Rózsa

Fölszisszentél: ez a rózsa, ha
porcelnból volna, micsoda
bárgyú giccsbe fagyna ugyanaz
a langy tea-szín, a sugaras
vörös erezet, a szűz szirom,
a gyöngy permet a csöpp bolyhokon,
míly torz volna ragyogása is,
milyen esetleges és hamis. –

Mert nem attól szép és igazi,
hogy kelyhét így csak ő bontja ki,
hogy porzói (épp ennyi s eképp)
körülállják óvón a bibét,,
hogy való példány s botanikát
igazol, – de attól, hogy virág,
hogy a húsán nem szintétikus
harmat pereg, de ott záporoz
gyönge rostjaiban az idő,
hogy levágottan is egyre nő,
hogy most ilyen s egy perc múlva más,
hogy szűntelen, lázas virulás,
hogy elhull és többé nem terem
eleven mása már sohasem,
hogy nem örök benne semmi, csak
az ezer halandó változat.

Lényegét ha kőbe költenéd,
ne testét mintázd – az életét,
illatát, mely olyan illanó,
mint kimondva elhaló a szó;
azt a titkát kell megfejtened,
hogy miképp egy és ezerszeres,
sorság kell alakká öltsed itt:
miként tölti be törvényeit,
hogy micsoda zuhogásban áll,
míg kigyújtja s elfújja a nyár.



KRÓNIKA

Krónika

E korban, míg gyerekből férfi lettem,
egész földrészek alatt zubogott
az egyféle szabadság hővize.
Ha Kenyában hulla-halommal
tömték el a forrása száját,
Kongóban újra kibuggyant;
és sárga-képű és fekete-testű
s mulatt és rézbőrű testvéreim
milliói véren vettek jogot
– megalázván a megaláztatást –
bosszu helyett az egyenlő boldogulásra.

És lenge áram-ernyőt levelezve
szálldostak az űrben bölcs gyümölcsök,
fém-ananászai a nagy földi nyárnak
röpültek a holdba, az égbe
e korban, míg gyerekből férfi lettem.

És pöfeteg füstgombák függtek a légben,
bejárták – szürke kalózok – reményeink magasát;
és megsűrűdött az egymásba kulcsolt
emberkezek hálója alattuk –
e korban, míg gyerekből férfi lettem.

S e korban, míg gyerekből férfi lettem,
az én nemzetem, felocsúdva talmi
különbsége magános bódulatából,
különb egyesség osztályosa lett:
méltó a tisztességre, hogy a minden-
-népek-világa hombárába hordjon
szüretje legjavából bölcs szelíd
szerszámokat, szép szót s boldog zenét.

Megszállottak

Nekünk többnyire józan alázattal
vállalt hivatás, hogy költenünk adatott,
ha nem írnánk verset, hát reszelnénk vasat,
operálnánk sérvet vagy vezetnénk vonatot.

De nekik a versük – a közhely-bú, a kín-rím – valami
gyilkos rögeszme, lázkiütés, viszkető, vacogtató
csupa-kudarc sorsuk lunátikus meredélyén
holdvilág-fogódzkodó.

Mi, bárha életünk a tét, eltöltenénk talán
időnket mással is elégedetten;
nekik a lehetséges földi üdvözülések
közül a költészet az egyetlen.
Mi a szerelmet szeretjük, anyánkat, gyerekünket,
a tiszta bort, a jó szót, mint bárki más;
nekik szerelem helyett szerelem a vers, ital helyett ital,
futás, cél, hit, árulás, bűn, feloldozás.

Mert, bár a születő szükséges szóért bizony
mi szállunk pokolra – más a mi mániánk:
hogy benépesülhet két lélek senki-földje,
hogy világosabb lehet egy szavunktól a világ.
S ha mindent rendbe tennénk és elszegődne
tőlünk a múzsa, hát nem halnánk bele;
de ami szolgánk nekünk, az nekik az istenük, uruk,
kancsal álmaik szélhámos-kísértete.

Lemondanának érte bármiről, adnának
életükből tíz évet bármikor;
de csak fortyog köröttük és ingyen falja föl
véráldozatukat a maguk-fűtötte pokol.
S kimarjul a lelkük e gyerektelen szerelemben,
végül a süket utókort remélve hívják a halált…

Ó, rokkant-ülőhely járna a vonaton nékik!
Ó, igazságosabb volna, ha legalább
ők ihatnák helyettünk fenékig
a hírnév fanyar-édes poharát.

Költészet szerelme

Lent bőg a félig-állat, fent sudáran
áll Ariadnéd, napsugár-haját
eléd teríti; nyugalmába zártan
tombol jövőd: a felnőtt ifjuság.

S legombolyítja szikrázó türelmét,
hogy mélyre juss; ha fogytán a fonál,
teste rostjából toldja meg, s le nem tép
az élő, fájó szálról – visszavár.

Várja, hogy fölszállj: magadért – nem érte,
s végképp szívéhez kötöz e közöny,
immár önzésed: Ő, mérték a Szépre,
kristály-virág, s kenyér, só és öröm;

s tűz: ha felé mégy, kívülről ragyog rád,
tűz: ha elhagyod, belülről lobog;
nyílt tengeren: hattyúszárnyú vitorlád
s jó part ölén: megtartó horgonyod.

Lenin

Elképzelem: az első sortűz után hogy állt ott,
vakító homlokát az Időnek szögezve,
s fölajzottan figyelt a lábrakelt tömegre,
mely most dönti ki – tudta – sarkából a világot.

Hívta a megfogamzott csodát, s hozták a tépett,
meggyötört katonák, az étlen rongyosok;
ha egy a földre roskadt, némán fohászkodott:
ó, hány halált kíván még ez az egyetlen élet!

S ím mégis ünnepi kedve támadt: tünődni –
nem azon, hogy a Föld majd ünnepli-e őt, ki
sosemvolt jeleket a kor bronzába rótt,

de, hogy a példa mint edzi majd unokáit
ez Elsőknek, kik őt követve mindhalálig
tették a hihetetlent s hitték a tudhatót.

Tiszta szigorúságot

Kinek István király orrát, fülét
levágatta, az megtanulta, mint kell
tisztelni a másét, és bélyeges lett
élethossziglan, mert ama szokatlan
és kegyetlen új törvény telt be rajta,
mely tilalomfát állított a múltnak…

De köztünk (pedig tilalmunk akként új,
hogy ésszerűbb minden eddig-valóknál!)
köztünk óvatlan járnak s jeltelen
a törvény-értetlen barbárok és
naponként meggyalázzák a Miénket;
részüket külön számítás szerint
veszik ki mindnyájunkéból s fölénnyel
néznek a gyanútlanok seregére,
kik – nem keresvén – nem lelik a nyitját,
miképp kell kiváltságtalan időkben
kiváltságokat titkon csenni, közben
a világ millióinak nevét
rebegve s házra spórolva a szűkebb
családnak, abból, mi a közös kádba
befolytkincsből elcsíphető, vagy ósdi
közönyünket kihasználva egyenként
mindannyiunktól elzsarolható.

