Közeg

Égi szivárvány-robbanás
de neve nincs még
Gyűrű a mellbelőtt vizen
némán kering szét
Lomb-ernyőn madár-lebbenés
de teste nincs még
Hang lobban föl a fű hegyén
s ellobban ismét

Földig villámló rémület
süket magasban
Szívig indázó döbbenet
fölfoghatatlan
Semmiből hullni kész gyümölcs
Kimondhatatlan
névtelen testtelen titok
szunnyad a magban

Te vagy ki nevén nevezed
és testet adsz neki
Én csak az ki a képzetet
színed elé teszi

Én csak a tárt közeg vagyok
melyben terjed a hang
Hullámzó kondulás vagyok
de te vagy a harang

Te vagy az érc a hangtalan
az állandó szilárd
a boldog és boldogtalan
telő fogyó világ.

Te vagy a máglya én a hő
Te a nehézkedés
dagálya Sorsod égbe lő
húsod a földbe vész

Téged velem szül és temet
bont s épít az idő
Én elenyészek nélküled
kopáran mint a kő

Én elenyészek jeltelen
ha léted megtagad
Te puszta csönd vagy nélkülem
s elvérzel mint a Nap.

1976


SZÉLCSÖND ÉS ÚJRA SZÉL

Kezed címerével

„szól a csiga: órádra néha pillants:
a növést jól számolom-e a megtett
útból, mert alig érzem az időt.”
(Simon István)

Ha veled, ó, ha még veled hallgatnám
most is az idő halk alig-múlását,
legyintenék csak minden kínra, bajra,
lekicsinylésre, vesszőfuttatásra;
nem ágaskodnék – de a láthatárom
nőne, s emelne egyre magasabbra;
s ott ülnénk együtt, veled és Mihállyal
asztalod mellett, mit derűd terít meg,
bölcs vincellérek jó társaságában,
s velünk lennének a szavak szemzői,
nyájak őrzői, vasak hegesztői,
szaporítói társas javainknak –
csak tüzet s fagyot egy-szájjal-fúvók nem,
kiktől a fagy is didereg, lúdbőrzik…

Ezt az időt te már sehogysem érzed –
bennem higanyként föl-alá szaladgál,
lelassul, aztán mindig sebesebben
szökik a forró, messzi kontinensek
rengetegébe, s megtér telt mezőkbe
hol tisztán értik zalai beszéded;
s kezed címerként emelem magasba,
hamis papírok szent cáfolatául:
lássák, miképp lett mégis más, és mégis
önmaga hívebb mása ez az ország
emberöltőnyi feltámadásában.

1977

Az üdvjelentő angyal

Mikor az üdv-jelentő angyalt
az ég kapuján kilökték,
nem dördültek meg a felhők,
és hamueső se hullott,
nem émelyedett föl a tenger,
és nem esküdtek össze
az alvilági hatalmak;

csak a kisded arcára horgolt
mártír-szakállat a szégyen,
csak az öröklét lett férges,
csak az ígéret földje kopár.

Azóta az angyal itt jár,
köztünk tikkad el a porban,
vizet kér, napszámot vállal,
nem ismer rá már senki;

hacsak az idegenek nem,
kik hajléktalan kószálnak
virág-erdők között,
s kovácsolt-vas kapukban
állnak kidülledt szemmel,
hacsak a csillagok nem,
kik az éjbe dermedt fákba
eleven szögeket vernek.

1976

Mielőtt

„Ám az igaz kitart az ő útján, és a
tiszta kezű ember még erősebbé lesz.”
(Jób könyve)

Most, hogy a kétség s a kórság sanyargat,
s önbizalmam úgy összeaszalódott,
mint télvégi fán a tavalyi lomb;
és félszegen járok falak tövében,
tekintetem is nagyritkán vetem föl,
mert sötét és ragályos szomorúság
lakik szememben, rejteni való;
most, hogy az érdemek leltározói
árjegyzékükből kitörlik nevem,
s nem keresnek meg ismeretlenek,
s méltán irtóznak tőlem a barátok;
most, hogy jövőm bezárult sátorában
parázs fekélyeim vakargatom,
s motyogó szájjal vitázom magamban
láthatatlan, bölcs farizeusokkal,
és úgy átjár a csípős keserűség,
mint vadnyúl lila tetemét a pác;
most, hogy egy lélek sem figyel szavamra,
s nincs kire testáljam enyéimet,
ha kisegít innen a kegyelem –
most mondom, most és végérvényesen:
választott hitemben mindig megálltam,
s (mert rosszabb aligha jöhet) megállok,
a magát építő ember-közösség
– örökkévalóságom – befogad majd
hűségemért (ha tán egy szavamért sem),
s belekever a holnap húmuszába;
hallgassatok meg: volt jó sorom is, de
magamért kezem be nem szennyeződött;
csak a munka porát mosom le róla,
mielőtt még végleg nyugodni ernyed.

1976

Nincs bocsánat

Mondjátok el nyugodtan: nincs bocsánat
bűneimre. Visszafiatalodtam
vad gyerekké, s szédülten, kárhozottan,
részeg lázban kerestem holt anyámat.

És nem találtam semmit. Csak a sápadt
hold virított álmatlan évszakomban.
És úgy éltem: csak ez az egy napom van,
s holnap kitárom testem a halálnak.

Most felnőtt vagyok és fegyelmezett,
már nem itat mézzel a képzelet,
szilárd lettem, szelíd és végleg árva.

S megállapítom tárgyilagosan
s bölcsen: nem használ semmi szer – ha van –
gyógyíthatatlan létem bánatára.

1975

Hűlt helyed
A Vietorisz kódex margójára

Hűlt helyednek gyér füvében
Gyönge sóhaj lépeget
Rég elhagyta a szívemet

Jár magában nyárban télben
Mint a tévedt vadmadár
Nem lesz itt soha nyugta már

Árva nyárfa rongyos ága
Hint elébe harmatot
Áltatják buja illatok

Körbe útját egyre járja
Tested helyén úgy kereng
Térbe zárja a végtelent

Kedve hogyha szökni támad
Fellegekhez föllebeg
Onnan kémleli hűlt helyed

S könnyű széllel száll utánad
Hordja árkon bokron át
Nemléted keserű porát

1976

Hét téli töredék

1
Azt sohasem mondtad, hogy egyszer
meghalsz és nem leszel tovább,
csak azt, hogy értem megverekszel
ínséggel, bánattal, galád
gyanúval, fojtó rémülettel…

2
Szürkészöld szemed őrködött fölöttem.
Most már semmi sem őrködik.
Bunkók suhognak az égi körökben,
s belevernek a földbe tövig.

3
És ha kitaszított, akár a leprás,
vagy kiváltságos, mesebeli kényúr,
vagy rabszolga, ki robotja nyikorgó
taligája mögött jár napra nap;
ha csontja zörög, ha puffad a hájtól,
ha fenn hordja fejét, ha megalázott…

aki megjárta egyszer ama poklot,
idegenként él már közöttetek,
amit ott látott, nem bírja feledni…

4
Miért kínzod magad,
ha nincs egy jó szavad
örömre, se reményre;
mért csüggeszted fejed:
azt kell eldöntened,
hogy ítélj-e vagy élj-e?...

5
Mint sövényen fennakadt rossz ruha,
csüngött az éjszaka
a csontos ujjú fákon.
Párja hűlt helye mellett
borzas madár didergett,
piszkos szél őgyelgett a tájon.

6
Úgy érlelődik, mint az éjszaka,
valami görcsös, kozmikus-nagy ágon,
jön, mint vihar gyanús fuvallata,
meddő sötétségem, nagy némaságom…

7
Mire az orgonák hullatni kezdik
rozsdásodó kis tölcséreiket
– ha jól számolom az időzitett
nyilallásokat a bordám megett, itt
jobb felől, a máj környékén, s ha jól
látom, hogy lassan sárgásba hajol
szemem fehére – bennem is elejtik
élettelen terheiket a gondok,
s megkönnyülök és sejtjeimre bomlok…

1976-77

Vadkan

Végül is vadkan ér utól,
szelid szmű, gyönge királyfi,
s téged is, tudós ivadéka
legendás-hős szigeti bánnak,
árva politikus-poéta;
végül is vadkan áll eléd,
agyara fölhasítja melled,
véredben cuppog a patája.
Mert dülledt szűgyű vadkanok
makkoltatására való
Pannónia, nem jellemek
edzéseire, nem műremek-
pallérozásra – ág recseg,
avar zörög, egy röffenés
lehűti buzgó véredet
(akár otromba cselszövés,
akár csak balkörmű kaland
ez az egész), ő áll eléd
esővert irtáson, a vadkan,
beroppantja bordáidat,
s megüvegesedő szemedbe
nyers nyála fröccsen, hogy ne lásd már:
megérkezett a díszkiséret,
kora-gyászra vagy kárörömre…

1976

Két szegénylegény beszélget
Késő-kuruckori ének

– De vékony-dongájú lettél, jó cimborám!
– Nem élek már urunk bő kegyén, se borán;
maradtam hűséggel – s ugyan lóvá tettek
„kik kénytelenségből kurucokká lettek.”

