Kis csodák

 

A várva várt nagy csodák, többnyire
– mire beteljesednek –
elvesztik gyöngéd hamvasságukat;
fénylő, pikkelyes felhámjukat levedlik,
akár a kígyóbőrt, és nem marad más,
csak a test laza csontozata, véres húsa, zsigerei, –
aztán a jóllakottság lomha virágai kifakadnak
– közönyös füst-virágok –
és az
„ennyi-csupán-az-egész”
görcsös kérdőjele
?
kunkorodik fel egy
keserves ásításban.

De áldottak a köznapi kis csodák,
a váratlanok, a gyermekiek.

Egy idegen asszony fagylaltot vesz
neked, az idegen kölyöknek,
s mire megköszönnéd,
eltűnik a tömegben;
fejed fölé hajlik egy katona-orvos:
azt mondja, beteg vagy, pedig,
tudja, pihenni vágysz csak;
feléd röppen egy lány, és nyomban elszáll,
csak annyit kér, ne felejtsd el őt soha…

Az áldott kis csodák
holdjai békén elúsznak fölötted;
s ami a lélekben marad,
az már csupa csend vagy fényes duruzsolás,
gyöngéd hullámverése apályos tengereknek.

Mert szép a szenvedélyek villámló vihara,
de még szebb embernek megmaradni
vonzások és féltések hullám-tajtéka fölött;
hálát adva a jóért, amit csak
önmagunkkal tudunk viszonozni,
önmagunkkal:
gyermeki vágyainkig
lemeztelenítve:
egy elkésett
köszönő mosolyban, sóhajban, kézfogásban… –

– míg emlékké szilárdult
a mámor, mint a kristály,
hogy tű-hegyére holnapunkat fölépítsük megint,
mint rádió-adót ringó talapzatára;
hadd szórja szét a hanggá
duzzasztható hullámokat:

– Élek még, itt vagyok,
és újjá-születek naponként!
És:
– El ne hagyjatok,
én is veletek maradok örökre.

 

 

Ünnep

 

Ünnep

 

És fényes lett egyszerre minden:
a csupasz fák, a tűzfalak.
Hajnalok keltek mályvaszínben
az este szárnyai alatt.

Mint omlós süteményt, a szánkban
gyerekkorunk oldotta szét
az áhitat könnyű borában
a gyönyör egyszerű izét.

Mert, felnőtten, ujjászülettünk,
hitetlenül bár, és csodák
nélkül, – és nem csontváz-keresztünk
hordta a holnap zálogát,

de az a test-lélek közösség,
mely önmagunk fölé emelt,
s melyben tüzünk – mert éltetőn ég –
már a rend törvényére lelt.

 

 

Gyerekkorom sárkányai

 

Áttetsző oktaéderek,
gyerekkorom sárkányai
készülnek örvényes szelek
orvhálójába hullani.

Papír- és nádszál-suhanás,
a sás közt ebihaj-fejek…
Hol az a sárkány, hol a sás!?
Emlékeim felejtenek.

Nem én feledtem őket el,
őbennük állt meg az idő.
A tó fölött lány énekel:
ő volt, tudom – s ma mégsem ő.

Pünkösdi rózsa haldokolt
olajos fényben, kényesen.
A szirma, mint a vér omolt;
haldokolt – s nem hal meg ma sem.

Semmisem múlt el, semmisem.
Lebeg valószinütlenül,
lebeg – hold-sétány a vizen –
időm, amíg el nem merül;

amíg el nem merül az ég
egy rongy-felhője kényeként;
s belékövül a puszta lét,
s kileheli a röpke fényt.

 

 

Elindult egy ember

Kodály Zoltánnak

Elindult egy ember
kicsi országából,
megérkezett immár
Mindenség szivébe,
Mindenség szivébe
– szülője ölébe –,
népek özönéből
házunk közelébe.

Házunk közelében
fölvirul szépsége,
mint az esthajnali
csillag az ég alján:
fakul déli fényben,
fölizzik az estben,
hajnalban harmatoz,
olvadoz az éjben.

Olvadoz az éjben;
némákat beszéltet,
szunnyadoz délidőn:
halódókat éltet.
Szólása vakokkal
új világot láttat,
süketekben röptet
szárnyas muzsikákat;
rettent gyermekeknek
tágra nyitja torkát,
rebbent madaraknak
erdőnyi otthont ád.

Szítani haragját,
ha ki volna bátor,
elretten igéi
szelid viharától;
s ha ki elnémítná,
elnémul az maga:
szeme villámlást űz,
égzengést a szava, –

madarak röptében,
csillagok húnytában,
ott ragyog a rügyek
lepattant burkában;
s a rideg vadak is,
megjuházva szépen,
ballagnak nyomában
– szíve vadonában –:
sorsa örökében.

 

 

Utóhang

 

Én csak téged akartalak feledni,
de közben a legszebbet is feledtem,
mi holtomig járhatott volna bennem,
mint üvegházban tengerzöld madár,
mint planéták hálójában a semmi,
mint a nyári ég búrája alatt
a csonttalan hajnali áhitat
rebbenő szárnyakkal el-vissza jár…

De a tegnap nyers drót-váza maradt csak,
s tüskés füveknek, fakó bogaraknak
kopár tér, ott, hol egykor csillagok
legeltek bő fényben, – s ha messze nézek,
álmom se szédít csodákkal: igér egy
emléktelen újszülött holnapot.

 

 

Kora-tavasz

 

Rügyek rebbennek dermedt téli csonkra,
gyanakvásuk gyantájával bevonva,
ragacsos mázzal; fényük, mint a lakk
barnásan érik, ragyog és ragad.

Korai sugár – hódító meleg –
kereng a lágy, hiszékeny kert felett;
új indát hajt a málna, szőleink
mámorukból fölocsudnak megint.

A barack fehér kelyhekkel remeg,
holt avarban kék szirmok feslenek.
Virágját most bontja a mandula.
Tüskés az egres, nem hal meg soha.

S villog a fák között a friss remény:
hogy ág hegyén s időnknek mérlegén
majd gyümölcs súlyosul s a végleges
bizonyosság: nyár lesz és béke lesz.

 

 

Badacsony

 

Badacsony rozsda-rőt hajlatain
tegnap megült a nap, s titkát kitárta mára
Pannóniának halvány-rózsaszín
köntösű hajadon mandulafája.

S az őszi-rozsdás lombok hamvain
– avarfüst szálltán – a szűz ifju fára
bűvölte szirmait a tulajdon bájain
fölizzó fény: a tűz pannon virága.

És az ökörszarv-hajlatú öböl
nyugatról tükrözte a naplementét
s keletről a hold-költét, – szétömölt

olajos felszinén az elpihent ég.
S a tó fölszisszent, hogy az égitestek
pernyéi sistergőn vizébe vesztek.

 

 

Láng

 

Berobban a tájba,
lobogva, zihálva,
mint láng a kazánba,
a nyár;

de még el se vegyülhet
talajával a tűznek,
a zilált
uton át
fölzúg a határ:
a lelkek alélnak,
a fények elülnek,
de nem lesz ilyen ünnep
soha már.

 

 

Augusztus

 

Mint két ablaküveg közt nagy döglött lódarázs,
Augusztus úgy hever, kén-sárgán és meredten;
begörbült potrohán felleg-árny vonta rács
a haránt-csíkozás. Már a szárnya se rebben.

Fönt Oroszlán csatangol a csillag-sivatagban,
mennydörgést bömböl és sörénye port kavar;
meteorok nyüzsögnek, és csillapíthatatlan
párák sötét dühében érik a zivatar…

Tétován jársz e fülledt világban; háborognak
körötted szél-cibált fák, s a fű is nyöszörög, –
de egy szemrésnyi fény most minden felhőt eloszlat,
és sugarak zsibongnak fakó fejed fölött.

S csönd támad hirtelen, könnyű és emberi:
mintha a szíveden újszülött szenderegne,
ki rásóhajt az égre, tisztára leheli,
s ujjai rózsa-szirmát hinti zsibbadt kezedre.

 

 

Seregélyek

 

Seregélyek a szürke égen
Felhők alatt szunnyad a nap
Kihúnyt a nyár Árnyak ölében
sebesült lombok nyugszanak

Sárgul a kukorica szára
A köztes bab csörög-zörög
Lassan szállt fel az éji pára
Tartják a reszkető rögök

Engem a csönd kerít be Téged
ez az időtlen utazás
Vállalom minden szenvedélyed
Tudom nem lehetsz soha más

Szökik az év A seregélyek
elhagyják már a kerteket
Te bíztatón intesz a télnek
Határtalan nyár van veled.

 

 

Óda

Egy elmúlt oldal-szalonnáról

 

Elfogytál, gyöngéd szép oldal-szalonna;
testi jóságod belülről melenget;
húsos ereid – zsír-tömbökbe forrva –
étvágytalan holtunkkal feleselnek.

Elfogytál, de gyönyöröd nem felejtjük
– arányos tomporú sertések áldott,
királyi szép falatja –, vaskos álmok
dajkája vagy, s tüzön sercegsz felettünk.

Víg emlékedre összefut a szánkban
a töppedt nyál, – retekre, paprikára,
vad fűszerekre, sóra, szeszre vágyva, –

de belénk olvadtál már, s léha gyász van
hasunkban és dülledt csömör – a lomha
emésztés édes almán elomolva.

 

 

Mámor ködében

 

Lágy-hajlatú üvegbúra alatt
ülök, a művi mámor zöld ködében;
szememben gyémánt hüllők siklanak,
mint félig-éber ábráim az éjben.

