szerelem elhagyott...

Mert ha a szerelem elhagyott,
kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom;

mert ha a szerelem elhagyott,
csak loholsz az utcán szorongva,
elbűvöl s nyomban megaláz
minden parázna szoknya;

és nyelved száraz kőporban forog,
ha elalszol, kifoszt az álom,
ébren lábaid fércen rángatod;
parázson jársz, parázson...

És tarkódik felperzselődsz;
tagjaid hamuként elomolnak,
mozdulataidról az otthonosság
arany páncélja leolvad.

Ám fogaid élesen összeverősnek,
tekinteted röpte kileng, és
míg kívül a forróság emészt,
belülről ráz a didergés...

Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,
azt elviselheted még,
de jaj, ha veszni hagyod a magad
érette való szerelmét!

Mert minden idegen lesz neked akkor,
s kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom.

Futnál menedékül a megkövült közöny
nyirkos barlangjai várnak:
takaródzhatsz melegedni magadba,
mint bundájába az állat. –

Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,
nem ereszted az elveszitettet,
körömmel ezért behegedt sebeid
újra csak újra kikezded.

S élsz felelősen, mint a sebesült harcos:
ki bevégzi naponta mit rendel a nap,
míg izmai közt bolyong a szilánk, mely
végül szívébe szalad.

A perc kevés

Hiába oltottam beléd magam,
nem vagy enyém, csak voltál. S ha lehetsz még,
akkor sem maradsz. Háborgó szavam
nem téged vádol, de minduntalan
belőled ront rám a reménytelenség.

Közösségünk: káprázat, észrevétlen.
A megtért tudatnak már bonthatatlan
közeg vagy: köd, víz, mely, amint kiléptem
köréből, összezárul, s nem maradtam
nyomnak se benne, kivetett egészen.

Így nézlek. Szinte elképzelhetetlen,
hogy testem veled elvegyült anyag.
Nem lelem magam szádban, se szemedben.
Ki vagy? Azt hinném, sosem láttalak.
Így nézlek én társtalan rettenetben.

Mert társat lel e lélek és a lét, –
s örök legyen a pőre test magánya?
Tízmillió év konok szégyenét
hát soha senki nem törli le, két
testet végleg egy áramkörbe zárva?

Ezért alélás minden ölelés? –
Akard: s a szégyent én veled letörlöm.
A száj, az öl, a perc, a perc kevés,
a folytonosság kell már, az Egész,
józanul is, és izzón és örökkön.

Én enélkül már el nem nyughatom.
S ha sosem sikerült, s ha lehetetlen,
én megteszem! Akard: s minden izemben
te lüktetsz, én meg benned folytatom
harcom a halál pártütése ellen.

JÓB KÖNYVE

I.

Mert Bildád utolsó beszéde
sebeit ecettel locsolta,
és viták köszörűjén kicsorbult
hangokat hörgött a torka,
s a dőlyfös barátok egyre
a törvény betűit szemezték,
mint kihúnyó tűzvilágnál
a lencsét a kényes menyecskék;
őt pedig nem érvek marták,
hanem valódi fekélyek,
s bőre a gennytől, a vértől
bűzlött és feketéllett –

Jób fejét hátravetette,
jelezvén, a csöndet kivánja;
a sátor résén kilátott
a hallgatag esteli tájra,
hol a fügefák feketén markolták
a ritkább szövésű sötétet,
s olykor bezárt ujjaikra
csepegtek az égbeli fények;

s ő így tűnődött magában:
a Törvényt bogozni mi haszna,
hadd nyíljék ajkam zsilipje
zabolátlan sodrú panaszra;
ki adta tüzem, meg nem tilthatja,
hogy hamvát kiürítsem.
Latolják a szót ők, – velük csak a jósors,
de vélem az Isten!

II.

Vajha erőd folyamából, Uram,
még ma is örömöt mernék,
s nem sebeimben lüktetne
a cáfolhatatlan jelenlét!

Ó, voltam szeme a vaknak,
és voltam a sántának lába,
édes tejben mosakodtam
s nekem nevelt árnyat a pálma.

