JÉGKORSZAK

A hangod

Félálmomban telefonoztál.
Hallottam zengő hangodat.
Amikor már-már haldokoltál,
akkor is így hallottalak:
a tested rom volt, de a hangod
úgy szállt, mint hódító zene;
hirdette, hited nem hanyatlott,
szíved reménye száll vele.
Mert a végső percig te semmit
föl nem adva, színlelted is,
hogy kiút mind a kín, mi eddig
gyötört, majd enyhületbe visz.
És bölcs, erős szóval igérted
– bárcsak még most is hallanám –,
hogy magam ellen is te védsz meg,
hitvallóm, pártfogóm, anyám.

1977

Töredékek (1974–1978)

Örökre látom ott az arcod,
ahogy először rámköszönt
telt kancsók, erjedő kudarcok,
nyers megalkuvások között.

*

Pravoszláv templomban, te sárga,
egyszál-gyertya hűs füstje, sződd
össze, kettős spirál-nyalábba
a létezőt s a lehetőt.

*

Meggyűrűzött darum, te szállj csak
bátran, nem ejthet senki meg;
tőlem visz, hozzám hoz a szárnyad,
majd nálam száll meg szép szived.

*

Távolodva tőled a térben
közelebbről vigyáz szemed.
Sápadtabb nap sütött az égen,
mikor még nem szerettelek.

*

Félórára vagyok szabad csak,
s megtelek színültig veled;
őrizz, hogy végleg így maradjak,
ha rabságomból ébredek.

*

Szivemben mégis összegyűlik lassan
mindaz, ami nem kellett senkinek,
mi pozdorjaként fölgyült a garatban
s rostjait a halál se őrli meg.

*

Térjetek vissza hozzám, hű szavak,
támaszaim a kétségbeesésben,
ha nevén nevezem az iszonyat
ábráit, míg a túlpartot elérem.

*

Ha eső után párolog a föld
s a fűszálak még nedvesen remegnek,
és az arasznyi vetés üde-zöld
s eliramló szelek sörénye repked…

*

Ha az öröm kihal belőlem,
emberségem is odavész.
Bánatom e fülledt időben
kenyéren terjedő penész.

*

Hiába nem hagytok magamra,
míg viaskodom rémeimmel –
úgyis magam viaskodom.
Halálom hírnökei jönnek:
a kishitűség és a tehetetlen
lélek-bénulás – kényszerítenének,
adjam meg magam végre már…

*

Kopárak még a fák,
de szól a cinke már,
az ágról kolduló,
fonnyadt hó hulldogál.

*

Biztasson cinke-szó?
Úgy fekszem, úgy kelek,
mint akit a remény
már végképp elfeledt.

*

Ó, honnan fújt ide a szél,
honnan fújt a szél ide engem?
Árvább vagyok mindenkinél –
s mindenkié lenni igyekszem.

*

Nem boldogít a nyegle bók:
különb vagy, mint a többi.
Végre már összébb kellene
– torlódni? – nem, tömörödni.

*

Örömömben nem osztozol.
Alig kétkedve dobban
a szivem: osztoznál-e majd,
ha rám szakad, a gondban?!

*

Esténként a kis-halál megkegyelmez,
mikor lehunyom végre a szemem.
Meddig vergődöm így, vége sosem lesz,
sosem jön a végleges kegyelem?

*

Sziget volt az a nyár, Claudia, uszó sziget volt,
hiába keressük öblén most sekély időnknek,
elillant tőlünk és nyílt vizeken csavarog már…

*

Amikor a rácsok közül kilobbant
fehér kezed, a hirtelen tavasz
gyönge virág-szirma, s mikor az ujjaid
szőtte fáradt szárny lassan lehanyatlott:
egyszerre visszazökkent a világ
teremtetted egyensúlyába, kedves.

Tihamér

Te rögtönzött csodagyerek,
két lábon járó, tömény divertimento,
hogy tehettél ilyen ostobaságot?
Nem volt jogod meghalni még!

Mivé lesz most – nélküled – a tilinkód,
s tamburádon, azt hiszed, a szél játszik?
kitől rúgnak be a gyönyörű nők,
ha te többé nem, nem itt muzsikálsz már?
És Szentendrén, Preobrazsennij
napján, úgylehet, szétzüllik a kóló!

Te gép nélkül is tudtál szállni: Mondd meg
kivel beszélem eztán zsibbadtra a számat?

Igazán tellett volna tőled,
hogy nyolcvanegy évig iszol, mint
Tersánszky (most épp jó úton haladtál),
mértékletes lettél, ínyenc piáló!
Talán nem tudtad? – az volt az egyezség,
hogy agg napjainkban majd a Két Veréb
(azóta sajnos lebontott) csehójában adunk
találkát egymásnak, s elszopogatva
olaszrizlingünket arról beszéljük
halálra magunkat: hogy is volt, mikor
egy délelőtt a Művész-ben halálra…

Jobb, hogy megégtél, testedet legalább
nem dughatják a földbe. Valahogy visszajössz még.

Szentendre, 1975

Szilveszter, 1975

Nemrég, ha egy-egy év végére járt,
megdöbbentem, még mennyi szörnyüséget
halmozott össze: kórságot, halált,
gyanút, szorongást – s mit bír el a lélek! –
lázadoztam. De most már jól tudom,
torz uzsorás, gyűjtöm a veszteséget,
már számig ér, s hiába alkuszom,
nincs más törlesztés, csak maga az élet.
Holtig dagad e fordított vagyon,
mint a gödör nő, tömör földje fogytán.
Semmit se kell már számon tartanom:
a tető, mint lebomló házra rogy rám.

Varjak a hómezőn

Kóvályognak a hómezőn a varjak,
kihúnyt pernyéi egy hajdani tűznek,

aztán eltűnnek, s ott marad fehéren
a tél halott-szikkasztó lepedője.

Egy hang se rezdül, benső némaságom
szétfolyt a tájon, ráfagyott a fákra.

Ki hallja meg ebből az ál-közönyből
a fuldokló panaszt, az egyedüllét

irtózatos gyalázatát, ki hallja:
elhagytátok az értetek remélőt.

De csődjének még csak tanúja sem lesz,
míg önmagát is végképp elveszíti,

s beleolvad a téli éjszakába,
árnyaként egy lecsukló varjú-szárnynak.

1975

Deres áhitat

D. O. sírjára

Mielőtt lebocsátották a sírba
feketébe deszkázott testedet,
egy repülőgép zúgott el fölöttünk
egészen alacsonyan
a kopasz fák hegyénél;
árnyát, csapott szárnya keresztjét
épp a gödörre terítette.
S a lég-dörgés elfojtotta a szónok
szavát – úgy zuhogtak a lég-rögök
a magasból – és rád gondoltunk némán,
míg a megalázott egekbe
szállt a szánkról a deres áhitat.

1975

Csodát se jelenést

És ha elengednéd magad,
s végre kedved szerint tehetnél,
mit tennél? Végig innád a város
kocsmáit, nők után loholnál,
barátkoznál a végkimerülésig,
föloldoztatnád vétkező szived
egy hajnalba nyúló beszélgetés
gyóntatószékében, dalolnál,
ahogy a torkodon kifér, vagy áporodott
szobrok és képek közt bolyongnál?
Vagy lent a rakparton a tengerészek
közt ténferegve álmodnál Afrikáról,
vagy a gyümölcspiac máglyáit megcsodálva
imádnád a természet szertartásait.

Vagy egyszerüen itt maradnál veszteg,
múlt szenvedélyek emlékeivel
munkád aszalt, asztalnyi fénykörében?
Elengedetten is csak azt csinálnád,
mit így, mint a gályarab megfeszülten…

Mert nem vársz már csodát se jelenést,
se megváltást, csak tisztességesen
szeretnéd befejezni az egészet.

1975

Magam járom

Magam járom meg én elődeim, a három
előttem elhullt nemzedék beteg útját
a semmitől a fölemelkedésig,
aztán megint a megsemmisülésig.
Magam járom az utat, nincs velem
már se virrasztó fény, se szerelem,
csak az maradt enyém, mi elhagyott:
mint zsúfolt utcán támolygó vakot
a részvét – az az orditó hiány;
s kegyelmét csak a csnd teríti rám.
Magam rovom utam – hová vezet?!
A gyorsuló sors, sűrű rémület
örvényein át merre futhatok,
elődeimen áttetsző halott;
milyen kihűlt nap süt rám feketén,
milyen múlt kövülete leszek én?

Sivatag

Keserű, szikkadt sivatag.
Se víz, se lomb nem enyhíti a fáradt,
kietlen messzeséget.
Még a keselyűk is elfordították
meztelen nyakukat innen,
még a lábszárcsontok és koponyák is
besüllyedtek a homok-sírhantokba.
Elfeledte mindenét ez a táj,
emlékeit odaadta a szélnek;
vadak, madarak nyomát betemette,
délibábja is a semmit mutatja,
így piheg a kegyetlen ég alatt,
sajog a forró, vértelen közönytől,
izzik a vad, élettelen iszonytól.

Ne nézz e tájra, vándor, menj tovább.
Se harag, se részvét ne rágja a lelked.
Gondolj tulajdon termő völgyeidre,
harsogó erdőkre, habos folyókra:
élőnek nincs itt keresnivalója.

1977

Robinson

Mit vinnél magaddal, Robinson,
elátkozott szigetedről,
ha újra emberek közé
sodorna sorsod,
ha újra élet lenne életed?
Ezt a tűz mellett koplaló,
közös, vízízű szó-kérődzést
tulajdon kannibáljaiddal?
Ezt az indigóval fertőzött
papírkását a koponyádban?
Rikácsoló, őrült telefonok
szívszélhűdés-rohamát?
Hát-mögötti összesúgások
pók-fonalát, a foghatatlant?
Földigérő hajbókolások
megúnhatatlan émelyét?
A borda-közbe kés hegyét
(meg ne inogj egy pillanatra!)
szegző sorstársad nyájas arcát?
Mit vinnél magaddal? A lélek
öntisztulását, egy pohárnyit,
miben az emlék mocska elenyész;
s megdermedt tartását fejednek:
vissza ne nézz soha többé!