Sekély tócsa az aszfalton a nap.
Nem volt Trójám, ahonnan hazatérnem
hőstett lehetne. Minden pillanat
sötétbe fojt és föltámaszt fehéren.

S ím, a józanság, elháríthatatlan,
itt csörgeti vasát e kábulatban,
s tilalmával fenyít a fegyelem, –

míg mélyemben álom-nyájak legelnek,
s fenn esni-készen tétováz a felleg:
virág vére – vagy sár lesz idelenn?!

 

 

Profán koszorú

M. M. prágai ravatalára

 

Immár M. M., a hajdan szépleány
füstbe szunnyad, s nem ébred föl, nem ám;
földbe süpped – s lesz hamva fínomabb,
mint a tengerhomok, mely elrohadt
kagylók héjából duzzad, testesül. –

Hogy ezt a tort megüljük emberül
– s híven a holthoz –, fekete sörök
száz korsaja dús habbal füstölög, –
s fekete bányászok idézik őt:
vad nyomorból világot épitőt, –
s dal is zendül, a testvérek dala,
kikkel együtt sírt s örült valaha…

Lágy morva lány fokhagymás piritóst
kínál, – valaki fennen zengi: – Tószt!
Közben a szinpadon félmeztelen
nők ránganak.
Az ő emléke?
Nem,
emléke nem riszálja holt-magát, –
de halálán túlról hazatalált
bennünk, kik most őérte emelünk
korsót, kupát, – s hogy itt van, itt velünk,
azt nem a gyász, de a kiúttalan
vég mondja tollba: – Itt élt, s nyugta van;
ez az ő teste: túl nem élhető
hamvas-buja szerelmünk – a jövő!
Mely sírba lök, de – törvényeivel –
új rügyet szül: – Mindenképp élni kell.

 

 

Szabad-kikötő

 

És jönnek a hajók messzi sötét vizekről,
miket bejárt velem a gyermek-képzelet;
matrózok széltől ittas rekedt nótája zeng föl,
s émelygő gyönge nőket ringat a part felett.

A dokkok nyitva állnak, hosszú láncon a horgony;
elalélt ladikokkal hintáz az éjszaka.
Ki tétován keringne – szabad-e behajózzon? –
tűzzel üzenem annak: ez itt szabad haza.

Itt sarkig tárva mind a kegyhelyek s a kocsmák
feketének, fehérnek, sárga- s réz-bőrűnek;
csak az orvtámadótól kobozzák el a bicskát
e szárazon s vizen honos egy-éltűek.

Kik itt szállásra lelnek, az emberért csatáztak
önként, – és mielőtt még bele kell halniok
nagy vándorútjaikba, kedvük dalolni támad,
s mint osztriga kibuggyan szájukban a titok:

hogy aljas zátonyok közt szent áramok igéznek
minket, s gyanús fejünkre tiszta nap fénye süt.
S tenger-só az öröklét. S hogy hatalmas az élet
minden valódi révben mindig és mindenütt.

 

 

A Moldva hídján

Vítězslav Nezval emlékezetére

 

I

 

Vizi-madarak hintáznak a Moldván,
morzsolt kukorica-szem-csillagok
bukdácsolnak köröttük; tej-habot
buggyant a hullám; s gyöngy-pihét sodorván

a pillérnél, hol ketté-válik árja,
hegedü-szót visz a folyó, szilaj
vágyak vegyülnek moll-hangjaival; –
és kezdődik az este karneválja.

Lámpázott tojás-fény – a Slaviából
sárgás derű ömlik szét, s könnyü mámor,
s a híd fölött sirályok raja ring,

rebbenve, majd lebukva s fellobogva, –
És kezünkből kegyesen hull a morzsa:
éhen ne vesszenek emlékeink.

 

II

 

Tükörképem az csak, vagy én vagyok,
ki az esti folyóban fuldokolva
meg-megrándul, haját tajték sodorja,
s szemén egy lámpa fénye andalog?!

Tükörképem, – hát bolond és fonák:
a jobb fülemet balfelől mutatja,
sehogysem ismerek rá önmagamra…
S ha egyesülnék vele? – Ha tovább

játszanám ezt, s egy ravasz őszi csapda
szédületének magamat megadva
fordított kesztyüt húznék?
Legbelül

csönd és közöny. –
S hátrahőkölve nézem,
ahogy leválik testemről s a mélyben
habok-ráncolta bőröm elmerül.

 

 

III

 

Én magam sértetlenül itt maradtam,
haltalan háló – fölöslegesen;
holt pikkelyek ékítnek, színtelen
álmokkal lebegek lágy kábulatban.

De rám-loccsan – hajnali villamos
fémes zsivajával – az újrakezdés
hulláma, átcsap a kőhíd felett és
egy más napot megint világra hoz…

A nagy kudarc, hogy művem befejeztem,
hogy kiszakadt belőlem, menthetetlen,
mint anya-testből a megszült gyerek,

ez fojtotta a vízbe félszeg árnyam. –
Tetteim s tegnapom – tünt kép az árban:
maradtam az, akivé lehetek.

 

 

Képtávíró

 

Minden élet

 

Nem hiszek egyszer volt és megkövült örömökben.
Minden élet
folyton megújuló örömében hiszek.

Hiszem, mert látom:
föltámad a dermedt föld alól
évelő hajtásaival a málna,
a tavaly letiport diófa-csemete
eleven gyökere idén újra kihajt,
nyüzsgő népszámlálásra gyülekeznek
a százszor szétdúlt hangya-bolyok;
a féreg-járta almafán fehér
szirmok fürdőznak habos tavasz-sugárban;
a hajnali gyep nyálkás harmatában
vidulnak a csigák, csont-házuk fémesen csillog;

sárga kiscsibék igyekeznek a tyúkok
aggodalmának tollas sátra alá;
botladozó csikókat sodor a kancák
oldala mellé a szorgos úti-sietség…

Ó, mindent lángra lobbantó sietség!
Sietsége megifjúlt elemeknek!
Benned immár rendelt helyükre lelnek
a gyomok és virágok,
férgek és szárnyasok,
az emlősök – s az ember.
Az ember,
aki művét építve, s bizakodva
szemléli ezt az egészet,
az ember, aki nagy-kerekű gyermekkocsikban
és épp csak testére szabott kis otthonokban
sokasodik,
hogy továbbadja utódainak
e sókból és savakból százezerszín,
százezer-forma, mozgó s mozdulatlan
eleven lényt formáló Földgolyót,
s a Mennyet is, a vegytanilag végleg
elhanyagolhatót…

A Mennyet, mely kék tündöklés odafent,
a Mennyet, mely már senkié,
s nem maradt benne semmi más, csupán
a téli lombtalan fák árnyképei –
ha alkonyodik
és sóhajai a létből menekülőknek –
ha föltámad a szél.

De idelent ez a Föld a miénk,
füveké, rügyeké, barmoké, embereké,
árva vad-hajtásoké és kilobbant szirmoké,
s fiainké, kik lelkes gépeikkel
egyenest szállanak a görbülő tér
folyton elmozduló ábráin át.

Miénk ez a világ,
miképpen léte-holta gondja is miénk,
s miképpen nem hiszünk
az egyszervolt és megkövült örömökben,
csak minden élet
folyton megújuló örömében hiszünk.

 

 

Kilencszáz nap

Leningrád életben maradt védőinek

 

Kilencszáz nap kilencszáz éjszaka
Robbanások örök zuhataga
Kilencszáz nap kilencszáz éjszaka
Csak a puska párás deres vasa

Kilencszáz nap kilencszáz éjszaka
Csak az ínség a fegyverek szava

Kilencszáz nap kilencszáz éjszaka

nem szűnt a munka nem szűnt a csata

Kilencszáz nap kilencszáz éjszaka
Száz gramm kenyér mázsányi bánata
Kilencszáz nap kilencszáz éjszaka
Éhenveszettek végső grimasza
Kilencszáz nap kilencszáz éjszaka
Nyolcszázezer test kusza halmaza
Kilencszáz nap kilencszáz éjszaka
„Mindenki meghalt” – írta Natasa
(Kilencszáz nap kilencszáz éjszaka)
Nem írt tovább Csontjának sincs nyoma
Kilencszáz nap kilencszáz éjszaka
Lent hantok alatt holtak városa
Kilencszáz nap kilencszáz éjszaka
Fent a Város nem rendült meg soha
(Kilencszáz nap kilencszáz éjszaka)
Föltámadott
Mi tette ezt
csoda?
Kilencszáz nap kilencszáz éjszaka
Szűntelen reményt üzent a haza

*

Kilencszáz nap kilencszáz éjszaka
Ki túlélte az is áldozata
Kilencszáz nap kilencszáz éjszaka
Még húsz év múltán is gyilkolnak a
kilencszáz nap kilencszáz éjszaka
szív-sebei
Vége lesz valaha?

Kilencszáz nap kilencszáz éjszaka
Béke a holtak hűlt hamvaira
Évezredekre
– nappal s éjszaka –
béke az élők városaira.