Nézzétek: még a lelkiismeret
bántalmait sem sínylik ők azért, hogy
lépten-nyomon a megvesztegetés
vámját vetik ki ránk, csupán szoros
kötelmeik végzése ellenében, –

s ha egy-kettő akad, kit tettenérnek:
mert utcán, üzletekben, hivatalban
mind kiszolgáljuk gyalázatukat
Példájuk pestis, fekete ragály,
mit az eltakarított óriás dög,
a magántulajdon még ittmaradt
párája-bűze terjeszt, napra-nap
új áldozatokat szedve az épek
seregéből! Nagy fertőtlenítés kell,
tiszta szigorúság légárama!
Fogjatok össze, tisztességesek,
nélkületek tehetetlen a törvény:
bár bércen áll, seregtelen vezér csak;
írjátok homlokotokra igéit,
s hátráljon előletek holnapi
kertünk fél-érett gyümölcseinek
minden falánk, förtelmes tolvaja.
Perzseljen szeplőt arcukra a szégyen,
záruljanak mind szorosabb magányuk
gyűrűibe. Kezetek tündököljön,
hogy megkísérteni ne merjenek,
de gyámoltalan méltatlankodássá
áporodjon farkas-indulatuk,
míg megértik, hogy embernek valóbb
szabad rablásnál a társas szabadság.

*

S ha lesz olyan, akit e szép szigor
meg nem szelídít, azt holta után
tömjétek ki, s majd bölcsebb unokáink
– ős-idők múzeumában bolyongva –
megbámulják mint körünkből kivált
egzotikus hazai kannibált.

Az abaujkéri kastélyban

A gyermekek, kik itt élnek, a népnyelv
szerint afféle „félkótyák”, „hibásak”,
vízfejűek s agyhártyagyulladás
áldozatai s akad egynehány
mongoloid törpe is köztük (ők
aligha élik túl a serdülőkort).
Régente a falu bolondja lett
az ilyenekből, kutyát úszitottak
rájuk, saját mocskukban henteregtek,
s árokparton buktak föl többnyire.
(Hitlerék persze megoldották ezt a
kérdést is – egy halál-injekcióval.)
Ma itt kastélyban nevelkednek ők,
fehér szobákban – csupa fény a háló:
a falán Glatz Oszkár és Szinyei-
lenyomatok… Nem olcsó kegyelet,
nem jótékonykodás ez – felelős mű:
kilencvennégy fiút s lányt harmadannyi
felnőtt nevel, tanít, ápol s szeret:
ó, micsoda sosemvolt bőkezűség!
Hogy e hazában, hol két háború
és hány bukás és mennyi csüggedés
törte a népet ötven év alatt,
tellik e z e k n e k ágyra, takaróra,
meleg ételre és fűtött szobára,
az értelem s szépség fényére, sőt
szeretetre, sőt hívő szenvedélyre:
emberekre, kik kis ember-romokból
– ostromolván a majdnem-lehetetlent –
megpróbálnak ép felnőttet faragni
csüggedetlen; s e lélek-alkotás
mester-munkáját nem adnák oda
semennyi pénzért, hírért, semmiért!

Mert mindezekre tellik. És miért?
Valami haszonért tán, vagy, hogy egykor
visszadolgozzák azt, amit megettek?
Hisz jó, ha minden másod-harmadik
eltartja majd önnönmagát! Miért hát?

Mert emberek, mert szomjazzák a jót,
mert rettegik a rosszat és nevetni,
sírni tudnak, akármíly együgyűn,
és a maguk módján még boldogok,
igen, boldogok is lehetnek: így hát
teljes joguk van embermódra élni,
e Véletlen hinárából kimentett
sebzetteknek a Törvény tenyerén;
joguk van játszani, remélni, látni,
tanulni, emlékezni, hinni, tenni,
lebírni tébolyt és kora-halált!

Dicsőség annak, ki pártjukra állt.

Új csillag

Azt tartja a nép: ha lehull egy csillag,
meghal valaki.
Most egy igaz férfi meghalt a földön,
s egy csillag nyomban égre kelt.
Mert fordult a világ, s bizony
a feketék Theseusa röpült föl
asszony-fényű bolygója vonz-körébe,
hogy emberi csillag képében égve
hírt adjon az egyetemes világ
pirkadatáról, melyben színesek
s fehérek egy fáról szednek gyümölcsöt,
és baráti hajókként közlekedve
utaznak a közös mindenség tavaszában.

1961. február 12.

Asztronauta

Miért őt vette szárnyára a hír, miért nem
a tervezőt, az építőket? – kérdeném;
hisz ő a képletben az esetleges x, az eredmény
úgy is kijön, ha más van a helyén!
És miért van, hogy mégis, magam is,
ösztöneimmel érzem: ő a nagy,
s a többi mind – tisztes vagy lángeszű –
de érte felgyűlt élő s holt adat?!
A többi szinte megszámlálhatatlan,
oly számos, hogy már-már személytelen;
a szerkezet testéből nem hiányzik
Kepler, se Laplace, de a Neándervölgyi sem,
ki-ki a maga művével; s ezernyi
munks szülötte test az, s tudósé, mérnöké, –
de az a test, mit ő küldött a légen
túlra, az sorsa szerint az övé volt, csak az övé,
mígnem a birtoklás e végső vonzáskörétől is
elrúgta magát, s meglátták mindenek,
hogy benne lett emberszabásúvá a tenger
tapasztalás s a milliónyi tett;
mert ő a hős – s ekként, egy lendülettel,
ő alkot úgy, mint hosszasan és összesen a nép:
övéinek s művének felajánlva
egyetlen és értelmes életét.

„Ítélet”
Utóiratul egy francia ellenállási filmhez

Mi volt oly hátborzongató? Haláluk?
A gonoszul beteljesült ítélet?
A tenger fölött a sirály-sikoly?
Tekintetük, mely várakozva révedt
spirál torkába a gyors elmúlásnak?
Vagy az a lassu, lassu vonulás
utolsó útjuk koponyahegyén?

Nem. Iszonyúbb volt annál a remény,
mely föl-fölrebbent s mind mélyebbre ájult,
iszonyúbb, mert emberibb tanuság volt,
evilági tudattal mérhető
megrendülés; és szörnyü volt a csöndes,
konok és céltalan tevés-vevés
a fékezhetetlen mozgású, vak
idő szemöldök-csúcsíve alatt;
szörnyűbb a belenyugvás, a feszes
önuralom, a búcsú, a be nem
teljesedett szerelem, s mindenek-
felett iszonyú volt a félelem,
a végső rossz, a halálnál kacérabb
kétéltű démon, mely a bátrakon
a válság tűfokán orvul erőt vett,
mely fölszaggatta fegyelmét a hősnek;
a félelem, mely a jellem fehérén
előbb fut szét, mint az ingen a vérfolt,
mindannyiukat egy percre lebírta
s tulajdon gyarlóságunkra kacsintva
megvillogtatta szemükben a tébolyt…

Haláluk már csak megdicsőülés volt.

Őszi meditáció

Kábulatban múlt el tőlem ez a nyár.
Orv záporai alatt hajadonfővel álltam.
Hirtelen fáklyái már emlékül füstölögnek:
nem símultak kezembe vezérlő világul.