1978

A vendég

Mintha valami pallón lépegetne,
feszesen, egyensúlyozva,
úgy vonult át a nyüzsgő sokaságon,
köszöngetett, kezet is nyújtott,
időnként bemutatkozott
(habár mindenki tudta, hogy ő az),
aztán föltette együgyű szemüvegét,
s örült, hogy nem látják tekintetében
a menekülni készülő magány
nedves, hályogos fátylát;
és kívülről hallotta saját hangját,
ahogy a hangszórókból visszazendült,
és kívülről érezte érzékszerveit,
amint ott állt fakón is feketéllve,
rügyező cserjék közt a szobor tövében.

Aztán a taps és koszorúk vonulása,
aztán megint a forró kézszorítások;
s néhány pillantás: ezt ugyan mi bántja?!
És tudta, szólnia kellene: szerelmes
barátaim, hozzátok van közöm,
csak magamat hagytam el valamely
sötét és éles útkanyarulatban,
s most a kabátom jár-kél itt helyettem,
fázva, széllel bélelten, szótlanul…

1977

Varázslat tükre

Ahogy szétnyílt a felhők függönye,
és az ég széles, tágas, tiszta kék lett,
és hártya-szárnyú rügyek döngicséltek,
szálltak tetszhalott ághegyekre le,

mintha a semmiből, s a fű nesze
hálálkodón mintha nőttében ébredt
volna, s egy rigó álmélkodva kémlelt,
fejét félre-fordítva fölfele;

ahogy minden, mi előbb még fakó volt,
színesedni kezdett s átitatódott
fénnyel – a merev fagy-kéreg leolvadt

arcodról is, és kikerekedett
szemed tömény varázslat tükre lett:
belepillantott a föltámadó Nap.

1977

Trubadúrok

Mint középkori trubadúrok
lefüggönyözött ablakok alatt
virrasztjuk Eszménk Szépét –

míg a hölgy odabent
hímző-rámáján bíbelődik,
vagy férjével, a borvirágos
orrú várúrral közösül.

1978

Két töredék, 1978

Öt hónapja a Sötét Pálma presszó
sarokasztalánál ül, fújja a füstöt.
Természetesen a Megváltóra vár,
kinek különös ismertetőjele
ismeretlen.

*

Az elsőt, aki azért szeretett,
mert én vagyok én, féreg eszi meg;
föld alá szédült minden átmenet
nélkül, lelkéből szállt a rettenet
robbanva bordái közé: sörét
lőtte szitává híven a szivét.

C. Colombo mesztic matróza végrendelkezik

Mielőtt útnak indulok
erről a meglékelt hajóról
fölös teherként a tenger vizébe,
egy fél fülbevalót hagyok
(a párját a másik fülemmel együtt
elvesztettem egy régi ütközetben)
arra, ki helyettem túléli ezt is,
ezt a válságot és megkönnyülést.

S még néhány szót hozzá: közületek
való nem voltam, tudjátok ti jól,
két világ határán születtem,
félvér, kit félszemmel mindig figyeltek,
félvér, félfülű, félszeg tengerész…

1978

Sötét

Ki hozta rám ezt az istenverést!
Már hetek óta nappal is sötét van;
a fákon kihajtott a zöld, de mintha
penész buggyant volna ki a rügyekből.
Kihúnyt a szemek fénye, bábu-arcok
meredeznek rám füst-fátylak alól;
a hangok – réselőgép hangjai –
dobhártyámon betont aprítanak;
pimaszul gunyolódnak a virágok:
mi tarkállunk, csak te vagy szürke, szürke.
Sehol az utcán nem lelem magam,
testemen átgyalogolnak az árnyak;
majd a tömegből hirtelen kiválik
egy mutatóujj, mellemnek szegezve:
– Mit keres köztünk ez az idegen?

1978

Múltnyári fény

Ha a múltnyári fényből legalább
szikrányi sugár maradt volna bennem,
nem morzsolnám fogam közt a halált,
nem kellene most elevent temetnem.

Ha volna még remény, mi visszaránt
a mélyből, talán lenne hova lennem.
De elvétettem mértéket, arányt,
s tulajdon férgeim falnak föl engem.

Megszikkadtam, nem leszek jó falat;
keserű zsigereim ellenállnak
az alattomos önfelszámolásnak.
Eltűröm csak – nem adom magamat.

1978

Látlelet

Lefékezted – le nem fokoztad
életedet, mikor a műszerek
jelezték: feszesre a gyeplőt,
elég volt már a vágtatásból,
eztán lépésben haladunk csak.
Lefékezted – le nem fokoztad
magad; megóvta emberségedet
a sebzett szervek fölött épen
virrasztó, holtodig sugárzó,
kikezdhetetlen lényeged.

1978

Kéz a kéznek

N. L. ravatalánál

Elragadtak a szép szűgyű lovak
Trappolnak veled tetőtlen éjszakában
Csak fehér márvány profilod világít
Dermedten is újszülött tisztaságod

Nem bíztad rám semmilyen üzeneted
Nem voltam papod s minek is pap neked
De itt állok a közös döbbenetben
S hívom a mindnyájunkért felelő szót

Hívom – hiába Nincs vigasztalás
S nincs is talán egy közös szavunk se már
De van kezünk – az némán is beszélhet
Némán mint végső oldások kötések

Legalább kéz a kéznek vallja meg
(Mert nem segít rajtunk a gyűlölet sem):
Együtt éled túl bennünk a halált
Kenyerünk lettél Nélkülözhetetlen.

1978

Kötélhúzásban

Kötélhúzásban kötélnek lenni,
ha már a rostok szakadnak –
a sorsod ez lett. Mert tönkremenni
se tudtál magadnak.

Húztak kétfelől, irgalmatlan nagy
súlyokat akasztva rád,
s mutogattak rád: milyen magad vagy!
Most kettéhasaszt a vád.

Cáfolni tudnád? – Túlélve, persze
– mit túlélni úgyse lehet –
hasztalanul rongyosra, sebesre
gyalázott életedet.

1978

Ötven felé

Már jóval túl a félúton
mit kezdhetne az ember újra?
Ha nem cserél hitet, vajon
a végső félelmet tanulja?

Túlvilágban ha nem remél,
önmagáért mit is tehetne?
A kort, amit már meg nem ér,
rábízhatja a többiekre.

Csontja sem épül bele már
– csak televényként – ama korba. –
Mi belőle másokra vár,
görgeti majd annak a sodra.

Amit félben hagy, abban él,
mit tökéletlenül csinált meg,
a tökéllyel helyet cserél,
törvényt jobbít, új folytatást kezd.

És szakadatlan része lesz
– léte nem –, de mit be se végez
egy tárgyi, sosem végleges
öröklétnek; már úgysem érez
belőle semmit! – Mit tehet?
Vigyáz, amit sző, a fonálra,
ne fogyjon el. Amíg pereg –
röptiben vágja szét halála.

1978

A kitágult idő

Addig nyújtottam szűkre mért időmet,
míg kitágult, s most csüng a vállamon
(valaha vízhatlan sátorlapom),
s ösztövér céljaim benne lötyögnek.

Bőrömig borzongat minden esőcsepp,
s unszolna a csönd, ahogy hallgatom,
mondjam, amit még el kell mondanom,
növesszek testet e petyhüdt időnek.

De a szavakból többé nem terem
se való lét, se képzelt szerelem,
mint hamuból se válhatik parázs.

Időmet csak a fölizzó cselekvés
szabja sorsomra: s kazlat gyújt – vagy elvész,
mint tóba fulladó villámcsapás.

1978

Ezüstfenyő

Tüzet fogott az aszú fű a nyáron,
futott a százlábú zsarátnok
a tikkadó ezüstfenyő tövéig,
ott fölcsapott a nyelve forrón,
s a tűlevelek egy lehajló ágon
tulajdon olajukban sültek
porló rozsda-pirosra. S jött bár az eső,
zúdult a víz, de az ág béna csontváz,
húsa-lefosztott hal, száraz, arányos,
szálkás tetem maradt. Ki tudja,
milyen hajszálnál hajszálabb csöveken
szivárgott át mégis az élet
ebbe a tűzhalált halt ágba
az új tavaszon? Ki tudja,
hogy szült pihe-zöld csecsemőt
a szinte szénelemmé leépült
szikár rost? Ki tudja, ki tudja,
mi költi föl – s fölkölti-e vajon
valami? – a lélek régi tüzekben
elizzott sarjait, s ha igen,
mi tölti föl züllő szöveteit
eleven zölddel, illó olajjal újra?!

1978

Növényi éden

Még a forzícia sárga füzére
alig hervad, még nem ejti puha
pilléit a földre a mandula
virága, de ásványi láztól égve

szegzi vörös bóbitáját az égre
már a tulipán, s föllebben – soha
íly lágyan – a nefelejcs mosolya,
és a cseresznyefa habzó fehérbe

feledkezik, s betetőzni a pompát
az alma-bimbó szétveti zöld burkát,
gyönyörtől duzzad, szinte bizsereg;

míg te bénultan nézed ezt az édent,
ezt az öntudatlan növényi létet,
amelyből eszméleted kivetett.

1978

Szólítatlan hűség

M. I.-nek

Fehértörzsű nyírfáid fölnövekedtek,
beintenek az ablakon.
Mélyen meggyökeredzett benned a kezdet:
petróleumlámpa-homályban lebegnek
emlékeid hallgatagon.

De megtartó küzdelmeidnek teste van:
emberalakban járnak
körülötted az átvirrasztott, parttalan
éjszakák szülöttei: boldog s boldogtalan
elevenek – nem árnyak.

És ittfog ez a táj, nem enged a néped;
Haláp és Csobánc közt Hegyesd
fölüti sisakját; a végvár-vidéknek
zöld lomb-susogásai szívedig érnek:
Sümeg soha el nem ereszt.