 

 

Képtávíró

 

Családi csoport-kompozíciók érkeznek a képtávírón:
– Középütt az anya, szájában hosszú vércsík,
két holt mellén két eleven gyerek,
úgy mászkálnak a testén, mint a kölyök-macskák.
– Egy másik képen eleven anya
élettelen gyerekét rázza, rázza,
sírása a térdrerogyott házak
hamvába temetkezik…

Ki rádióban hallod űrhajók csipogását,
sejted-e már, hogy – mit kezünkre bíztak –
egyetlen óriás baromfiudvar lett ez a világ?!
Vietnam alig egy kődobásnyira van innét;
nem konyhakéssel,
bumeráng-forma géppel
közelednek a szárnyas gyilkosok,

hogy mindannyiunkat lemészároljanak.
S testünk még trágya sem lesz, csak hamu és salak.

*

Te csak olvastál az auschwitzi perről
és mégis légcsavarként pörögsz az ágyadon
estétől hajnalig;
eleven holtak tántorognak előtted,
hóhérokat látsz fényes derékszíjjal,
szemedben tompa rémület lakik.
S tétován szólsz:
– A németeket mégis
kizsuppolhatnánk végleg Európából. –
És kevély fekete egyenruhákat látsz,
s falvakat, hol lángszórók pokla fortyog,
és fára hurkolt partizánokat látsz,
s alig-test asszonyokat vérbe fagyva…

Hát nem érted meg, mivé lett Európa?!
Az igaz Európa ma egyetlen mondat:
NE LEGYEN TÖBBÉ ÖNKÉNY A VILÁGON,
NE LEGYEN TÖBB VÉRONTÁS A VILÁGON!

Mert nekünk adatott kimondani,

hogy:
az iszonyt, mely tőlünk szállt a földre,
békénk s megtisztulásunk oltsa ki.

*

Lásd, én a halálgyárak bölléreinek
nem adnám oda egyetlen zugát sem a földnek
(csontváz-karokkal fölöttük kaszál
millió – revolverrel exponált –
pillanat-felvétellel a halál);
de hiába is adnám, – jönnek utódaik,
mert nem egyetlen nemzet kiváltsága a gazság,
de a nemzetek-fölötti üzleté;
s jönnek a tengerentúli utódok,
hogy mestereik naplóiból kiássák
a tarkónlövés pedáns tudományát.

Láttad te is Kennedy kocsiját a felvételeken,
láttad elölről,
hátulról,
oldalnézetben, –
s hiába:
a képtávírón megdermedt az öröklét.
A tettes nincs sehol, – csak híre füstölög szét,

S a hullákból vagyonok tornyosulnak,
híznak atom-mágnások, emberhús-hentesek;
S tömeggyilkos utódai a múltnak
ma új máglyákra vetnek millió életet.

*

Európa ma már nem csak itt van,
Európa ma a fölkelt Vietnam,
Európa az oszthatatlan béke;
nincs Európa, ha a földkerekség
egyetemes válságát túl nem éli.

Kalóz-bombázók cikáznak a képen
és Hanoi házai füstölögnek;
s újra a tépett asszonyok s a vérző
gyermekek – három kecses kocsimárka
meg egy fürdőruhás filmsztár között.
S jönnek a folyton változó gyors ábrák,
egyre jönnek;
azért, hogy mindennél jobban kivánjad
azt a képet, hol bankok s ágyugyárak
urai meleg trágyát saroglyán hordanak
(hogy végre szép hasznot hozzanak ők is)
a répa-földre, kukorica-földre;
és zuhanó-bombázásra a fecskék
buknak le csak a légből hangtalan,
és égig nőnek majd a napraforgók,
és mindegy lesz, hogy itt búzát, amott meg
bambuszt vág az ember;
s nyugalmas otthon lesz ez a világ,
mely torkig eltelt minden gyötrelemmel.

 

 

Túl bonyolult…

 

Túl bonyolult lett a világ.
Olykor egy tiszta kijelentő-mondat
ellenkezője sem igaz egészen.

De a Nagybácsi gépeinek hasából
úgy ömlik a bomba,
mint a gyerekkori álom-Mikulások
puttonyából ömlött a csokoládé
a torkos képzelet asztalára.
És vér buggyan letépett végtagokból,
anyák tárják ki haláluk szemérmét éretlen szülötteiknek,
s a feketeszemű kis sárga árvák
nem értik az egészet,
nem ilyen csodáról volt szó a mesében.

És ez már szabatos kép,
a szerkezet megfellebbezhetetlen
s áthághatatlan a consecutio temporum szabálya.
Bonyodalmára nincs kettős magyarázat,
csak egyetlen ítélet,
mely tiltó kézzel lendül föl az égbe
s a gyilkosokat földre kényszeríti.
Mert két lábon járó és emberarcú
védangyalunk e földi felelősség.

 

 

Álmomban csillagok

 

Hirtelen sötétbe borult a párás őszi alkony,
aztán az égen úgy gyúltak ki a csillagok,
mintha valami világegyetem-központ
gombnyomására izzottak volna fel
égőik belsejében a wolfram-szálak
vagy a vulkán-kitörések.

És hosszú menetben vonult a csillag-sereg,
tagjai zárt alakzatokba rendeződtek,
s a tinta-kék és arany-szín iker-uralma
alkotó elemeire bomlott,
mint a pávák tollazatán a szivárvány.

S minden csillagnak két seprő-forma szárnya nőtt:
az egyik zöldes-vörösből,
mintha fenyő-tűk fénytöréséből szövődne,
a másik deres ezüstből,
mintha a vegytiszta űr angyal-tolla volna.

Úgy tetszett, kigyújthatom vagy elolthatom a látomást, kedvem szerint;
kezemben volt a rejtély egyszerű kulcsa
– s ámultam: minden rejtély kulcsa míly egyszerű! –,
csak egyetlen csillag-sugárt kellett megrántanom,
hogy rend legyen megint, –
de vártam, mit tesz velem a csoda.

És a kétszárnyú csillagok hada
ember-ábrákat varázsolt az égre:
s fejem fölött már ember-jelképek nyüzsögtek.
Az egyiknek kocka-feje volt, orra helyén piros rács,
a másik tuskó-lábakon botorkált,
s aranyló köd-szemekkel nézett el messzire;
volt köztük kacér csupa-törzs nő,
volt csupa-száj férfi, vigyorgó,
volt ki régi barátom zsemlye-arcát viselte,
s volt köztük víg bolond, ki csillaga üstökös-farkát
felhő-habba keverve az állát pamacsolta.

Aztán a látomást már nem tudtam eloltani:
bár elrajzolt jegyekben, de embert formáztak az ég csillagai;
bár szögletesen, torzultan, döcögőn vonultak az ábrák az égen,
de mégis az ember arányai éltek a Mindenség emlékezetében…

A Mindenség emlékezetében?
Emlékezetében?
Hát a Mindenség már emlékezik csak e földre,
s lakóit fémes és lecsiszolt, fagyálló alakban
a józanabb galaktikák közé rajzolja föl a semmibe!?

A Mindenség emlékezetében?
Hát ott élünk, mint fény-árny-totemek,
miket valami kozmikus ásatás vetett föl a feledésből?!

– Nem emlékezni akarunk, de gondot viselni magunkra! –
dadogtam, és hangomra úgy szétesett az álom,
mint a nyaklánc, ha elszakítják benne a cérnaszálat.

S jó volt, hogy kigyulladt nyomban a józan villany,
s bent, a széken ott csüngött tegnap-esti ingem, és kint, az égen
álmatlanul égtek az igazi csillagok,
halványulóban, készülődve
a tisztogató hajnal fuvallatára;

s hogy rámharsant a telefon riadója:
ébredni kell, már mozdul a város, megvirradt ma is.

 

 

A nyár utolsó napja volt

 

A nyár utolsó napja volt.
Reggel a harmat megült a mezőkön.
A beton-medence vizén
könnyü arany levelek ringatóztak;
úgy úsztak ott, mint a tálban a kihűlt
húsleves felszínén a zsír fagyos karikái.

De még fűtött a nap, teljes erővel,
és fényesen lángolt az út előttünk.
Ideges madarak csapongtak fölöttünk.
De mi csak mentünk, hegyen-völgyön át:
aznap minden sorompó nyitva állt.

És csípős hűvösével hívogatott a tölgyes;
az irtáson kerék-nyomok vezettek
a sűrűségbe, a tüskés bozótba,
hol a lombok árnyéka barna sátrat
emelt, s a földet évelő avar irhája födte be.
Valami fészekből egy madártoll leszállt, –
meddig őrzi vajon a búcsuzó
tekinteteknek perzselő nyomát?!

S a szeszélyes völgyeken átcikáztunk,
mint a szarvasok;
fegyverek hörögtek
az erdő-mélyben,
nyargaltunk tovább,
s szabad röptünket csak a szél követte.

Aztán ölébe vett a kert.
gallyak görcsös ujjával etetett;
gyöngéden adta a szánkba
hamvas szilváit, szőlő-szemeit.

Aztán karonfogott a kanyargó folyó,
s míg józan csobogással hazavezetett,
megringatta vizén a távozó napot:
Fölizzottak még egyszer az utak,
piros tűz-függöny terült egy kazalra;
messze a víz-szivattyúk behúzták szárnyukat
már az alkonyat szélcsöndjét habarva.
Egy jegenye árnya még ráhajolt
az ellobbant gyönyörtől följajduló mezőre.

A nyár utolsó napja volt.

Jövő nyárig hogy élek meg belőle!

 

 

Szeptemberi fény

 

Vakítóbb ez a szeptemberi fény,
mint a színházi reflektorok vallató lobogása.
Hervadtan ül a béna levél a fákon, de rendületlenül;
minden kocsány még mohón ragad az ághoz,
és mégis mind már dérre vár és válni készül.