Ha megszomjaztam a pusztán,
a szikla olaj-eret ontott,
a szűkölködőt megetettem,
s kiegyengetém a bolondot.

Az álnok fogáról a zsákmányt
letéptem, magát letepertem,
farkas-járta vidéken
a nyájat jól össze-tereltem.

S hittem: szélhordta homokként
napjaim megsokasodnak,
gyökerem sose fogy ki a vízből
és ágamon hál meg a harmat.

Miként ha seregek vezére,
úgy laktam színed előtt én,
szemöldököd ívét emeltem,
a kételkedést legyőzvén.

s most roncs testemben alig lel
menedékül ép helyet a lélek...
Jaj, csúftevők nyelvére adtad,
kit bennem tükröztél, a Képed!

III.

– Mert úgy tetszett az Úrnak,
hogy a sátán kezébe adott,
mondván: "csak életét hagyd meg,
mást mindenét elpusztíthatod.
Ám rontsd meg őt csontjaiban,
s tudom, meg nem tagad engem!"

S lezúdultak rám a csapások
kísértő förgetegekben.

Először elhajtották ökreimet és szamaraimat
és lemészárolták szolgáimat a sábeusok;
de én zokszó nélkül álltam a próbát, mit az Úr kiszabott.

Aztán eleven tűz hullott az akolra az égből,
s bennégtek mindannyian a pásztorok és a juhok;
de én zokszó nélkül álltam a próbát, mit az Úr kiszabott.

Aztán málhás tevéimre törtek s raboltak, öldököltek
a három-felől odarontott káldeus-csapatok;
de én zokszó nélkül álltam a próbát, mit az Úr kiszabott.

Végül a puszta szelétől romba dőlt ama ház,
ahol valamennyi fiam s lányom mulatott;
s én tudtam, az Úr feleletre vár, tovább nem hallgathatok;

hát megszaggattam ruhámat, hajam lenyírtam, s ajkam ekként kiáltott:
meztelenül pillantottam meg, s ugyanúgy hagyom itt e világot.
Az Úr adta, az Úr elvette, legyen az ő neve áldott.

IV.

S maradt ez a meztelen élet
a sátáni alku szerint.
És véremen híztak a férgek,
s lemállott bőrömről az ing.

S az első szívbéli kisértés
is eljött, az asszonyi szó,
az álnok-irgalmu beszéd és
a sírás, a szíszakitó.

Hogy kérlelt: "E tenger kínnal
szivemet tovább ne sebezd,
tagadja meg lelked az Istent,
hogy válna el tőle a test,

mit százfelől tép már halálod,
de szenvedni ittfog a hit;
tagadd meg s vedd el a nemlét
kegyelmes ajándékait."

S én szóltam: Elvettem a jót, míg
gyönyör volt a lét s vigalom,
hát most a harag havában
a rosszat is elfogadom.

Tagadjam! Miképp? Hisz, amíg csak
áldón simított a Kéz,
a lélek sejtése, lehellet
vagy egyesség volt az egészí;

de most iszonyú bizonyosság,
hogy arcomon ütlege ég.
Mint testet a test, úgy érzem
görcsös, inas tenyerét.

V.

– S eljöttek a három barátok,
Cófár, Bildád, s Elifáz;
és hét nap, hét éjjel ott ültek meredten,
velem meg labdázott a láz;
és hét nap, hét éjjel némán
ülték körül kínjaimat,
s a nyolcadik reggelen keserű ajkam
varrata kettéhasadt.
S mint levágott csirke bögyéből
a kés nyomán félig emésztett
magok keveréke kibuggyan,
úgy dőlt ki belőlem a vétek.
S okádtam az átkot, mondván:
Vesszen el az a nap s az az éj,
mikor engem világra vajúdott
a gyanútlan-sötét anyaméh;
ama napra terüljön fekete felleg,
feledje ki rendjéből az Isten,
és magtalan legyen az éjjel,
ölelésre nőt ne hevítsen.
Vakuljon meg valamennyi csillag,
mely látta jöttöm e világra!
Ó, hogy anyám méhének
kapuját mért be nem zárta?
Ó, íly nyomorúságra szántat,
térdre miért vett fel engem,
miért bontotta meg ingét,
hogy emlőjéből etessen?
Miért adatik fény a szomorúnak,
élet az elkeseredettnek,
ki útvesztőbe jutott, kit a bánat
sövényei békeritettek?
Ki áhítja már a halált és
mint rejtett kincset kutatja,
s reménye csak egy: az a perc, ha
sírja megnyílik alatta?!...

