Visszfény
Visszfény
„ki méltó látni a csodát,
az a csodát magában hordja.”
(Babits)
Aki méltó – magában hordja
a szépet s az álmélkodást;
tulajdon visszfényét ragyogja,
magától kér feloldozást.
Aki méltatlan, ki e földi
lét törvényének rabja csak,
magában nem tud tündökölni,
s lerogy saját súlya alatt.
De fölkél, ha más terhe nyomja-
-emeli vállát – s szárnya nő.
Szerelmét lánggal lobogózza,
s megőrli szívét az idő.
1974
MAGÁNYOS FA
Magányos fa
Csontváry cédrusára
Ha ki fának rendeltetett,
erdőben kell éljen.
Magányos fán vihar fészkel,
villám ül hegyében.
Ahány gallya, annyi néma,
görcsös jajgatása;
álló sírját állhatatos
gyökere megásta.
Mozdulatlan, mint a bálvány,
gyér lomb szikár foglya,
vedlett törzse csak mihaszna
erényét ragyogja.
Dögmadarak elkerülik,
víjjog némasága;
maga termi keselyűit
önemésztő ága.
Ha ki fának rendeltetett…
Magányos fa, dermedt,
ágas karó, irgalmatlan
ég aljába vertek.
Magányos fa, terhe, kínja
puszta földnek, égnek,
nem te hagytad el az erdőt,
az hagyott el téged.
1973
Csontváry önarcképe
Ez a két szem most már csak befelé néz,
mély kút víztükrén gyűrődik amit lát:
űzött erdők, rom-arcok, nedve-szítt fák,
hold-ösvényen ellovagló kisértés.
Ez a két szem most már csak befelé lát;
mint hályog fagy rá kívülről a nézés:
növényi összeomlás, tárgyi vérzés
írja köré az enyészet karéját.
Ez a tekintet foglya önmagának;
tombol, mintha rácsok közt kerengne,
láthatára földtől az ég felé dől.
Tulajdon testébe maró rab állat,
vergődik, mintha még esélye lenne…
Ki bocsátja szabadon végzetéből?
1973
Kábulat
Fent a hegyen már hó fehérlik;
idelenn tompa szürkeség.
Önmagát vallatja a lélek:
mérgekkel ölnek – élsz-e még?
Feledni a feledhetetlent
megtanít-e a kábulat?
Saját mélységedbe temetnek,
akár a kiapadt kutat.
És lényeged helyett marad csak
a létezésnek látszata:
kezed, lábad s zengő szavadnak
kopár visszhangja tér haza.
1974
Arcra borulva
Arcra borulva fekszem éjszakánként,
mint a tarkónlőtt szökevény.
Vallatom a beszűrődő sivár fényt,
kinek, mikor és mit vétettem én?!
Mért hagytatok magamra elesetten;
mi szakította meg az áramot,
hogy lelketlen heverjen itt a testem,
és azt se tudjam már, miért vagyok?!
Ha hívnátok, fölkelhetnék talán még,
ha szólnátok, válaszolnék talán.
De ti szétmetszitek halálraszánt szép
szemem a közöny műtőasztalán.
És kihullanak belőle a képek:
kövek és fák és nők és madarak.
És vaksötét fal tornyosul az égnek,
s vérem sarában alvad meg a nap.
1974
Aligha érdemem
Aligha érdemem szerint szerettek
ti mind, akik most mellék álltatok.
A vállatokra löktem a keresztet,
mit felcipelni nékem adatott.
Még gyászom is pelyva-füstöt virágzott,
még bánatom is lángolón rivallt;
és arcotokba csaptak mind e lángok,
s rátok verettek minden régi bajt.
De konok hűségetek körülállott
s testvér-kezek szövedékein át
látom, hogy van nyomoromra bocsánat,
s körülöttem kiderül a világ.
Hull, hull a juhar aranysárga lombja;
és megtorpant az őszi pillanat:
rezzenetlen fák közt felém hajolva
szelid szirmokkal símogat a nap.
1975
Itthon Ithakában
Jön már, jön varjú-szárnyakon az éj.
Összebújnak a füstös alkonyatban
a házak. Ablakukban sorra lobban
a fény. Botorkál, majd eláll a szél.
Kihűltek számban már a víg dalok.
Penelopé se szövi szőnyegét már.
Tűzhelyem füstje a tenger felé száll,
de én csak a föld felé fordulok.
Hát itthon vagyok végleg Ithakában.
Többé ki nem teszem innen a lábam.
Takard el tőlem emlék-arcodat,
Kalypso: elhagy engem a dicsőség.
Csönd van, e táj nem bennem várja hősét:
azé vagyok, ki így is elfogad.
1974
Négy töredék
Kívülestem már a kerek világon,
mint golyó, mely kipördült a kanyarban,
s nem hull se pirosra, se feketére,
se párosra, se páratlanra többé. –
1974
* * *
Már csak emésztek, mint az állat,
s vinnyogok, fázom, szenvedek;
szörny-álmaim valóra válnak,
szememből sótlan könny pereg.
1974
* * *
Csak magamtól ments meg, Uram –
másoktól megvédem magam.
1974
* * *
(Mindenütt arról olvasván, hogy társaim
a tollban egyképp magányosnak tudják
és vallják magukat)
Jaj, be árvák vagyunk mi!
Jaj, ti be árvák vagytok!
A karámból kiver az isten.
Ránk gyújtja az ördög az aklot.
1975
Kóbor végvári vitéz fohásza a XVI. század végén
Balassi Bálint emlékezetére
1.
Indulnék Egerbe,
szegődnék seregbe,
hanem a vár elveszett;
Dobó elesett, el,
s Bornemissza Gergely
kárhozatra tévedett;
hálok csak mezőkben,
kelek őszi ködben,
harmat áldja testemet.
Nem őriz a törvény,
sötétben rámtörvén
vén csikaszok harapnak,
de próbált kardomra
nem ül veres rozsda,
tükröt villant a napnak;
jó ügyért verekszem,
híven – s engedetlen:
törvényt teszek magamnak.