– Foltos a csizmád is, Ráród vedli szőrét.
– Bürköt terem nékünk már a legelő, rét.
Ki voltam mindenek pajzsa nagy csatákban,
hálok, szégyenemre, vetetlen magányban.

– Szemed sehová néz, fogytán a reményed!
– Ordas sora van most a szegénylegénynek.
Nékik áll a világ, ama prémeseknek,
fondorlatosoknak, koncért kezeseknek.

– Ha urunkat látom, rólad mit jelentsek?
– Jelentsd meg, hogy leltél, a fejedelemnek.
Mondd, vegye eszébe, s ne sértse beszédem,
cudar romlásunkért őt ne érje szégyen.

1976

Testámentum-töredék, 1919

S ha eljönnek értem a pribékek
fehér lobogóik alatt,
elébük se reszketve lépek.
Egem is lerogyott. Mi maradt?

Mi maradt – tucat év –, amit óvnék!?
Nyakamra hurok ha kerül,
egy átkot az ajkam kimond még:
ahogy jöttem is, megyek egyedül.

És hadd legyen préda a bőröm;
velőm ha kivájja a vád,
még haló poraimban is őrzöm
kihúnyt tüzeink igazát…

1976

Állóháború

Mint két sereg, ha beásta magát,
hogy hosszú állóháborúba kezdjen,
úgy állunk, egymás neszeire lesben,
s rühelljük saját árkaink szagát.

Nincs fegyverdörgés, nem ömlik a vér,
csak a zuzmarás idegzet feszül meg,
mint sürgönydrót, ha rá verebek ülnek.
S gyanakvó figyelmünk el nem alél.

Sűrű nyarakban, emésztő telekben
virrasztunk egymás ellen rendületlen;
bensőnkben elvérzik az irgalom.

Fogunk vásik, de semmi meg nem ingat,
várjuk a jelt – míg lövészárkainkat
benövi a borostyán vagy a gyom.

1976

Boldogtalan Vajda János

I. Vajda alkonya

Szerelem nélkül, hűlt lélekkel,
becsvágy nélkül, csak becsülettel
élni még tíz-tizenkét évet,
vagy többet is – ugyan mivégett?!
Láttam azt is, mit nem kivántam,
csömöröm végleg megutáltam.
Minden hervad, amire nézek,
a kertem parlag, gyom-tenyészet;
födetlen koporsó az ágyam,
hálok benne félholt magányban.
Elsiettem-e vagy lekéstem
minden gyönyöröm, szenvedésem?
Gyorsan égtem, lángot se fogtam?
Mindegy, a mezsgyére jutottam,
melyen már nem kél át a lélek,
maga megy át, a só-nehéz test,
a gyötretésbe belefáradt,
maga megy át, akár az állat,
s öntudatlan roskad le térdre,
kegyelmező taglót remélve.


II. Vajda estéje

Tegnap a Belvárosban megállított az utcán
s – Te élsz még! – kiáltott rám Jókai.
Én szabadkozva válaszoltam: – Élek.
Aztán a pilvaxbeli estéket idéztük,
s ő búcsúzott is, vártak rá valahol;
de visszaszólt még és buzgón megigérte,
majd a hónom alá nyúl. Megköszöntem…

Ugyan mit tehet értem? Kiutaltat
valami könyöradományt? Igaz,
rámférne az is. Valami fölösleg,
elverni való; bárha semmi kedvem
benevezni ebbe a bűnversenybe,
és nincs hitem fordítni e világon.
Nincs bizony. Bár nem húszéves korunk
csíra-eszménye szökkent szárba. De már
nem a régi a hit a fáradó öreg szív
iszapos mélyén – a régi csak a hűség,
bolond hűségem képtelen Ginámhoz
s közös szeretőnkhöz, a forradalomhoz,
s igen, hozzájuk is, a régi cimborákhoz,
kik közben bölcs urakká nehezültek
(ha oda nem vesztek fiatalon),
s udvari költők dalait csócsálják
szájukba elszánt udvari itészek…
Lám, rólam azt se tudják, élek-e!
Engem már úgy beszívott a magány,
mint est az árnyakat. Utána intek
nagyhírű jótevőmnek, s nem remélek
semmit: kérges, szikkadt szomorúságom,
betevő falatom, tudom, kitart halálig.

1977

Jár-kél a köd

Két galambtollat besöpört
az erkélyről a léghuzat.
Hamuszürkén jár-kél a köd,
gazdátlan pelyhekkel mulat.

A Tourville utca szegletén
csontosan pőrék már a fák.
Egy esőcsepp az ág hegyén –
mintha az ég olvadna ránk.

De a Louvre előtt a gyep
szegélye közt piros, lila
virág-raj nyüzsög: lánysereg –
s pártában kell maradnia.

Jár-kél a köd: egy ablakot
az égen néha még kinyit
s habos kék léghuzat zuhog
a parkra kora-estelig.

Aztán egy óriási szárny
pelyhet és párát szétzilál.
S árván piheg az éj falán
a pillangó-fejű halál.

Párizs, 1976

Csonthéjú gyümölcs

Ez már az ősz. Ködök szivárognak. Siessünk!
Megrepedez a birsalma gerezdje az ágon,
barnálló hasadékán terjed a romlás.
Darázs dongja körül a lehulló testszínű körtét,
tétova rozsda terül szét a szeplős szőlőgerezden,
lomb-tarolást hoz a szeptember végi alkony.
Négy napon át vágott az eső; didergett
kései rózsa, dália, lankadt diófalevél.
S merő növényi tetem lett mára az ösvény.

Ez már az ősz. A szirom-taposó. Siessünk!
Áttör olajzöld burkán a mandula éles karéja.
Szedd, mi maradt. Ép, csonthéjú gyümölcseidet szedd;
bent, a zárt rekeszekben szelid rostok telítődnek
tejjel, a bölcs televény eleven olajával;
pelyhes bőrt kerített körébük oltalma a létnek.
Szedd, mi maradt. A rovátkolt, ráncteli csonthéj
árnya alatt hosszan lobogó tüzek gyülekeznek,
bennük sűrüsödik meg a hajnali sugarak tánca,
karcsú vágyakozása a nyíló láng-liliomnak,
érett gömb-villáma vajúdó nyári egeknek;
hogy zuhogó, kietlen, köd-ittas, kopár napokban
nyári gyönyör híján ne sorvadozzon a lélek,
inkább szálljon a messzi tavaszba igyekvő szelekkel,
mik egyre azt zúgják: csak szeljük át gyorsan
a tél senkiföldjét, akár jön, akár nem
az egyetlen évszak, az örök ígéret
pünkösdje, csak rajta: a parttalan áron
pörög már dióhéj-ladikunk, siessünk!

1976

Fácán a havon

Fácán zuhan a néma hómezőre.
Közönyösen elkattog a vonat.
Álmos havon tollak aranya-zöldje.
Kihűlt térben elizzó gondolat.

Lábujjhegyen állnak a láthatáron
a jegenyék. De a fakó napot
nem érik el. Csak egy rezgő sugár-nyom
tapad hegyükre, s bágyadtan ragyog.

Az eget összekarcolták az ágak.
Lógnak a felhők foszlott rongyai.
Hördülő szél támad: egy messzi szájnak
nagy, görcsös ásítását hallani.

Magányos hang. Véletlen erre tévedt,
aztán az alvadt csönddel összenőtt.
Fagyott buckákon szemléli a lélek
a hó alá temetkező időt.

1976

Még hó alatt…

Még hó alatt feszülnek
a növényi neszek,
zord zászlai a télnek
még föl-fölrémlenek,

még görcsös jégcsapokkal
vív tűz-párbajt a nap,
s vesznek a jégnél sokkal
olvadóbb sugarak,

még a rügy barna bundát
visel az ág hegyén,
a fagy tüskéi szúrják,
nem ámíthatja fény,

még szunnyadoz a fonnyadt
fűcsomóban a zöld,
még dermedt, még nem olvad,
némán remeg a föld, –

de szól majd nemsokára,
fűvel, lombbal beszél,
didergőn elkiáltja,
mit tett vele a tél,

mit tett vele – hogy hulltak
teremtett sarjai,
föltámadt tetszhalottak
gyötrelmét mondja ki:

hogy saját hidegétől
bénultan, betegen
lett itt a mindenségből
kivetett idegen;

s hogy ami volt, gyalázat
volt, s ő törvény szerint
halála ellen lázadt –
és túlélte megint.