Két lomb-árnyék-nyaláb között tör rád a ragyogás,
az elviselhetetlen barbár nap-zuhogás,
gyöngéd melege nincs már, csak tébolya van
– soha ilyen vérpezsdítő didergést! –,
aztán megint árnyék következik;
s megint
őrjöngő fény-nyalábok vágnak bágyadt szemedbe,
gégédbe, tüdődbe, kocsonyás eszméletedbe. – –

Állj meg!
Tízfelé ágaznak el az utak,
mint szétrobbantott beton-fedezékek, kitöltik tépett szirmaikat,
s a szirmok hegyén les rád a veszély:
zöld-arany csillogás a mélye,
sötéten derengő szempilla-festékkel csíkozva;
csipkézett áttetsző fehérneműk hab-könnyű röppenését
látod – az ágytól a székig –, mintha kigyújtott
alkonyi bárányfelhők viola-hamvait látnád elomlón.

És fölszökik a haldokló füvek
sötétzöld őszelei láza.

Vakítóbb ez a szeptemberi fény,
mint fojtott álmaid átváltozása
a vegytan és a vágy kereszttüzében.

S mint közönyös búvár a lusta víz ölébe,
lebuggyan a hegyek mögött a nap;

piros buborékok röppennek föl nyomában,
s pezsgő-habot tajtékzik a levegő: –

hajtsd föl egy kortyra, –
kijózanodsz nyomban;
és nem marad más az eszedben, csak az út,
ez a hamvas, kék-deres aszfalt,
meg az élni-muszáj parancsa,
hogy: menni, menni kell,
majd ólmos esők s rozsdás lombok alatt is;
és menni, menni kell, ha a dió már
fonnyadt-zöld héját levedli,
s ha a pocsolyák is visszaváltják szüzességüket
hártyányi jég-rétegekkel;
ha elébed imbolyognak az őszi égitestek, szemtengelyferdüléssel;

és menni, menni kell, mert nincs más, csak az út van
(állkapcsod fémesen csikordul a fél-vak alagútban),
és menni kell, ha nyálkás-piros tigris-torkát kitátja a Semmi;
azért, ami van, s ami mindannyiunkat túlél,
csak menni kell, menni,
hogy haza-vezéreld végre magad, és a rozsdás lomb csivogva
leszálljon, mint sírkerti rigó-pár
elföldelt bánatodra.

 

 

Húsvét Szentgyörgyhegyalján

 

Bundás alma-rügyekkel babrál a bőjti szél,
pihés kiscsirkék lábnyomát
a tegnapi sárban
mára megörökíti
a hajnali fagy.
A frissen nyitott tőkék még kétkedőn pihegnek;
kövesztett sonka hűsöl a konyha-sarokban,
szellőzködnek a lányok ünneplő ruhái,
kicsiket sóhajtoznak, sejtik a holnapi illatokat már,
a nárcisz, a rózsa, a törökszegfű, a gyöngyvirág
kontyalávaló illatait,
meg a kisüsti férfi-szagát
a másnapos udvarlók lehelletében…

Éjszaka fölriad a kisgyerek,
kifut a konyhába:
– No lám, csakugyan
itt járt a nyuszi! – Az este még
fehér tojások
muskátli-pirosra váltak.
(Tyúkmama meg a ketrecben tünődik:
hová lettek sosemvolt kicsikéi?)
És puha papucsban, kék-fehér pizsamában
szalad tovább, a derengő kertbe, a gyerek:
leguggol a bodza-bokornál
(– Hátha itt fészkelt az a nyúl?),
de felugrik nyomban és ríva fut vissza az ágyba,
mert a szúnyog-zöngésű levélrügy-moccanásból
– most hogy e halk hang rádörög a sápadó éjszakából –
mint föld-mélyi rakéta, robban ki a tavasz.

 

 

Halál Strugában

Két vízbefúlt szerb költő emlékezetére

 

Előbb szelíd és csöndes volt a tó,
zöldeskék, mint a tenger.
Tükrében rozsdás hegyek szépítkeztek
a csillag-fáklyás esti karneválra;
és apró, villámgyors pisztráng-fiókák
kóstolgatták testét a strandolóknak,
míg partra-vert társaikat a deszkán
– a napozón – mohó darazsak ették,
apródonként, de tigris-buzgalommal;
és kövér dédapáik a fürdőzők hasában
fészkelődtek lágyan és rózsaszínben,
olajba sütve, citromtól sugárzón: –
s az egyensúly teljes volt a világban.

De aztán a hullámok fölriadtak,
síkos hátukról lebillent a csónak,
feketén émelygett a víz,
és fölborult a rend és minden érv megingott:
Kik mindnyájunknál inkább élni vágytak,
ők buktak le a fullasztó halálba.

S mi virrasztunk fölöttük: szavunk semmit sem ér.
Testük kihűlt anyag csak,
nem gyönyör s nem kenyér.
Hát lassan kortyolgatjuk a rozsdaszinű kavadarkát,
s kesernyés párájában, eltünődve,
mint megbékélt hajók, inogva úszunk át
e tűz-tajtékú nyárból
a hamu-csöndes őszbe.

 

 

Végtelen meg egy…

Zilált koszorú Komarov hamvaira

 

Vasárnaptól hétfőig végtelen meg egy
csillag keringett odafent és odalent az űrben.

Azért szállt el e földtől az eleven csillag,
mert hű volt e földhöz;
Azért vállalta az abszolút hideg magányát,
mert sosem volt magányos idelent;
Azért áldozta föl egyetlen életét,
mert milliárdok életére gondolt;
Azért égett el, arcán a hazatérés mosolyával,
Azért égett el, ajkán a jelentéssel:
– A feladatot teljesítettem! –
Azért égett el értelmetlenül
mert…
elakad a szó,
nincs rá vigasztaló
magyarázat:
csak az ostoba tény:
mert a törvényt kijátszotta a balsors…

És mától fogva, ha kézbe-veszünk egy
darabka meteor-ércet, azt mondjuk magunkban:
– Ez az ő teste!
Mától fogva, ha szerelem-ittasan állunk
az augusztusi csillag-hullás záporában,
azt suttogjuk:
ez az ő lobogása!
Mától fogva, ha nyomtalanul szétfoszlik az égen
egy toll-pihe felhő,
azt dadogjuk:
Ez az ő utolsó szava!

És föl-fölröptetnénk, föl, a sztratoszféráig,
föl, föl, azon is túlra,
minden földi mezők legfentebb-szárnyaló
költőjét,
a pacsirtát,
hogy mától fogva mindig azt dalolja
e kínban forgó bolygónak, meg a többieknek,
a közönyös csillagoknak:

Temetője, Világmindenség,
neveld fel már, az ő emlékezetére,
– hamvak számlálhatatlan halmain –
az életmentő értelem virágát.

 

 

Vers az asszonyról

aki két kisgyermekével utazott
egy modern nemzetközi expresszvonaton

Az első-osztály bársony-pamlagán
két gömbölyű kölyök;
az egyik már tipeg
a földön, – a másik
még csak mászkál anyja ölében.

A fiatal mama engesztelőn mosolyog;
szoknyáját percenként föltúrja öléig
a kisebbik gyerek,
s ő nyájasan tűri, hogy az utitársak,
legalább egy szemvillanásig,
érett kerek hasáig nézzenek.
(Tudja, hogy szép a combja, kerek a térde,
s kagyló-szivárvány-hártya villog
– áttetsző műanyag –
a hajlatok között…)
Gyöngéd vígasztalás ez
a dülledt-szemű diplomatának
meg a három-bőr-táskás
kereskedelmi utazónak,
kik bárgyú magazinokat lapoznak
a hajnali vonatban,
s laposakat pislognak mellé,
a nejük-csomagolta sonkás-zsömlét eszegetve…

A kis mama egyre mentegetőzik,
nem szeretne a férfiak terhére lenni:
de a pici a padlóra pisil, s a nagyobbik
szétmázolja a kárpiton a narancslét
és csokoládéval keni be a kilincset.
Ők hárman négy ülőhelyet foglalnak le – bocsánat! –,
s aludniok kéne a gyerekeknek, de hiába,
mint az ólom-fenekű kelj-fel-jancsik
pattannak föl balról és jobbról:
itt egy kerek fej, ott egy gömbölyű popsi…

És a kis mama egyre mosolyog csak.
(Férje előre ment a kocsival – vagy a hat-huszassal?;
– Szívecském, ez a kötelesség!)
Az urak betérnek a mozgórestibe sörözni;
aztán mind sűrűbben villannak fel
a fiatal-mama-combok,
a megtermékenyülés anyaföld-párnái,
csillapítóul a kényes megtermékenyítőknek…

És a kis mama egyre csak mosolyog.
(Férje előre sietett –;Szivecském, ez a kötelesség!)
Anyuka nem eszik – mert mikor és miképp is enne? –,
anyuka nem vált ruhát
(bár szoknyája csupa nyál és gyümölcsnedv),
a kis-mama nem dohog a vámosokra, a kalauzokra
(még a menetrendet se szidja;
az idő végképp kipárolgott agyából,
hisz minden másodperce időtlen-végtelen), –
Ő mosolyog, dermedten mosolyog csak,
hogy elviseljék nyüzsgő, két-fejű,
nyolc-végtagú, százezer-moccanású
valószínűtlen porontyaival együtt
a hivatalosok s az utitársak,
a diplomaták meg
a kereskedelmi utazók,
a vámosok,
a jegyszedők,
s a higgadtan fölkészült szóvivők,
kik befutva immár a VÉGCÉL pályaudvarára,
nyomban belehörgik
a nyájas riporter mikrofonába:

– Mi amellett vagyunk,
hogy szaporodjék a nemzet és
szüljenek az anyák! –

 

 

Fürtös fejek

Etüd két tételben

I

Fürtös hajú, ringó-csípőjű fiúk
és két-dimenziós,
lapos-mellű, csontos-térdű leányok
bolyongnak utcáinkon krisztusi gesztusokkal
Londontól Bukarestig és
Stockholmtól Nápolyig.
Nincs hangos véleményük a világról;
a lányok nyúlós filozófiákkal
– végtelen rágógumikkal – vesződnek,
a fiúk kezében olykor fölvonít,
de aztán halkan vinnyog csak tovább
az elektromos gitár.