Élőket sorol be halottaid helyébe
önként választott végzeted.
Ha szólna hozzád e föld, arról beszélne,
hogy itta be gyökérzete vérkörébe
szólítatlan hűségedet.

Sümeg, 1978

Májusi metamorfózis

Mint a kimagvalt datolyák,
cserebogár-hullák hevernek
a fűben; orgonavirág
hajol rájuk, illata repked
páncélzott hártya-szárnyakon,
s koppan a nyír törzsének árnyán;
a pók hálóján átoson
egy híg, párából szőtt szivárvány.
Nagy, cirmos árvácska-szemek
nézik az élők és a holtak
nyüzsgését: micsoda sereg,
szakadatlanúl sokasodnak
a küzdők és az elesettek
a fény-árny tigrisbőr-porondján.
S kint kerülgeti már a kertet
a láng-sörényű nyár-oroszlán.

1978

Csalhatatlan kétség

Bizalmam olykor tévúton csavarog,
csak kétségeim csalhatatlanok.
Egyetlen hazug mozdulat elég,
hogy fölneszeljek s tudjam: erre még
visszaemlékszem, ha megnyittatott,
mi most mögötte lappang, a titok:
ebben a pillanatban percegett,
s járni kezd a pokolgép-szerkezet;
s mert robbanását késleltetheti
a merénylő, aki működteti
(kinek kenyere voltam és bora
s harminc ezüstre váltott aranya),
s a végeredmény próbatételén
előbb esett át ő, mint sejteném,
én kell kimondjam, bárhogy küszködöm;
szűnj meg már bennem, nincs hozzád közöm.

1978

Próteusz

Nemzőm a tenger, a változhatatlan,
parttalan és mindig egy önmagával,
haragja hőhullámait tulajdon
térfogatába kormányozza vissza,
és dagályt, apályt is úgy váltogat csak,
mint énekes a mély és magas hangok
végleteit – de ugyanaz az ének
zeng, és ugyanaz az örök közeg
szűkül, tágul; határa sínyli meg csak,
ő maga nem; ő indulattalan
s magabiztos: mindig egy önmagával.

Én, a fiú, a fagyott föld fölött
árnyék vagyok csak, mikor itt a tél,
faág árnyéka, átszáll a madár is
rajtam, de észre sem vesz, még a szél se
taszít odább, olyan semmi vagyok.

Boldogabb fiai kevély apámnak,
míg hallgatok daloljátok helyettem:
Próteusz föltámad tavasszal,
ha megáradnak végre a vizek;
iszapból, kagyló-törmelékből
újraépül a fiú-isten;
hideg ángolnák, félszegúszók,
naphalak, sügerek között
fölparázslik majd melegvérű
teste tisztán, napbarnítottan.
Ó, ne gondoljátok, hogy holtnak
tettette magát, nem is élt, csak
valahogy átbőjtölte létét
a télen, és nem ugyanaz már,
aki tavaly volt; meg sem ismerik
leányai a múlt nyaraknak,
kik szerelemmel hitegették,
s hogy belehalt, megkönnyebbültek:
nincs már elszámolnivalójuk.
De Próteusz ismeri őket,
a hitszegőket, tőrvetőket,
és tulajdon sorsát is ismeri:
elviseli, hogy az szemelje ki
magának, aki majd idén is
betölti rajta a tavalyi törvényt.

1978

Távozz tőlem, Narcisszusz!

Távozz tőlem, Narcisszusz! A vízben
nap, hold, csillagok tükröződnek,
zöld levelek tányérjain nagy,
könnyes fehér virágok úsznak,
és pisztrángok pikkelye villog,
csupa-szem ebihalak néznek
szembe lomb-szűrte sugarakkal,
és csupa-láb pókok szaladnak
versenyt örvénylő áramokkal,
s megfáradt nyárfák ringatóznak
lázban remegő levelekkel.

S te csak saját arcodat látod?!
Arcodat? Arcomat, mit ádáz
hullámok ráncolnak örökké,
s úgy hamvad benne a tekintet,
mint zivatarban a kazaltűz.

Távozz tőlem, Narcisszusz; nincs közöm
ehhez az önnemző, kietlen
magányhoz, e fakó, testvértelen,
idegen archoz! Keresem a régit,
aki még nem különbözött
tőlem, mert hasonlítani tudott
minden egyetlen életre ítélt
s holtára eszmélt elevenre,
s nem a vonagló víztükörben,
de ismeretlen szembenézők
tekintetében ismert önmagára.

1978

Katonaköpeny

Hogy került ez az elnyűtt, mustár-sárga,
második világháborús magyar baka-köpeny
1976 nyarán Madagaszkárba?

A szín, a szabás, a derék-pánt alól
szétfutó ráncok! Összetéveszthetetlen
ruhadarab: ilyet viselt bátyáink nemzedéke
úton a Duna és a Don között
– oda-vissza –, ha gyalog közlekedett,
ha marhavagonban, vagy olajzöld teherautón
széltől hólyagos sátor-ponyva alatt.

Túlélte a köpeny jócskán a háborút.
Egykori gazdája nem élte túl,
az kétségtelen: a posztót kurta
géppisztoly-sorozat fércelte át
hátul a lapocka táján (nyomait
azóta se varrta be senki); a belövések
iránya nem vall feltétlenül menekülésre…

A többi végképp ellenőrizhetetlen,
bár nem egészen valószínűtlen
találgatás: a köpenyre
szüksége lehetett valaki másnak,
akinek élete volt még, de kabátja nem.

Aztán apránként kitavaszodott,
sütött a nap és az enyhe reménység,
és a köpeny megint gazdát cserélt
valamilyen szélfútta kikötőben
adott érte egy matróz, vagy inkább
matróz-inas, mielőtt vízre szállt,
két marék dohányt, egy üveg rumot,
érvényes napi árfolyam szerint.

Utóbb megjárta a Földközi-tenger
öbleit, kockát vetettek rá, vagy kártyán
nyerték el egymástól nehéz vagányok;
közben a bolyhok lekoptak róla és
a fém-gombok is lepattogtak sorra;
a tengerész-népnek úgyszólván semmit sem ért már
(ahogy egyre mélyebbre süllyedt a háború hajóroncsa,
került étel, ital, különb ruházat elég);
mihaszna, hányt-vetett kacatként
utazott Afrika keleti partjai mentén,
s kikötött végül ezen a rőt szigeten.
Itt megért még egy mérő maniókát,
vagy egy jólfejlett zsen-sen-gyökeret.

Öreg malgas pásztor válláról csüng le most
(augusztusban a reggelek, az esték
– a déli félgömbön tél van – hűvösek itt,
bár érik a banán s virágzik az őszibarackfa).
A köpeny gyalogszerrel vándorolt idáig,
két nap, két éjjel baktatott Tananarive-ba;
gazdája, a szikár öreg iszap-szín,
csont-bőr lábszárain lengett, kétnyelű, tépett
zászló – míg ebben a gyűlés-teremben
megállapodott: némán, kérdőn meredek rá:

Hogy került ez az elnyűtt, mustár-sárga,
második világháborús magyar baka-köpeny
1976 nyarán Madagaszkárba?

Szemközt a falon a transzparensen a jelszó
– L’OCEAN INDIEN – ZONE DE PAIX! –
felkiáltójelével visszakérdez:

Ez a köpeny túlélt legalább egy halottat
s emberöltőnyivel egy háborút,
golyók lyuggatták, szabályszerűen leszerelt;
lehet-e más haditette hátra még, mint
végképp kikopni az emberi nyomorúságból,
horpadt hátára terülve
egy hajnali harmattól didergő
lant-szarvú zebu-tehénnek!

1976–78

Tabu

Ha már ledöfted, barlangod falára
kár kivésned az egyszeri vadat;
hűlt szemmel ígéz, s elűznéd, hiába,
éjszakád függönyén is megtapad;

majd magad-vájta barlangodba zárva
kerülgetheted, mintha árnyadat,
bár árnyasincs, egysíkú, puszta ábra
ösztönöd mögött, tudatod alatt.

Nem ő a vétkes, tabuvá te tetted,
dermedten is uralkodik a tested,
lelked fölött; s a bénult akarat

ha rá nem eszmél, hogy végleg legyőzze:
fölmagasztalja még, szarvára tűzve,
porig alázott vadászát a vad.

1978

Augusztusi elégia

Idén a nyárból morzsányi jutott csak a földnek;
felhőkön átszűrt fények haldokolnak,
vonaglanak, nem tündökölnek
a tó fölött, a lomb között;
nehéz fák árnyékában állok,
és mintha most látnám meg a világot,
szorongok, szűkölök.

Mi rontotta meg jóízét a számnak,
mitől lett ilyen idegen
minden a földön: növény, ember, állat;
Mi ez a förtelem?
Szívem helyén mi ez a vad közönnyel
kopogó céltalan gép?
Mintha én is árny, magam mása lennék,
s elenyésznék a süllyedő idővel.

Hová süllyed? Vagy csak én süllyedek?
S köröttem nyár lobog – csak nélkülem?
Múltam, jövőm is eltérülhetett
tőlem, és végképp nem vagyok jelen
jelenemben, csak nézem iszonyodva,
időm hogy fut és csikorog,
mint a hajszál, ha rácsavarodott
egy óraműre, s egyre jár az óra!?

Kiszakad végre ez a szál? Vagy azt
játssza csak sorsom, amit épp elég lesz
átélni egyszer; s addig elhalaszt
minden megkönnyülést, míg ki nem végez
testben is?! És addig mint kitömött
bábú, dülöngéljek elevenek közt
szégyenemmel, hogy, haszontalan eszközt,
lelkem elhagyott, útfélre lökött?