Hadd lépjek most megbékélt szívvel az őszbe.
Ifjúságom: fák sóhaja, ökörnyál –
fölgombolyíthatatlan, meg nem rögzíthető.
Férfikorom szikár törvényét hadd fogadjam
olyan termő derűvel, mint őszét az idő.
Más éveken a lombok védtelensége fájt,
hogy közibük puskáz a szél és mint fogolycsapat
barnán, zörögve rebbennek meg és
bicegve szállnak el vagy aláhullanak;
de most húsos gyümölcsök étessenek örömmel,
mézes szilvák, vörös dinnyék, őszibarackok;
nem a hullás – az érés évszakát akarom
látni a tájon és szivemben: volt erecskék
deltáját s észrevétlen áramló páraképpen
tengerből újratámadt kezdetek kezdetét!

Ne kámzsaként vegyem magamra férfimunkám,
szüreti díszt terítsen rám a szorgalom;
ó, időm minden édes fürtje már egyre drágább:
sáfárkodásra, vincellérek, tanítsatok,
s merészségre ti ácsok, példáim a magasban,
tanítsatok, gémberedett kezekkel is nyugodtan
kopogó vakmerő mesterek (ha a tető még
nem áll, de reggelente már szürke dér pereg),
s bizakodásra ti, jövő tavasz hitében
sosem csalatkozó boldog földmívesek.

A Sóstón

Rokoni táj ez, gyöngéd, ringató,
tűnékeny párát illatoz a tó.
A gyerekkori emlék fénytelen
vetített kép az élő díszleten:

szikes nyárvég, fakó fürdőruhák,
egy nagy napernyő: fonnyadt mákvirág, –
átüt rajta az idei magas
ég s e kapkodva öltöző tavasz.

S minden oly friss, mintha vadonatúj
teremtmény volna: nemcsak a vadul
buzgó hőforrás, a formás liget
s a híd, mit jókedvében segitett

világra itt az ember, – de a csöpp
füvek, a nyurga nyárfák, az örök
virágzás, minden e l ő s z ö r – v a l ó :
a pinty dala, a vérehullató

fecskefű kénsárga nedve, a rét
mámora, a szédelgő jegenyék,
s benn az erdőben, öreg fa tövén
az óriás-hangya-boly, a kemény

természet hitvesivé hóditott
társsága, minden megnyílt konok
titok. – Az erdőt háromféleképp
járjuk hárman – s eggyé simul a kép:

csíz füttyjeleit követi Mihály,
Tamás hajlongva jár, botanizál,
én meg azt lesem, hogy áramlik át
rajtuk, rajtam s önmagán a világ,

hogy társul a táj s ki ölén lakik,
Szabolcs, Budapest – s mi hárman, amint
nyeljük e nyíri tavasz-ízt: hamar
barátságunk újbor-kortyaival.

Fordul a szél

Fordul a szél. Csöndes volt még imént
a táj, kék hártyaként feszült a vízre
a békesség, ott túl a dombok íve
nem tudta volna átmetélni még
a nyári lég tömör, vajsárga kúpját,
mélán és kéjesen lábfürdőzött a dús nád;

és innenfelől a nyárfa-sereg
miként őrjárat, útjában megállva,
egykedvüen bámult a lomha tájra,
inkább parádét, mint mennykőt s jeget
sejtve; csak egy kopár jegenye csonkja
rezgett, mint sebbe-tört meztelen tompa kopja.

De fordul a szél! S a dombvonulat
kifenten áll; vad pánikban a nyárfák
villámló pengéiket eldobálják,
a könnyüléptű nádas szétszalad,
és gyönge cserjék nyözsögnek riadtan,
s lágy indák rínak a gyóntató forgatagban.

Csak a nehéz tó, csak a tó marad
erős, bár a hasbaszút katonának
émelyét érzi; hördül és megárad
s magába dől s a szél hajába kap;
de hullámait tarajos sisakba
öltözteti már s rendezi rohamra,
és nyomjelző sirályait kilőve
fölmennydörög a zöld, bemocskolt levegőbe

Ünnep

Nem a kárörömét – bármiért, bárki ellen –,
az Igaz mámorát méltó csak ünnepelnem.

Im a felnőtt való magunkkal szembesítve!
Az első vetkezés ilyen a szerelemben:

arccal egymás felé fordulunk szemlesütve,
de tudjuk már, nem oly tömörek ama keblek
s e vállak a kabát burkában délcegebbek
voltak, s megkönnyülünk: nem úgy igézetes
mint – még idegenül – véltük, a drága test,
de meghatóbb: a kék erek rajza, a bordák
törékeny rácsa itt bölcs rend, nem néma korlát,
és nem kell vágyaink képeibe fogódzni,
e hús-vér kép különb, mert gyarlóbb, ám valódi,
s hibátlansága zord esélyével se rettent
többé; Őt fogjuk át, nem az elérhetetlent,
őt, az ellágyulót s a tántoríthatatlant,
tudjuk, tökélye még méhébe rejtve lappang,
de föllobbant szemünk aranyszikrái röpte
vallja már: – Hiszlek és válallak mindörökre.

Mindhalálig

S ha összeütközünk (nyilván vaklárma csak,
gyanús fél-okosok babonás hírverése),
ha összeütközünk, ha egy napja-szakadt,
tévedt csillag-kalóz mégis nekünk szalad,
mi marad akkor az évre, a hóra, hétre,
napra vagy percre vagy ami még hátra van,
milyen külön szabály, milyen kivételesség,
milyen rendkívüli készenlét, – csakugyan,
változik-e a lét, ha záros sora van?
és ha tennünk csupán egy óráig lehet még,
tudunk-e tenni mást, mint ha tízezer évre
volna garanciánk? Nem és nem, bármi más
a haláltól való, hívatlan kínra-kéjre
szegzettek kénytelen-kelletlen kancsal érve,
sovány pót-eszme vagy közönséges csalás!

Nem, sehogy sem tudunk mást, mint oltani, vetni,
így is, úgy is rövid időnk szárnya alatt,
munkánk mesterien végezni, és szeretni,
holnapban élni, mert holnap, ha nem mi, lesz ki
helyettünk is szeret és épít és arat.

És ha elsüllyedünk, s egy más bolygó fia
bármíly csekély jelet utánunk megtalál itt,
a mi nyomunkra lel mindenben, kik soha
vésőt s vasat le nem tettünk: e mostoha
élet próbáira esküdtünk mindhalálig.

Kortársaimhoz
Elfogult vitairat, lelkiismeretfurdalás helyett

Társaim, kikkel együtt énekeltem
csatakos télben, viharok vonultán,
szabad-e most ledőlnünk, mintha verten,
e fényes időn, szabad-e vakulván
babrálni sebeink – míg a megáradt
jövőről botfülűek hangicsálnak?!

Kik osztályt tettünk bensőnkben a rendért,
mi ne tudnánk, hogy jóra tér e föld itt, –
s azért ne szólnánk, mert kegyét a megmért
erőre látó talpnyalók könyörgik,
kikre ásít a nép, mert szolga-szót hall, –
mit kezdjen az unalmas bókolókkal?!

Vagy megfutnánk a kotta-forgatóktól?
Bár alig volt, ki forgassa a kottát,
mikor félve-fúlva jóról s a rosszról
vallanunk kellett, – utóbb fellapozták
és ránkolvasták bosszúsan tünődve:
Nem forsriftosan fújtuk, hogy – előre

S most az ő kedvükért tengnénk, borongnánk?
Azok kedve nem kedvesebb-e nékünk,
kik – milliónyian – szelik s vajazzák
kenyerünk, kik föld alá szállnak értünk,
s várják a dalt, mely igazul legyen szép, –
az ízét élvezik, nem a receptjét!