Mert megesett rajtam az, mitől meregtem,
s míg élek, már nem nyughatom.
És kenyerem gyanánt van fohászom,
s a sóhaj az én italom.

VI.

– S ők hárman a botránkozástól
elhülten ültek körülöttem,
fölfelé forditott fejükből
szemük fehérje villogott rám.
Majd sorban megszólaltak és
olyan bölcs igéket beszéltek,
miket évenként visszatérő
ünnepekre rendelt az Írás.
De beszéd közben rám se néztek
és úgy elandalodtak önnön
tökéletességük borától,
hogy a szent és szilárd igék
szájukban porladozni kezdtek,
mint az agyagból gyúrt hamisság...
S én már nem tudtam, mért háborgok,
Érted-e vagy igéid ellen?!

De hadd tegyek rendet, Uram,
zaklatott emlékezetemben.

Először Elifáz beszélt:
A Mindenható büntetését,
úgymond, soha meg ne utáljam;
ha megsebez, be is kötöz majd.
Utána Bildád szólt s megintett;
hogy bűnbocsánatért esengjek,
mert fiaim kora halálát
nyilván rút bűneik okozták!
Cófár szószátyárnak, hamisnak
mondott s alázatot parancsolt:
fogadjam el a büntetést és
számoljak szörnyű vétkeimről.

Én feleltem s ők újra szóltak,
de egyre ugyanazt darálták;
hogy valljam meg töredlemmel:
méltóképp sújt az Úr haragja!
De ilyen állnok vallomásra
a kín se késztethette nyelvem,
nemhogy az ép-testű, kövér
és elbizakodott barátok...

Avagy kalmár vagy-é, Uram,
ki mérlegen latolgatod,
miképp fizess meg tetteinkért,
s így pénzváltók bódéja, vásár
volna csak teremtett világod,
s alku a lét keserve, üdve?!

Te tudod, halld újra s itéld meg
mint feleltem a gőgösöknek.
Mert szaggatottan bár, de újra
meg újra-kezdve lankadatlan
kitartással eképp beszéltem:

– Bizonyára ti magatok
vagytok a nép, s tivéletek majd
kihal a bölcsesség a földről!
Pedig a bölcsesség az Úrnál
van és övé a jótanács is;
az Úr pedig a Mindenséggel
és a Sokasággal egyenlő.
Hogy érthetném (s ti még kevésbé
érthetitek), hogy engem, önnön
teremtményét eképp sanyargat,
holott saját kezével formált,
körös-körül simítgatott,
miként agyagedényt a mester,
s most mégis megront, szégyenemre!
Mért ne kívánnám hát halálom, midőn úgy bánt vélem az Úr,
akárha ellensége volnék,
és sorsom már példabeszéd lett
mindenfelé az emberek közt:
álmélkodnak az igazak,
s töprenkednek ügyefogyottan,
s az ártatlan foga fehérét
képmutatókra vicsorítja;
s tétovázás támadt a nép közt,
és bomlasztó bizonytalanság,
s a zavarosban hirdetik már
újra a – vélnéd – elfelejtett,
de titkon lappangó, hamis
igéket ama régi bálvány
tisztelői!
hallgassatok, most
én hadd beszéljek, bármi essék
is rajtam!
Ám pusztítson el
az Úr, én csak utaimat
akarom védeni előtte!
Mert miképpen van az, hogy a
méltatlanoknak jó a sorsuk
s a méltók szenvednek helyettük,
kik az olajat ütik és a
kádat tapossák, ám maguk
eltikkadnak a szomjúságtól?