Holnap – nem kétséges! – e lágy-csípőjű,
bágyadt-szavú és fürtös-fejű hímek
és csaknem kopaszra nyírt, homorú törzsű
lány-pajtásaik szaporítják tovább
a szinkópákba ernyedt emberiséget.

S nekünk szemünk se rebben majd, ha látjuk,
hogy ivadékaik közül a lányok
állát növi be naponta a borosta
– sörtéiken peng a villany-borotva –,
s fiaik élik át havonta
a természet vér-lucskos tisztulását.

II

A lány-fejű fürtös fiúk tekintetében
néma szemrehányás rejtőzködik.
A lány-fejű fürtös fiúk kitérnek
előlünk az utcán, és egy rossz szót se szólnak,
ha gépkocsink sárral veri be őket.
E lány-fejű fürtös fiúk semmit se tudnak
háborúról, romeltakarításról,
inflációról, újjáépítésről,
napi háromszori kosztban
kialkudott napszámról,
pénzért kikönyörgött
öklendező szeretkezésről,
dalos és lobogós lelkesedésről,
összetört emberségünkről,
mit embertelen kínjaink és bűneink satujában
tákoltunk össze újra – úgy-ahogy…

De félrehajtott fejjel néznek a messzeségbe
e lány-fejű, fürtös-hajú fiúk,
s a szemükben valami tétlen tiltakozás van:
konokságukért – méla mentegetőzés.
S kétéltű jelmezük beszél helyettük,
azt mondja:
– Nézzetek fürtös fejünkre,
s ha viszolyogtok e lányos csípőktől,
értsétek meg:
velünk nemigen lehet már hadat viselni,
inkább kifordulunk nemünk formáiból,
semhogy még egy háborút főzzetek ki,
hisz tudhatjátok jól, hogy dühödt húszévesek,
férfias férfiak nélkül gyilkolni lehetetlen;
s bár hősök nem vagyunk
(sőt, sajnos, kételkedünk mindenféle hősben),
ellenállunk a buzgó uszításnak,
még ha megrakjátok a máglyát, akkor is;
úgy állunk majd ott, a rőzse-rakáson,
némán, mint hím szűzei Orleans-nak,
akkor sem fér ki egy szó sem a szánkon, –

amíg a láng a szívünkig nem ér
csak az elektromos gitár vinnyog kezünkben.

 

 

A bizonyosság kora

 

Idáig lehetséges volt szinte minden, –
most a bizonyosság kora következik.

Bizonyos már, hogy nem leszek pilóta,
se tengerész,
se vincellér,
se mérnök,
se idegorvos,
se hegedűs,
se lakatos-mester,
se semmi más, csak amivé eddig lettem
szánalmasan egyetlen életemben.

Értek valamelyest elvetélt verseimhez,
olykor szerencsésen játszom idegen költők keresztrejtvényeivel,
tudok érdes számokból csiszolt költségvetést csinálni,
konyítok egy kicsit az újság-készítéshez,
tűrhetően írok a gépen,
valaha betont is kevertem,
s vezetek főkönyvet vagy gépkocsit, ha kell…

És ennyi az egész:
siralmas egyenleg.
Előlről már semmit sem kezdhetek.
Ezután majd a hosszú robogás jön,
a hegyről lefelé, némán és hidegvérrel,
lazán a kormánykerékre hurkolt két nyugodt tenyérrel,
kétoldalt közönyös tájakkal, eliramló fákkal,
s a mindent fölhánytorgató szél hisztériás sikolyával,
mely vijjogón és őrjítőn kisér
a túlparti sötét szikla-szegélyig, –

a védhetetlen összeütközésig.

 

 

Végül…

ha úgy érzed, nem bírod már tovább,
mint héjából a narancs, kifordulsz önmagadból,
és kővé zsibbadnak érzékeid;
s ha gyanítod, hogy ez már a halál lesz, –

látogasd meg a földet, ahol születtél,
ülj le egy padra és süttesd arcod a nappal;
ne szólj egy szót sem, beszélgess csak a tájjal, –
s nyomban föltámad ottfeledett gyermekkorod:

színe lesz az égnek, szaga a virágnak,
valóságos fűben nyomorognak valódi barna lombok,
hamvas vadgerle tipeg át bókolva az úton, szemet szed;
földszinti ablak-rács mögött fekete macska szundít;
s egyszerre oly csodás lesz minden ami él,
mint ama korban, mikor a dolgoknak először kerestél nevet…

Im, újra mindent nevén kell nevezzél,
hogy ismét azonos légy önmagaddal,
s levetkezd azt a másikat,
azt a rajtad kívülit,
azt a gond-gubancos feszes idegenséget, –

mint a pilóta, ha földet ér,
s szétrántja a cippzárt
tetőtől-talpig zárt overállján.

Félálom

 

Mert minden elkésett cselekvés bosszút áll most,
spirálisan szaladsz le a lépcsőn a távozó után:

– Állj meg, nem akartalak bántani!
– Állj meg, födetlen arcomba ütöttél, állj meg, most visszavágnék!
– Állj meg, a legvégső rejtélyt megfejtem, csak figyelj rám!
– Állj meg, bár zöld a fény-sorompó, rádcsörtet a hajnali expressz.

S mert minden elkésett cselekvés bosszút áll most,
spirál-menetben ömölsz le a lépcsőn, mint a habos víz;
a mélység egyre szűkül és te végül
elfogysz az élesedő kanyarokban.

*

A képernyőn minden egybemosódik.
Ki jóllakottan ül, a sörösüveggel kezeügyében,
meg se rezzen, ha a gyilkost futni hagyják,
s rágyújt a napalm-bombák füstje mellett;
ki csak tanú e világban, – ítélő s álmatag –
büntetlen nézhet – hitvesét tapogatva –
kéj-bomba-nők comb-örvényeibe,
s fölszisszen bár, ha a meccsen mellé száll a mi labdánk,
de végül ez a bánat is leöblíthető, –
röpke költségvetést csinál hát a kétmilliós lottónyertes nevében:
mindenre ebből se futja, – ej, félredobja unottan;
a távoli államcsíny futó figurái
retináján végképp összekeverednek;
laposat pislog még egy áradó folyóra: – Duna? Ganges? – ki tudja?

– Az a bolond, aki beleártja magát, az a bolond, az a bolond…
– Mit motyogsz, apukám, éjfélre jár, már meg van vetve az ágyad, az ágyad.

Éjfélre jár, éjfélre jár, ez a tizenkettedik óra.

*

Összeér két mutatója,
önmagát nemzi az óra;
nem is óra, bomba tán, –
fölrobban a csók után.

Orgonának tört virága –
tüdejét ki köpte sárba?!
Rozsdafolt az ingeden:
belédtört a gyötrelem.

*

És Medeia bágyadt dédunokahuga felcsalt a hegyekbe:
aranygyapjúnak híre, se hamva, – egy kecske jött elénk mekegve.
S a bágyadt Medeia-utód, kezét a város felé kitárva
lehúzta a házak titkairól a cippzárt, ez volt az erotikája.
És szólt:
– A te városodban immár pókhasak duzzadoznak, vízfejek tündökölnek,
kalmárok csapdájába estek a harcosok s a bölcsek,
a tiszták félreállnak, és büröklevet isznak a tisztességesek;
a jók közül csak te vagy egymagad, ki a piactereken még a megcsúfolt igét hirdeted!
S én szóltam:
Az én igéim megcsúfolhatatlanok!
Nem kell az ő tisztaságuk, kik némák voltak, mikor az ínség itt csontokat hasogatott;
nem kell az ő tisztességük, kik az önkénynek meghajoltak,
de önként hagyták el a fekete révből nyílt vízre futó hajókat.
Tudom, hogy városomban pirosra híznak a cselszövők sáfárai, a
kontár szajhák, a pimasz üzérek,
de én nem értük viselem a sorsom, én ellenük élek.
E várost nem nékik emeltük, s tudom, egy szálig eltakarodnak,
ha, mint érett gyümölcs a lomb közül, gömbölyűen kiragyog a holnap,
ha jóról és rosszról ítélni válságunk megtanit…

És szólt a bágyadt Medeia-utód:
Ne igyunk inkább valamit!?

*

És ittunk valami fekete mámort, és hogy időnk betelt
a szikla-zugokba rekedt fogoly szél fém-hangon énekelt:

„Nincs már bennem harag, se bánat,
sem egy szemernyi vágy utánad,
csak csont-fejem ép fogsora
villogja: nem múlsz el soha.”