Hisz tudtuk ezt mi mindig, nem koholtunk
lombikban eszmét, hol bőszt, hol szelídet;
mondtuk amit szánkon kivert a sorsunk,
s amit az ész is hinni kényszerített,
hittük, miént azt, hogy ki új hazát rak,
előbb törvényt tesz, aztán magyaráz csak.

S szavunk most halkul? Tán mert nincs mi ellen
vállalni – véljük – ádáz igazunkat?
Ej, a neheze most jön: készületlen
élni azt, amit még vallani tud csak
a száj, – mint mi valljuk, hogy küzdelem kell,
s nem küzdünk szívünkben a szörnyeteggel.

Elő hát a sípokkal, üdvre-kárra
fújjuk együtt, úgy boldogabb a nóta,
fújjunk szamárfület, majom-pofát a
titkos lopókra, orv fontoskodókra;
fújjuk, hogy magunkat se kell kimélni,
ha megkísért, mi langyos, lomha, régi!

S fújjuk együtt, hogy mint egy óriási
pünkösdi rózsa, szirmokkal szivéig
tömötten, kezdi naponként kitárni
magát e kor – míg egész ezredévnyit
robban pompája s teljében kiontja
csupa-vörös fényét a csillagokra.



BOGÁNCS

Emlékező táj

Hajnali táj A tóval összeforrt ég
A gyönyörűség konok díszlete
Messzi emlék ring törékeny hajóként
Víz-szint alatt a súlyosabb fele

Hiába kérleli múltját a lélek
Nem térnek meg az elúszott szavak
Az értelem hínárja közt tenyésznek
S foszforeszkálva föl-fölizzanak

Ám folytonos a vágy és gyógyitatlan
S állhatatos a tó és a hegyek
Zöld tűz a nád s a part a virradatban
Ríkatja bokrait és vár és nem feled.

Három arckép

I. Rázárult sorsa…

Rázárult sorsa érces-pontosan,
mint szarkofágra súlyos födele.
Sérthetetlen lett és vígasztalan,
balzsam illata évődik vele.

Bordái közül kiragyog szive:
már ékszerré kövült az ér-gumó.

Ki sűrítette össze ennyire?
Tudta-e, hogy széthullni volna jó,
szárnyas magokkal tízezerfelé
osztódva lenni örökkévaló?

Magánya már a könyörületé,
mely átüt rajta, mint sonkán a só.

Fecske köröz fölötte álmosan.
Lent éjtelen s álomtalan körök.
Legfőbb macskája szfinxként, ólmosan
virraszt örökös nappala fölött.


II. Jegenyék társa

Ó, milyen súlyos bőség
e fényes egyszerűség!
Milyen iszonyú hőség
lobogtat énekelned,
míg láz-csóvákat lobbant
reád a robbanó nap,
s méretlen elvonulnak
tőled minden szerelmek.

Elúsznál bús zenéken,
szétfoszlanál az égen,
meg is halnál te szépen,
de naponként megállít
minden bajos barátok
– milliónyi családod –
gondja, megszólit, átfog
és elkisér hazáig.

Suhogó fáknak társa,
sudaruk ember-mása,
szikár, eleven lándzsa,
suhogj mindig az élen
fondor felleg riasztó,
szelid madár marasztó,
önnön lombjuk lefosztó
jegenyék seregében.


III. Élesre töltött

Élesre töltött téged
időzített haraggal
huszonnégy sűrü éved.

Neked életveszélyes
a lét, mióta eszmélsz,
ölel és összevérez.

Nappalaid sekélyek,
bokáig lábolsz bennük –
megúsztatnak az éjek

feneketlen tavukban;
alattad fűrész-orrú
halak serege surran.

De lomb-zászlós orommal
lobog feléd a túlpart,
hol ezernyi szirommal

tárul ki a közös Szép,
s testeddé lesz a régvárt
alázat és dicsőség.

Diótörő

Az éj
zenéje ringató varázs,
fehér
ábrándokat terel.

Meredt
formáiból kilép a ház,
pereg
ezer dallam-pehely.

Szisszen a síp és
indul a játék,
minden bábu
már szaporán lép.
Kezdődik a tánc!
Kezdődik a tánc!

Ritmus rándul
tompa tagokban,
torz, hideg ajkon
csók tüze lobban.
Hangol a hárfa, lágy
húron pendül a vágy.

Összeborul, majd újra kifordul
három pár.
Perdül a csengő-szóra kerengő
álom-vár.

Harc ez a tánc már,
ritkul az álom:
átüt az ember a
báb-figurákon.
Kürtöket fuvat
lobbos indulat!

…Ámde ahogy kint
pirkad a reggel,
kő-szemük elhal,
kóc-szivük nem ver,
mind helyére áll.
Már csak az óra jár…

S a dallam is, ahogy
fogy az éj,
a fények ölébe
alél.
Szinekbe fogódzva
szilárdul a forma:
dereng.
Legördül a bálra
a csend.

Fecske-menesztő

Négy kicsinyét
nevelgeti
ez a fecske-pár,
Négy lányom volt –
télidőre
nem lesz egy se már.

Hét év óta
nem tanyáztak
ereszem alatt
honfelejtő,
lány-veszejtő
fecske-madarak.

Akkor két pár
költött – két lány,
tudtam, kirepül
nénjük után,
A legkisebb
maradt egyedül.

Ezt az egyet
még nem adnám –
hej, de őszre jár.
Fönn röpteti
fiókáit
már a fecske-pár.

Álom


Lobog a tearózsa szirma
szikrázó holdfény-pázsiton.
A tigrist legelni tanítja
s szívekkel népes a vadon,

fűevő szívekkel: szerelmük
boldog szökkenéseivel.
Szelid csillagrét áll felettük,
pára-bolyhos testvéri jel.

Kislány-ököl, juhar-rügyecske
bomlik tenyérré, s térden áll
elé, hogy áldását esengje
a tegnap még dac-tépte táj.

Ofélia

Mert minden porcikája őt kivánta,
de tiltotta a bölcs megfontolás,
az illem, a szemérem, a szokás, –
most a tébolyból a halálba rántja

a forgatag víz; szétzilált hajába
csikorgó pántlikákat sző a sás;
s tudatán – végsőt villanó parázs –
még egyszer átsüt a való varázsa,

hogy szemét odaszögezze a képhez:
Ő szólt – „Szép hölgy, ölébe fekhetem?”
Aztán – „Ölébe hajthatom fejem?” –

S megérti már: nem balsors – bűnhödés ez;
magát tagadta meg – nincs kegyelem.
S odasímul a megsemmisüléshez.

Balaton

Szerelmünk egyetlen: holtunk előtt
majd az arcok erdejéből kiválik.
Talán az lesz, ki elkisér odáig
s ránk illeszti gonddal a szemfedőt,

talán az, ki elhagy… Én mindig őt,
a még talányost sejtem, ha a tóra
búcsúzni visszanézek elfogódva,
s marasztalnám, űzném is az időt.

Mert ilyenkor, csupán egy pillanatra,
a víz minden szinét meglobogtatja,
s mennék, de rá kell bámulnom – habár

Orfeusz árulását újra-játssza
velem a látvány: haldokló varázsa
az örök vágy poklába visszazár.

Esős tavasz

Ó, sárbavert virágpor!
A lucskos rét fölött
kérlelhetetlen zápor
ostora füstölög.