2.
Fölnézek az égre,
a Göncöl-szekérre;
Rúdja most arra mutat,
hol az én kedvesem
rabsorban, csöndesen
morzsolja a napokat;
jöttömet elvárja –
nem jut árvaságra,
mert szerelmem nem lohad.
Kiváltom én, bárhol
járjon, az álságból,
elveszni nem eresztem;
el is megyek érte,
csillagos szekérbe
fogva nyargal a lelkem;
érte nyargal váltig,
kivel már halálig
életem eljegyeztem.
3.
Habár seregtelen
járok – reménytelen
meg nem adom magamat;
gyalázhatják balog,
balkörmű zsoldosok
jó-katona-voltomat;
búban, csahos sárban,
kóbor árvaságban
becsületem megmarad.
Nem magamért élek,
hazát sem cserélek;
földem méhébe temet,
vissza a nagy ölbe,
ha dolgom letelve
végbúcsúmhoz térdelek;
de addig kéretlen,
portyán vagy seregben –
hadakozom értetek.
1974
Tündökölve
Júniusi mocskos esőben
ázott a táj, ázott a táj;
azt hitte a frissen kibomlott
málnavirág, már őszre jár.
Fuldokolt a vízől a zöld rét,
majd kibuggyantak a kutak;
az utak szélén a csigák is
fejükre húzták házukat.
És vinnyogtak a villany-drótok,
veszettül csattogott a szél;
egymásba omlottak a felhők,
vergődött a fán a levél.
s fölragyogott egyszerre minden –
megváltotta egy pillanat:
ők ketten jöttek tündökölve
a föld fölött, az ég alatt.
1974
Özönvíz után
Apadnak már a fekete vizek;
halak, hüllők szálkás csontváza villog
az iszapos, keserű fövenyen;
hályogos szemét föl-fölnyitja a nap,
félszegen ráhunyorít a zsenge ágak
kifeslő kis zöld szarvacskáira;
nem dögszagot, virág-sóhajtást hord a szél,
piros sugarak pelyhe pezseg a láthatáron,
kikölt egy fészekalja friss gyönyört a reménység;
sarjadó parti rétet szoptat a nyájas tenger –
a pusztulás süket hadai elvonultak.
Üzenet érkezik az eljövő időkből,
üzenet érkezik – látod a virradat
kelyhéből röppenő gyönyörű madarat!
Szárnya-tollával körbe-símogatja
a mindenség kék domborulatát;
csőrében az öröm olajágát hozza –
köröz a magasban, most készül leszállni:
e tájon tanyázna, hazát lelne itt. –
Kotord el útjából az özönvíz
korhadt, kudarcos üledékeit.
1975
Térdig sárban
Az ősz zászlói lobognak az égen.
Hályogos eső lepi a határt.
Az alkony állott pocsolyavizében
védtelenül áznak a néma fák.
De a hegyek felől egyszerre friss szél
támad, s középütt kinyílik az ég,
tisztán, áttetszőbben az ametisztnél,
s egy kristályos sugár pördül eléd.
A csapzott levelek megszínesednek:
sárga, vörös és bronz bokrok között
a fenyő ága zöld-ezüstbe dermed,
s a föld tejszagú párát gőzölög.
Ki csüggedten és térdig sárban állsz itt,
figyelj: mi él, mind hű vigaszt ragyog,
fény töri szét a felhők kalodáit:
estére kigyúlnak a csillagok.
1974
Mint a búvár
Mint a búvár, ha a tengermélyi
sötétségből fölfele száll,
és már recehártyája érzi:
éles a látvány, szinte fáj;
úgy szállok föl újra az élet
partvidékére, s megremeg
szivem: még elindulni félek,
még a fejem is szédeleg;
de már torlódnak körülöttem,
akik sorsukat bízva rám,
gondjaikat morzsolva csöndben,
lettek családom és hazám;
s kibogoznak a mély magányból
összekulcsolódó kezek,
hogy éji szörnyeim az álom
tárnáiba süllyedjenek.
1974
Nem
„Il n’y a pas d’amour hereux”
(Aragon)
Bizony, nincs boldog szerelem.
Vagy engem öl, vagy én ölök,
vagy ketten-hárman ottveszünk.
Reménytelen, reménytelen.
És elapad a gondolat,
és a szív is már-már megáll.
Bár állna meg! De napra-nap
mint szédült óra félrejár.
Hát nincs is más üzenetem,
csak az, hogy megbékéltem én
gazdátlanul a semmiben:
anyám terméketlen ölén.
1974
A NAGY HAL
Igen
Igen, a birsfa, ha termőre fordul,
s kikél a magad vetette virágmag,
igen, ha úgy érzed, ez jó mulatság,
derék harc volt, s megálltad helyedet,
igen, ha kezedből eszik egy állat,
ha némán, büszkén nézel a fiadra:
különb lett nálad; s persze, némelyeknek
a siker agát-fénye, a dicsőség
kerub-szárny-tündöklése, a vagyon
arany-felhámja; és mindannyiunknak,
igen, kezet a szívre, nincs képmutatás:
a földuzzadó keblek, a parázs
ölek, a márvány combok, a tömör
gerezdek feszes nadrágokban, az apró
szoknyák alól villámló hajlatok
áttetsző rózsa-szirom-burokban,
göndör, sötétlő árnyalatokkal;
igen, úgy szomjazzuk az életet,
halálig, mint a sivatagi vándor
a korty vizet; de hiába, hiába
agát és birsfa, állat és gyerek,
öl és ölelés, tömény szesz, oázis,
ha hiányzik, ha a legfőbb hiányzik;
az, hogy mint saját mélyétől a tenger,
csak embertől lehet boldog az ember.
S áldott akinek ez megadatott.
Szemében csillagot gyújt, úgy világit,
társ-csillagot, kettős fénnyel ragyog:
és jobb lesz akivel szól, szebb aki ránéz;
s mindenét már csak a másiknak adná.