De elhagyott-e, és ha elhagyott,
akkor mi lázad bennem és mi ellen?
Mi mar belém, mint élő húsba fog,
S mi béklyóz és nem enged újra lennem?
Nem a világ csorbult meg – tükre vak,
silány tükre, amit énnek neveznék,
ha az lehetnék végre, ami lennék,
létem valója, s nem árnyképe csak. –

Föltámad a szél, a fák meghajolnak,
nyögnek, zokognak, – de fent egy sirály
a levegőben, mintha odaforradt
volna, egyhelyben, rezzenetlen áll,
nem halad, de a szél se bír vele;
testté lett bizonyosság, meg se rezzen.
Fölémelyült légáramok egyetlen
szilárd magva, egyensúly vegyjele,

mi a titkod? Látszólag mozdulatlan
csak a szárnyad, de közben egyre szállsz?
Ellen-áramlatoddal egy-iramban
száguldva helytálló merész halász,
páros fehér lángnyelv a hideg égen,
tollpihe-páncél, milyen üzenet
címerét hordod, mit üzen veled
porrá lett, porból vétetett reményem?!

1978

Vadszőlő-levél

L. Attilának

Vöröslik már a vadszőlő-levél
megtapadva a kórház téglafalán.
Hajnali nyers füveket diderget még csak a tél. –
Most múlt el végleg a nyár.

Október kései, édes-arany ragyogása
– az a tegnapi, tegnapelőtti –
őszi verőfénnyé csihadt le mára:
maradék hevét szőlőskertekbe tölti.

Épp csak sárgállni kezd a jegenyenyárfa lombja.
Most levesednek a pergamen-bőrű körték.
Rádnéz a Nap, kis felhők közt hunyorogva:
bő szüretet ígér ez az ősz még.

1978

Jégkorszak után

Láttam a jégkorszak után
a dinoszauruszok futását,
voltam magam is dinoszaurusz,
eszeveszetten menekültem.
Aztán a trák hegyek között,
a folyó medrében, a vékony
víz-hártyán áttetsző borostyán
kavics-özön lágyra darálta
húsom, szinte testem se volt már,
voltam csak a megtestesült dal,
és lengettek a rózsa-völgyek.
Ahol még egy lélek sem ismert,
ott is előttem járt a hírem;
szerelmeim sosem kerestem,
valahogy mindig rámtaláltak.

Láttam tornyok leroskadását,
apadt vizek megáradását,
láttam: vak hitek tévelyegnek
tulajdon árnyuk erdejében.
Láttam saját leroskadásom,
és föltámadásom is láttam,
mintha csak kívülről figyeltem
volna egy ismeretlen tenger
rejtett, holdtalan ár-apályát.
Láttam az ínséget a földön,
éltem is benn, a sűrűjében,
leprások közt bélyeges voltam,
s fertőzete a pusztulásnak
most is tenyészik sejtjeimben.

De továbbadtam életemből,
mit továbbadnom kényszerített
még ama ősemlősi ösztön
utolsó-jégkorszak-utáni
újjászületése. Mit adjak,
sorsom ha szólít, búcsúzóul,
Utódomnak, kit meg se kérdett
senki, hogy mit választ a lét és
nemlét közül, ha már az alku
itt harmadik esélyt nem ismer?!

Túl sokat láttam. Vakít holnapom.
Vakít a gyönyör és a borzalom.
Lássak – léttelen? Vagy éljek – vakon?
Napsütött dombon, mint az állat,
ha elnyúlnék békén, jövőtlen,
s a fű tövére se úgy néznék,
hogy egyszer ezt már lelegeltem;
s mi vár másnap – nem érdekelne,
s mi vár enyéimre, a nyájra,
azt aztán végképp föl se fognám –
akkor persze gyönyörű lenne
minden: villámfény téli égen,
nyári fagy és tavaszi hó…
De ember lettem… Mindenségem
egy csillaga se gyúlt ki értem,
és egy se húnyt ki. Űr-alatti
és föld-fölötti vagyok: az, ki
per-rend szerint naponta tárgyal
a kötve oldozó halállal,
s rémei közt, remény ha ébred:
kölcsön-sugár, tükre a fénynek;
nem valódi, tündökletes-szép –
csak korlátozott végtelenség;
tudat csak, határa-tudatlan,
mozdulat s görcs a mozdulatban,
megosztott kín, esendő hűség
s megoszthatatlan felelősség,
fölfüggeszthetetlen ítélet,
eldobhatatlan mégis-élet,
halandó hagyaték, amit rád
bízok, túlélő társam, inkább
– mielőtt bennem elmerülne –,
mint a jégkorra vagy az űrre.

Plovdiv-Szófia, 1978

A KÉK SZIGET

Triptichon

I. A folyóból kilépő lány

Már csak azt rejti, mit felfedni oly nagy
gyönyörűség lesz a férfi előtt,
ki képzeletével úgy összenőtt,
hogy enyhén súrlódó combjai olvadt

öblében érzi, húsán áthatolnak
ama rángások sisteregve, sőt
robbanva a kelleténél előbb,
mik azt hírlik, bőrén át beleforradt

egy jövendő ötvözet párja: hogy
lehúnyt szempilláin is átragyog
a vörös hullámokkal duzzadó nap,

és harmatos halántékán meleg
áram dobol; s már térdénél lebeg
lehűlt, elernyedt habja a folyónak.


II. A férfi a parton

Előbb csak állt és várt, talán csodára,
vagy arra csak, hogy teljék az idő,
s közönyösebb volt, mint egy parti kő,
szívét beszőtte tulajdon halála;

és messze nézett, semmit sem kívánva,
és nem remélve; mélybe szédülő
szeme egy ábrát sem hívott elő –
de most már érti, rá várt a varázsra,

kit a vizekből őhozzá vezet
a páros húrra hangolt képzelet
és a kettős vágy egyiramú sodra;

ki teste üdvét nyitja meg neki,
és befogadja őt, hogy egyszeri
létezését végre megsokszorozza.


III. Együtt

Hanyatt fekve a fűben mozdulatlan,
négy szemmel együtt nézik a fakó
eget ezüstzölden borzongató
hűs nyárfaleveleket a magasban.

És vérköreik együttes iramban
hordják-viszik a lüktető folyó
ütemét és a föld szétáradó
dobbanásait bokldog-öntudatlan;

a föld és víz fölött s az ég alatt
egy lassan élesedő pillanat
pengéjén egyensúlyozzák a csöndet;

aztán egymásba kulcsolódnak ismét,
görcsös vágyban: hogy világra segítsék
élő mását a halálos gyönyörnek.

1977

Ovidius Tomiban

Mint nyílt tengeren veszteglő hajó,
ha csupasz árbocát nyers ködbe mártja,
a part buggyanó fényjelére várva,
s barna törzsén fölfehérlik a só;

mint hullámon tajtékként villanó
sirály, ha nem lel éltető halára,
s víjjogva lövi föl magát az árva,
a hajléktalan egekben lakó;

mint a derengés, ha zöld hold-fonálon
híg-ezüstben fickándozik az áron
s a Nap hálójára kell várnia:

úgy várja Naso – nem Róma kegyelmét –,
de a szerelmet, mit földob az emlék,
és elnyel, mint a tenger, Claudia.

1977

Ovidius levele Tomiból Claudiának

Claudia, drága, nem érlek el innen már a kezemmel,
már csak a halvány tengeri pára lebegteti arcod,
és a neved zeng-zúg a fülembe a hajnali széllel;
mégis, e földön is, lásd, a tiéd vagyok, általad élek,
el sosem olvad a számban a csókod, ízlelem egyre,
s vissza tehozzád térek, drága, ha térhetek egyszer,
otthonom újra eképp lett Róma, ha számkivetett is;
érted-e ? – önmagamat leltem meg messzi szerelmed
által; a Múzsa is ébred, az ujja cikázik a lanton;
hozzám szól dudorászva a nyárfa a parti berekben,
hallom a néma virágok tétova, lassu beszédét,
társként néz a szemembe a csillag az ég magasából,
delfinek víg raja jő hozzám, mint jött Arionhoz;
újra a mindenség szeretett édes-fia lettem,
mind ami él, rám ismer, mert jegyedet viselem, mert
minden lét eleven hiteként örökít meg egyetlen
szédült, elsietett, sohasem betelő ölelésed.

1977

Ovidius nyárvégi levele Tomiból

Állok a nyárvég hűvösödő szelében.
Fölcseperedtek már a fecske-fiókák,
vándorútra gyakorlatoznak az égen.
A Pontuson ólmos fellegek árnya ül,
megduzzad a láthatár fekete sávja
az émelygő vizen; csak partközelben
szegi só-fehér tajték a gyászba-borult
ár tépett peremét; úgy nézem a tengert,
mintha szemem még elláthatna a túlpart
kolhiszi leánderéig, s mintha onnan
várnám jöttödet, egyre Napkeletről…
Pedig te most szelidebb vizen hajózol,
Délnyugat öbleiben pihen vitorlád,
az Appeninek fölfogják a vihart ott;
melled a nap fullánkjainak kitárod,
s míg szemed is behunyod, tudom, átcikázik
rajtad a villám, perzsel egy eszeveszett csók
fojtott nyári hevéből föllobogó láng;
és hogy föl ne sikolts vijjogva, az öklöd
rágod – a véred kiserken; csak bezárult
tested dermed: az önkívület parázslón
lüktető véráramait nekem őrzöd
bűvös öled menedékén, Claudia, drága.

1977

Ovidius levele álmáról Claudiának

1

Mióta álmomban itt jártál, Claudia, drága,
s gyönyöröd sikolya kanyargott föl a tetőkig,
leváltak arcomról pikkelyei a halálnak,
szemem se már az a kietlen, betemetett kút,
és Tomi utcáin, ha rólad tűnődve járok,
látom, már nem szánják bennem a bús számüzöttet,
tekintetem elől nem térnek már ki az arcok,
sőt egy-egy pillantás ősz fejemen úgy pihen meg,
mint a sirály ül a gálya árboca hegyében;
sőt, mintha biztatón néznének felém a lányok,
szinte azt súgva, csak intsek és jönnek elébem
(látod, ilyenek a nők, sose kell a magányos
nékik, az elhagyatott; de azonnal megérzik
szagáról a boldog embert, és gyűlnek köréje,
mint méhek a mézre); elnézem a szőke szláv nők
s a fekete dákok kebleit, dombos csípőjét,
sóhajtva mondom: bár hívtatok volna az ínség
télidején, de hiába, most Claudia vár rám,
szunnyad az éjszaka hűs, ruganyos kerevetjén,
jöttömre ébred, és karjaival úgy körülfog,
hogy ha belémerülök, szavam is elakad, csak
vállain rebegő ujjaim hegye dadogja:
ó, bár maradnék testedbe csukódva halálig.