– Ne hidd, hogy én kibírom!
beszőtt a híg nyirok.
Se bűnöm, se babérom:
lassan elkorhadok.

– Ó, elfújt gyertyalángok!
virágok, – este van.
Ádáz esőben ázok
gyáván és egymagam.

Márciusi metszet

Messze a síkon cammog egy szekér.
Tömör keréknyomokkal írja át
a láthatár halvány körvonalát.
Tengelyig égben cammog a szekér.

Nyomában megélesedik a tél
szén-vázlata, földről a lég leválik,
s kidugja felderítő bóbitáit
a rét, amerre elhúz a szekér.

Várj: mire a táj peremére ér
s bezárul a még lombtalan fasorba,
megpezsdül a rög s füstösen lobogva
kibuggyan az égből az enyhe szél.

És lágy pihéket pörget a magas,
és ébredő fák tornáznak sudáran,
s a bronz mezőből vajsárga sugárban
fölparázslik a szerelmes tavasz.

Bogáncs

Tenyészek csak a nyárban,
mint a bogáncs, vadon.
Se gyümölcsöm, se árnyam –
óráim hullatom.

Ikrás fényt inna forrón,
záport csókolna szám,
minden virágba kóróm
ragályát oltanám.

Bőrömön tűz nyilallt át,
s kibomlik a buja
szirmú haszontalanság
tövises bíbora.

Nem a fa sorsa vár, mely
elaggva is megáll,
engem hőbb szonjuság ver:
fölperzsel majd e nyár,

s kitép az ősz: a síri
szomjú pusztáknak ad,
s szelekbe göngyölíti
rozsdás csontvázamat.

Otthon

Szülőhazám a választott hazám is
(nem érdemem ez, nem is szégyenem),
de otthonra, nem csak szállásra lelnem
benne, úgy látom már, reménytelen.

Aktaférgek óvják teljesedéstől
jogom; lakást nem adnak, bárha van.
Már vesztegetnék is, de rajtavesztek,
én, minden csalásra gyámoltalan.

Gáncsol a sors is. Fiam béna lett és
búskomorságba roskad asszonyom.
Én lélekkel még győzném, csak a gyomrom
rágja a sav: kilyukad egy napon.

Nincs pihenésem. Lázképek eveznek
remélt nyugalmam minden éjjelén.
Álmomban mások bajával vesződöm.
Az enyémet kire testáljam én?

Segítsetek! Senkit se vádolok már.
Dolgoznék értetek még boldogan.
De magamért, s ilyen elhagyatottan,
nem harcolok már. Megadom magam.

1960

Hazatérve

Három napig voltunk távol, s ahogy most
hazatérve ajtót nyitok, az otthon,
a szűk szoba, melyben megférni és
összeférni gyakran olyan nehéz volt,
a szoba most tágas és ünnepélyes:
a könyvespolc nyájasan tárja karját,
hajlongnak a bárgyú szobanövények
és barackvirág-fogsorát nevetve
az ablakba villantja április.
Ma vendégségbe jöttünk önmagunkhoz,
észreveszünk minden tárgyat, akárha
először látnánk (pedig rég lemondtunk
arról, hogy egy is újra kivirulhat
a váratlan élmény pirkadatában);
s beszélgetünk kávé mellett kötetlen
és őszintén, mint régi jóbarátok,
kik nem látták egymást már évek óta
s nincs egymással elszámolnivalójuk,
csak jólesik most együtt lenniök…

Ó, félórányi varázs ez csupán,
tudom; fölveszi régi, únt alakját
mindjárt az asztal, a könyv, a virág,
zárt közönyét az asszony, és a férfi
szokott dolgai házi-köntösét;
de mégis áldott, áldott érkezés ez:
érzékek és formák föltámadása,
pogány húsvét, fennséges emberi
megváltása káprázatnak s valónak
a sarcoló s jutalmazó idő
kegyelméből, mely elbágyaszt s megújít. –

Mert így kellene élni, mindig így,
ilyen vendég-szemekkel nézni minden
dolgainkra, hogy tündököljenek,
ne csak itt bent, a család ruganyos
rácsai közt, de kint is, szétfeszítve
a megszokás palánkjait, az utcán
s az alázatos gépek, állatok,
termő fák körében; naponta új
gazdaként venni birtokba a földet,
otthonosan s mégis honfoglalóként,
hogy tettenérjünk minden mozdulást, hogy
ellenálljunk közönynek, csüggedésnek,
hogy fáradalmaink prizmáin át
sokszorosan ragyogja be szivünket
a mindennap megújuló világ.

Új otthon

Tág tereid túl ünnepélyesek,
a hála és az öröm fojtogat.
E civilizált jólét most vetett
derékaljára dönt a kábulat.

S ha ocsúdsz olykor, nézed mint gyerek-
lelked a hírt, mely nevedre kövül,
értetlen nézed, megkönnyebbedett
sorsod mint dűlöng dolgaid körül.

Tudtál másokra látva tűrni bajt –
eltűröd-e magad bőrén a jót?
Bizony: érdemes lesz gyűjteni majd,
és lesz már eztán veszteni valód.

Az édes lámpaláz torkon ragad
(statisztát gyilkol így a főszerep):
csak a jósorsot vártad-é, s szavad
elakad most, hogy beteljesedett?

Képriporttá válhatsz: „A lírikus
otthonában amint alkot” – de mit?!
Igazat költ ezreknek, vagy csinos
garniturára költi rímeit?...

Ünnep és próba ez: réved csupán
s műhelyed lesz-e majd a környezet –
vagy bálványod, mely vért s velőt kiván,
s világgá úz, ha meg nem veszteget?!

1961. július

Szabad ég alatt

Lám, csak szobám zárt falai között
bánt, hogy bemocskolt egy szócsavaró;
kint, az ég alatt vígan fütyülök –
nem háborgatnak sejthető ködök,
számolok azzal, ami tudható:

azzal, hogy csak a mindenség örök,
de sorra elhull minden csillaga,
hogy magam is lassacskán eltünök,
de kényszer alatt sem vallom soha,
hogy hátra arc, hogy éljen a halál,
de hirdetem, hogy gyönyörű a föld,
hogy bolyhos szarvait kidugja már
a buzgó tavasz, fölindul a zöld
a tél fehére ellen s boldogan
ömlik a kérges, dermedt régi rögbe
új meg űj reménység-folyam.

Megyek a vastag téli ég alatt,
a fagyban, mit végképp elűz a nap
még kallódó energiája, csak
ö-tíz év híja tán, megyek, megyek,
s körülölel a jövendő meleg;
megyek, nem várom, – élem a csodát,
nem fog le korhadó ág, bárgyu vád;
azzal megyek, ki vádlón – szembenéz
a rosszal, s a próbát úgy is megállja;
édes hazám e föld, e kor, s nehéz
törvényeik szelíd harmóniája
serkent föl reggel, csitít estelen.

Megyek. Jegenyék vonulnak velem.

Éjfél s hajnal között

Váratlan ébredek. S kábultan szembenézek
éjfél s hajnal között a parlag éjszaka
őslakosaival;
képtelen szép álom-emlékek ők s pikkelyes rettegések
a forduló idő Antarktiszán,
mely két nappal széttépett partjait
összekötni orvul fölszállt a mélyből
és pirkadatig őrizetlen itt lebeg.