1976

Téli kép a kertről

Sáros hófoltok mellett rozsdavert
rongyos fűcsomók, rücskös ágbogak.
Mohón, csontosan vár jobb napokat,
mint csókot rozzant szipirtyó, a kert.

A szőlőtőke hajlott, megdagadt
izülete némán, pőrén sajog.
Gerezdek keblecskéit sóhajok
nem emelik a holt avar alatt.

Pedig menyasszony-díszben szunnyad itt
az új tavasz, s letépve rongyait,
egy könnyű széltől gyönyörűn föleszmél:

termő rügyekkel hívja bő nyarát,
s aranyesőben áztatva magát
megifjul úgy, ahogy te is szeretnél.

1977

Télutó

Majd kijutunk a jég sivatagából,
a tél egysíkú ábrái közül,
hol madárcsontok dermednek a hóban
s vércseppek rojtos lövedékei,
hol a felhők árnyának nincs határa,
és lomhán ül a fákon a sötétség,
s gallyaikat szikár fagy tördeli.

Majd kijutunk a tél sivatagából,
a tetszhalál vak leplei közül;
és az ég kagylómedre földereng,
szíve helyén lágyan lüktet a nap
kocsonyás teste, föltámad az orvul
lelőtt madár, rebbenti szárnyait,
s dalát az éledő fákra köszönti.

Majd kijutunk a fagy sivatagából,
s leszáll a barna ölü földre zöld
vesszejével a Megtermékenyítő;
és hályogos kis csőrök a tojás
meszes falát belülről tördelik,
és kilebben a friss zománcú fűre
a sárga-pelyhes, újszülött tavasz.

Majd kijutunk a hó sivatagából,
s lehullnak arcunkról az éji álcák,
és egymást kereső tekintetek
találkoznak a szivárvány zenitjén,
és a dermedt kérgeken átszivárgó
folyékony fény engesztelőn kibontja
kezünk ökölbe zárult rügyeit.

1977

Zöld-arany

Levélzöld ragyogás
életkedv klorofilja
lüktető erezettel
derengő szerdareggel

Arany porzóival
nyílik egy égi szem
saját hevében olvadt
pillái rácsukódnak

Ez a telt zöld-arany
hullámzó forgatag –
szédítő révület
már-már önkívület

Örvénye ha leránt
mézétől fuldokolsz majd
és eszméleted tükrét
aranyrögök verik szét

Örvénye ha kivet
nem ismersz rá a földre
tócsák vérébe alvad
lekókadt béna zöldje.

1977

Hajnal a hegyen

Megyek már kifelé a télből,
előre nézni újra jó;
búcsúzom a halott vidéktől,
hol köd-odukba fúlt a szó.

Lassan elhagynak némaságom
zömök árnyék-alakjai;
messziről tükröződve látom
testüket füstté foszlani.

Arcomba fúj a friss, hegyes szél,
s felhőket rombol odafenn.
A lélek szép hitére eszmél,
s ég, mint a hajnal a hegyen.

Benépesül a szemhatár, és
hangomra visszhang válaszol.
Mint egy alakuló világrész,
a táj testes összhangba forr.

S benne én is – rész az egészből –
teszem a szervezett csodát:
szöktetem kifelé a télből
rügyem reményét, mint a fák.

1976

Majd

Beszöknek majd az esti illatok,
és a kert sárga, zöld és rózsaszín lesz;
és az égre lüktető csillagot
a tavasszal párzó bak szarva hímez.

Meghallod majd, hogy lélegzik a föld,
s issza a vizet, szomjasan, zihálva;
reggel feketerigó szava költ,
s puha pihékkel rebben föl a párja.

Délben nagy fényben áztatod magad,
s a ráncok halvány álcája alatt
kitetszik arcod régi tisztasága;

és belepi múlt téli bánatod
beporzott, fényes bibékről leszállva
záporával a cseresznye virága.

1976

Példa

Tövestül dőlt ki az öreg fa,
csak néhány hajszálgyökere fogódzik
a földbe, törzse kerítésre roskadt,
csüggedten lógnak sovány gallyai;
s az ágak hegyére mégis kiültek
a rügyek kis zöld mécsvilágai,
és halványan pislákolják: tavasz van,
zsendül az élet minden elevenben;
lesz-e levél a rügyből, s a virágból
lesz-e gyümölcs, nem az ő dolguk az már,
s az se, hogy ez a vén roncs nem fa többé,
példa csupán. Lélegzetfogytig bíztató.

1977


Áhitat

Vezess az öröm forrásaihoz,
rózsát duzzasztó nyári áhitat.
Hol szüntelen szenvedély záporoz,
szépséged párás kehelyből itat.

Estére megnő fölöttem az ég,
s elszabadult illatok ringanak
a súlytalan magasság tintakék
és a diófa zöld sátra alatt.

Szerelem-hárfát penget a tücsök,
beleborzong a bimbós kardvirág;
egy görbe kóró, mint a szélütött,
hallgatja e zsúfolt harmóniát.

S mire a füvön álmos csillagok
visszfénye pattog, kitárja meleg,
nyirkos ölét a föld, és földobog
vad szíve csontos mellkasom felett.

Leigázó, asszonyi hatalom;
maga alá gyűr, és tőlem fogan
vágytól aléltan, gyönyörtől vakon,
egy villám-szőke hajnalt boldogan.

1977

Újult szívvel

Antennáimmal átdöföm a felhőt,
a duzzadt, szürke bánat-köteget,
a tulajdon hidegétől didergőt,
s kiszippantom az üzeneteket
a mindenség kék tartályaiból
s érett mezőiből a sárga fénynek,
hogy szívetekhez újult szívvel érjek
és gyermeki kezekkel, amikor
minden tettem mérlegre vettetik,
és elválik bennem a jó a rossztól,
és nem őrzök mást, csak az emberit,
amit tőletek kaptam, és utólszor
föltündököl bennem a gyönyörűség,
hogy mégis oltalmas anyám a lét:
rám teríti áldott irgalma hűsét,
s én megszorítom csontos, hű kezét.

1975

Nyirkos nyárelő

Mintha a tavasz is, a nyár is
rég elmult volna, úgy zokog
az ég, s füstös ködökből állít
göndör, tetőtlen templomot;

benne gyászolnak szarkalábak,
pünkösdi-rózsák, íriszek;
hamvas eső-szürkére válnak,
kelyhükben vízi méh zizeg;

és vízi fertőzet kínozza
az őszibarack levelét,
s víz-kórtól kókadoz a bodza
lepény-virága, gyöngy-belét

kiontva, elvegyül a földdel;
s az ég tócsák szélére dűl;
csak a fenyő hajtása zöldell
ártatlan-szemérmetlenül.

1976

Eljön nyaram

Elsikkasztotta tőlem a tavaszt
a tél hozzám szegődött bánata.
Ugyanúgy fújja, mégsem ugyanazt
a sárgarigó, elcsuklik szava.

Hová futsz? – burukkol a gerle még
(bár nem futok, csak állok tétován),
aztán elröppen – s füstfolt lesz az ég
sötétedő, alkonyi bársonyán.

Csak a kakukk nem hagyja abba, hogy
sokáig élek, nincs ok búra hát…
Száz évet ígérsz? Egyetlen napot?
A teljességnél nem adom alább.

Golyók luggatta, rongy ing az idő
sorsomon – ugyan mit kezdjek vele!
Századok göncét tépi egy tünő,
sűrü percem jól kifent üteme.

Eljön nyaram. Rendet tesz, s fellobog.
Öröklétem se legyen soha más,
csak ez a múló, ez a meghatott,
ez a levélzöld, tömény ragyogás.

1977

A nyár hullámhegyén

A nyár hullámhegyén az év
mint érc hajóorr tör magasba,
de a part már a messzeség
fakó lapályait mutatja.

Mire a hajó révbe ér,
fölös terheit eldobálja;
mélybe zuhog a szenvedély
nyirkos, befülledt rakománya.

S álmok bálái hullanak
fehérlő örvényekbe lassan;
egy szél-kioldta fény-szalag
fuldoklik a felhős magasban.

Árbocok a fedélzeten,
felgöngyölt vitorlával állunk.
Üresen fut be, s képtelen
hínárba vet horgonyt halálunk.

1976

Augusztus

Mikor nyílni kezd a sárga mimóza
a ház előtt, s lemenőben a nap;
a híg sugárnak dús, rostos sugárból
tart eleven tükröt a pillanat.

Kerítésnél bólong a napraforgó,
saját türelmes ritmusán lebeg;
egy repülőgép, már landolni készül,
lassan elhúz hűvös fejünk felett.

Megáll a sűrű, mézes levegőben
a diólevél tikkadt illata;
egy dália kinyílt a percnyi csöndben,
s terjeszti szirmát, mintha szállana.