1974
Frontbetörés
Frontbetörés. Most lesz vége a nyárnak.
Eztán legföljebb a vénasszonyok
nyara tér vissza. Motyogva tántorog
a kapualjban H. úr. Szemetes autók állnak
az utcán keresztben-hosszában: Téboly
ez az egész. És én mégsem rühellem
most az őszt (múlt nyomorom évszakát);
ha nem fekszel, szőnyegre bár, ehelyben
fölrobbanok! Vetkőzz le! Még! Tovább,
végleg! Süss bennem, mint a vas a vérben!
Úgy, most ne szólj. Szeretlek. Hazaértem.
Tavasz-köszöntő
Gyöngéd rügyek ostroma támad;
a tél ellen sereglenek,
hadat üzentek a halálnak;
s meleg nedvek keringenek,
kinyújtóznak a gyökerek,
mikor a fák tavaszra várnak.
És szállnak vágyai a szélnek,
dideregnek még a rögök,
de ifjú áramok zenélnek,
s a besüppedt hantok fölött
tejfehér pára füstölög,
mikor a föld tavaszra ébred.
És belekortyolnak az égnek
friss vizébe a madarak.
– Átteleltek vagy visszatértek? –
Fölharsog lázasan a had,
s míg téli tollak hullanak,
újjongástól lüktet az ének.
És fölhabzik, s remegve kékül
felhők fölött, felhők alatt
a levegő, ahogy keresztül
pásztázza redőit a nap;
s láng-sugarak villámlanak,
mikor az ég tavaszra készül.
És széllel, fákkal, friss rügyekkel
együtt kitakarja szivét
a jövendőnek szerelemmel,
s hollók hadát rebbentve szét
letörli a tél szégyenét,
mikor tavaszra vár – az ember.
Régvárt tavaszból érett nyárba
kisérjék bő-termő idők
a reménységből szabadságra,
homályból fényre ébredőt;
háza fölé már hű tetőt
emel, s az ablakot kitárja
– ki hontalan volt – a testvér-világra.
Hajnali metszet
Szürke buszokból ömlik ki a hajnal
hűvös és párás homlokú hada.
Zörgő rekeszek közt pille-sóhajjal
úszik a kenyér meleg illata.
Roppan a tejboltban a kifli; lassú,
langy kortyokban lényegül át a tej.
Anyja karján egy gyerek messzehangzó
ébredésére mozdony-kürt felel.
Népes és gyors és otthonos az utca.
Aki most még tömény álmát alussza,
annak a kép délre porrá pereg szét:
egy kék köpenyes férfi söpri össze,
együtt a friss széllel, halkan fütyölve,
a tegnap lomhán kóválygó szemetjét.
1974
Négy kubai dallam
I. A pálma románca
Állt a víjjogó szelekben,
rendületlen állt a pálma,
szál-magában, mint a kopja
földbe szúrva, szélbe mártva
fölfeszült a homorú ég
szédülő boltozatára.
Lombja elhullt, csak egy fonnyadt
megfeketült levél-csonkját
kímélték meg az orkánok:
ékítse szakáll a kopját,
hadd lengesse, hadd zörgesse
árva, száraz lobogóját.
S lobogóját meglengette
nagy hegyeknek, tengereknek,
mikor hajnal vörösében
igaz hadak gyülekeztek;
meghirdette a toborzót,
azt zörögte: ez a kezdet!...
S a győzelmet, aki győzte,
meg is érte: áll a pálma,
fekete-szakállas kopja,
földbe szúrva, égbe mártva…
Szabadítók gyönyörére,
futamodók bánatára.
2. Lassű dobszóló
(a fekete krokodilpásztor játssza)
– Volt három fiam: az egyik
a Sierra Maestrában esett el,
a másik a Disznó-öbölben,
a harmadik él még.
Ez a harmadik három unokával
ajándékozott meg engem.
Én most a krokodilokra vigyázok:
pikkelyes bőrük pénzt hoz a hazának;
a pénzből iskola épül,
s műtrágya lesz belőle
és nádarató gép és tengeri hajó.
Ha egyszer a harmadik fiamat megkérdik,
mire neveli unokáimat,
gondolom, azt feleli majd:
a szabadságra – hisz őt is arra neveltük.
Hogy fakadjon egy tőről mindig három
ága a szabadságnak.
S közülük legalább egy épen megmaradjon…
Hát szétfeszítem a szürke, pikkelyes vad
csőrös álkapcsát, nézem gyilkos fogait,
hidegvérrel nézem.
Hazám, a Karib-tenger
zöld kajmánja a mindenség ölén
napról napra megfiatalodik.
Észrevétlen hullok ki én az időből –
nem félek semmitől már.
3. Szállodai sanszon
(Hotel Habana Libre)
Mulatt lány utazik
a liftben fel-le, fel-le;
sudár mosolya: mint-
ha gyöngy nádméz peregne.
Bemondom: nyolcadik
emelet! – s odaérve
kilépek; ő csak int,
s röpül tovább az égbe…
Álmomba még beszól,
a liftajtót kinyitva:
– Hányadik mennybe száll?
Persze, a nyolcadikba.
4. Siboney
Zöld a hold;
nyers banánja
ködben ázva
áthajolt,
át a fák
magasba nyújtózó sudarán,
szikrázó
fehér pihék közt lobog a banán.
Földi vágy
lángja kél itt:
benne érik
a világ.
1975
Április
Harsog a tavasztól a hajnal.
Az állva alvó madarak
fölrezzentek, s bolond ricsajjal
nyüzsögnek lomb-ernyők alatt.
A cseresznyefa hófehérben
ég; az éjszaka fekete
mocska lehámlott róla, épen
lobog habos tündöklete.
Fodrozódik a babarózsa,
újszülött-kislány-főkötő;
akinek létével adósa,
érte nyílt ki – és véle ő.
Derült égből szemernyi pára
szivárog, fű élére száll;
eltikkadt föld sóhajt utána,
mintha nyár vége lenne már.