Váratlan ébredek.
S most meglesem a gazdátlan vidéket:
A vaksötétség lencséje alatt
kirajzolódik egy öreg kerítés
csontváza, bordáit is megpöngethetem, –
valaki vállával támasztja ezt a díszletet;
láthatatlan; nem ver a szive sem,
csak cigarettafüstje száll.
S egy nagylelkű szél-intés fölmutatja
a parti dombot, hosszú sás-hajával,
aztán a forró fennsík bokrait,
aztán a fenyves, árnyas szigetet,
aztán a csillagos folyót a nyári est
arany zászlaival, fehér hajóival.
És kikötőül ott a kert, a kert,
az a széle-hossza két-test öröklét,
hol gyermekarccal néznek rám szélfútta bőrű,
félpofára hízott boldog paradicsomok,
s áttetsző káposzták szállni készen lebegnek
és kaprok ezüst tárcsája forog,
és indák gyújtózsinórján szalad
az élet a gömbölyű robbanásig;
és le kell feküdnöm hanyatt
az ifjú diófa tövébe
és illat-búrája alól az égre nézve
búcsúznom a lánghajú fellegektől…

S míg búcsuzom, tótágast áll a táj,
az úszó földrész fonákát mutatja már,
gyökerek és gumók őserdejét:
benne férgek, csuszómászók nyüzsögnek
alattomos fájdalmaim szisszenéseivel,
s a halálfélelem nyálkás göröngyei
egyetlen nagy golyóvá gomolyodnak. –

Nem, nem, nem akarok ránézni, nem!
De ő figyel, mint óriás földmélyi szem,
átvilágít egyetlen örököm,
egyetlen gyönyöröm, a test páncélzatán,
hogy lássam porcikáit védtelen;
gyámoltalan, pillanatonként pusztuló
kis lényeit, melyek lassan a gyötrelem
végső alakzatába rendeződnek…

Ó, nappal és éj senkiföldje, úszó
világrész, ó, röntgen-szemmel verő
vidék, véletlen látványa, tünő
kiváltsága érzékeimnek – süllyedj vissza már
nemléted tengermélyére, merülj el!

Én a józan dél és a szelid éjszaka
fia vagyok, beérem járható
tájakkal és valódi fákkal, feltörhető dióval,
nem hálok együtt a vesztett gyönyörrel
s végső órám előtt nem vállalom
halálom retteneteit.

Én a hajnalt hívom, mely hűlt helyedre
nagy kék-vörös hullámokat terít,
s a teljes ébredést, a szép eszméletet, mely
kegyelmez is, ha kísértésbe vitt.

Szeptember

Régóta érzem én: az évek
ilyentájt indulnak velem,
mikor megérkeznek a tépett
fák s levetkőznek nesztelen.

A nyár csodával volt adósom.
S vakul az éj lencséje már,
nem süti át a hit s a hő sem.
Tünődöm: se csoda, se nyár. –

Marad az esély, a valódi,
a tettel megteremthető,
amiben meg tudok fogódzni,
mi fölmagzik majd s újra nő.

És megédesedik tevékeny
gyöngeségem, gyümölcs a fán;
int maga-megváltó reményem,
mint nyúlánk, szőke-fürtü lány;

dér angyala int, hogy kövessem:
fény s pára ő kívül-belül.
Hív, halálnál hűségesebben:
végképp elérhetetlenül.



MEDITERRÁN ŐSZ
Itáliai utazás, 1961. november-december

Tájkép vonatból

Középolasz vidék. Az éjszaka
síkos paplana enyhén megcsuszott már
fölöttünk, s mielőtt lehullana
végképp, még dőlyfös feketébe pólyál
mindent: hegyet, fát, várost és eget;
csak egyetlen tüzes kénsárga kis pont
bukdos a felhők közt, eszeveszett
sietséggel nyeli a híg teret:
az esthajnali csillag az, de izzóbb,
mint otthon; és úgy tetszik hirtelen:
nem csak vezérli – vontatja a tájat,
mint óriás bárkát, mélyén a fáradt
kövekkel, szédült fákkal, holt utakkal,
hátán a tompán kattogó vonattal
s benne a sűrű hangos-kedvű néppel;
vontatja rakományát s foszforeszkál,
mint sebzett messzi nagy hal, húzza egyszál
láthatatlan fonálon lomha terhét,
s a víz-mélyi felleg-árnyból ha olykor
fel-felbukik – bár már alélni hinnéd –,
lélegzetet vesz s fut tovább velünk,
forrón megvillan friss erőre kapva,
s el nem bocsát, míg föl nem érkezünk
mindnyájan a felhőtlen virradatba.

Róma

Idegenben

Idegen vagyok én már mindenütt.
Névtelenül kopognak a szivemben
a kínok. Kik meglelték a helyük
emitt, – amott is boldogulnak; engem
szorongat csak e vallató magány
szűntelenül, tüzes satuba fogva,
s nem érez meg új ízeket a szám,
szemem a benső szörnyek néma foglya.

Se szerelem, se szépség föl nem old
két éve már szoros bilincseimből, –
s nem tudom, mi fáj, se élő, se holt
vagyok, nézem, a közöny tornya mint dől
riadt fejemre – de el nem kapom.
Kerülget már a legvégső gyalázat.
Bezárultam. Nem nyílok meg, tudom,
csak az ajtóstól rámtörő halálnak.

Róma

Tűzre-várók
Szántó Piroskának

 

A piacon állati tetemek
tömege: cédán kelletik maguk
a tolla-vetkezett csibék, nyakuk
megnyúlt a dróton; úgy fetrengenek
az ángolnák, mint szilaj szerelemben
síkos végtagok; sápadt és piros
s szivárvány-pöttyös rákok, uszonyos
hüllők, polipok, fél-nyulak, fejetlen
tengeri halak – mind-mind tűzre várnak,
rostélyra, nyársra, zsírra serpenyőre, –

s mintegy a tetemek közül kinőve
Giordano Bruno csüggedt-fejű, fáradt-
zöld bronz-szobra uralkodik a téren
a megsütöttek védőszentjeként,
s nyers húsok közt szól az élők nevében –

hozzánk, kik többnyire csak prédaképp
s erőszak nélkül áldozzuk sületlen
testünket a halálnak, ernyedetten;
s értük, kik őt követték akaratlan,
máglyákon, kemencékben, iszonyatban;
s mindarról, aki a másnapra várt,
s tűzre vetve világítani támadt,
aki élve nem adta meg magát
az alkunak, se nyersen a halálnak.

 

Róma, Campo dei Fiori

Afrodité Accovacciata

A Kuporgó Afrodité törött
arcán a mosoly épen megmaradt,
ahogy odaszögezte az örök
sugárzást parancsoló pillanat,

a megadás gyöngéd révülete,
mely fél-ajkát megértőn félre-vonta,
hogy ne kívánjak hálni, csak vele,
hogy őt kövessem portyámon naponta,

néki áldozzak halk galambokat,
s ölét virágfüzéreim belepjék,
míg kegyei kelyhéből megitat
s őrömül adja türelmes szerelmét.

Róma

Római fák

Egyforma zöld itt az akác s a pálma
november közepén.
Futó-záporos reggelek után a
délből kidől a fény.

Mennydörgések gördültek át az égen,
de nyomuk se maradt,
rom-tetők alól kiszállnak fehéren
villámló madarak.