1975

Szabadság

Nélküled eltikkadok,
lecsuklom, nem is vagyok,
munkám, mint ólomsúlyt cipelem;
nélküled öntudatlan
vánszorgok kábulatban;
nélküled nincs szerelem.

Nélküled csak magány van,
mély űr az éjszakában,
saját hamvukba hulló csillagok,
és bénaság a testben,
s a lélek, készületlen,
mindennapos halállal társalog.

Nélküled minden álom
csak éheztet parázslón,
és nem old föl se kín, se kábulat;
nélküled lassan össze-
huzódik nyöszörögve
az elkínzott, szemérmes öntudat.

De általad ha mélyet
lélegzem, újra élek,
és szállok újra önmagam felett;
s múlik tőlem a rontás –
mások által vagyok más,
s leszek a legtöbb: az egészben egy.

1976

Szélcsönd és újra szél

Nem fúj a szél és megállt a malom.
És többé nem fogadnak szót a tárgyak,
nem leli egymást a tű meg a cérna,
kopár bokrok közt kószál egymagában
a szerelem, kutyák kergetik árnyát;
lefulladnak a gépek, csak köhögnek,
ködös esték asztmás betegei;
a szerencsekerék imaginárius
számot vet ki, senki se lesz a nyertes,
az étel már a fogak közt megerjed;
varangyos békák fürödtek a borban,
lidérces szemük dülled ki belőle,
tűzzel-vassal fegyverkeznek az álmok,
lakóikat vonszolják gúzsbakötve;
beletapadtak a dalok a húrba,
úgy vergődnek ott, légyfogón legyek,
berregtetve ragacsos szárnyukat;
és a gyermek nem találja az anyját
s testvér a testvért, és megbomlanak
– bágyadt cipőfűzőkként – szent kötések;
és a léptek egyre kérdik: hová?
S rá saját visszhangjuk felel: hiába!

… Míg el nem jön a jó szél napja újra,
és forogni kezd megint a malom.
S fényes szemek zuhognak a garatba,
megülepszik a korpa s dől a liszt:
s örömhírt fújnak a rigók az ágon,
és a motorban is lélek dorombol,
és engedelmes szerszámok forognak,
öntörvényük szerint teszik a dolguk;
az elejtett gomb visszaszáll a kézbe,
fillérek fiadzanak az útszélen,
a meddő ifjú fa termőre fordul,
s egymásra találnak a szerelem
ősi jogán egymáshoz tartozók;
a szemekben tündér fölismerés:
ő az, ki elveszett s előkerült!
És újra telt és kerek lesz az élet,
jóízű és értelmes, élhető;
még a halál is a messzi hegyek közt
tanyázik, félve kushad az avarban,
nem érhet el idáig, s ha elér is,
s fekete szelét a malomba fogja,
idegent őröl, nincs hozzá közünk.

1977




JEGENYE

Jegenye

Jegenye, ha magadban állsz,
nem sűrü sorban, mint a szentek,
csak mint az isten; áfonya,
ha saját zsíros savaidtól
aszalódol; pitypang, bolond
szülője apja-sincs magoknak,
bukott kiváltságodra büszke, –
dobd el a fennség koszorúit,
enyészetedre hulljanak majd.
Nem érdem elrendelt magányod,
kényszerűség csak, közönyös
erdők-mezők őszi apálya
termi, nem törvény végzeted.
Vagy pontosabban: végzeted nem törvény.
Mindegy, te hoztad, vagy más hozta rád.
Különb utakon csavarog a törvény,
igen, csavarog, töpreng, nézelődik,
ráér, mert úgyis beteljesedik
sora a rendnek, hogy a jegenyék
csapatban járnak, és az áfonyát
együtt tápláljuk, föld, erdők, vizek;
és apja lesz a pitypang gyerekének,
és te is fölszállsz, de neved se tudja
senki: egy leszel mindnyájunk közül,
tetszik, vagy nem tetszik neked, hiába.

1976

Valami remény

A Földközi tengeri nyár
megbuggyant tejszín-felhői fölött
röpültünk, míg a keskeny láthatár
szemrésén lustán szivárgott a napfény,
évődve még a hűlő csillagokkal
az ibolyántúli, valószinűtlen
pirkadatban, de mire szétömölt
az ég s a föld között a sárga-kék
áradat, már a Mont Blanc közönyös
szürke sziklái, vak hófoltjai
ültek alánk, kietlen kő-koporsók,
tájukról még a fagy-hívő fenyők is
alább vonultak… Mi dolgom lehet
itt e vidéken? Legfeljebb talán
meghalhatnék itt, ha meghalnom itt kell
– századmagammal, kialvatlanul –,
s még keselyűk se tisztítják le csontom…

Akkor már inkább azon az uton,
Békéscsaba és Orosháza közt,
ahol vastagon folyt körénk a köd,
se az út szélét, se a közepét
nem láttuk; s szemközt zöld reflektorok
ragadozó motoros vontatókról
rikoltoztak; de a kezünk se rezzent,
s figyeltünk némán, valami remény
únszolt, hogy végül hazaérkezünk.
S túléltük azt is. Felhők és hegyek
s kietlen égi, tengeri világok
el nem nyelhettek. Legyen érte áldott
küldetésünk, a bevégezhetetlen
utak ura, ki fent virraszt velünk.

1976

Vakröpülés

Valahol a teremtés mélyvizében
vesztetted el, amit most megtaláltál
göndör felhő-hegyek fölött az égben,
lassan apadó esti napvilágnál,

két szegecselt szárny ringatása által;
mert biztonságodnak vakröpülés kell,
s egy kéz, kipárnázva felnőtt magánnyal,
ragaszkodással s elkülönüléssel,

mégis mindennel, ami közös benned
és bennem a megvallató halállal,
mindennel, ami rád vall, ami rám vall,

s együtt egyetlen életünk: remegnek
ott lent a szárnyak, de mi fent vagyunk,
s szívünktől fuldokolva hallgatunk.

1976

Láthatár

Most állj meg itt, és nézd a láthatárt.
Remeg a föld, eltörpülnek a fák.
Felhők fölrázott vánkosán a nap
lomha vért csorgat már, nem aranyat.
Fejed fölött megfordul egy madár,
a láthatár felé suhanva száll.
Szétszórja a megnyúlt árnyékokat
az úton végig-söpró alkonyat.
Magad állsz a mai nap peremén,
nincs szivedben se bánat, se remény.
Nem is sejted, mit igér holnapod,
de elébe kell állnod, azt tudod.
És túl kell élned; amíg csak lehet,
ugyanazt kell itt újra-kezdened,
téglánkint rakva egyre a falat
a rézvéttelen ég boltja alatt,
mintha létezne beteljesedés,
s nem rész lenne maga is, az egész,
mintha az időt hagynád örökül
(mi átfolyt rajtad, s nélküled röpül
tovább) az utódokra, mintha csak
az lenne lényeged, mi megmaradt
kezed nyomán, s mások javára vált…

Nos, állj meg itt, és nézd a láthatárt.

1977

Hószagot érlel a szél

Hószagot érlel a szél,
hóhegyek északi szirma
hullik a lábad elé
holnap, a sár-szagu szőrme
sárga pihéi fölé;
és bedugulnak a rögnek
rései; püffed az ég,
benne korogva dohognak
esküszegő viharok,
visszakivánt gyönyöröknek
sűrü darája pereg,
s holt sikolyok csikorognak
álmaid hantja felett…

Majd ha vacogva eredsz el
únt utaidra, szikár
ég hava, s az se vigasztal,
hogy keseregni mit ér;
hullj csak az elfeledetlen
búra, ragyogva temess
csonkokat: tüske-szegetlen
rózsa-kopárra meressz
roncs-tagokat, mik a földből
úgy tülekednek eléd,
mint a vad szarva, ha tombol,
s szíveket érc-hegye tép.

1976

Márciusi hó

Ha a korai nyár hirtelen-szőkeségét
beborítják fakón didergő fellegek,
s gomolygó tornyaik közt elbújik a kék ég,
és a félig kinyílt barackvirág felett

hópelyhek méh-raja járja a céda táncot,
s az almafa kövér termő-rügyét a fagy,
mint zsongó hangyaboly, úgy csipdesi, s az ázott,
jégcsipkés levelek barnán lehajlanak –

figyeld, a néma föld hallhatón fölzokog,
szeleit nyögeti, érc-hangon csikorog,
s tócsákba gyűl szelíd redőiben a részvét:

mint boldogságra szült egyszem fiát az anyja,
kit esztelen csatán vesztett el, úgy siratja
rügyekben elfagyott, szerelmes szép reményét.

1977

Vadgesztenyefa

Piros gyertyáival köszön a gesztenyefa.
Nézd, hogy sugárzik díszbe öltözötten!
Ó, hogy süvít, suhog majd minden levele, ha
hirtelen gondol egyet és a magasba röppen!