1974
Almagerezdek
Ezek a fényes, kemény almagerezdek,
ezek a gömbölyüek, ropogósak,
ezek a gyöngéd hajlatuak, derüsek,
ezek a dombosan rengedezők…
Meglehet, értük kunkorodott föl
egykor a fára a kígyó;
s atyánk (már összefutott szájában a nyál)
értük követte el az ősbűnt,
hogy kiűzessünk a paradicsomból:
robotba, csömörbe, halálba…
De most föltündökölnek
ez új tavaszban
az édes, húsos almagerezdek,
a télben is épen elálló almagerezdek.
S bizony mind pantallót visel
(felül feszül, lent szétterül a szára),
mind pantallót visel vitézül:
gyönyör-lilát, remény-pirosat, csoda-sárgát.
1974
Lángoló tulipánok
Lángoló tulipánok
hirtelen-jött tavaszban,
hogy bírtátok ki eddig
dermedten, mozdulatlan?
Hogy teleltetek át a
jeges, csatakos földben,
mint lélek a magányban,
vérfagyasztó közönyben?!
Hangtalan sugaraknak
milyen hívó jelére
törtetek föl a mélyből
rettegve vagy remélve?
Duzzadó arany porzók,
vörös, bársonyos kelyhek,
félig-nyílt ajkak, vígaszt
vagy vádat rejtegettek?
Némán bólintsatok csak:
tavaszunk legyen áldott.
Törvény telik be rajtunk,
lángoló tulipánok.
1975
Május vére
Még hosszabbodnak a napok,
még minden fölfelé megy;
vérünkben csóvás csillagok,
vándorló vágyak égnek.
Pünkösdi rózsa búcsúzik,
tömény bíbora robban;
kóró lesz jövő májusig,
tombol most száz sziromban.
Zöld cseresznye-szemekbe friss
vért hajt a csábító Nap;
még holt ágak hegyére is
tüzes pecsétje forrad;
többé már pillantást se vet
az alvadt tulipánra –
mint a varas seb, beheged,
és leszárad az árva.
De az eperben bizsereg,
s szívet növeszt az élet:
hadd lüktessen meleg hitet,
míg minden fölfelé megy;
míg hosszabbodnak a napok,
s késlekednek az esték,
míg tárt ölében csillagot
lobbant a föltüzelt ég.
1975
A földben is…
Majd elvegyülünk a földben is: ázott
barna rögökkel, ragacsos agyaggal;
ítéletnapján nem ráz föl az angyal,
vérünkből nyílnak só-kristály-virágok.
S táplálunk perjét, páfrányt, buja mákot,
ásványi hévvel, fűszeres zamattal;
prizmáinkba szűrt fényt lövell a nappal,
s mint szellők járnak át lágy éji álmok.
Képletünk gömbölyü őszibarackot
és vére-hullató hűs meggyet alkot,
s kipattan a szőlő csipke-virága;
és minden újra-éled – ezredévbe
se telik talán: tüzünktől igézve
elindul, és beszélni kezd a pálma.
1974
Egyszeri gyümölcs
Nem volt, s többé nem is lesz a teremtett
világon olyan összerímelés, hogy
ez az egyszeri gyümölcs megszülessen,
nem egy hasonló, hanem ez az egy szem,
mely önmagában végtelen s határos,
mint egy ölelés, mely görcsös idők
gallyán remeg, már-már lehullni készen,
és nem hullik le, nem hullik le mégsem,
s fönt sem marad, mint zöld hold ring a térben,
kiszáll a törvény rácsai közül,
és szelíden erőt vesz a halálon.
1974
Mérleg hava
1
Kegyelmes ősz, híg-arany lomb a fákon;
még szél se jár, a bolygók odafenn
békén tünődnek összhangot sugárzón;
a hétrét görbült Világegyetem
most csöndesen ring, s nem rezzen a mérleg
nyelve; az égi-földi téreken
sugarak húrján szerelmek zenélnek;
s rőt jeggyel szemhéján megszületik
a testesült vágy, a megújult élet,
ki fölvállalja majd förtelmeit
tenger kínnak és tömény gyötrelemnek,
s aggodalmunkra hűs derűt terít,
mert választott ő: egyensúlya ment meg
minket a közöny rémétől – s ragyog
tisztasága, mint fény-fürdette kertek;
s röptét vigyázzák testvér-csillagok.
2
Testvér-csillagok között te egyetlen
kiszemelt gyönyörűm, te hajnali
szelíd tengerek lánya, förgetegben
fogant fehér dallam; eloldani
létedet a Mindenség köldökétől
hogy tudta egy anya! S beoltani
varázsoddal a földet (tündököltél
léttelen is már, dögkutak felett)
ki merte? – Mert azóta, hogyha fölkél
a nap, téged meg nem előz: szemed
kisütött már a lusta pirkadatban,
s kéken vigyázza ébredésemet,
hogy én legyek én; és kimondva lassan
az egyensúly igéit – általad,
veled és érted – józan kábulatban
élek, mióta megtaláltalak.
3
Testesült vágy és te, kiszemelt csillag,
tartsatok meg: elomló peremen
állok, de már zuhanó álmaimnak
nem hiszek többé; éber értelem
tajtékát szántja sorsomon Vizöntő,
s vad fagyban születek meg, képtelen-
forró trópusok unokája –; fölnő
bennem a teljes összhang, s egybefog
egy szétvilágló és egy napköszöntő
tekintet; és már általuk vagyok
ősszel is termő, télen is virágzó,
hűtlen is hű, áldott és elhagyott;
dermesztő tűz és szétporló parázs hó,
szelíd gyönyör és vádlott gyötrelem;
mindig fölrezgő s mindig visszaálló
ütem egy mérhetetlen mérlegen.
1974
A nagy hal
Elment a nagy hal – s vele a szerencse.
Előbb kis compók, csukák, sügerek
haraptak olykor. Most lustán lebeg
az úszó, nem billenti egy keszeg se.