2

Azután Napkelet köldöke felé hajóztam,
hol a Danuvius ömlik az aranyos Pontus
anyai, sós özönébe, de mielőtt véle
elkeveredne, még ravaszul szökni igyekszik,
önmagát megosztva három nagy ágra szakad szét,
és a lágy ingovány püffedező talaján fut;
bármerre nézel, a dús vizi táj csupa nád, nád,
barna bugák, zizegő, csupa-él levelecskék;
s ott, hol a víz kicsi öblökön pangva pihen meg,
hófehér lótuszok ülnek a fényes, zománcos,
szív-forma, zöld levelek tenyerén mosolyogva:
tündér-virágok, a szirmuk eres alabástrom;
s amott a vízi-tyúk úsztatja pelyhes csibéit;
nádszálnyi lábain óvatos fekete gém lép
zsákmánya nyomában; gubbasztva, csőrükkel egymás
szárnya alá furakodnak a bús pelikánok…
Fent a hajón meg a hajósok és a leányok
járják a perenicát; ez a tánc csupa csók és
együgyű játék: ha lány áll a kör közepében,
választ egy legényt, és nyakánál fogva kirántja
párját a körből, majd földre teríti a kendőt,
térdre borul vele szemben, s a párja is térdel,
gyöngéden ölelik egymást, és csókot is, hármat
váltanak, majd a legény marad ott a középen,
s indul az egész előlről, tán vége se lesz –; míg
arra nem jön egy szerencsés halász a ladikján,
s földob egy szép, piros-szárnyú, kövér halat – áldván
vad-vize isteneit; ez a nyájas szokás itt:
megosztják önként az ég-adta, víz-adta zsákmányt. –
Hanem hát árut is cserélnek, persze, – a pákász
nagy kosár rákot ád hét üveg mézsörért nékünk;
s főnek a rákok a kondérban koráll-pirosra,
potrohukat tördeljük, akár a mogyorót, és
ropogós ollóikat szopogatjuk, utána
szilva levéből lepárolt szeszt nyakalunk bőven,
s mire leöblítem a rák meg a vad szesz ízét
Transsylvánia hús, pezsegő forrás-vizével,
szavam elállítja, szemem igézi a látvány:
most ömlik egybe a tűzsugaras torkolatban
az édes víz meg a sós víz, és ráng oda-vissza
szédült gyönyörben a kétnemű áradat! Ó, hát
jutok-e örökös tengeredig én még, Claudia drága?!

3

És újra elnyomott a fedélközben az álom;
s nappali álom – a néphit azt tartja – valót mond:
láttalak téged a Palatinus-domb tövében,
abban a narancs-ligetben, hol – két hete sincs még –
én is bolyongtam, s az éretlen, rücskös gyümölcsök
borsózöld szine kibuggyant a lombok babérzöld
rengetegéből; ott mentél – lebegtél! – előttem,
melletted kicsinyebb képmásod, Cynthia lépdelt,
fogta a kezed, és olykor, ha felnevetett rád,
téged is elborított a mosoly, s lehjolva
szőke fejéhez, egy-egy szócskát visszaleheltél
reá – én nem értettem szavad; egyszerre aztán
tűnődve megálltál, igen, s Cynthia meg se moccant;
úgy álltatok ott a Palatinus-domb szegélyén,
mint a sudár, fiatal ciprus, tövében egy szál
peóniával, és nékem is már-már a lábam
földbe gyökerezett; nem néztél vissza, de láttam,
a tarkódon láttam, Claudia drága; felém száll
gondolatod, és megrezzenő bőrödön érzed,
ahogy áhitattól ittas, tétova kezemmel
végigsimítom a – végigsimítom a tested…

1977

 

Nagyon jó…

Claudia, most – a távolból – értem meg igazán,
miért is mondtad: tiszta értelem kell
a tiszta és jóízű szerelemhez,
s miért mondtam én: erős bizalom kell még,
jól rögzített függőhíd, mi átvezet
ínség és kétség szakadéka felett:
hogy nélküled is veled éljek,
s ha nem hallom is, értsem
alkonyi egeken átívelő
szivárvány-üzenetét szivednek
(válaszul az én tétova szavamra):
Jaj, nagyon jó!

Mi a nagyon jó, drága?
Az ami félelmetes:
hogy nem lesz több ilyen esélyünk.

Hát, rácsok és ránk meredő tilalmak,
rágalmak és kísértő csüggedések
és a fojtó pontusi lápok ellen;
és tárt szemed egén tündöklő perceinkért,
s az órákért, mik kihullanak időnkből
és Hádész posványain átvezetnek
a végső testi örökkévalóságig;
és a megértés fagyban és belülről
fűtő, fogyhatatlan nap-melegéért,
és egymást óvó és kikezdhetetlen
gyöngédségünk gyémánt-tisztaságáért –
őrizzük – két szárny együtt-röpülését –
őrizzük meg egymásnak magunkat.

1977

Ki tartja számon…

Ki tartja számon, hogy hány szárnycsapást tesz a sólyom,
míg fölér zenitje ragadozó magasába?
Ki tudja, hány körig gazdátlan csillag a holt kő,
a fakó meteor, míg a nap fénye kigyújtja!?
Ki tudja, hány tavasz köszönt a lucskos rögökre,
ugyanazt a csírát költve, de ugyanúgy mégse!
Ki tudja – miért is tartanánk számon – szerelmünk
számtalan változatát: ama örökös másban
mindig az egyetlenegyet: hogy nincs bizonyosság
több, csak a két test csillapítatlan lobogása. –

Számlálni azt lehet, Claudia, aminek egyszer
vége szakad. Mi a parttalan medrü időnek
habjai közt evezünk, s te se látod, de én se
végét a mában a kezdetek tarló-tüzének,
mitől a holnapok kazlai sorra kigyúlnak. –

1977

P. O. Naso töprengő levele Claudiához

Claudia, lásd, haragudnék, ha nem értenélek,
mért csukod össze a szád, mért olvasod fejemre
sosemvolt vétkeimet – a valókat is, persze –,
hiszen hibátlan nem vagyok én, s már az is önzés;
önzés, de szégyentelen, hogy versekbe bocsátom
fullánkjait gyönyörű, lebegő tüzeidnek,
átvirrasztva Tomi kinyíló éjeit ébren. –

Kiszolgáltatottak vagyunk mi: élnek a múltak
zsigereinkben; s kiveti kockáit a férfi,
mást nem tehetvén, de a nő kiszolgáltatottabb,
hallgat és hordja a sorsát, csak néhanap tör ki
(már ha okos, mert az ostoba gennyedni hagyja
be se heggedt sebeit), hogy még visszataláljon
ép-egész önmagához. Ó, te is, hiszem, ilyen vagy;
áldjon meg érette Phoebus, a Napfia fényes;
s látod, mióta megőrző sugarad vigyáz rám,
kiégett belőlem minden kölyökkori bűnöm
s minden megalkuvása is nyers férfikoromnak. –

Halkabbra fogom: te lettél a legfőbb s megőrző
társam, és nemcsak az oldoztató ölelésben;
akkor is, ha diót verek a domb-parti fákról
(s árnyad se látom), és akkor is, mikor a Pontus
helytartó-hivatalában körmölök napestig.

Ismerlek, Claudia, olyan tisztán állsz előttem,
mint tükörképem a jódos, szél-se-járta tóban,
te majd csak akkor ismersz meg, ha elnehezülve
törékeny, kifeszült tested – terhétől időnknek –
gyöngéden remegő ujjaim alatt pihen meg,
és nefelejts-szemeden és harmatos öledben
vándorol ártatlanul csavarogva a csókom.

1977

Mikor majd te szenvedsz

Mikor majd Te szenvedsz, mindent fölvállalok én is;
együtt vajúdjuk világra kettős gyönyörünknek
örökösét; ha majd fogók közt feszül a tested,
vallató tüze fölött az égnek, pokolnak;
engem a mi-lehet-veled? hálója kerít be,
s húzom az ítélet evezőjét ama gályán,
amelyről ocsúdó hajnal-szemed szabadít csak,
ha kettéosztja Benned a létet a Teremtés,
Claudia, drága; és vértől harmatos öledben
béke lesz újra – se kín, se gyönyör: bizonyosság;
nagy nyarunk fölkelő reggele már sose vész el,
magva a vak közöny árnyai között tovább él,
amíg embert hord a hátán e keserű csillag.

1977

Epistola P. O. Nasonis ex Ponto ad B. J. Laconem

Utolsó levelem óta már félév is eltelt,
Tomiban hullatják levelüket a platánfák,
fényes a fű a megsürűdő, nagy esőktől
(bezzeg egész nyáron át egy árva csepp se hullott),
hullaszín dália kókad a reggeli ködben,
felhők kövér raja festi a vonagló tengert
vasszínű-zöldtarajosra; s én mégis derűvel
járom utcáit e nemrég oly idegen tájnak,
fejem fölemelve lépdelek szembe a széllel…

Megállj – ne találgass! Claudia érkezett hozzám
(váratlanul jött, már igazán nem is reméltem),
Claudia, de hiszen ismered őt eredendőn,
mindig is ott lakott kutató ifjú szemünkben,
s megjelent hirtelen, sőt bizony testet is öltött,
s micsoda testet; ha ujjaim tudnának róla
játszani a hárfa húrjain! De hát hiába:
csak önmagát játszhatja az, mi maga is dallam.
S mióta itt van, az ő szemét látom, ha este
rácsos ablakomon át a sötétbe kinézek;
csillagom ő lett, ki vigyázza sorsom veszendő,
ágról szakadt levelét, s igen, ő lett a társam
reggelenkint, ha a lombjait vetkező, fáradt
hársfaligetben bolyongok, és ővele térek
szerelem óráján a durva rönkökből ácsolt,
elhagyatott kalyibába; és látod, azóta
kedélyemnek kezesebb lett az idegen város,
mintha a Transtiberis kicsi házait látnám
köröttem, azt a vidéket, hol valaha éltem,
nyájasan szólnak a piaci árusok hozzám
(s Hozzá is, persze), és ránkmosolyogva köszönnek
vadidegenek, kik eddig soha meg se láttak,
s nékem is rokonibb lett ez a nép, ez a barbár,
még a szipirtyók is a kunyhók előtt, a padkán…

Látod, Lacone, a számkivetés is elég jól
kibírható; tudom én már, csak az a hazátlan
(hanem az aztán hazátlan veszendőn, ám lakja bár Rómát),
ki otthonra nem lel teremtett párja szívében
s karjai közt… Hol a halál se éri utól már.