És bámulhatsz utána légszomjtól fuldokolva,
gubancos gyökeréről hull fejedre a rög;
és szállnak nyomában bükkök és juharok sorban
a tikkadt, mérgezett, kietlen föld fölött.

Nem bánják, lesz-e az égben helyük, bár talpalatnyi,
hgy megfogózzanak – csak innen, innen el!
Egy csírát, egy magot is szánnak hátrahagyni,
csak szállnak egyenest felfelé, egyre fel.

ahogy a fenyők, a tölgyek csoportba rendeződnek,
s formálódik az ék – elsötétül a nap;
lomha cseresznyefák gömbölyűn hömpölyögnek,
s víjjogó jegenyék fel-felvillámlanak.

És elföd a zöld özön minden csepp fényt az égen,
és a földre teríti tömény éjszakáit.
S a feneketlenül rádomló feketeségben
már csak a gesztenyefa piros gyertyája világít.

1977

Záporok múltán

Záporok múltán, ha eltelt a föld,
s villogtatják a fák a gyönge lombot,
a körtefa virága – épp kibomlott
s kelyhében eső cseppje tündökölt –,

megrázva szirmát vetkőzik a fényben,
s a hűs bőrét tapintó áhitat
egyre hamvas öle után kutat,
de ő csak borzong s tétováz fehéren;

fellegek tüntén – zsongó sóhajok –
akkor jönnek az arany méhrajok,
hogy a virág foganjon és teremjen

gyönyört: gömbölyűt, bölcs-engesztelőt
– mint gyors haragjuk apadtán a nők –
záporok múltán, sűrű őszi csendben.

1976

Madagaszkár vörös porában

Síkos az ég és meredek,
sűrű-kék búraként lebeg:
nyurga pálmák tartják sudáran.
Mezitlábas léptek suhannak
Madagaszkár vörös porában.

Egy asszony, karján kisgyerek,
százhúsz mérföldről érkezett
gyalogszerrel, egyszál ruhában;
hozta eleven gondja bugyrát
Madagaszkár vörös porában.

Jött, mert hitte, hogy valaki
az ő törvényét mondja ki
itt a reménység évszakában,
s nagyra nő majd a manióka
Madagaszkár vörös porában;

s bő igazság és rizs terem,
és elapad a gyötrelem
kék dzsakaranda-fák honában,
és zebu-csordák sokasodnak
Madagaszkár vörös porában.

És megdördültek a dobok,
a tánc rohammá változott,
húrokon iramlott az áram;
csillagokig nyúltak a törzsek
Madagaszkár vörös porában.

És odafönt a csillagok,
gyík-pikkelyek, hal-uszonyok,
buktak le s törtek fel az árban.
Lent lelkek lángjai lobogtak
Madagaszkár vörös porában.

Összefogtak a fenti fények
a lentiekkel, s szállt az ének,
és tündököltek mindahányan:
időtlen fáklyák a magasban,
s halandók – meghódíthatatlan
Madagaszkár vörös porában.

1976

Hősök emlékezete
Etűdök Hacsaturján kantátájának témáira


A város

Állt és virrasztott a város.
Majdnem a semmiből épült,
mint minden, amit az ember teremtett.
Épült az alaktalanból,
a Teste-sincs anyagból.
Homokból, vízből, vasból.
Nekitámaszkodott a partoldalnak
és ráhajolt inni a folyóra,
mintha eleven lény lett volna.
Didergő téli hajnalokon
kis napok keltek a házak ablakaiban,
sorra keltek, és jégvirágos
sugarakkal egymásnak üzentek.
És emberek lépdeltek a hóban,
némán, csikorogva, körmükbe huhogva;
betódultak az üvegcsarnokokba,
felkantározták a komor gépeket,
és abrakot adtak nekik,
hogy meginduljanak.
És gomolyogtak a tárcsák,
olajat harmatoztak a hevederek.
Kint az utcán, az üzletek előtt
tejeskannák koccantak a kövezethez,
kenyér fanyar illata szállt.
Gyerekek léptek ki
az álom rengetegéből
a derengő ébredésbe;
szemükben álmélkodás:
az újjászületés tüneménye.
És élt a város.
Mintha az örökkévalóság
áhitatában élne.
Áhitatában és
megtartó tudatában.
Élt, mint a képtelen,
konok bizonyosság
eleven testszövetekben
és összetapasztott falakban:

hogy ami egyszer létezni támadt,
már végképp leronthatatlan.

Az ostrom

A nagy harcok alatt, ha lenyugszik a nap,
vörös folt izzik még fent az égen:
ágyuk luggatta seb, kifakad, beheged:
megesett vad az alkonyi jégen –
szeretők szive lüktet eképpen.

És bomba süvölt, belerokkan a föld;
tűz és vas pokol-számuma támad.
Szemünk fagyban forog, a fogunk csikorog,
keserű harag átkai szállnak;
csak a bosszú melengeti szánkat.


Ránk tört az ellenség

Emberek voltak? Ó, de milyen daliásak,
jólfésültek, illemtudók állig fegyverben is.
Sőt, nyelvüket alighanem
úgy egyengette a teremtés szeszélye,
hogy lágy Hallelujá-kat mondjanak
és azt rebegjék: Ó, ó, Tannenbaum.
S itt minden szavuk mégis
csak azt harsogta: HALÁL!
HALÁL és RETTENET és KÁRHOZAT!
És ALVILÁG,
hol csók helyett dögvész tenyészik,
kenyér helyett kelevény,
és nincs részvét, csak nyálkás pusztulás,
és nincs ember, csak halálra ítélt hús,
nincs hajlék, csak leomló kőhalom;
és eltakarja szemét az aggastyán
a kifordult lét szörnyei elől,
s a síró kisded elátkozza anyját;
csak az boldog, ki meg se született.


Tűzben állt a város

És jöttek,
a gyűlölettől üvöltve,
s eltorzult szájukon a szó;
farkasok sárga dühe a szemükben,
mintha nem anya szülte volna őket;
és gyújtogattak, öltek,
gyújtogattak, öltek.
Gyermekeket tűztek föl szuronyukra,
s karácsonyi dalokat énekeltek;
homlokukon, mint zöld szarv, nőtt ki a vadság,
s érzelmesen kérődzve eleven szíveket legeltek.


Az ellenség sorsa

Aztán, mikor ott hevertek
a jég-páncélos földön,
halálos kíntól összekunkorodva
a megvert hódítók;
szemükben már nem villogott kevélység,
csak a döbbenet viaszos árnya
dülledt ki pilláik alól,
kezük már nem markolt diadalt,
csak vér-mocskos rögöket,
szájuk már nem habzsolt riadót,
csak nyelte a halált,
s testük megadón belegörnyedt
a közönyös anya-ölbe.


Dicsőség a hősöknek

És megszabadult a föld a gonosztól,
és elnehezült
tulajdon gyermekei
ölébe hanyatló,
kőnehéz tetemétől.
Anyai gyászfátyolba,
füstbe, koromba
burkolózott,
s fölsebzett rögei fölött
kigyújtotta a rügyek
kis, zöld mécs-lángocskáit
a hősök emlékezetére.


A Volga partján áll egy szikla

Volga partjainál egy kemény szikla áll,
sose rendül meg, áll az időben;
üti, vágja a vész, nem omol, nem enyész:
hősök képe testté lett a kőben,
riadók zaja dobban a kőben.

Volga vára, te hős, te szilárd, te erős,
ha fogódzol a hű anyaföldbe,
sose dőlsz le te, bár viharok hada jár
fölötted cikázva, dörögve –
oltalmunk maradsz te örökre.

1976

Földindulás

Valahol házak dőltek össze.
Mellettem meglódult a fal,
ingott a terem, hömpölyögve
hintázó csilláraival.

Nem esett baja senkinek se,
de föllobbant a félelem.
Én ültem némán és merengve:
– Hát nem féltem az életem?

Nem lenne kár, ha ésszerűtlen
égszakadás, földindulás
által hasadna félbe minden,
nem lenne csúfos árulás?

Olyan nagyon bátor vagyok, vagy
már semmi dolgom nem maradt?
S tekintetem fénye kilobbant,
s néztem a hűs, szilárd falat.

S derengett: nem az rémít engem,
mi égen, földön lopva jár,
az orv, a kiismerhetetlen,
véletlen, hirtelen halál,

de álnok mása, az a benti
kétség, hogy helytállhat-e még
a lélek, ha lassan felejti
gyönyörűsége édenét,

hol hegyek épültek a hegyre,
és nem rendült meg semmi sem,
s tulipánfák úsztak lebegve
a tiszta, felhőtlen vizen…

És fölocsúdtam: azt a szégyent
nem tűröm el, mert megaláz,
hogy valahol a föld s az ég reng,
s itt féljek, mert inog a ház,

hogy föloldozzon riadalmam,
mert mások haltak meg, nem én,
egyetlen Földünk oszthatatlan,
elgyötört, kérges tenyerén.