S a pálma is madárként tárja szét fenn
szárnyát a zöld hegyen,
s tollászkodik az édes napsütésben,
tisztán, fenségesen.

Róma

Az ősz elől

Hát elszöktem az ősz elől ezegyszer,
Itt nyár van még, bár kései;
az égi kert lángrózsáját veszetten
csörtető ciklon tördeli,

de a Pinción a zöldpaprikaforma
ciprusok közül sárgán kiragyog
az érő citrom, mintha tudna róla,
hogy ága nem fagy el, teremni fog,

s a thermáknál a kerti kapubálvány
két kos-főjére vidoran
fölnyomul – gyapjukat zölddel kuszálván –
a habzó borostyán-roham. –

Otthoni kertjeim fekete holtát
nem élem át már, – úgylehet,
mire megjövök, tetemükre oltják
meszüket a hófellegek.

Róma

Pásztor az Arno-parton

Mintha dunántúli dombok között
járnék az Arno folyása mentén:
tenyeremben cukrosan szétfröcsög
a felhők lugasából szemelt fény.

Szelid lankákon sárgul és pirul
a régi lomb, hirdetvén: az ősz jön
most, a röpke ősz, jön és jámborul
illan át a lucskos legelőkön.

Még a birkákat sem rezzenti szét
zápora, békén tovább legelnek;
göndören gomolyogva ring a szép
nyáj a lejtőn, fagyba-fútt lehellet.

Honi kép. Csak a pásztor jelzi: más
föld ez s más nép, – fölnéz és kitárja
foltozott esernyőjét, úgy vigyáz,
szárazon, az esőverte nyájra.

Firenze

Nápolyi szálloda

Szobám a tizenötödik emeleten
leng a város fölött, nem jön szememre álom.
A toronyóra már negyedszer üt
tizenegyet, s most még utána három
aprót, nyolc óra óta fekszem itt
az ágyban s végül ébren ér az éjfél.
S most kukorékolni kezd egy kakas
(hagyján, hogy éjszaka – de hogy került
a város közepébe?)– lám, pedig
nem képzelődöm, jelét átveszik
a többiek egymás után, s a harsány
ricsajjal megtelik a nyugtalan
és túlzsúfolt sötétség.

De effelől még alhatnám, hanem
vésztjóslóbban zajong a folyosón
a szálloda-személyzet (meglehet,
hogy titkos házi bűnszövetkezet);
gyanús figurák, a szemük se áll jól.
Imént egyikük várandós leányát
kínálta fel nekem egy éjszakára
borsos áron, s hozzá mohón vigyorgott,
a másik ajánlotta: elkisér,
megnézzük Nápoly sikátorait
éjjel – egy ezresért örökös élmény –,
s úgy kacsintott rám, hogy nappal se lássam
viszont, nyílt utcán, rendőrök között.

Most is rólam pusmognak kint a hallban
tájnyelven bár, de az, hogy ungherese
minduntalan kihallik a beszédből.
Mára nincs is más vendégük talán?!

Gyalázatosan ketyeg a szivem.
Ajtóm bezártam, de rámtörhetik!
Émelygek, félek és szégyenkezem.
Vad képzelgés forgat magam körül,
szüntelenül
egy képet tart elém: most odakint
feldobják a pénzt és majd aszerint,
hogy fej vagy írás,
a véremet veszik vagy kirabolnak.

Vergődöm: elalszom-e végre már?
ha elalszom, fölébredek-e holnap?
S ha fölébredek, megvallom-e versben,
hogy nevetséges rémektől remegtem?

Nápoly

Az ártatlan nép

Az ártatlan nép most is Szent Ferenc
szegényeiként tévelyeg e tájon;
kegyelmet kér (nem vár és nem szerez),
nem kérdezi, mit tegyen, hogy ne fájjon

nyomora, csak jár-kél és énekel;
örül, hogy él, hogy süt a nap fölötte,
mosolyát árverezve téved el
múltja romjai közt, bugyorba kötve

hordja piacra kertje kincseit,
autókat őriz, szentképeket árul,
gazdagoknak pénzt költeni segit,
szíve csalóinak sarkig kitárul. –

A legszegényebb önnön érdekét
sem érti meg, vakon ellene támad.
Hétszerte hős hát az, akit e nép
szerelme úgy fűt, hogy nem éri bánat,

ha érte lázad – s tőle kap pofont;
s valahányszor a mélyvízben tenyésző
évszázados szörnyeknek nekiront,
azt fújja, hogy: „ez a harc lesz a végső…”

Róma–Nápoly

Hegyek és bivalyok

Szelíd a tenger és sötét. A partján
narancsligetek és nyomortanyák.
Könnyű ködök kísérik fel a lankán
a lassudan búcsuzó éjszakát.

Kaktusz-sövény fut az árok-szegélyen,
mellette az út lanyhán kanyarog.
Most térnek le a legelőre éppen
az álmosan cammogó bivalyok.

Alig tértek le, máris elhevernek –
s mögöttük az Appeninek halott
halmai is rozsda-szín, szőre-vedlett
púpos bivalyokként gunnyasztanak:

vén bivalyokként, miket fűre várt e
meleg tengerrel öntözött vidék, –
s ők érezték már a víz jószagát, de
szomjanvesztek egy lépéssel elébb.

Formia

Levél Rómából

Ma az Argentinán a csonka
antik oszlopok közt a hízott
macskákat néztem; egy mogorva
úr zsebből ételmaradékot
osztott ki köztük; kényesen
elnyúlva cikáztak a korlát
alatt a tarka, neve-sem, –
gazdája-sem-tudom cicuskák
röptiben táplálkozva mint
nálunk a Szabadság-híd alatt a
jégből égbe illant sirályaink,
egy-egy kiflivéget bekapva.
(Bolond hasonlóság, ugye?)

Aztán a Corsón csavarogtam;
Bernini kútjától nem messzire
láttam egy képkereskedést: áfonya-szószban
úszó fácán-pecsenyét, lengeteg
csónakon cigánylányt, s valami berber
kardnyelőt ábrázoló szörnyeteg
portrékkal és csendéletekkel.
Nagy volt a forgalom bent, láthatólag
jobb emberek alkudoztak a drága
szemétre. – Míg bámészkodtam, elolvadt
lassan a nap, betértem hát a bárba egy teára;
s csellengtem megint, hogy az est alászállt
– rövid leszek már, csak fölsorolom –:
láttam motorkerékpáros apácát,
szadista filmplakátokat, fakult eget
és kombinékat szűk utcák felett,
angyali-gömbölyű gyermekeket,
valódi cowboyt reklám-kalodában,
automata zenét s rágógumit,
kecses fekete lányokat, szelíd
sofőröket vad zajban, s megcsodáltam
a Szentlélek Bank neon lángnyelveit. –

Másként jól vagyok. Sok sajtot eszem.
Ritkul már az első napok magánya:
éjjel, álmomban, szóbaállt velem
egy rövidáru-bolt próbababája.

Róma

Levél Rómába

Mióta elhagytalak, szakadatlan
rád gondolok, te édes, engedékeny
asszonyi város; a távoli dallam
elzsibbaszt most egészen.

Bánom már, hogy nem ácsorogtam át egy
kék éjszakát a Piazza Navonán.
Latin derűd nehéz nosztalgiám lett,
víg kútjaidból vér csorog rám.