S a szél-dizőz fellebbentette a bodza-bokrot, kilátszott csipkevirága;
és jöttek a mámor nyáladzó áldozatai, tétován, meg-megállva:
jött JÉ, a szerencsétlen, lucskos cipőben, szánalmasan csoszogva,
szája sarkából a mosolyt a szesz már végleg kimosta;
és jött JÓ, kinek hatalma volt és nem jól élt vele,
így lett keserű álarc hervatag elefánt-feje;
és jött JÁ, ki a nőkkel már halálig jóllakott
s csak megszokásból fogdos egy viasz-lány-alakot…

S a szél-dizőz darálta a JÉ-JÁ-JÓ-JO-JO-Jót, –
de én ráoltottam az estét, s beléfojtottam a szót.

*

Mert a tűzbe-borult olaj poklában egy mérnök ösvényt nyitott,
elzárta a fővezetéket s mindent nyirkos ködbe borított;
vad gőzök s gázok örvényeiben tört utat füstölögve
s a lángban vinnyogó anyag pusztulását legyőzte.
Majd leporolta ruháját s odébbállt csendesen;
nem mondta, hogy: várt a családom, s kedves az életem.
A z  é l e t volt a kedvese néki, azért nem tétovázott,
akár az a kamasz-fiú, kit majd megettek a lángok,
míg berohant a pajtába az idegen gyerekért, kit tűzkigyók karoltak,
aztán pislogva ébredt a valóra:
– Az egész ennyi volt csak?!

*

Eképp a Föld törvénye így szól:
– Ha nem sóhajt utánad egy kapálatlan kert, egy neveletlen gyerek,
ne szállj világjáró hajóra, mert elsüllyed veled;
ha nincs egy befejezetlen vers a zsebedben, egy félszeg vágy a szivedben,
ne röpülj föl a fellegek közé, – leszédülsz szárnyszegetten;
ha nem érzed tulajdon zsigereidben más elevenek boldogságát, veszedelmét,
önnön véredbe fojt a légszomjas idegenség. –

Figyelj, egy szőlőtőke karót kér, egy utca villanyfényt,
egy apadó kút vízért sóhajt utánad…
Csak úgy élhetsz tovább, ha tökéletlen teremtményeid mindennap hazavárnak. –

*

És Lenin városában a Győzelem huszonegyedik évfordulóján
kisütött a nap, csak a Néva didergett, jégtáblákat sodorván.
És körhinta járt és óriáskerék a győzelem ligetében,
kopár fák ágai közt léggömbök barackjai lengtek az égen;
és a piros-szörp-automaták meghitten sustorogtak,
s nagy kortyokban itta az édes szabadságot a gyerekhad;
és a munka-redőzte arcok kisimultak az ünnepnap gyönyörében,
s a párok a sétányon úgy lobogtak, mint gerlék szárnya a légben…

S te szóltál magadban:
– Ím, e józanok, szerények, erősek, – ők az én testvéreim,
itt és szerte a világon az öröm napos terein,
az ő tisztességük és az ő tisztaságuk kell nekem,
kikben – halottak vetése – kizöldült az eleven győzelem,
a győzelem a gyilkolás zsoldosain, s a győzelem önmagunk fölött,
mely szétoszlatja a lélek lapályán imbolygó ködöt;
mert nem a közöny s nem a mámor homályán lentragadni,
de szállani serkent ez a diadal: élni és életet adni…

És szállnak ezüst játék-repülők a mámoros ligetben,
az ötkopekos gyerekálom valódi egekbe reppen;
s a déli fényben a távoli szálloda ablakai oly közelről ragyognak,
mint a padon ölelkező szeretők szemében az ágyba-csaló nap.

*

Félálom, vágyaim, tetteim, kétségeim számonkérő bírája,
félálom, lépcsők spirálján hajszoló gyötrelmes kísértet,
félálom, elkésett cselekvéseim bosszuló angyala,
félálom,
add meg magadat nekem!
Vállalom vallató óráid minden nyomorúságát,
vállalom ezt az ég s föld közt feszengést,
de nem adom az éjszakát, s a nappalt,
a tiszta álmot és a fogható valót.
Mindennap visszatérek félbenhagyott dolgaimhoz,
mindennap bevégzem a bevégezhetetlent,
mindennap folytatom a folytathatatlant,
s ha mindennek a végére értem, újra kezdem,
s velem marad e végetérhetetlen
virágzás
mindörökre:

mert hulltából varázsol röpülést a madárszárny,
néma sókból beszédes zöldet a puha páfrány,
robbanva megindul a gép a tűz és víz delelőjén,
s a folyó fősodra szélén fölhabzik a förgeteg-örvény;
s napfény és jég pengéje csap össze a gyönge havon, –
és minden este és reggel határán a forradalom.

 

 

Orfeusz

 

Orfeusz

 

A poklon a kísértéseket értsed
(nem holmi sorscsapást),
miket megjártam sértetlenül érted,
s járok naponta, –
lásd:
se testem, se lelkem kárhozatától
nem kíméltem magam;
s minden reggel felszállok a halálból,
épen s mocsoktalan.

1959, Budapest

 

 

Orfeusz erdejében

 

Ősi harmóniák bölcsőhelyén,
táncos-léptű Orfeusz erdejében,
kő-morénák medrében könnyedén
cikáz a patak, habzón és fehéren.

Igen, hiszem már, hogy itt született,
itt született a dal: vérszínű szedrek
törpe cserjéi és százéveket
megélt fenyőfák közt, hol úgy legelnek

a kövér barmok, mintha csak a lant
juházta volna kezessé a nyájat,
s a tömény zöldben úgy feszeng a hang,

mint lombok ketrecébe zárt madárhad;

s egy kidőlt fán azt játssza a rekedt szél:
itt kell meghalnod, hogy újjászülessél.

1967, Szófia

 

 

Orfeusz átváltozásai

 

I

Íj és lant

 

Valaha fegyver volt ez az íj,
idegéről gyilkos nyíl-vesszeje röppent,
de egyszer megpendült a húr, és fölszisszent a vessző,
s valami furcsa madárfütty, vagy ki tudja mi, támadt
a célszerű szerszámon, – s én azóta, hiába,
nem keresem meg már mindennapi étkem
se vérontással, se csapdavetéssel. –

Mert minden erdők vadai azóta
nyomomban járnak, nem félnek az íjtól,
csak az ideg pengésére fülelnek;

vadkanok törik az utat előttem,
jámbor hűséggel követnek a rókák,
varjak terítik az árnyuk elébem a gyepre,
puhára rágják kertem talaját a férgek,
baglyok huhognak együtt bánatommal,
s jókedvemet lengetik a pacsirták…

Mert íjamon csak dal feszeng azóta;
lant lett a fegyver, – s én lettem a vesztes:
a felvont idegen bár ott lappang a halál még,
bárki elébe állhat –
célpontja én vagyok csak.

*

Még a nyulak is megállnak előttem,
fülüket szemtelenül billegetve,
s kicsúfolnak a békák:
hajdan-volt fegyverem
csak muzsikál, többé nem öldököl már.
S én megélek azóta vadszedren és szamócán;
nedvük a vér szinét példázza, vértelen;
és megélek azóta gombán, keserű retken,
s a léha madarak, akik tőlem tanulták
azt, hogy a földről a dalt az égbe fölemeljék,
a léha madarak
szárnyas légi szerelmük tojásait nekem
rakják le elhagyott fészkeikbe, hogy áldott
kalandozásaikból táplálékom legyen. –

Mert megtanítom őket, kik lantom tanították,
az öldöklőt, az élő mindenség tiszteletére, –
eképp tanítom őket:
lessétek meg az ének
lég-örvény-csobbanását, arany-szárny-zizzenését,
lent a lombok között, s fent
lendüljetek utána;
tanuljatok meg engem, mint én titeket egykor…

Mert megtanultam őket.
Mindent tőlük tanultam.
S most békéjüket őrzöm az ajzott íj dalával,
e virrasztó zenével, e lüktető varázzsal,
mely éjjel-nappal itt zúg, mint véráram a testben,
az ébredő s elalvó örökös rengetegben.

 

II

Eurüdiké meg a világ

 

Láttam a fűzfák bolyhos rügyeit,
kis kölykeit az ágnak, barkák ezüst hadát,
s a fagytól megmenekült gyönge gallyak hegyén
zöld nyelvecskéit a nyalánk tavasznak;
és láttam a vizityúk bolyhos csibéit,
a gyöngyöző tó nyüzsgő bóbitáit;
s szájukban hozták a macskák kölykeiket elébem.
Pettyes őzek táncoltak énekemre,
és bocsait nekem mosdatta meg a medve,
tántorogva kocogtak utánam újszülött kecske-gidák
s felleg-bundájú nyájak gyámoltalan barikái…

Aztán láttam meg a leggyámoltalanabbat,
az ember gyerekét,
ki csak nagy üggyel-bajjal
találja el tulajdon száját a kezével,
s bár összerezzen a cinege-szótól,
fejét mosolyogva farkas torkába dugja. –

És akkor szomjaztam meg Euridikére,
ki gondtalan sétált a pázsiton,
s csak intett
egyre, hogy:
– Jöjj utánam!
És akkor kezdtem el valami új dalt,
valami emberit,
az ártatlan világnak – úgy tetszik – érthetetlent;
mert lantom-íjam oly ütemre pendült,
hogy kisérőim, a gyanútlan őzek,
barna ínyüket rámvicsorították,
veszedelmet neszeltek az égen a fecskék,
s a farkasok, mintha vérüket ontanák,
ugy vonítottak.