Szófia-Budapest, 1977

A mű születése

Másképp nemigen születik meg a mű,
se a nagyszerű,
de még a tisztességesen közepes se,
csak úgy valahogy,
ha mint sehonnai szegény-legény
kit az Óperencián túlra vetettek,
megpróbálod a lehetetlent,
s tudod, mit kockáztatsz:
ha sikerül,
tiéd a király lánya
és fele királysága,
de ha nem:
karóba húznak, kerékbe törnek, fejedet veszik! –

S dalodtól megszólal a néma, az árva földerül,
tüzet fognak a méla bámészkodók,
s tulajdon lelked is megkönnyebbül…

Pedig
szó sincs már királylányról, fele királyságról,
örülsz, hogy ép bőrrel megúsztad
ezt az egészet,
és szabad vagy megint.
És odébb állsz egy házzal,
fogaid közt egy jól kifent fűszállal
s a hold pucér pengéjével
szemedben
lágy kísértések s gyilkos kések ellen.

1976

Két kép


I. Kezek
Bortnyik Sándor: Klári

Ezek az ölbetett kezek
nem tétlenek
úgy bizsereg bennük a mozdulat
mint madár testében a röpülés
ha reggel föllendülőben
egy lélegzetnyit áll a levegőben
nem nem pihen
rugaszkodik
hogy fészket és fát
könnyen hagyjon itt
ha ritkább égi redőkbe
riasztják földi veszélyek
s bejárva mezőit a fénynek
lesikló szelekbe dőlve
napszálltakor szelíden
térjen meg újra a földre


II. Tavasz-várók
Bortnyik Sándor: Tavaszi eső

Gondterhelt férfiak
állunk az esővert téren
hátunkon zsákok púpja
görnyedez láthatatlanul
fölöttünk ázott ernyők
csüggedt eresze csepeg

Nem nézünk vissza többé
a tél jégsáncaira
hol állig beástuk magunkat
fagyba és gyötrelembe
csak megnyúlt árnyunk mutatja
a múlt milyen bánya-mélyét
hagytuk a hátunk mögött

és megnyúlt árnyunk mutatja
hogy szemközt fölkelőben
a fény fürdőiből
meztelenül ragyog már
a megváltó tavasz-angyal
s hirdeti a hihetetlent:
ha kigyúlnak a fák a füvek
virradhat még miránk is
testté lett gyönyörűség
asszonyi könyörület.

1977

Triptichon

I. A folyóból kilépő lány

Már csak azt rejti, mit felfedni oly nagy
gyönyörűség lesz a férfi előtt,
ki képzeletével úgy összenőtt,
hogy enyhén súrlódó combjai olvadt

öblében érzi, húsán áthatolnak
ama rángások sisteregve, sőt
robbanva a kelleténél előbb,
mik azt hírlik, bőrén át beleforradt

egy jövendő ötvözet párja: hogy
lehúnyt szempilláin is átragyog
a vörös hullámokkal duzzadó nap,

és harmatos halántékán meleg
áram dobol; s már térdénél lebeg
lehűlt, elernyedt habja a folyónak.


II. A férfi a parton

Előbb csak állt és várt, talán csodára,
vagy arra csak, hogy teljék az idő,
s közönyösebb volt, mint egy parti kő,
szívét beszőtte tulajdon halála;

és messze nézett, semmit sem kívánva,
és nem remélve; mélybe szédülő
szeme egy ábrát sem hívott elő –
de most már érti, rá várt, a varázsra,

kit a vizekből őhozzá vezet
a páros húrra hangolt képzelet
és a kettős vágy egyiramú sodra;

ki teste üdvét nyitja meg neki,
és befogadja őt, hogy egyszeri
létezését végre megsokszorozza.


III. Együtt

Hanyatt fekve a fűben mozdulatlan,
négy szemmel együtt nézik a fakó
eget ezüstzölden borzongató
hűs nyárfaleveleket a magasban.

És vérköreik együttes iramban
hordják-viszik a lüktető folyó
ütemét és a föld szétáradó
dobbanásait boldog-öntudatlan;

a föld és víz fölött s az ég alatt
egy lassan élesedő pillanat
pengéjén egyensúlyozzák a csöndet;

aztán egymásba kulcsolódnak ismét,
görcsös vágyban, hogy világra segítsék
élő mását a halálos gyönyörnek.

1977

Ovidius-levelek


I. Ovidius Tomiban

Mint nyílt tengeren veszteglő hajó,
ha csupasz árbocát nyers ködbe mártja,
a part buggyanó fényjelére várva,
s barna törzsén fölfehérlik a só;

mint hullámon tajtékként villanó
sirály, ha nem lel éltető halára,
s víjjogva lövi föl magát az árva,
a hajléktalan egekben lakó;

mint a derengés, ha zöld hold-fonálon
híg ezüstben fickándozik az áron,
s a Nap hálójára kell várnia:

Úgy várja Naso – nem Róma kegyelmét –,
de a szerelmet, mit földob az emlék,
és elnyel, mint a tenger, Claudia.


II. Ovidius levele Tomiból Claudiának

Claudia, drága, nem érlek el innen már a kezemmel,
már csak a halvány tengeri pára lebegteti arcod,
és a neved zeng-zúg a fülembe a hajnali széllel;
mégis, e földön is, lásd, a tiéd vagyok, általad élek,
el sosem olvad a számban a csókod, ízlelem egyre,
s vissza tehozzád térek, drága, ha térhetek egyszer,
otthonom újra eképp lett Róma, ha számüzetett is;
érted-e? – önmagamat leltem meg messzi szerelmed
által; a Múzsa is ébred, az ujja cikázik a lanton;
hozzám szól dudorászva a nyárfa a parti berekben,
hallom a néma virágok tétova, lassu beszédét,
társként néz a szemembe a csillag az ég magasából,
delfinek víg raja jő hozzám, mint jött Arionhoz;
újra a Mindenség szeretett édes-fia lettem,
mind ami él, rám ismer, mert jegyedet viselem, mert
minden lét eleven hiteként örökít meg egyetlen
szédült, elsietett, sohasem betelő ölelésed.


III. Ovidius nyárvégi levele Tomiból

Állok a nyárvég hűvösödő szelében.
Fölcseperedtek már a fecskefiókák,
vándorútra gyakorlatoznak az égen.
A Pontuson ólmos fellegek árnya ül,
megduzzad a láthatár fekete sávja
az émelygő vizen; csak partközelben
szegi só-fehér tajték a gyászba-borult
ár tépett peremét; úgy nézem a tengert,
mintha szemem tán elláthatna a túlpart
kolhiszi leánderéig, s mintha onnan
várnám jöttödet, egyre Napkeletről…
Pedig te most szelidebb vizen hajózol,
Délnyugat öbleiben pihen vitorlád,
az Appeninek fölfogják a vihart ott;
melled a nap fullánkjainak kitárod,
s míg szemed is behunyod, tudom, átcikázik
rajtad a villám, perzsel egy eszeveszett csók
fojtott nyári hevéből föllobogó láng;
és hogy föl ne sikolts víjjogva, az öklöd
rágod – a véred kiserken; csak bezárult
tested dermed: az önkivület parázslón
lüktető véráramait nekem őrzöd
bűvös öled menedékén, Claudia, drága.


IV. Ovidius levele álmáról Claudiának

1.
Mióta álmomban itt jártál, Claudia, drága,
s gyönyöröd sikolya kanyargott föl a tetőkig,
leváltak arcomról pikkelyei a halálnak,
szemem se már az a kietlen, betemetett kút,
és Tomi utcáin, ha rólad tűnődve járok,
látom, már nem szánják bennem a bús számüzöttet,
tekintetem elől nem térnek már ki az arcok,
sőt egy-egy pillantás ősz fejemen úgy pihen meg,
mint a sirály ül a gálya árboca hegyében:
sőt, mintha bíztatón néznének felém a lányok,
szinte azt súgva, csak intsek és jönnek utánam
(látod, ilyenek a nők, sose kell a magányos
nékik, az elhagyatott; de azonnal megérzik
szagáról a boldog embert, és gyűlnek köréje,
mint méhek a mézre); elnézem a szőke szláv nők
s a fekete dákok kebleit, dombos csipőjét,
sóhajtva mondom: bár hívtatok volna az ínség
télidején, de hiába, most Claudia vár rám,
szunnyad az éjszaka hűs, ruganyos kerevetjén,
jöttömre ébred, és karjaival úgy körülfog,
hogy ha belémerülök, szavam is elakad, csak
vállain rebegő ujjaim hegye dadogja:
ó, bár maradnék testedbe csukódva halálig.