Ó, most volna jó a Tevere-parton
tétlen utánabámulni a fáradt
pálmákkal pihegő nagy déli alkony
autó-áradatának.

Ó, most tudnám megcsodálni az érő
narancsokat a Palatinuson (lám,
velem is így esett: mire a szél jő,
levonva már vitorlám).

Most tudnék csak szivedhez eltalálni,
ledér bálványaid elé omolva,
most tudom csak, mily szeretőm valál, ki
négyszer fogadtál vissza, Róma.

Kívánlak, mint a dalt a halkuló lant,
arany gyantád a húrról már lepergett;
és vádollak, hogy cédaságra lobbant
véred ellen pereljek,

és várlak, mint a hűtelen, a szétfolyt
nappali fények árkádja alatt ki
egy tűnő arcra vár, mit csak az éj fog
álmából kifaragni.

Budapest

Terítéken

Élő s holt nagyok után hirtelen
nevemet hallom az előadásban.
(Olasz-magyar barátsági ülésszak.)
A szónok most tőlem idéz, a hátam
borsódzik, arcom kigyúl, majd tovább
hömpölyög az olasz szöveg, magyar
verseket hordva gyors hullámain.

Belőlünk telt ki, lám, a mai nap
lakomája, költőkből, s én, habár
méltatlanul az elporladt nagyokhoz,
velük együtt hordhattam étkeit
az értelemnek a kiváncsiság
és a megértés közös asztalára,
hogy egymásra leljünk e mély redőkben. –

Így tünődöm – s fölzúg a taps köröttem.
Aztán oszlik a nép, s én egyedül
indulok; várom, valaki megállít,
de nem hív senki, csak körös-körül
Róma! Ej, a választottak közül
József, Juhász el sem jutott idáig,
s én zsörtölődnék?! Mit lézengjek itt
tovább – küldetésemnek mára vége.
Nyilván a díszebéd következik
a hivatalosak tiszteletére.

Róma

Fosse Ardeatine
Mártíremlékmű Róma határában

Itt öltek meg háromszázegynehány
ellenállót az utolsó napokban,
mikor a Szörny már ellenállni nem,
de gyilkolni tudott még. Nagy-titokban
ölték meg őket, szikla-szurdokokban
szólt a sortűz, mint bánya-lég, ha robban.

Kínjukat a kovácsolt-vas kapuk
vonagló, szaggatott ábrája őrzi,
hírüket a három-férfi-szobor,
mert nem halni akartak ők, de győzni,
testüket kőkoporsók hadsora
dísztelen méltósággal, itt az ősi
mártirok, a Via Appia menti
holtan is búvók közelében, ám
a föld felett, hogy ne feledje senki:
bukásuk nagy – dicsőségük nagyobb,
és rendületlen üzennek a mának,
hogy rosszul gyászol, ki csak gyászol itt,
hogy csontjuk őrli a mihaszna bánat,
de feltámadnak mind, ha fiaik
e hervadt vadonból ösvényt találnak

az egy-holnapba, mely – most értenék! –
az ő vérüktől is vörösben ég.

Gépfegyvertűzben

Kint a harcot álltam nevetve.
Most félek (bent dúl a csata):
zsandár szivem gépfegyverez le
valamely éjszaka.

Sorozatai egyre gyorsabb
ütemben pattognak el itt;
kapkodom a fejem, ahogy csak
életösztönömtől telik,

búvok, – de védekezem is, lám,
körém álltak fegyvertelen
kicsinyeim, szorít a hit már,
hogy van mit vesztenem;

tört testem falával fedezni
őket – adatott sorsomul,
míg a tűztérből valamennyi
sértetlen elvonul.

Velence

Várbörtön

Velencében a Palazzo Ducale
tanácsterméből keskeny folyosó visz
a sóhajok hídján át az üres
börtöncellákhoz; kíntól koptatott

lépcsőkön ereszkedem mind alább,
s meggörnyedve a bolthajtás alatt
nézem a tömör, tömpe kőfalat,
a megcsavart, karvastag rácsokat, –
de nem rendít meg igazán e börtön.

Az én népem rabsága nem maradt fönn
íly fenséges falakban, s ha maradt is,
itt-ott, – mi az a vályog meg az ácsolt
palló porló (jórészt elporladott)
celláihoz képest, mik ezerévig
idomították fajtám millióit
hazatérvén is fejet hajtani,
mert szemöldökfába koccant felállván,
ki fejtől való fához kiterítve
jutott csak, – s én e néhány cella láttán
szörnyűködjem? – Fölrezzenek: figyel rám
valaki! – s bár két diáklány halad csak
mögöttem el, úgy megzavarodom,
mint kit idétlen csínyen rajtakaptak;
és ráförmednék a bámészkodókra:

Népem rabságát – jól megnézzetek! –
nem őrzi kő, csak az emlékezet,
de az aztán őrzi hetediziglen.
Most is ettől vagyunk íly félszegek,
íly súlyosak és árvák idegenben;

súlyosak, mint ki vaksötétben élt
emberöltőkig, és nehéz bilincsben,
s későn szabadult – nem bírja a fényt,
tenyerével kell árnyalja szemét,
hogy a derült világban széttekintsen.

Velence

Janus Pannonius

Ilyen piacot láthatott talán,
ki (Ferraráig legalább) először
kitört körünkből: tök, narancs, banán
rohadt halomban, hogy szédült a bűztől.

Itt rákra, halra alkudtak vadul,
amott a vándor krónikást nevették:
amerre nézett, gátlástalanul
kellette magát termés és tehetség. –

És Janus ráemlékezett a tájra,
a Pannon földre, mely némán buzog csak,
míg hátán vajúdón remeg a fácska,
s kincse-szedetlen már-már összeroskad.

Velence

Pietà

Fekszik a férfi holtan és soványan
az asszonyi ruharedők között.
Nincs körötte dicsfény, csak árvaság van,
lebillent karja petyhüdten lötyög.

Nézi az anyja nyugodtan, merengve,
mintha újszülöttet dajkálna csak;
súlyát nem érzi, nézi, s mintha lengne
két térde közt az elernyedt alak;

nézi, mint kinek dolga van e testtel,
mit más asszony meg nem ölelt sosem,
s ha ölelt is! – néki lett és veszett el,
férfisors ez, egy és könyörtelen;

ő tudta csak a földmélyi sötétből
világrahozni szép egyetlenét,
ő meri csak – most, hogy ismét köré dől
az éj – e hullát ölbevenni még.

Róma

Itália

„Az emberélet útjának felén”
járultam eléd, s általad jutottam
át a mezsgyén, hol fogytán a remény,
megfagy a szív és a gerinc beroppan.

Szédelegve fölegyenesedem.
Vergiliusom hív, s bár nem vezet még,
tétova szómra rábólint: igen,
minden dolgom már végleges szövetség.

Kötésük többé föl nem oldható, –
zúghatnak a ghibellinek s a guelfek,
egy igazam van, mint egy a való;
s Beatricém is egy testben lelem meg,

mely tutaján a magos partra visz. –
Im, ég a szem, s a fül pogány imát hall,
míg kárhozott pápák fölött a Styx
vizén nehéz seregek úsznak átal.

A meredek csak most következik!
S ifjúságom támaszul útrahívnom
nem lehet már, tudom, – de reggelig
hazatalálok, ha még ezt kibírom.

Róma