1977

P. O. Naso ad B. J. Laconem (epistola II)

Hallgatsz, barátom. De én mi mást tehetek, írok.
Ínséges idők járnak ránk Tomiban manapság;
ablakomon bizony megsűrüsödtek a rácsok,
bundás ködök települtek a reggeli tájra.
Claudiát néhanap látom, mert ellenem őrzik
őt a törvények, a képmutató kötelesség
és a nyomába szegődött otromba gyanakvás.
Beszélek hozzá hát magamban, jobb híján, s hidd el,
közben enyésznek már mind-mind a régi szerelmek:
szépkezű Fabia és szilaj-álmu Corinna
már csak egy-egy kép, mit megmerevít a futó múlt…
S Claudia érti, hogy álltunk a félsziget csúcsán
véled, ó huszévesen még, s én néked ajánlva
versem azt írtam, igen: „a végső és a teljes
tudatosság az őrület maga” (bizony akkor
nem is futotta többre, ez az egy sor maradt meg
bennem – s ez benned is fölrémlik néha talán még);
hanem azóta gyanítom: a józan egyensúly
nem akként őrizhető meg, mint valaha hittük,
kár a tudat mezejére kicsapni az ösztön
féktelen csikóit, tipratva vélük a zsenge
vetést; és Agria borával torkig hiába
töltözöl (ó, be meginnék azért egy pohárral),
s lányokat, egyet a másik után kerevetre
teperni – ettől a tiszta, törékeny eszmélet
épp elalél csak, és felsajdul, mihelyt ocsúdik:
ég benne – akár a rossz szesz a gyötört gyomorban –
ama kegyetlen, agyunkba maró tudatosság,
mely sivár-magából termi a keserű téboly
láng-liliomait… S elmondom azt is – hiába
nem hallja most szavam Claudia –, elmondom azt is:
ölelése az egyetlen önkívület, melyből
mint a kagylóból az isten, újúlva kelek ki;
előbb a gyöngédség párás medrei vezetnek
öléig, tűz-selyem bőrébe beburkolózom,
s kebleit becézve, míg ő a csillagok közt jár,
tikkadó szájára csókolom tulajdon szomjam,
aztán a kettőnket egyszerre sodró hatalmas
révület ormain – mintha csak megsemmisülnék –
elveszek benne, de mégse tudok szabadulni,
testtelenül se, tovább-lobogó gyönyöréből,
majd letörölve homloka halk gyöngy-veritékét,
s elhagyva kertjét, megkönnyül s már szállna a testem,
s költi tudatom a képtelen-szép bizonyosság:
nem foghat a halál se rajtunk, élünk örökké.

1977

Kiáltás szabadságért

Hommage à Faiz Ahmed Faiz

Ha már az isten testet is adott
nekünk, s e testben tüzet is rakott,
s ha fölszedtük az útszélen hagyott
gyerekeket és enni adtunk nékik,
s szivünkbe sem tapos bele a jog,
mit a birtoklás szörnye alkotott,
s egy árva sem maradt apátlan,
s száz gyertya fénye gyullad ki szobánkban
egy közömbös könnyed mozdulatunkra,
és a ti szobátokban is, bizony
(sőt ott még kép is fut, színes, varázsos),
kik könyörtelenül vagy kegyelettel
küldtétek (eltűrtétek) szövőszéken
hárfázni, gépen trillázva kopogni
– mert megszólalásig hozzánk hasonlók –
négykézláb követ mosni, és hajlongani
telt, alázatos tálcákkal a nőket;
s a fogamzás gyanús esélye ellen
pirulákkal oltottátok be őket –
ó, ne higgyétek többé már az asszonyt
egy-ura örök vagyonának:

engedjétek szeretni
az egymást szeretőket.

1977

Betlehemi pásztor fohásza a vajúdó Máriához

Lehet, a Lélektől fogant
Magzatod, Mária,
az is lehet, kit szülni fogsz,
e jámbor ács fia,
s ha fattyúval vagy viselős,
vajúdó, szent anya –

én mindenképp megáldalak –
mi kétségem lehet! –
ki hajnalra világra jön,
az a te gyermeked;
s ím, pálma-zsuppos kínpadod
előtt letérdelek.

Majd, hideg verejték ha ver,
ez a szelíd barom
leheljen rád, s kezem legyen
kezednek oltalom,
mikor belülről fölhasít
a gyilkos fájdalom.

Először, hogy megláttalak,
s rám emelted szemed,
tudtam, olajfaligetek
békéje van veled,
s árnyat lel a pusztában is,
aki téged szeret.

Az Írás megváltást igér –
te az ember Fiát
vezérled életre a kín
véres redőin át;
s ki elbitangolt, kezesül
vad nyájam, a világ.

Méltán szökött föl üstökös
az ég ormaira:
hús-vér öröklétben remél
pásztorod, Mária,
ha már arra ítéltetett,
hogy meg kell halnia.

1977

A csúcs

Mentek a hegynek fölfelé
ketten az egyre ritkuló fák között,
tüdejükben pezsgett a levegő,
arcukra arany stigmákat sütött a nap,
kezük olyan szorosan kulcsolódott
össze, hogy a bőrük is belesápadt.
Lenéztek olykor az elhagyott tájra:
halvány köd-folyamban úsztak a házak,
ringtak a völgy hullámain a kertek.
A tárgyak önálló életre keltek
tekintetükben, s minden az övék volt,
csupán ők ketten nem voltak senki másé,
önmaguké csak: korlátlan szabadság
– megosztott? – megkettőzött gyönyörét
vitték a vállukon; nem, az vitte, vitte,
röptette őket légnemű szárnyakon.
Aztán elfogytak a fák körülöttük:
fölfelé már csak sziklák meredeztek,
meztelen sziklák, és végül a csúcs
égbe révült, acélkék trófeája,
a lábon járóknak elérhetetlen.
De ők elérték: ott álltak a forró
sugarú győzelem kereszttüzében,
megkönnyebbülten az önkívülettől.
És fölocsúdva látták, hogy a csúcs
mértani pont csupán, kiterjedése nincs,
mérhetetlen térbeli pillanat;
hogy lábukat megvessék, talpalatnyi
helyet se kínál; már ahogy elérték,
nyomban megszűnt (számukra legalábbis),
és tovább, akár vissza, akár előre –
az út csak lefelé vezet.

…S mennek most lefelé a hegyről,
egymást csak szemmel tartják, lábukat már
örök kudarc roskasztja, s megszegett
szavakként csüngnek dermedt karjukon
a gyűrött, árva, elhagyott kezek.

1978

Az egyszervolt csoda

Újjáteremteni az egyszervolt csodát,
az lenne a varázslat: helyszínt és évszakot,
minden díszletet fölépíteni
(s ez valójában nem is lehetetlen);
viselni természetes jelmezét
az előre elrendelt pillanatnak,
hallani épp azt a belső zenét,
mit rigók, gerlék, vagy hanglemezek
kívülről, esetlegesen kisértek
(s valahogy ez is megszervezhető),
elrendeződhet a véletlen is;
a leltárba nem vett, íratlan ünnep
földíszíthető gyertyákkal, virággal;
és végül minden újra megvalósul,
ugyanúgy, mint abban a pillanatban,
a test magára ismer és a szellem
föllebbenti megfáradt szárnyait,
még az öröm egy-pohárnyi borát
is megízleli az emlékezet,
aztán ocsúdik kurta mámorából
(s még ebből is támadhatna igézet,
józan, eszméltető fölismerés);
de alkut az egy-irányú idővel
nem köt a törvény: üres csönd ketyeg
az óra megátalkodott szivében;
nem lesz az ige testté soha többé,
elevenné már nem épül soha,
végleg a múlt foglalatába dermed,
hűlt hamuban parázslik a csoda.

1978

Fölcserélt képmás

1

Fordított Pygmalion, a megéledt
nőt most változtasd vissza csont-szoborrá,
tűrd el őt tárgyaid közt, néha fond rá
gyönyörködésed; ne félj, úgyse véthet

ellened és – ennél is fontosabb –
jót sem tehet veled már; rejtve őrzött
titka (mi eddig egyre téged őrölt)
kifacsarta belőle megmaradt

esendő emberi erényeit
s gyöngéit is, nincs már benne se hit,
se tagadás, léte csupán – a forma,

a szilárd képmást érdemlő arány:
ha lelket lehelnél belé, talán
egyetlen sóhajodtól szétomolna.

2

Lásd, alig élt; hazudni sem tudott,
tehát igazat sem beszélt egészen,
félúton állt a mégis és a mégsem
között; kezed formálta fél-hugod

fél-istened, fél-magad művi mása,
eleven, párzó bálvány; forditott
varázslat volt: általa hóditott
benned a képzeleted látomása.

Hiúságod formálta műremek,
különbül nem is sikerülhetett
volna, bizony hiába is tagadnád:

míg nem dermeszted az élettelenbe
vissza, van még esélye, hogy a benne
áramló képlékenység átragad rád.