2.
Azután Napkelet köldöke felé hajóztam,
hol a Danuvius ömlik a tarajos Pontus
anyai, sós özönébe, de mielőtt véle
elkeveredne, még ravaszul szökni igyekszik,
önmagát megosztva három nagy ágra szakad szét,
és a lágy ingovány püffedező talaján fut;
bármerre nézel, a dús vizi táj csupa nád, nád,
barna bugák, zizegő, csupa-él levelecskék;
s ott, hol a víz kicsi öblökön pangva pihen meg,
hófehér lótuszok ülnek a fényes, zománcos,
szív-forma, zöld levelek tenyerén mosolyogva:
tündér-virágok, a szirmuk eres alabástrom;
s amott a vízi-tyúk úsztatja pelyhes csibéit;
nádszálnyi lábain óvatos fekete gém lép
zsákmánya nyomában; gubbasztva, csőrükkel egymás
szárnya alá furakodnak a bús pelikánok…
Fent a hajón meg a hajósok és a leányok
járják a perenicát; ez a tánc csupa csók és
együgyű játék: ha lány áll a kör közepében,
választ egy legényt, és nyakánál fogva kirántja
párját a körből, majd földre teríti a kendőt,
térdre borul vele szemben, s a párja is térdel,
gyöngéden ölelik egymást, és csókot is, hármat
váltanak, majd a legény marad ott a középen,
s indul az egész előlről, tán vége se lesz –; míg
arra nem jön egy szerencsés halász a ladikján,
s földob egy szép, piros-szárnyu, kövér halat – áldván
vad-vize isteneit; ez a nyájas szokás itt:
megosztják önként az ég-adta, víz-adta zsákmányt. –
Hanem, hát árut is cserélnek, persze, – a pákász
nagy kosár rákot ád hét üveg mézsörért nékünk;
s főnek a rákok a kondérban koráll-pirosra,
potrohukat tördeljük, akár a mogyorót, és
ropogós ollóikat szopogatjuk, utána
szilva levéből lepárolt szeszt nyakalunk bőven;
s mire leöblítem a rák meg a vad szesz ízét
Transsylvánia hűs, pezsegő forrás-vizével,
szavam elállítja, szemem igézi a látvány:
most ömlik egybe a tűzsugaras torkolatban
az édes víz meg a sós víz, és ráng oda-vissza
szédült gyönyörben a kétnemű áradat! Ó, hát
jutok-e örökös tengeredig én még, Claudia, drága?

3.
És újra elnyomott a fedélközben az álom;
s nappali álom – a néphit azt tartja – valót mond:
láttalak téged a Palatinus-domb tövében,
abban a narancs-ligetben, hol – két hete sincs még –
én is bolyongtam, s az éretlen, rücskös gyümölcsök
borsózöld színe kibuggyant a lombok babérzöld
rengetegéből; ott mentél – lebegtél! – előttem,
melletted kicsinyebb képmásod, Cynthia lépdelt,
fogta a kezed, és olykor, ha felnevetett rád,
téged is elboritott a mosoly, s lehajolva
szőke fejéhez, egy-egy szócskát visszaleheltél
reá – én nem értettem szavad; egyszerre aztán
tűnődve megálltál, igen, s Cynthia se moccant;
úgy álltatok ott a Palatinus-domb szegélyén,
mint a sudár, fiatal ciprus, tövében egy szál
peóniával, és nékem is már-már a lábam
földbe gyökerezett; nem néztél vissza, de láttam,
a tarkódon láttam, Claudia drága; felém száll
gondolatod, és megrezzenő bőrödön érzed,
ahogy áhitattól ittas, tétova kezemmel
végigsimítom a, végigsimítom a tested…


V. Levél a Fórumra
Ovidius – római barátaihoz

Mikor a praetori legények
egymást öldösik, félrenézni
lesz a legjobb, sőt félreállni
még tiszteségesebb, bizony,
plebejusok (városiak
s falusiak)! Ó, semmi se
volt drága nékik, bőrötök
vitték a vásárra röhögve,
velőtökhöz néhány tojást
fölütve vígan reggeliztek,
smáglyán sűlt szívetek fölött
költöttek rossz metaforákat.
Ne álljatok bosszút, hideg
hüllő-szemekkel nézzetek csak:
úgy vonszolják beleiket, mint
háborúban a hasbaszúrtak,
s nyögnek, nincs szerencsétlenebb
náluk a teremtett világon.
De ne is higgyetek nekik:
egy őszinte, igaz szavuk sincs,
mind kétélűvé horzsolódott,
mint kezükben a villogó kard,
mit egykor úgy bíztak reájuk,
hogy tiszta igazságot osszon.
Semmi közük a dolgotokhoz;
a fórum kutyái vizelnek
lábuk szárára, még viszályuk
se látványos; ne nézzetek
oda: egymás hajának esnek,
talpuk alatt, míg toporognak,
egy fészekalja vipera
kel ki; vadul fröcsög a nyáluk
hasukat csikarja lenyelt
szégyenük erjedő ecetje…

Nyomukat ha föltörlitek,
gondoljatok rá: anya szülte
őket is, és emtette, óvta,
tanítgatta emberi szóra,
halálra, csókra, becsületre,
de látva, reménye mivé lett,
mi förtelem sarjadt a testben,
hogy vált bűzös ragadozóvá
kit ölén ringatott, a kisded,
már nem ismerne magzatára,
s szemét elfödve két kezével,
égő hajjal futna előle.

1977

Egy főemlős följegyzései

Ez idő szerint minden bizonnyal mi vagyunk
az emlősök legfőbb s legnépesebb faja a földön,
óránként százezerszámra szaporodunk,
s egymásnak mégis neveket adunk,
család-neveket és magán-neveket,
mintha egyetlen példány lenne belőlünk,
s mintha örökké élnénk – pedig meghalunk.
Ez ellen létesitettük egykor az istent
és a mennyek országát a felhők felett,
de aztán átluggattuk a fellegeket,
és csak a kóbor meteoritokkal
szitává lőtt jeges űrt találtuk.
Egymáshoz könyörgünk hát: ne hagyjátok
elszabadulni teremtményeiteket,
a steril halált tenyésztő szervetlen szörnyeket,
inkább érjük meg nyomorék öregkorunkat,
inkább haljunk meg rákban, szívszélhűdésben,
mint az elemek őrült tűzözönében;

s bár ez idő szerint alighanem mi vagyunk
az emlősök legnépesebb faja a földön,
engedjétek, hogy tovább szaporodjunk,
hadd lássuk még fiaink, unokáink
felnövekedését, akik majd kikaparják
az élést a földből, ahogy mi kikapartuk,
s följegyzik rólunk: ő volt az az Egyetlen,
ki végzetéből megalkotta sorsát,
s kihez hasonló többé nem születik…

Kitöltve az Idő hiányjeleit –
sokaságunkban az Örökkévalóság.

1977



THÉZEUSZ KÖNYVE

Thézeusz könyve


Az elindulás

A sűrű csöndben ott,
a sorshúzás előtt
egyszerre kiléptem a sorból,
mintha valami sugallat
lökött volna előre;
a vélem egyívásu fiúk
s a lányok (gyász-fehérben)
remegve lesték a végzet
kanyargós villámcsapását;
apám felütötte fejét,
meghökkent (s talán megingott
belülről egy pillanatra,
de ezt csak én vettem észre),
aztán ujjal mutatott rám:
íme a példa, ki méltó
vállalni a lehetetlent!
S a többiek jöttek utánam
(no persze, apám, a király
rendezte el így az egészet,
ő akart – én cselekedtem!);
és fönt voltunk a hajón már,
s már társaim se féltek,
kidüllesztett mellel álltak,
mint önként vállalt csatába,
nem hóhér elébe menők.
El-vesz-tél Mi-no-tau-rosz!
harsogták mind a jelszót,
s félszemmel rámsanditottak,
ugye így gondoltam én is,
s készen van már haditervem.
Meglehet – bólogattam
(ha tudnátok, hogy úntam
itthon a királyfiságot!);
s földuzzadtak a vitorlák,
szipogtak a parton maradtak;
én apám szemébe néztem,
s eképp üzentem néki
szó nélkül, búcsuzóul:
mi nem látjuk egymást többé –
pedig én visszatérek!
Ő megértette nyomban,
arca a dühtől eltorzult,
és felelni készült – hiába!
Fejemet elforditottam,
és már a tarajos tengert
néztem, a sűrüsödő, kék,
morajló messzeséget,
s a mélyből fölmosolygó
habokra bíztam fohászom:
– Te, minden élők szülője,
halak, csigák nevelője,
kagylók termő televénye,
föltámadás edénye,
cseppek tömény sokasága,
megújulás csodája,
teremtőm, fogadj fiaddá!