A ti bölcsességetek erre
sosem fog nékem megfelelni!
Erőszak nem tapad kezemhez,
és imám tiszta, mint a friss hó, –
maga az Úr feleljen nékem!
Mert most is, végső nyomoromban,
tanúm a tündöklő magasság,
s bizonyságot az ég tehet csak
mellettem!
Mert bár föl nem érem,
miként lenne osztott igazság
ítéletem vagy büntetésem,
hisz sorsnak érzem csak, szeszélynek,
de tudom:
ama rejtező
okok feltárulnak előttem
egykor, s addig, mi mást tehetnék,
az Urat félem, – ez erényem,
és tartózkodom a gonosztól, –
ez meg az értelmem parancsa;
s a lassu haldoklás parázsló
derékalján hánykódva is
védem ártatlanságomat,
amíg az Úr moccannom enged,
és ki nem tagadom magam
igazamból, amíg lehellek! –

VII.

Jób így forgatta magában,
pőrén kitakarva a lelkét,
elszánt eszméi viszályát
s megalázott teste keservét;

s a körötte fölgyűlt szemétből
egy cserép a kezébe akadt,
s vakargatta véle a bőrén
burjánzó ótvarokat.

S mert látta, hogy három barátja –
míg ő így perlekedett –
már-már elszunnyadt; szemükre
az álom gyantája pereg,

és arcuk elégült, vélvén
kedvükre megadta magát, –
hát újra fennhangon emelte
az égre panaszló szavát:

– Ám mérjen az ő igazának
mérlegén engem az Úr,
s tudom, hogy ártatlanságom
előtte megbizonyul!

Ha léptem letért az útról,
ha bűnre vitt a szemem,
ha szenny tapadt tenyerenhez,
magomnak csírája ne legyen!

Ha lábom felebarátom
asszonya nyomába járt,
ha megvetettem pörös ügyben
szolgálóm igazát,
ha gőggel elfordultam,
midőn kérlelt a szegény,
ha a könnyet fel nem itattam
a védtelen özvegy szemén;
ha hagytam elveszni ruhátlant
az éj szigorú hidegén,
ha a vándor takaratlan
hált házam küszöbén,
ha olvasztott aranyba vetettem
én bizodalmamat, –
tépd ki törzsemből a lábam,
s vállamból a karjaimat!
Ha gyarló módra födöztem,
tagadtam bűneimet,
most félhetném bizonnyal
az ezer-szemű tömeget,
félném az igaz-látó
sokaság megvetését,
s lábaim megbéklyóznám,
küszöböm át ne lépjék!

Ó, de csak jajongok hiába!
Lesz-e ki meghallgat engem?
Többet nem szólok.
Szavamra
a Mindenható feleljen!
Bár ő fonna ellenem vádat,
szigorát sorsomra övezvén, –
bizony ragyogó palástként
s koronám gyanánt viselném.

VIII.

Most az ifjú Elihu, ki eddig
nem szólt, mert a vének beszéltek,
fölemelkedett ültéből,
szemében harag tüze égett;
mert megszaggatá türelmét
Jób dölyfe s a nyegle beszéd,
mit mondtak előtte a három barátok;
s ő szólani kezde eképp:

– Igazad te különbnek véled
a teremtett világ igazánál,
mely téged bölcsebbé tett
a vadnál, az ég madaránál?!

Ha igaz vagy s fénylik erényed,
a Teljességhez mit ád az?
S ha bűneidet tetézed,
a Tökéletesnek mit árthatsz?

Higgy: gonosz nem eshetik rajtad;
mindennek megvan a rendje
ott, hol egek merülnek az éjbe
s parányok a végtelenbe!

Így szólj: "Amit át nem látok,
arra taníts Te meg engem!" –
De Jób nem értette beszédét
a siketítő gyötrelemben.

És Elihu újra kiáltott:
– Jób, a te kedvedért
nem pattannak le a földről a pántok,
nem fog ledőlni az ég!
Az igazság nem a te szádat
választá kapunak!
Azért hát fojtsd a panaszt el,
és ne kisértsd az Urat!

IX.