3

Kár érte? Ó, nem esik benne kár,
sőt őt is megmented a kártevéstől,
ha vissza-dermeszted; csak tévedésből
lett létező, s mintha nem lenne már,

szemében csak egy tűnő, beidegzett,
alig kérdő, sosem-valló mosolyt,
(mit síkos rejtelmességébe fojt),
egy elefántcsont-ragyogást melenget

(már ahogy hűlt csont melengethető),
s öncélúsága úgy lebben elő,
mint testi lényegének légi társa;

ím, itt áll hozzáférhetetlenül
– s azonosíthatón kívül, belül –
egyneműsége: kétrét árulása.

4
(Summa: mérték és arány)

Ha megőrzöd a termete arányát,
megőrizted a leglényegesebbet
belőle: a kezed-csiholta mellek,
a lant-hajlású csípő, a sudár hát

rímelését, a könnyű-léptű láb lágy
ívelését; ha a mértéktelennek
mértéket adsz, arcán is földereng egy
tisztult mosoly, mit nem felhőz be álság.

Időzített robbanás volt az élet
sejtjeiben, vad, visszatarthatatlan
lávaömlés, el kellett múlnia:

hogy szét ne vesse a művet, az épet,
mi csonkán vergődött a mozdulatban,
s mozdulatlanul lett harmónia.

1978

Spirál

Arra, hogy szervezetem ellenáll
már-már mindenféle gondolkodásnak,
az lehet az egyetlen magyarázat:
a gondolat csak gondokat talál

tudatomban, és eképp a szabály
önmaga torz ellentétébe átcsap:
gond a gondtól nem fogan soha mást, csak
egy önmagába térülő spirál

szörnyszülöttét, egy életképtelen
kétneműt (kinek egyik fele nem,
másik is nem), ki magával csap össze,

s mielőtt világra jön, elenyész:
s az egyívású soha és örökre –
önkívületem örvényébe vesz.

1978

Példázat a szeretetről

I. m. Bertolt Brecht

A szeretetet szét kell osztani
az emberek között – hogy el ne fogyjon.

Azért teszel félre egy maroknyi kovászt,
hogy kenyeret kelessz és süss belőle,
s azzal egész háznéped jóllakassad.

Ha nem őrzöl meg egy kevés kovászt
utoljára dagasztott kenyeredből,
tékozlásod bélyeget éget
homlokodra, és sorra elhagynak híveid.

Utolsó falás kenyered akár
tűzbe is vetheted; ha a kovász
ég el, éhenvész házőrző kutyád is.

Ha nem adsz – vagy ha nem kérsz cserébe
kovászodért – kovászt, s a szomszédod is így tesz,
egész országok elnéptelenednek.

(Persze, a kovász se mindent keleszt meg,
ha sárba gyúrod, abból nem kenyér lesz:
nem osztja szét s nem őrzi meg magát.)

A szeretetet szét kell osztani,
mert természete szerint oszthatatlan:
mikor már másnak nem jut,
magadnak sem marad belőle.

1978

A legfőbb szirén fokán

Az árbochoz kötöztetem magam,
mert önerőmből, tudom, meg nem állom,
hogy élve még, hogy innen a halálon
ne halljam, akit úgyis hangtalan

hallok, s akit (mert húnyt szemmel is látom)
vakon ne néznék, s ne tudnám, ha van
földön kegyelem, csak általa van;
s ha nem kötik meg, kezem is lerágom

érte, és a sziklák közé vetem
testem, a borszínű tenger vizébe,
míg a Legfőbb Szirén Fokát elérve

leroskadok – de nincs itt kegyelem:
csak ez az út van, soha meg nem állva,
ó, Ithakába! – haza a halálba.

1978

A kék sziget

Odysseus hajnali tűnődése otthon, Ithakában

– S ha a szemfödő-cselt Pénelopé
nem is a kérőknek eszelte ki,
de épp nekem? Ha nem szőtt nappal és
nem bontott éjszaka, mivel nem is volt
mit kibontson? Nappal velük vigadt,
s éjszakára választott egyet-egyet
közülük, s ha valamelyik bevált,
derekasan vitézkedett az ágyban,
azt visszahívta tízszer, százszor is?
Zeusra, nagy kár volt mindet megölnöm!
De hát ez is kapóra jött neki;
a halott nem vall még kényszer alatt sem,
s némábbak a holtnál cselédei.
E félig-kész szemfödő vétket és
bűntelenséget egyaránt takarhat.
Sosem fejtem fel maga-szőtte titkát?!

S milyen ártatlan álmában az arca!
Födhetnek bűnt ezek a lágy vonások?
S az én arcom? Deres szakáll födi,
igaz, de valójában változatlan
az is, nem züllött szét tekintetem,
tisztán nézek a víztükörre vissza.
S ő – hallhatott bár némi mende-mondát
Kalypsóról, Kirkéről, Nausikaáról –
nem kérdezett egy szót sem.
De mért nem kérdezett? Azért, mert közben ő is…?
No, vigyázzunk csak, más malomban őrlünk.
Bár faggatott, vallatott volna inkább,
úgyse vallottam volna, mert nem is
lett volna mit bevallanom; mihelyt
megláttam őt, emléke is eloszlott
mindenki másnak, mintha nem velem
esett volna… nem is velem esett meg:
idegen hullámok hánytak-vetettek.

De ő? Benne csak úgy nyomtalanul
nem múlhatott el! Mégis, reszketett,
ahogy bőréhez értem, mintha férfit
kívülem sosem ismert volna. Ó, ha
megfojtanám most, még föl sem ocsúdna,
nem is szenvedne… S elvinné a titkát
magával, hisz álmában sem beszél.
S mennék utána én az alvilágba,
a vaksötétbe, hol annyit se látnék,
mint a Kyklops, ki általam vakult meg;
s ha kerülném, akkor is rátalálnék,
keze árnyát meglelné kezem árnya,
száj nélkül is a szája illatára
eszmélnék, és ott is, test nélkül is
szeretkeznénk: csak velem, csak veled!
(ahogy most mondtuk elalvás előtt)
Az örökélet egy pillanatát
se tékozolnánk másra… S ezt, a földit,
ezt a cudart, e halandó húsunkba
száműzöttet, ezt számoltassuk el
emberfölötti törvények szerint,
vérengző önzéssel – csak épp a másik
önzést még sorstársként sem tűrve meg,
mint igavonó párját a barom?!

Lám, a virradó ég hogy leveti
minden reggel a múlt-éji sötétet,
s milyen makulátlanúl tündököl
Kék Szigetem a pelyhes pirkadatban.

Öntudatunk felhőzi csak a féltés;
létünk egymásba zárt lényege tiszta,
mint Pénelopé nyugvó teste, mint
tettenért hűségem – ha most kinyitja
szemét, s ráhajló arcomba tekint.

1978

SZEPTEMBERI NYÁR

Az emír mauzóleuma

Körüljárom háromszor én is
Helybéli babona szerint
Ennek a kilencedik századbeli
Emírnek négyzet-alapú
Négyfelé nyíló kapujú muzulmán-
Kontyos tetejű mauzóleumát
Hol falra vésett Korán-szövegek
Helyettesítenek minden más díszítményt
S hol cement-szarkofágban nyugszik ő
Meg a fia és unokája is
Szögletes szinte uniformis-féle
Fal-szürke hideg koporsókban nyugszik

Körüljárom és jön mellettem némán
Zsenya a kóreai lány
Huszonkét éves ápolt bőrü szép
Teremtés körme ívelt lakkozott
Itt született már még a szülei
Menekültek el hajdan az óhazából
52-ben a háboru idején
Jön mellettem és ő se szól egy szót se
Hiába kérdezném hogy mit kiván
Hisz ő se kérdi (lányom menyem lehetne
El is vállalnám) Rám se néz s bár tudja
Allahban se Buddhában nem hiszek
Mint ő se hisz de azt is sejti hogy
Babonás vagyok persze és a végén
Behajítok majd egy ötven kopejkást
Behúnyt szemmel és a hátam mögött
A rácson túl az emír hült porára
Hol a pénzek a Fontana di Trevi
Gyűjteményével vetekedhetnének

Zsenya csak sejt valamit s áhitattal
Hallgatja áhitatos hallgatásom
Legvégül mikor arról hallgatok
Hogy téged csak téged tartson meg akárki
Akármi nekem és engem is neked
Amig csak élek (s most nem sürgetem
Halálom – i l y e n éghajlat alatt)
Hát tartson meg sokáig ezután is
És úgy öleljelek mint legelőször
És mint legutóbb és mindig gyönyörűbben
És meg ne bántsalak többé se szóval
Se gyanakvással se kételkedéssel
És úgy maradjunk egymásért is együtt
Holtunkig hogy senkit férfit se asszonyt
Szerelmünk ne horzsolhasson sebesre
S neveljük fel emberré a fiúnkat
S májusi peóniádat is hogy ha lehet
Kudarcok nélkül éljék meg ne lássák
Hogy minket végre egymáshoz segített
Pokol-tüzekből tiszta testmelegbe
Váltotta sürü véráramainkat
Zoroaszter Allah Krisztus vagy inkább
Csak az a perc amikor rám emelted
Élővíz-ontó tekinteted először

Buchara–Budapest, 1978

Teve-cserje

Itt csak a teve-tüske élt meg
Ezen a fehér – sőt helyenként
Fekete – szíken csak a teve-tüske
Az is hogy élt meg  rejtély  nem tudom
Megfejteni  mindenesetre
(Ahogy a dokumentum-filmen is
Látható fekete-fehérben)
Ezt a fakó tüskét tövist legelték
22 évvel ezelőtt még
1 millió hektárnyi sivatagban
Az elvadult vagy soha meg se szelidített
Tevék meg a vadkecskék is persze
Rajtuk kívül már csak tarajos gőték
Pihegtek a fehér-fekete porban
Szívük a torkukban lüktetett
Elepedtek egy cseppnyi poshadt vízért
(Nyelvük kileffent) vagy valami nyirkos
Szárú-lombú növényért  De örökké
Tikkadva-epedve hogy éltek egyáltalán?
Vagy  ez látszik valószínűbbnek  a hüllők
Az emlősök potyadéka után eredtek
Így csak eltengődtek valahogyan

De az emlősök a kecskék a tevék
Csak tövist rágtak  nem vesztek ki mégsem?!
S lám a valóság a titkot megoldja:
Túl az egyik csatornán szűz a terep még
S ott virít  szinte dúsan  ez a növényzet
Nem tüske nem is tövis a fordítás
Hajszálnyit félrecsúszott: ez teve-cserje
Szára gyönge leves  húsos levelecskék
Nem tövisek  tenyésznek rajta bőven
Halvány hajnal-rózsaszín kicsi bokrok
Valahányan s micsoda vegyi-művek!