Elment a nagy hal – nyomán a barázda,
víz sebhelye, fölvérzik néha még;
majd elenyész, mihelyt a messzeség
a varasodó homályt beleszántja.
Elment a nagy hal – a horgot lenyelte;
húzza hosszú zsinórján a nyarat;
örvények, árnyak kelnek, nyugszanak,
s fúlnak ázottan őszi reggelekbe.
Elment a nagy hal – télre már se árnyat,
se örvényt, csak fölpüffedt hal-dögöt
hoz a hullám; s fent vad csőrök között
uszonyok, szájak tátognak utánad.
1975
SZERDA
Szerda
Változó szeleket zúgat a koranyár
Tüzesből fagyosba mártogat szeszélye
Leforrázza a nap izzó kemencéjét
Bukó fellegekből szakadt jeges zápor
Fehér gomolyokban sistereg a pára
Szívünkre telepszik majd táncolva száll föl
Megsűrül az égen friss szeleket nógat
És kezdődik minden újra és elölről
És mégis ismerős lett megint a világ,
meleg harmat-búrában robbannak a virágok,
a tulipán már elejtette szirmát,
meddő zöld termése duzzad csak föl az égre,
és citeráznak a délceg szarkalábak,
a peónia úgy kacag, mintha csiklandanák:
habkönnyű fodrai közt darázs dong;
s fölhabzik a sárga futórózsa özönnel,
egy hullámnyi virága kibuggyan az utcára…
„Hej, csipkefa bimbója
kihajlott az útra…
Kihajlott az útra…”
Egy fiú meg egy lány megáll alatta,
mindketten feszes farmert viselnek
s hozzá pipacs-piros inget.
A fiú egy szál rózsát leszakít a lánynak.
Arra jön egy néni, szörnyűködve nézi:
– Hogy viszik a másét! Istenem, istenem…
Szelíden szól a fiú:
Mama, ez az utcára kószált –
ez már mindenkié. Magának is tépjek?
Odébbáll a néni, legyint, morgolódik:
– Milyen idők járnak, milyen idők járnak!
Változó szeleket zúgat a koranyár
Tüzesből fagyosba mártogat szeszélye
Leforrázza a nap izzó kemencéjét
Bukó fellegekből szakadt jeges zápor
E.-ben, az óvárosban, templom-süveg tövében
a főiskola tágas udvarán
sátrak és könyvek. – Viszik, mint a cukrot –
óbégat a boltvezető –, ezt már
alig lehet kibírni! Reggel óta
nincs megállásunk. Kérem: Lévi-Strauss!?
Lázár? Devecseri?! Az első nap fogyott el. –
Kavarog az udvaron a tömeg:
szerzők és olvasók és államférfiak,
és irodalmi estek szervezésitől
reszketegre tikkadt könyvtáros-leányok,
mind együtt, végleg összekeveredve,
szétválhatatlanul.
A dobogón rázendit a beat-zenekar
(az „alkotók” és a „személyiségek”
már lent a széksorokban ülnek
– némán és önfeledten);
azt játsszák a zenészek:
„Messze szálljon az énekünk,
ahogy messze száll a szél…”
Aztán verset mond egy szépszemü kislány
(nem hallom, kinek a versét, nem nagyon jót)
először azt mondja: – Gyertek közelebb!
Még egyszer mondja: – Gyertek közelebb!
J. a fülembe súgja: – Ha harmadszor is mondja,
én, esküszöm, odamegyek…
Fehér gomolyokban sistereg a pára
Szívünkre telepszik majd táncolva száll föl
Megsűrül az égen friss szeleket nógat
És kezdődik minden újra és elölről
Szállnak a friss szelek, délnyugatról szállnak:
– A luzitán szörnynek egy fejét levágták!
– Ha egyet levágtak, még kinőhet újra
a helyébe kettő! – Majd azt is levágjuk!
Luanda olaja, Angola gyémántja
nem lesz, nem lesz többé fölös tápláléka
a túltápláltaknak ingyen martaléka!
Ó, a gyárosok is, persze, összeverődtek,
szemforgatón „a szabad vállalkozás jogáért”.
Jaj, nagyon félhetnek már, egy zabszem se fér be…
Lehet, hogy megérjük: …ez a harc …ez a harc,
hogy ez a harc lesz…, ez a harc lesz a…
hogy:
„Ez a harc lesz a végső,
Csak összefogni hát!”
Recsegnek-ropognak
a fekete bárka szuvas árbocai,
megsüllyed a tatja;
hej, bizony nehezebb lett a rakomány is
sokmillió fonttal az olaj, a foszfát,
s lesz újra nehezebb a salétrom is még,
a salétrom is még. Meg a réz, meg a réz is!
Partra hát a túlsúlyt! Vissza – a feladóhoz.
Talán vihar se kell, hogy darabokra essék
ez a rozzant bárka. Rossz reves pallókon
kapálódzhattok majd, nyomorult kalózok…
Változó szeleket zúgat a koranyár
Tüzesből fagyosba mártogat szeszélye
Leforrázza a nap izzó kemencéjét
Bukó fellegekből szakadt jeges zápor
Korábban jött Medárd. Lázonghatsz – hiába!
De nézd csak a kerteket és a mezőket,
nézd a Bezosztálya nyers, kemény kalászát,
zölden remeg, mosst is úgy áll
„mintha világot nemzene”,
és nézd a fán a diót, az őszibarackot,
ha jég el nem veri, vihar se tépi meg,
előbb érik be és többet hoz, mint tavaly.
És nézd ott azt a három fiút
meg a két lányt,
összefogódzva röpdösnek az utcán,
teli a szájuk édes nevetéssel…
Ugyan, mi történt velük tavaly óta?...
Egy éve mintha őket láttad volna,
eszpresszóban csücsültek fonnyadozva
„együtt, közös magányban”,
órák hosszat egy árva szót se szóltak,
görnyedten ültek, csak a lábuk, a lábuk
rázott, ingatott egy közös ütemet;
de most rádmosolyognak
mint régi ismerősre;
mi történt velük – ki tudja, mi történt!