Mert az az ének nem a trák hegyekből
s nem erdő-mélyből támadt, nem is a levegőből,
és nem hasonlított az sem patak-zubogásra,
sem szél-süvöltözésre, sem fatörzs-ropogásra,
sem szarvas-bődülésre, sem sas-rikoltozásra,
sem levélzizzenésre, sem darázs-zümmögésre,
sem szirom-moccanásra, sem kígyó-sziszegésre…
E dalnak nem volt mása a világban;
nem a testes valóból tört be hozzám,
de belőlem nyilallt a messzeségbe
(végleg felajzott idegéről a lantnak),
ismeretlen bensőmből szállt ki formátlanul,
vagy formátlan bensőmből ismeretlenül,
vagy egyszerűen Euridikéből,
ki – meglehet – kezdettől bennem élt…

S az én híveim többé nem örömből követtek,
nem értették már a lantom beszédét,
ezt a halálos hangörvényt, e nékik
fakón rokontalant;
kik még nyomomban jártak, csak hűségből követtek:
a velem-szálló madarak nyelve a torkukba ragadt
s a tikkadó négylábúak
az öröm-várás iszonyától
kínjukban megrühesedtek. –

*

De Euridiké intett, hogy:
– Jöjj utánam! –
S én követtem őt erdőn és mezőn át;
szakadékok fölött szökdellt lebegve
s vízesések morajában veszett el;
kő-zuhatagok rozsdavörös buckáin
szaladgált fürgén, meg sem tántorodva;
mint a forrás-víz, a rések közé bújt
s száz ujjnyi-vékony erecskére szakadt szét; –
lent a völgyben egyesült önmagával
s ezüst halak mosolyát villogtatva
elsiklott a rá-szomjazó füvek közt.

Ha este mellém dőlt, reggelre láttam:
csak elhalványult árnyékát öleltem,
csókok megerjedt mézével a számban, –
s ő gerle-kacagásként röppent el fölöttem;
ha azt igérte, lent vár a folyónál,
csak tükörképét leltem a habokban;
ha szederindás bozótban kerestem,
ott leltem egy tisztáson:
szarvasok
ökleltek érte,
s ő rajongva nézte,
hogy véreznek el a szédült vadak
egyetlen harcra buzdító szaváért.

És mégis mentem mindenütt utána,
s hogy végleg nyomát vesztettem e földön,
az alvilág útjain is követtem,
s én, ki nem tudtam mást, csak egyenes beszédet,
a részeges kapust megvesztegettem,
Kerberosznak zsíros koncot vetettem,
Kháront talányos cselekkel becsaptam,
és a fehérmájú Perzefonénak
tettem a szépet,
hozzáférhetetlen
szűznek nevezve őt, a pokoli ringyót.

Eképp visszaváltottam a haláltól,
s megleltem újra Euridikét:
olyan volt, mintha élne, –
s talán élt is valóban!

Halvány köntösén átsütött a teste,
hamvas arcán ártatlan ámulat. –
S a szeme tiszta csillag-fényt sugárzott.
Oly otthonosan ült ott, élőn, virulva,
a csapzott, húsa-fosztott szikár lelkek körében,
mintha családi tűzhelynél csevegne.

S amilyen jól megvolt ott,
éppolyan vidáman
indult el,
mihelyt meglátott,
utánam,
vissza a földre…

Igen, én tudtam az alkut:
egyetlenegyszer sem szabad visszanéznem,
míg a napfényre föl nem érkezünk.
S majdnem mindvégig álltam is az alkut,
de a kiváncsiság majd szétvetett már:
miképp őrizte meg magát ez a lány
íly épen, tisztán e mocskos pokolban? –

S hogy a kapun kiléptem, –
visszanéztem:
s láttam, Euridiké a részeg kapussal
csókolódzik,
csipőjén két kövér mancs,
barack-szín ajkát falja az a kosfej,
melynek fakó, csimbókos szőrzetéről
barnán csepeg le a nyál s a bagólé…

És mielőtt a kapu becsapódott,
s a lányra rázárult a bizonyosság,
Euridiké még egy pillanatra
szemembe nézett –
kicsordult a könnye:
– Mért hagysz itt, hiszen az egyetlenem vagy! –
mondta volna, de nem volt hangja már.

Úgy tetszett, nem érti ezt az egészet.
S elevenen nyelte el a halál.

III

Tetszhalott holnap

 

Eképp e földön magamra maradtam.
Leszálltam a halálba, s visszatértem,
szerelmem föltámasztottam, s megöltem.
Se íj, se lant kezemben –
holt fa ez s holt ideg csak.
Az erdők vadjait nem ámitom már,
nem bűvölök madárfüttyöt az égre
s árnyék-virágok után sem bolyongok.

Csak egy utam maradt;
mely elvezet
minden értelmes eleven szivéhez,
hozzátok, föleszmélt testvéreim,
völgyek pásztorai, hegyek szénégetői,
kikben megéled hamvadó reményem:

hadd fogjuk össze mindnyájunk magányát,
hogy a magunk magánya szétoszoljon!

S leszek a szépség tükre szemetekben;
azt villogom: legyetek boldogok!
Leszek az ének szárnya lelketekben;
azt suttogom: legyetek boldogok!
Leszek gyönyör forrása testetekben;
azt harsogom: legyetek boldogok!

És ha nem láttok itt már,
s egy sötét pillanatban
halk sugár száll felétek s gyönge víz-mélyi dallam,
s felkölti a tetszhalott holnapot,
gondoljatok reám, ki veletek maradtam, –
az a halvány remény, az a megfoghatatlan
fény-zene-lobbanás,
mely bensőtökben ébredt:
én vagyok.

 

1967, Budapest–Dobogókő

 

 

Orfeusz halála

 

Láttam, hogy halt meg Orfeusz.
Kezében
reves dorong, – ez volt hajdan az íja,
vagy a lantja, –
bicegve vándorolt
a vízfolyás mentében fölfelé,
nyűtt szakállán tajtékos nyála csorgott,
melle zihált,
ment kicsit, s meg-megállt.

És a sziklás patak forrásvidékén
körülvették a régi asszonyok;
ősz fejüket a galagonyabokrok
közül kidugták –
megannyi bozontos
kígyó-fürtöt a pokol parazsából –;
mint csalán-lángolás, perzselt a nyelvük:
mindent elmondtak egymásnak,
a lantos
minden vallomását és esküvését
egymás hűlt szájába átöblögették;

és most itt álltak, az egykori nimfák,
a boci-szemű szűzek, a szemérmes
kéjsóvárak, a vadmacskák, a bágyadt
buják s a szenvedők, –
piszkavasakkal
böktek a megriadt költő szemébe,
fonnyadt combjuk között a seprűnyél
megduzzadt, s zöld tajtékot rügyezett.

S vérét ontották, hiába nyöszörgött.
Alvadt nedv szivárgott a vén erekből.
S ugrálva sivalkodtak a banyák:
– mondd még egyszer, hogy veled és örökre!
– mondd még egyszer, hogy soha íly gyönyört!

És Orfeusz hörögve mondta újra:
veled s örökre! soha íly gyönyört!

S akkor hasába döftek a banyák,
és ágyékába parazsat sütöttek.

– Nem értitek? – kérdezte Orfeusz.
S nem értették.

Hát csöndben összeroskadt,
és mielőtt a köd rászállt szemére,
még egyszer látta Euridikét,
ki nem öregedett meg a halálban,
mellbimbói rózsásan tündököltek;
most is kacér volt s áthatolhatatlan,
s testiségétől szinte testtelen:

ott lobogott a fölvert táj felett,
a füstölgőn gyászoló alkonyatban,
s részvéttelen mondta:
– Én értelek.

 

1967, Dobogókő

 

 

A szenvedély évszakai

 

 

I

A kert

 

Szerelmet illatozott a földieper,
párája utánam szállt a benzingőzös útkanyarulatban;
s egyszerre kigyúlt a gyermekkori kert:
a lomb közt kis kacér piros bogyók ragyogtak,
hűs fehér gömböcskékkel, zsibongó orgonavirággal
pompázott az indián vadon.

S mi a rom-falon álltunk:
senki se vett mást,
csak orgonát s cseresznyét –
ennivalót és
szerelemre-valót.
Fejünkre
korcs szárnyas szirmait hullajtotta a hársfa, –
mi meg mozira gyűjtöttük a pénzt,
mozira, hol S. és P. bohóckodott és K. K.
volt látható alig-fürdő-trikóban.

*

Szelid gyöp a meggyfa alatt. –
Lágy rögre bombák hullanak.
Bokor tövén ölelkezők,
a fényképezőgép lelőtt
kettőtöket, –
vigyázzatok!
Már holtig így háltok, ahogy
karoltátok egymást, amig
reméltetek még Valakit,
Valakit,
Valakit, aki belőletek bontja ki a gyümölcsfák gyönge virágát,
akit látni lehet majd, alkonyat után is, az egek homorulatán át;
aki veletek marad, mikor szivetekbe berobban a nyár,
aki – mint az a messzi jegenye – hű lesz, bár vágyai pelyhe más táj fele száll;
aki társ a telő időben s a testetekkel együtt levetkezi vén levelét,
akinek ez az esetleges lét, az eső meg a napfény, sohasem elég;
aki kezetekbe fogódzva néz ki a zuzmara-mosolyú télbe,
és málnaszín ajkára fagy töretlen gyöngesége…

*

És szerelmet illatozott a földieper,
a cseresznye-fióka még szűzen függött lenge szárán.
Még minden megtörténhetett is, meg nem is.
Fehér tejet buggyantott a zsenge búzaszem,
kamaszos bókkal ágaskodott a növendék kecskebak,
hervadt dohányszín barkáját vetkezte a diófa, –
és minden megtörténhetett is, meg nem is:

Míg nyers nedvek tolongtak
pelyhes alma-rügyekben,
s messzi álma a csóknak
báb volt még, sérthetetlen;

alig hogy rebbentgette
füst-selyem léte szárnyát. –
És kulcsra zárta az este
a titkok láthatárát.