A szíkből (mondom más itt nem volt)
Szívtak ki annyi nedvet
Hogy ételül és italul egyszerre
Szolgáltak a szegény négylábuaknak

Most csak tenyésznek  amerre a szem lát
Rózsaszín puszta néz vissza a sűrű
Kék makulátlan égre
Hol arany bográcsként fortyog a nap
S izzik saját tüzétől rendületlen

Üzbegisztán, Szir-Darja megye–Budapest, 1978

Örmény konyak

Tölgyfahordókban érik a bor lepárolt
sűrüje évekig itt. Sőt, évtizedekig olykor.
De tudni nem árt (és ez nem legenda,
megesett valóban) állt Jereván határán
egy erős öreg tölgy, sátor volt terebélye;
lakodalmas nép múlatta az időt alatta,
és ahogy szokás, minden tószt után
poharukat félig kiitták, a maradékot
odalöttyentették a vén fa tövébe.
Itta a gyökér naponta literszám
a sűrű, tömény szeszt; a lomb illata is már
hűs pincékéhez lett hasonlatos.
Aztán egy hirtelen tavaszon lezúdult
a vízár a hegyekből; nyögtek a fák és
megrepedeztek a házfalak, recsegett, ropogott
minden, de kiállta szilárdan
a próbát. Csupán az öreg tölgy
dőlt ki tövestül. Többé ki se rügyezett már.
Pedig úgy tartotta a néphit: nincs nála erősebb.
Ezért: ne töltsd poharad színültig e szesszel
mindig csak egy-ujjnyit tölts – fölé hajolva
gyönyörködj illatában, aztán
forgasd sokáig a szádban, s lassú korttyal
nyeld le, hadd járja át tüze, zamatja
a tested, a lelked. Hogy okosodj és ne alélj el;
hogy százhúsz évig ihasd, s halálig
megőrizd férfierődet.

Jereván –Budapest, 1978

Razdan

Szűz táj. Kéktiszta víz.
Sehol egy lélek. Még madár se jár
a bokrok, fűzfák lombjai között.
A folyó két partján el-elsuhan
óránként egy-egy gépkocsi a keskeny,
de rendben tartott, tiszta betonúton.
Különben csönd, már-már tömény mínusz-hang.

A balparton, az út túloldalán
függőleges, magas hegyvágat,
megmászhatatlan.
A tetőről egy nagy ház idelátszik.
Arra lehet a város, nem tévedtem el végképp.

Eddig a víz meredek partok közt zuhogott le,
itt-ott vízlépcsőktől megfékezetten,
mégis megközelíthetetlenül,
s a házhelynyi pihenő-tavakon
a felszínt sűrű békalencse födte.

Most végre egyszintbe jutott a víz a parttal.
Két zuhogó nyugvó-közében oly csöndes is
és szelíd, mint egy ártatlan tavacska.
Felhámja kék, áttetsző, nem szennyezi semmi.

De, meglehet, cslóka, hiszen a Razdant
nem ismerem mint Tiszánkat, Dunánkat.
Meglehet, orv örvények kavarognak
a felszín alatt, és gúzsba kötik
kezem-lábam. Meglehet, lesodor
az ár a zúgón át, s érdes köveken
zúzódom halálra.

De tikkaszt a meleg.
S vén hajósok tanácsa juteszembe:
úszni – kikötni is! – csak ár ellen lehet.
Beóvakodom hát. Rögtön mélyül a víz.
Két lépés – már nem ér földet a lábam.
Tíz percig úszom; fölfelé, egyre csak
fölfelé, csontom is dermeszti
a vadhideg folyó. Vissza, vissza!
Kikászálódom a partra.

Most üdít a nap.
Pezseg a bőröm is a levegőn.
Hátranézek: a sás-tarkálta szélen
nagyfejű, dülledt szemű, apró
törpeharcsa-porontyok lengedeznek,
orsóként pörögnek gyermeki táncban.

S amíg megszáritkozom, úgy hiszem,
sőt tudom már, ezt hazaviszem magammal:

Úszni, kikötni, ár ellen. Igen.

Jereván, 1978

Ahtamar

Megyünk a Szeván partján egyre följebb
Már hűvösödni kezd a levegő
És egyre sötétebben kék a tó
Fölötte az ég is furcsán sötétkék

Felhő-foszlányok egy-egy fekete foltot
Vetnek a vízre. És persze a sirályok
Ott cikáznak az égen és körülöttünk
Azt mondják egyre aggodalmasabbak
Ki tudja miért Talán bajt neszelnek

És M. hadarva történeteket mond
A tóról egy másik tó jut az eszébe
Az most a határon túl van
Akár az Ararát
Úgy hívják Ahtamar
Legendáját többezer éve megírták
(Az egész bizony Héró és Leandrosz
Esetére emlékeztet de nagyon
Már-már a másolásig
Vándor-motivumról lehet szó
De azt hogy honnan vándorolt hová
Talán senki se tudja mi semmiesetre sem)
Igaz ebben az örmény históriában
A fiúnak neve sincs
Hiszen pásztor és szegény az istenadta
Egyszerüen fiú És átúszik Tamarához
De persze nem a Helleszpontoszon
Csak a tavon át minden éjszakán

A túlparton az úri-lány-szobában
Gyertya világít az ablakban lángol
Úgy igazodik el szegény legény
A sötét tavon a tömör éjszakában

De egy napon a lány szülei mindent
Megtudnak vagy megsejtenek az is elég
Bezárják Tamarát és a gyertya kialszik
A fiú eltéved a vad vizen
Nem lát semerre partot belefullad

Azóta hívják így így Ahtamarnak
A tavat annak emlékezetére
Hogy a fiú utolsó szava az volt
Mielőtt kilehelte lelkét de a végső
Hangzó nyilván a torkán akadt már:
Ah Tamara!

Szeván tó–Budapest, 1978

Lovak kutyák

Sára Sándornak és Kovács Andrásnak tisztelettel

Csak ne ölnétek meg a lovakat a kutyákat
Mert ők igazán meghalnak
Helyettük nem műanyag-bábú vérzik
Nem is dublőr haldokol vicsorítva
Rángva üveges szemmel kiontott belekkel

Pedig a lovak a kutyák
Úgy bíznak bennetek mint anyjában a gyerek

Inkább falovak fakutyák halnának meg helyettük
Vagy gumicsőből sátorlapból tákolt
Ál-elefántok
Mint Brecht Egy ember nem ember-ében
Az – egyébként csak áruba bocsátott –
Mellékszereplő

Ha bíznátok egy kicsit a képzelőerőnkben
Elhinnénk mi úgy is
Hogy meghalnak a lovak a kutyák
Ilyen kis országnak mire való
Ilyen monstre produkció
Nem érdemes itt konvertálható
Pénznemben mérni még a létezést
Az értünk-valót (vagy magáért-valót)
Növényi állati emberi élet
– Figyeljetek csak! –
Holnap vagy holnapután már
(Akár ha csak magunkra gondolunk is)
Egyenértékű lesz
Egyformán nélkülözhetetlen

Utóirat

A győri Radnóti-fesztivál előadóművészeinek

De ha már mindenáron ölni kell
– Szinesben –
Öljétek meg a férfiakat katonákat
Vagy a fiaikért vergődő anyákat
Akik tudják halandóságukat
És azt is tudják – szerencsés esetben –
Miért vesznek el ha már veszni kell
Mért vállalják pótolhatatlan életük
Helyett a tarkónlövést a szuronyt a szívbe
A vas-vesszőztetést véres-hús-hátukon.
Tudják még ha szinészek is csupán
Hiszen ők úgyis meghalnak
Minden este

Moszkva–Budapest, 1978

„Én lelkem mire csüggedsz el”

„Mert úgy megtartasz nappal,
Hogy éjjel vígsággal
Dícséreteket éneklek
Néked, erős őrizőmnek.”
(Szenczi Molnár Albert: XLII. zsoltár)

A jereváni kézirat-múzeumban
Ezerötszáz éves kódexek után
Majd sorban mindegyre fiatalabb
De kézirásos festett-iniciálés
Papír-vékony elnyűhetetlen
Kecskebőrre rajzolt ó kötetek mögött
végre nyomtatott könyv következik
Tótfalusi Kis Miklós munkája persze
Gömbölydeden szimmetrikus örmény
Betükkel Megrendelésre készítette
Nyilvánvalóan 1680–90
Táján Vallásos könyv az biztos
Fogalmam sincs róla miről szól
De idézhetné név szerint akár
Molnár Albertet hiszen mióta
Az eszét tudta tudhatta kívülről
„Taníts meg azért minket kegyelmesen,
Hogy rövid voltát életünknek értsük” –
Vagy bizakodva mert hiszen elkellett
A bizakodás mindenkor e tájon
„Mindegy hetven esztendei idő,
Hogyha több, tehát nyolcvan esztendő” –
Vagy még reménykedőbben
Mert sejthette hogy itt a Kaukázus
Ege alatt százhúsz évig is elélnek
Emberek S bár nem Péter nevelte
Egyházukat föl csupán Tadeus
De hát igazán nem ez volt a lényeg
Ivadékaikat föltáplálni erőben
Férfi-dolguk volt s asszony-dolguk is
Akárcsak Transsylvániában

Idézhette volna s talán idézte is
„Mégis úgy megtartasz nappal,
Hogy éjjel vígsággal
Dícséreteket éneklek
Néked” –

Jereván, 1978