De lám beszélnek is már,
értelmesen, vidáman…
Az egyik fiú egy lánnyal
lemarad a többitől,
a lány tenyérnyi zöld szoknyát visel
(fényes, tejeskávé-színű a combja),
a fiú virágos inge felduzzad a szélben,
és összecsókolóznak (talpig elzöldülő
képmutatók közt) a csúcsforgalomban
szeliden, kedvesen. Nem kellene odanézni…
De akár oda is nézhetsz. –
Őket úgysem zavarod már.
Fehér gomolyokban sistereg a pára
Szívünkre telepszik majd táncolva száll föl
Megsűrül az égen friss szeleket nógat
És kezdődik minden újra és elölről
Z. bácsi ablaka a Fehérvári útra néz,
kikönyököl az öreg, naphosszat nézegelődik,
özvegyember, telik a magányosságból
és a nyugdíjból is bámészkodásra.
A délutáni műszakváltás után
a hömpölygő tömeget figyeli:
jönnek a töltés felől a Kismotorból,
a Beloianniszból, vagy isten tudja, honnét,
egyre jönnek, férfiak, nők, vegyest,
egy-egy csapat betér a Rege presszóba
vagy az Alba Regiába kávéra, sörre.
Z. bácsi töpreng: – Csak azt tudnám végre,
ki dolgozhat ott bent a gépek mellett,
hiszen ez itt mind tisztviselő-forma.
– Munkások ezek, drága Z. bácsi – mondom.
– Hisz nem úgy néznek ki! – Épp ez az,
Z. bácsi, hogy nem úgy néznek ki… Mit tegyünk?!
Holtig töprenghet, sose fogja kisütni
ránézésre már, ki a munkás, ki a mérnök, a könyvelő;
talán csak, ha az öregek kezét
megnézi, szemüveggel, jó közelről…
Z. bácsi hiszi is, nem is. Szemében ámulat:
Hogy lehet itt eztán eligazodni!
Változó szeleket zúgat a koranyár
Tüzesből fagyosba mártogat szeszélye
Leforrázza a nap izzó kemencéjét
Bukó fellegekből szakadt jeges zápor
Nyakonönt engem is, orv hideg zuhannyal.
Bizony, fintorognak majd a süket itészek:
„Ó, kezdett már kimúlni a közéletiségből,
strukturális aspektusból legalábbis,
most meg önmagát utánozza, ej, ej;
T.i. a Keddet (anno 1965), amit akkor,
lám, be indokoltan mi észre se vettünk…”
Ott egye a fene – morgom –; igen, a Keddet,
azt folytatom, persze, mert meg vagyon írva:
A gyehenna nyár után majd
„ősz jön és tél és újra nyár,
keddre szerda, s közelebb a vasárnap”.
Mert szerda van már, ha nem vennétek észre,
s figyeljetek: közelebb a vasárnap,
közelebb a vasárnap!
Állok a zöld tabáni domboldallal szemben,
hátam mögött a Vár meg a Dózsa szobor-csoport
(szegény fölfalt vezér, holtában se lehet nyugta
ettől a kései, mucsai rém-romantikától).
Állok gyerekkorom domboldalával szemben,
felém úsznak a szárnyas jázminok,
a szédülő olajfák.
S hirtelen fölnézek az égre;
soha ilyen magas ég nem állt még fölöttem.
Egy repülőgép éles kondenz-csíkot húz,
húz egyre fölfelé! – és egyszerre úgy érzem,
ha hírül adná a pilóta az égből,
hogy holnap ilyenkor kiköt a Tejút
számára kiszemelt csillagán –
most elhinném.
Még azt is elhinném talán,
hogy engem is vár ott fent az a csillag,
létem egy magasabb, szellősebb emeletén.
S elérem még, mielőtt meghalok.
1974
ANYÁM KÖNYVE
Invokáció
Segíts, hogy szóljak rólad,
hogy el ne múljál végleg.
Segíts, mert némasággal
vert meg a szenvedésed.
Mert néztem tehetetlen
hogy süllyedsz el zihálva,
fuldokolva a sűrű,
vér-mocsaras halálba.
És nem mondhattam: add föl,
úgyis hiába minden. –
Kővé dermedt a bárgyú
bíztatás szemeimben.
Add rám erős reményed,
segíts, hogy szóljak rólad,
hogy valljalak, ki voltál,
mindent-odaadónak,
szereteted tékozló,
elszánt örök-szegénynek,
szélcsöndben szík-virágnak,
szélvészben jegenyének,
szelídnek és merésznek,
utolsó menedéknek.
Oldozd meg némaságom,
hogy el ne múljál végleg.
A hatodik
Ki öt gyerekre ráadás volt,
kéretlenül a hatodik,
koptatta egyre, gyönge ráspolyt,
léte szerény kis érveit.
Csak a csirke szárnyát szerette.
Szerette? – Az jutott neki.
S lassacskán maga is elhitte,
hogy igazán azt szereti.
Fogadkozott ünnepi asztal
mellett is: meg sem enne mást.
Kísért a kép, sosem ereszt el,
látom a tört-szárny-suhanást.
Falat húst se tudott lenyelni
végül – őt ette a halál:
utolsó lakomára menni
verdesett fonnyadt válla már.
Egyetlen örökkévalóság
Habár te félig-meddig hitted,
hogy majd a lélek még tovább…
De mikor megadón kiköpted
tüdőd fekete-bíborát,
egyetlen örökkévalóság
sugárzott már: a testedé,
mely a nemlétből téli rózsát,
elevent varázsolt elő…
S a kutakat is megnyitottad,
elszivárgott vér és salak.
Szikár szereteted ragyog csak,
bűneid alád omlanak,
a testi megsemmisülésbe
s a testi üdvösségbe is.
Teremtőm voltál. Ó, mivégre
éltetsz még, szárnyad merre visz?