A Prokrusztész-kaland

S a hosszu úton egyre
kérleltek társaim, hogy
meséljek rég megesett,
híres kalandjaimról
(mert olykor mást se láttak,
csak tengert és eget,
meg az égben a tengert
s az eget a tengerben,
s ők únták azt, amit én
habzsolni alig győztem);
únszoltak hát szakadatlan,
s én elmondtam még egyszer
a Periphétész-kalandot,
a Fanyűvőt s a többit,
s hogy Prokrusztészre került sor,
az egyik lány azt kérdi:
– Hát veled mit tett volna,
lemetszett volna belőled,
vagy éppen kinyújtja tested,
hogy öldöklő ágyába
pontosan beleférjél?

– Beleillettem én abba
pontosan! – válaszoltam –,
szinte csak énrám szabták,
s a hajam szála se görbült,
sőt Prokrusztész ujjongott:
meglelte végre, végre
ágyához most az embert,
a méretre szabottat,
az eszményit, a hibátlant!

– S mégis te verted őt le? –
álmélkodott a leány.
– Igazán nem érted? – szóltam. –
Ki más tehette volna!
Kényszere épp csak rajtam
nem vehetett erőt.
S a rossz mértéket, az önkény
fonák szabályát ki más
törölje el, ha nem az,
ki ép testben megállhat
alatta?!


Az útvesztő

Amikor visszafelé
jöttem az Útvesztőből,
s tekergettem unottan
– s mihaszna – a lány fonalát
(mert hisz az út egyenes volt,
a középpontig legalábbis,
csupán a keresztutakat
nem lehetett belátni),
csüggedt s üres volt a lelkem,
és azon tünődtem egyre:
hová lettek az előttünk
itt járt athéniek, mert
ott az a póznára tűzött,
méla, aszott ökörfej
föl nem falhatta őket!
Nemigen eshetett másképp:
nyílván oda sem értek,
a találkozás elől
kitértek a mellékutakra,
s a labirintus kígyója
nyelte be rettegéstől
síkosra izzadt testük;
majd valahol lefülelték
őket a krétai őrök,
és most rabokként eveznek
valamely tengeri gályán,
vállalva poklot is inkább,
mint hazatérve a szégyent…

Igen, de hát Ariadné
fonalát mért adta kezembe?
Azért, hogy visszatérjek
hozzá még akkor is, ha
nem megyek egyenesen, ha
nem mernék szembenézni…?
Eldobtam a gombolyagot hát,
s megszaporáztam a léptem.
Hadd lássa ő, aki vár rám…
S már alig vártam, hogy lásson
(mert harcra sokan nógattak
engem – soha senki se féltett),
hogy szeme kút-tükréből
visszaverődjön a páros
szándék: egyet akartunk,
s az ócska csalást kijátszva
boruljunk egymás nyakába,
s menjünk együtt s szabadon
amerre sodor szerelmünk…

És hogy a kapun kiértem
s megkáprázott a holdfény
Ariadné opál ruháján,
szinte semmit se láttam,
csak hangokat hallottam.
Hangokat? – Zengett a kórus:
– Éljen Thézeusz, éljen!
(mert társaim Athénből
mind ott álltak körülötte,
s mintha vezényszóra, zúgták:)
– Minotauroszt ki puszta kézzel
legyőzte, Athén dicső, nagy
királya! –
Kezem felemeltem…
S Ariadné akkor ölelt át,
és szívverése dadogta:
hallgass, egymásnak örüljünk;
úgy vártam visszatérted!
Csak annyit tudtam kinyögni:
Hajóra, gyorsan, hajóra!
S ahogy mentünk az öbölbe,
én a lányt ölembe kaptam,
s ő puha csókok közt súgta
fülembe: –Tudom, tudom, de
tőlük ne vedd el az ünnep
gyermeki gyönyörűségét,
s én is gyönyörrel itatlak,
az éji rémek elől
árnyas testembe takarlak,
te minden Minotaurosznál
rontóbb dúvadat győztél,
jussod – királyi dicsőség,
magányom szörnyetegét
ki megölted, szép Szabadítóm!


Szökés Naxoszból

– Én holtig őrzöm a titkunk –
lehelte felém Ariadné,
két csók közt fulladozva.
Aztán kinyitotta szmét:
– s te nem hagysz el soha engem! –
parancsolt rám igézőn.

És abban a percben elernyedt
férfierőm; kihulltam
az izzó, gyönyörű testből.
Tettem, hogy ellep az álom,
s magamban azon tűnődtem:
azt hiszed, edzi a vágyat
a hála, a kiporciózott
viszonzás, a szent kötelesség?
Hát alku volt csak szerelmed;
azért kellett a dicsőség
álöltözetébe bújnom,
hogy tudjam, bármelyik percben
leránthatod te rólam,
s hatalmam más se óvja,
csupán e fonálnyi-vékony
titoktartás köteléke?
És fölkeltem csöndben az ágyról
– mert közben ő elaludt már –,
és lesiettem a partra,
hol társaim pihentek.
– Ez a hajnal a jó szelet hozza –
kiáltottam –, vöröslik
körben az égnek alja;
fel, induljunk Athénbe! –
És ahogy tereltem őket
fel a hajóra, megtorpant
mellettem, s visszanézett
egy fiú a szigetre:
– Hát úrnőnk, Ariadné?
– Nem látjátok soha többé –
mondtam, fejem lehajtva –;
hirtelen eltünk mellőlem,
vagy mintha ott se lett volna,
csak hűlt formáit öleltem.

– Dionűzosz vitte magával –
vélekedett a fiú –;
Dionűzosz, hisz te is láttad,
a borzas, rőtszakállú,
ki vincellér képében
bóklászott körülöttünk,
és bokrok sűrüjéből
leste szerelmi tusátok;
ti nem hittétek – én tudtam,
ez Dionűzosz, az isten.
– Hidd, hogy az isten akarta;
de ment ő magától – feleltem –,
mintha álomba merülne,
merült el szivem közönyébe.
Hát vonjatok fel az árbocra,
vonjatok fekete vitorlát!
– Urunk, pedig a fehér járja! –
rivallták egyszerre többen –:
Hiszen legyőztük a Szörnyet!
Legyőztük? Valóban? – tünődtem.
– Csak én győztem, amit győztem;
a vesztes is én vagyok csak.
– Fel a fekete vitorlát!


A hazatérés

Tengerbe veszett apámat
gyászolta a nép, s velük én is
gyászoltam volna (miért is
kellett, hogy ki se mondott
jóslatom így beteljen?
Vesztét sohase kívántam,
csak az igazságra vágytam –
s ilyen öldöklő az igazság?),
De rámfölmedt a Főpap:
Atyád trónjára törtél
(lötyögtette szája a szót),
mert bár legyőzted a Szörnyet,
gyász-vitorlával tért meg
athéni partunkra hajód:
tudtad, hogy Aigeusz úgysem
élheti túl fia holtát!

– Igen, legyőztem a szörnyet –
feleltem (s híveim zengték:
igen, legyőzte, legyőzte!),
de nem Athén és Kréta
közös királyi barmát,
a gyöngéket zabálót,
ki ellen apám uszított;
nem volt bika-feje, szarva,
nem volt alulról ember,
felülről isten-állat,
emberi volt egészben,
esendő s teste-sincsen,
ki itt él mindannyiunkban,
reszkető zsigereinkben,
s bujtogat, hogy kitérjünk
kanyargós útvesztőkbe
– hazugságba bár, vagy halálba –
a szembesités elől;
hát ezt a szörnyet legyőztem!

És híveim körülálltak
(mert háborgott a tömeg már),
esküdtek, ők csak tudják,
hisz mellettem csatáztak:
én Minotauroszt öltem,
bősz, bika-nemzette bálványt;
akkora nagy feje volt,
hogy az ég elsötétült,
ha föltátotta a száját,
s holtában is Dionűzoszt
küldte, a megrészegítőt
utánam, hogy tündöklő
nővérét elszeresse
tőlem; és talán a bánat
vette el ép eszem, hogy
érdememet tagadom…

Ekkor komorult el a Főpap,
s szólt: – Megosztottad a népet,
éltető hitünk tövében
kikelt a dudva, a kétség!
Felelj most: győzött Athén, vagy
vesztett a krétai portyán?

– A kétségtől az igazság
nem esik messze – feleltem. –
Athén (helyette magamban
ugyan mit is tehettem?),
hiszem, ez útvesztőből
elérkezik odáig…
Senki sem állt az utamba,
mikor szelíden kiváltam
az ember-sűrüségből,
s elindultam egyedül,
fáradtan hazafelé;
csak féluton neszeltem
– hátra se nézve – a hangra,
léptek tompa zajára:
jött a megosztott népnek
józanult része utánam;
jöttek tünődve, lomhán
a föloszló reggeli ködben,
jöttek a fanyar gyászban
némán, és egyre többen.

1977