Ám az Úr megindult, hallván:
tajtékként elporlik igéje,
ha nem maga méri a választ
a keserüségben-kevélyre;
megindult, mert a majdnem igaznak
csak fél-igazak s alig-bölcsek
feleltek, csak szólani-bátrak
a sanyargattatásban erősnek;
megindult, mert Elihu későn
hallatta tiszta szavát,
s az ész nem csitíthatta immár
Jóbban a lét panaszát;
s megindulván mérlegre tette,
mit ér a lényeg s mit a fenség!
S a maga-szerezte hatalmas
törvény lenyűgözte lelkét...

És megdördült a Magasság,
s Jób hallani vélte, Ő szól a dörejben.
Így szólt:
– Derekad most, férfi, övezd fel,
én kérdezlek s taníts te meg engem!

Avagy a te erényeden épült,
vagy érted van-é csak e Rend,
mely öröktől fogva készült,
s örökétig ujúlva kereng?

Te fékezted-é meg a tengert,
hogy ne törne a partokon át,
te tetted-e rá takaróul a felhőt,
s ruhául a sűrü homályt?

Te költötted-é fel a hajnalt,
hogy a föld négy sarkába fogódzzék,
s róla a gonosz, valahány van,
lerázatván takarodjék;
te tetted-e, hogy szemükből a fény
apadtán a sanda harag kitessék,
s orvul fölemelt karjuk
lefogassék, összetöressék?

Ládd: az Összesség az Igazság,
meg az élet, a szüntelen,
mely erős, mint a csillagok sodra
a föltornyozott egeken.

Avagy a Fiastyúk csibéit
te magad összefoghatod-é,
s a kaszáscsillag kötelékét
te magad megoldhatod-é?

Mert az Összesség a Tökély és
a megtörhetetlen erő,
a létezés leviáthánja,
a tengersugárt lövelő,
mely a mély, zavaros víz hátán
fény-ösvényét szeli fönn, –
hogy hinnéd, a hódolattól
megőszült az özön;
melyet szárazra vonni
szigonnyal reménytelen,
s testét nem szabhatja széjjel
kalmárok alkuja sem!

Mert nem Jób magányos erénye
tette, hogy megronthatatlan a Rend,
mely öröktől fogva készült,
s örökétig-ujúlva kereng,
mulandó napok ölébe
morzsolva a Végtelent...

De hallottál, láttál, – elég volt!
Ki magad igaznak vallottad fennen,
derekad most méltóképpen övezd fel;
én kérdezlek s taníts te meg engem!

X.

És felele Jób:
– Hallottalak én,
és láttalak, és hiszek immár;
hát vádolom érte magam,
elhallgatok és Te tanítsál!
Bánkódom, e főre por és hamu hulljon.
Én hallgatok, és Te tanítsál!

XI.

Ám az Úr nem szólt vele többet,
Elifáznak szegezte szavát:
mondván:
– Takarodjon előlem
e három álnok barát!
Cófár s Bildád veled együtt
vezekeljen, mert elcsavarátok a szót,
s nem sejdíté meg a törvényt
csak az én szolgám, ama Jób;
vigyetek hét tulkot, hét kost
neki, s áldozván vezekeljetek,
és ő majd közbenjár nevetekben,
hogy rettenetest ne tegyek veletek! –

S maga Jób testétől a rontást
az Úr eltávolitá,
és ágyékát megáldván
háznépét megszaporitá:
és lőn hét szép fia Jóbnak
és három lánya még,
s kövér legelői bujábban
zöldeltek, mint elébb.

S ő kiáltott volna:
"Igazság
kellett csupán nekem,
azt megkaptam, bőségre,
jutalomra nem éhezem;

s jaj, hiába, lányaim és szép
fiaim, kik odalettek,
el nem feledhetem én, bár
szebbeket, újakat nemzek..."

De nem szólt, mert látta, az Úr már
elzárta előle fülét,
mert imhol a Szaporusággal
vesződik a Nagyszerüség.

S földjén arany gabonát arattak,
s bőven fizetett a szüret,
és dícsérték az igazság
tanuját a környék-beliek.

Mert volt kenyerük már bőven,
volt boruk, örömük elég:
fizetett a kidőlt veritékért
napfénnyel, esővel az ég...

És Jób nagy-öreg kort ért meg,
s elcsendesült vala lelke;
és meghala jó vénségben
az élettel betelve.