Látok egy sárga íriszt, látom
– te ültetted – hervad s kinő.
Mint az elárvuló világon
a tűnő-sarjadó idő.
Elszabadultan
Etettél emlődből – de elfeledtem
alélt korom szikrázó kútjait.
Te is nő voltál?! – nekem hihetetlen.
Szűz haldoklásod eszmélni tanít.
Ó, gyönyör is fészkelt ebben az ölben,
hol most hideg verejték csörgedez!?
Tüzeid húnytán, végső esti csöndben,
holtod már a kín kivégzése lesz…
Neked! S ki benned laktam öntudatlan,
s elszabadultam? Csak annyit tudok,
hogy nem talállak, se kint, se magamban.
Dermedten állok. Szólj, s elindulok.
Miért nem?...
Miért nem segíthettem
rajtad, ahogy te régen
a húzó szédületben,
a fullasztó veszélyben,
a láz jeges hevében
megóvtál, segitettél,
fészekből hullt fiókát,
lekókadt gyönge rózsát
szép száddal melengettél,
elveszni nem engedtél?!
Miért nem hódíthattam
vissza közönybe dermedt
szádtól elmúlhatatlan
hangod, mely küzdve zengett
ívén a gyötrelemnek,
de végül megbicsaklott,
csak száraz sercegés lett,
láp lángja, lenge lélek,
mert megjárván a poklot,
fellobbant s elhanyatlott?!
Ó, miért, ó, miért nem
törhettem sejtjeidnek
indázó sűrüjében
zöld ösvényt bekerített
nyűgös reményeidnek,
ösvényt szelíd nyarakba,
hol az egek porondján
nyugvó arany oroszlán,
jó nedveket fakasztva
a rákot elriasztja?!
Ó, miért nem, miért nem?
Tehetetlen a gyermek.
Csak az anyák szivében
terem a gond kegyelmet,
halált győző türelmet.
A fiú, ha kereszten
függ is, csak arra támad,
ki őt a vakvilág vad
partjára dobta testben –
s otthagyta elveszetten.
A parton
Egyszer, gyerekkoromban, úgy beúsztam a tóba
– s amerre úsztam, vakitott a nap –,
hogy eltüntem a fény-, s pára-ernyő alatt,
s körül-habzott a víz, pihésen, fodrozódva.
Te kint álltál a parton, remegtél és zokogtál;
a lenti táj szemedbe költözött;
s láttál a kék iszap tört kagylói között:
arcomon zöld hinár. Szárazon fuldokoltál.
S mint a föltámadást, csodáltad visszatértem:
hűs nyárfákon mosolyod röptetett
a levelek fonákán villámló fényeket;
mentünk boldog bizalmunk áttetsző sűrüjében…
Te úsztál messze most, és én állok a parton.
Tört szemeden hályog az alkonyat.
Kopár felhők redőzik eltűnő arcodat.
Már hiába kiáltasz a mélyből, úgyse hallom.
De várlak egyre még, várlak, ahogy te vártál,
partszegélyedről el nem mozdulok.
Lötyög a bamba víz, elomlik s fölbuzog.
Türelmesebb vagyok a bitorló halálnál.
Mint álmos gyermeket, vezetlek majd hazáig,
s betakarlak, mert átjárt a hideg:
borostyán könnyeid benső tűz edzi meg, –
elizzó csillagod csontodon átsugárzik.
S beúszunk, testtelen, a partjasincs vizekbe;
én lebukok a pelyhes, híg habok
alá, s napszálltakor fölöttem felragyog
kiterjesztett karokkal törzsed bíbor keresztje.
Sirály-ravatal
Mint a tó piros dugója
áll a bója
az üvegzöld víz felett:
hátán tetemet ringat
– tolla-viasza villog –,
fehér sirály-tetemet:
busa, öreg sirályét, –
elernyedőn ideszállt még,
s most – szárnya-dermedt árnykép –
ravatalán lebeg.
Mellette röpdös a párja
– párja, vagy fia, lánya? –,
kicsit megül, s megint
vészjelét fújva, rekedten
víjjogó rémületben
fölszáll, körötte kering…
Ujságpapírba temetve
hullik az ég kivetettje
a parti gödörbe le.
De párja – vagy fia, lánya –
nem száll már oda utána,
nem békül a porba vele.
Egyre csak a vizet szántja,
dadogva nevét kiáltja,
keresi hűlt helyét;
villanó halakra csap le,
hogy az eltünt holtat etesse,
s vijjogja vészjelét.
És el nem térül a bója
tájáról, rója, csak rója
kiürült köreit…
Ó, bár így óvnálak én is,
nem lelve, s kergetve mégis
vízbe vesző jegyeid!
Vajha még így követném,
habok taraján keresvén
megráncolt arcodat.
Vagy hangod után eredve
szállnék táltos szelekre
az ólom ég alatt.
S nem venném tudomásul,
hogy eltűnhet a világból,
ki egyszer itt lakott;
ki villámmal cikázott,
s felhőt lékelve halászott
pikkelyes csillagot.
Fiad a halálban
S. I. sírdombjára
Mikor rámszállt az a keselyű felhő
az elmúlt iszonyú télen,
te fiaddá fogadtad őt,
a vígasztalásra erőset.
S ő fiad lett valóban
az egyforma halálban,
a sárga rák-pokolban.
Nem hitte el ő se, hogy ez már
az utolsó korty, az utolsó…
Elment, ahogy élt, mosolyogva:
hazahívták a koporsó-hegyek,
a zöld-lomb-szoknyás dombok,
a bölcső-puha völgyek.
S hazulról már csak
a földdel elvegyülve
üzen neked, nekem –
mindannyiunknak:
éles borokkal, hajnali derükkel…
Nézek, a sárkány-taréj-sziklás
hegygerinc alól
nézek le most
az alkonyati tájra:
a tó kék csücske kilátszik
a szőlőskertek füzére mögül;
Bacchus bölcs fürtjei még
nyers-zölden ringatóznak
kunkorgó, fürge kacsok közt;
messze, a nyárfasorban
piros pásztákat vág
az elillanó nap…
Ó, együtt őriz e vidék,
együtt őriz Téged meg Őt.