*

Mert minden megtörténhetett is, meg nem is,
csak az volt biztos, hogy a földieper szerelmet illatoz,
meg az, hogy létezésünk szép, szörnyű és valószinűtlen;
hogy ifjú izületeinkben a halál lepetézett,
és épp ezért csodás, hogy itt járunk a vizek anyaméhe fölött,

hol szeretkezni nyílnak
bársonyos tavirózsák,
s lányok testét az illat
ekhói sokszorozzák;
s te félszeg vagy, tudatlan,
rettent az ismeretlen.
És a göndör magasban
fölforr a fény s lecseppen.

II

A folyó-part

 

És a lecseppent fény szétfolyt, akár az olaj,
s már nem történhetett meg semmi más,
csak ami törvény lett – mert minden beteljesedett:

sárga hasukat villogtatták az együgyű pontyok,
a páfrány tenyere fonákán kihasadtak a sápadt pattanások, –
és minden törvény beteljesedett:
és minden gyümölcs súlyos lett az ágán,
s a friss szénára ráhasalt a túlérett szivárvány.

S édes dalt hozott messziről a szél:

„A mezei kis pacsirta
szárnya az eget hasitja.”
Gyors örvény az ég alatt:
gömbölyödő pillanat.

Férges alma nyár ölében. –
Fém-golyók a mindenségben:
tüskés, szárnyas egresek –
mit igér a fényetek?

Messzi veszélyek pezsegnek, –
siessetek, érjetek meg
– szerelmünket menteni –
föld való gyümölcsei!

*

És minden, minden beteljesedett.
Meteor-záporos augusztus éj sziszegte:
„Ez a magos ég csillagostul leroskad.”

De a káprázat felhők borzongása volt csak.
S az érett búza-szem viaszos-fényesen
kezedbe gördült, és nem rebben el sosem.

És a horogra ráharapott a fickándozó valóság,
míg a csalétkek a felszín alatt lassan elszíntelenedtek.
A parti fakó füvek közt csak a kutyatej léggömbje reszketett fehéren,
s az állóvizek békanyála rossz ébredéseinkből émelyedett föl.

Vemhes hullámok görögtek,
makkot tápláltak a tölgyek,
lapulevelet az árkok,
tág mezőn pipacs parázslott;
mák-gubó zöld buzogánya
hajlott telő mámorába,
szúrós indán málna vérzett,
gyönyört lángoltak a rétek…

A rétek, a rétek –
gyönyört lángolt az a rét is,
hol ég és föld között örökké
ott feszül már a megvalósulatlan káprázat,
mely végül mégis testet öltött,
– de másképp,
mert csak a törvény teljesedhetett be.

*

S beteljesedett a nyárban
a fogantató véglegesség,
ereinknek áramában
édes mérget kergetett szét;

S ím, egy forduló gyerek-test
föllázadt feszes hasadban;
s minden csókunk végtelen lett,
s minden sejtünk halhatatlan.

III

Túl-szép valóság

 

Túl-szép a valóság:
boldog találkozásainknál ezerszerte több
a megvalósulatlan lehetőség;
milliárd férfi-sejtből csak egyetlen gyerek lesz,
s legalább száz szempárral összenézel,
míg az egyikben megsejtesz valamit,
valami régi-régi összetartozást.

*

S terítve a föld asszonyi gyümölcsök hús-színű garmadával:
szétrobban a görögdinnye, híg vére elszivárog,
arany-barnára hízlalja bőrét a körte,
gömbölyű almák pirulnak, mint vágy-égette orcák,
s a buja őszibarackok oly feszesen remegnek,
mint a fürdőruhába zsúfolt női mellek. –

Ezerágu szeder-inda
Ki hajlik a karjaimba?
Ezer ágon ezer élet.
Hol egy hajlék, hol egy lélek?

Fölmagzott a vöröshagyma –
jövőt árul minden magja.
Milyen jövőt? – Zárt veszélyben
aknák robbannak a légben.

*

És mégis fölvonul a szüretelők énekes serege;
telnek a puttonyok, fürtöktől duzzadoznak a kádak,
mézes szilva hajlik le lilán a kiszáradt
szájak elébe;
És csordul a must, zavaros-fehéren, édesen.
A kékes-szürke permet a szőlő-levelekre dermedt;
mért e buzgalma már? – hisz nincs amit megóvjon:
fürtje-fosztott tőkék merengnek a rozsdás kaptatókon.

Szüretelők énekelnek:
– Vén tőkére kár a permet,
vén tőkére még a fáradt
madarak is halni járnak.

Esti sugarak felelnek:
Úgy gyönyörködj, mint a gyermek!
Rádtekintek tiszta szemmel,
s szétáradsz, akár a tenger.

*

S míg itt kökénnyel búcsúzik az ősz,
lent, délen narancs-özön érik.
E földön minden ismerős,
ízlelhetnéd a gyönyört ezer évig:

nyálkás héjakból buggyannak ki a tenger gyümölcsei,
szivárvány-bőrrel belepve pihegnek halványan, elhalóan.
Úgy a jó, ha sorra kóstolod valamennyit, egyiket a másik után,
s a túlnagy tenger kagylónyi vizébe citromot csepegtetsz.
Kacér medúzák vonaglanak partravetetten,
lágy hasukat mutogatják a csigák, hanyattesve kapálódznak a rákok, –
eltelsz velük hamar, ne félj, s kiüt a bőrödön
apró szederjes jegyeivel a hullafoltos undor.
S csömörlött leszel éhezőn, s bágyadt szárnyon, bicegve,
mint a beteg sas visszaszállsz kiszemelt sírhelyedre.

*

A gyomvirágos tarlón
egy eldobott csutka rohad.
Kialudtad-e végre a mámorodat?
Kialudtad-e végre?
Deres fejed fölött
egy elképzelhetetlen őszi est füstölög,
hol a küszöbön ülsz, mandulát törsz, – s hiába
kibukkan a testi titkok száraz egyformasága;
És fonnyadt szirmukat potyogtatják a rózsák
s éretlen fagyöngy könnyezik kezedben.

Ó, túlszép a valóság –
végképp elérhetetlen.

IV

Zuzmara-virágzás

 

Aztán már csak a zuzmara-virág jön,
ezer fehér tüskés ábra a fákon?
Aztán már nem lesz semmi más,
csak a befagyott ablakok fantáziája?

És emlékek kúsznak a hűs üvegre;
fehér arcok és megőszült ölek?
És aztán már semmi más nem jöhet?

*

Narcissus nem vízbe néz, –
homorú acél-tükörbe:
arca, mint a szenvedés,
hervad összetöpörve;

Szeretné még önmagát
testvér-arcokban szeretni,
de tükre nem tesz csodát,
képmását el nem ereszti,

mindig azt mutatja csak,
azt kicsinyíti örökké:
árny-bugyorrá, omlatag
ránc-virággá, néma röggé.

*

És semmi, de semmi gyümölcs, csak a lepárolt
mesterséges mámor,
a dermedt részegség, mely arra jó csak,
hogy fölélessze – vagy kioltsa? –
az emlék-képeket,
kinek-kinek
kedve szerint?!

S a kábulatba hullt fejek felett
az érthetetlen múlt álma kering?

Vagy a boldogok éppen e zuzmara-virágzás
jegyesei, s görnyedten és fehéren
párba állnak, úgy mennek a második mennyegzőre,
végleges szövetségükbe törődve?

Ó, boldogok, öregkor szerelmesei,
a gyermeki öröm születik újjá bennetek,
rácsodálkoztok megint az ifjú világra,
az ismerkedés első ámulatával,
és szelidek vagytok, és kifosztottak,
az érzékek minden volt vagyonából,
akár a lombja-vetkezett fák,
ti boldogok!

*

S Philemon és Baucis fejére
rászakad a zsuppfedél.
Kutyájuk eliszkol az éjbe,
szűköl és gazdát cserél.
Hát a hűségnek nincs esélye,
nincs megtartó szenvedély?
Belefúl a szív a reménybe,
s mindent megdermeszt a tél?

*

Hurkos nyomok vonaglanak a befagyott tavon,
deresen csörög a nád, havat sodor a szél,
a megsebzett öreg hegyek szigorúan vöröslenek;
lúdbőrző víz szivárog, hol a jég felhasadt,
s a keskeny lékre fényes sirályok hullanak.
Aztán egymás fölé torlódnak az áttetsző jégrétegek,
hó-csipkés tarajuk alatt testük kéken világít.

Csak a parti jegenyék nem fogadják be a telet:
kelletlen hozzá-csöndesednek – egész a tetszhalálig.

*

S én még a tetszhalált sem vállalom.
Tudom már, nincs menekvés – s nem gondolok a télre.
Bár a hó hermelinje lobog a vállamon –
szívemben csak gyümölcsös évszakok szenvedélye.

Tudom, hogy semmi termő szenvedély el nem évül,
s a zuzmara-virág nyomtalanul elolvad.
Védtelen sorsomat választom menedékül,
míg zsarnok vágyaim holnapomba sodornak.