Vajha örökre bennem
lomboznátok erőt, derűt,
míg engem is le nem terít
halálom vagy szerelmem.
Békakirálylány
Emlékszem: egyszer láttam őt
gyönyörűnek – Ady-verseket mondott
egy nagy koncertteremben
Ziháltak a petúniák,
kánák, verbénák, dáliák
az álmos alkonyatban.
És lassan lélegzett a föld,
piros párában tündökölt;
lágy volt és halhatatlan.
S oda, hol a kert végetért,
kiült, düllesztve érc-szemét
egy zöld leveli-béka.
Mint görbe kard, fölállt a hold,
s gyönyör-lávában fuldokolt
a vulkánok vidéke.
S egyszerre, a rögök között
vetkőzve lánnyá változott
a béka – és sudáran,
kilépve bőréből, merő
áhitatban illant elő
nyers pára-tüll ruhában.
Mint zsúfolt nézőtér, betelt
cirmos tücsökszóval a kert;
s a mámorba alélt lány
mély hangon súgta: Különös
nyár-éjszaka volt… különös…
S elizzott, mint a villám.
Tékozlók
Hányszor zsörtölődtél: – Hogy tékozoltok,
pazaroltok, istenem, istenem!...
Nem javultunk meg. Elverjük most is a pénzt
benzinre, rántottcsirkére, ruhára,
vendégekre, cigarettára, borra,
Attilának prágai utazásra. –
És nem csökkent az adóhátralékunk,
s apró faházunk helyébe aligha
építünk már egy kacsalábonforgót…
De azért megvagyunk és megleszünk,
józanságra, gyűjtögetésre resten.
Mindig üzensz valami versbe-valót, –
látod, most is te gazdálkodsz helyettem.
Nektársör
Ez a sötét, se-hús-se-hal ital,
ez volt, amit utoljára kivántál;
behorpadt száddal motyogtad: – Be jó!
Be jók vagytok hozzám, gyermekeim.
(Mert a Krisztinában már elfogyott,
s a Körtéren is azt mondták: hiánycikk;
de J. valahol Pesterzsébeten
összeszedett egy szatyorra-valót.)
Jövök az elvirágzott tűzliliom
felől – még te ültetted el tavaly –,
jövök az öreg templomdombon át
a pára-ittas korareggeli utcán, –
s míg mélán ácsorgok a szupermarketen,
egyszerre mellbelök a látvány:
zöld ládákban egy vagonra-való
fekete lé, takaros üvegekben. –
Megvehetném mind – s elfakult szemedben
viszontláthatnám újra még utolsó
gyönyörűséged, ahogy szétterül
gyötrelmeden a hála és csodálat…
Mi haszna már. Te tömény földdel dőzsölsz.
Ezt legalább…
Hát, ezt legalább megadta sietve,
ezt a kérésedet teljesitette
a májadon tomboló pusztulás:
hogy sose légy olyan, mint az a néni,
ki ott vánszorog át a zebra mellett,
botját föltartva, keze-lába reszket,
ráng az ajka, szivéig elhülyülve
gyűlöli értelmetlen életét.
Te a végsőkig, míg oda nem adtad
magad a halálnak, ráncosan is
ragyogtál, te hetvenhét évesen,
görcsös, visszeres lábbal úgy siettél
utadon, hogy kétség se ért nyomodba.
Helyettem barátkoztál, leveleztél,
mindent olvastál, mindent észrevettél,
rideg hivatalokban hódítottál,
és szerencsésebbek támasza voltál;
ha lehetett, megindultan szerettél,
ha kellett, keményen bántál velem…
Elsötétült, idegen napjaimban –
voltál eleven emlékezetem.
Így a jobb
Élőtől válni – az a gyötrelem.
Tudni, hogy jár-kél, lélegzik. Beszél.
De nem hozzám. És ha megjelenek
képzeletében, elhessentene
magától, mint vámpír kísértetet,
zöld-fejűt, csont-karút. Igen, ha egyszer is
álmodból fölriadtál volna, és
az éj-fekete fallal szembenézve
sziszegted volna: gyáva férget szültem,
ripőköt, böszme szájhőst, talpnyalót –
akkor rághattam volna kezem-lábam.
De te hittél bennem, ha botlottam is.
Végig hű voltál – én se csaltalak meg.
Most visszaváltoztál termő anyaggá,
földdé, fűvé. Bocsáss meg – így a jobb.
Azt bánom
Csak azt bánom, röstellem, hogy a végső
hetekben én már színlelni se tudtam:
roskadtan ültem, elidegenedetten,
érelmeszesedett semmibe-néző.
S. kivirult, mihelyt szobádba lépett:
– Egyre jobb színben van már, drága, drága!
A. magyarázta, miért vagy még sárga…
S egy óra múlva úgy látszott, reméled
a gyógyulást. Csak én ültem a kisszék
szélén, egy ép félmondatot se mondtam.
– Az irodalmi élettől – dadogtam –
vagyok ilyen izés… Sosem felejtem:
egyszer zöld düh villant fakó szemedben.
Mert rámnéztél, s már tudtad: nincs segítség.
Epilógus
Hihetetlen, hogy többé nem vagy itt,
ki úgy lobogtál – elfogultan – értem
(hogy attól dúlt a düh s perzselt a szégyen);
befognám most elillant napjaid,
hálóba lepkét, a ritkás időbe;
vergődhetnél, te hamvas, te szelíd,
nyelhtnéd nagy-titokban könnyeid –
szemedben egek álma tündökölne…
Hiába már. Az esélyek elestek,
csak az önvád fehér báránya reszket,
ártatlanul véres bosszúra vár.
De nem sújt le a bárd. – S belülről hallom
a hangom: jó, hogy élek! – És bevallom:
bár elhagytál – gyönyörű ez a nyár.