Régi romantikus költők

Régi romantikus költők,
hogy letaroltátok a tájat!
Se csalogány, se pacsirta,
se pagony, se csalit, se árnyak.
Ha madár száll, szólalni nem tud,
a dalba rég belefáradt.

Se szemérmes kedves a réten,
a tájon se tó, se ladik;
oroszlánok a felhők az égen,
szétmarcangolták a barit;
sehogyse hajnalodik már,
virrasztunk pirkadatig.

Kérleljük a légkalapácsot,
ha révült agyunkba kopog;
a karambolt, ha lágyan össze-
zsugorodnak a vagonok,
a fogfúrót, mikor már
az állkapcsunk csikorog?

Udvaroljunk a motornak,
veled lenne berregni szép;
vagy inkább a ciklotronnak:
szítsd az éteri semmi tüzét;
minden fölpörgő szerkezeteknek,
miktől izzik a föld meg az ég?

Pöröghetnénk velük, föl
egészen a mámorig,
míg a füstköd meg a pernye
lábtól fejig beborit,
egészen a mindent szerte
ziláló tébolyig…

De a csalitot keressük,
hol eltűnt a csalogány;
helyette mit énekeljünk,
egy jámbor táncdalt talán,
ha magasra szárnyal a kedvünk,
s dalolnánk úgy igazán?

Magunknak – magunk maradtunk,
égjárók, földtaposók,
a díszletek leomoltak,
esszük a kenyeret, a sót
egymás kezéből; a lélek
tája lett az a bozót,

hol régi romantikus költők
csak a csalogányra s a lányra
vártak; de miránk csak ott vár
a szép és a szép hiánya;
és lelkekből szedjük a rőzsét,
hogy fölszítsuk, a parázsra.

1982

LEGSZŰKEBB HAZÁM

A szegény rokon

Hósapkás autók járnak kormos, latyakos utakon,
úgy tesz, mintha búcsúzna a tél, a szegény rokon,
szedi foltozott lepedőit, szétrongyolt réklijét,
csak csámpás lábnyomát hagyja még szerteszét;
de a jegenye-sorban, figyeld csak, meg-megáll,
míg visszatérni titokban ürügyet nem talál,
és úgy tér vissza majd, egy zimankós éjszaka,
nem mint szegény rokon, mint büntető banya,
s lesz fogcsikorgatás majd, és míg a kerék forog,
vijjognak a motorok és vinnyognak a jámborok,
kik a szegény rokonról nem hitték volna, bizony! –
s bánják, nem hagytak előtte jó bort az asztalon,
bánják, miért is fogták maradékra a banyát,
szólhatna most egy jó szót értük is tán odaát,
hol gyúrják a tél orsó-forma jégcsapjait,
és az orsót spirálba fagy-ördögök tekerik;
de a rokon egy szót se szól, csak elszenderül,
amitől mi didergünk, ő éppen attól hevül,
amitől mi álmatlan forgunk éjeken át,
az a tűz híján hideg katlan fűti föl a banyát,
mert virrasztania nem kell, virraszt helyette a hó meg a jég,
árasztva az asszonyi bosszú fagy-koszorúzta hevét.

1982

Lófej a cukorkaboltban

Csakazértis jókedvre
hangolom magam
ebben a goromba télben;
gyerekkoromban történt,
valaha régesrégen:

egy deres sörényű lófej
beköszönt a cukorkaboltba,
prémsapkás öreg nénik,
húszfilléres gyerekek
torlódtak össze sikongva;
pedig nyílván a ló lehetett
még inkább megriadva;
a Mészáros utcai lejtőn
a kerék a havat habarta,
s a ló farára ült a szekér
sokmázsás szén-rakománnyal,
nem volt megállás, hiába
harapta a zablát
habzón teli szájjal;
most végre megállt,
kocsirúdja
az üveget betörte,
orra fehér meleget fújt,
a kocsis vörös ökle
mögötte;
előtte drazsék, nugátok,
selyemcukrok, marcipánok,
se széna, se zab, ilyet még
a szegény ló sose látott,
csak bámult dülledt szemmel,
s mellette handabandázott
a rendőr meg a szenesember;
– Ló a cukorkaboltban! –
szárnyalt a hír az utcán.
Először megcsodálták,
majd elvezették aztán. –

Azóta lovak nem járnak
már ezen a vidéken,
azóta a cukorkaboltot
elvitte a háború régen;
de ha síkos, ha fagyos az úttest
és arra tévedek én,
még látom a ló árnyképét
egy árnyékbolt közepén,
hol már csak az ég a régi,
és hó hull és korom,
s emlék-árnyak közt kószál
árnyék-gyerekkorom.

1982

Hogy virágoznak…

Hogy virágoznak a fák mind
végig a Vérmezőn,
pedig nem akar kitavaszodni,
nem, nem, sehogysem akar,
sőt fagy fenyeget reggelente,
de a szirmok a napjárásra
nyílnak-csukódnak, szegények;
a nap pedig jár nagy fennen,
hatkor kel, este se nyugszik,
csak hát komisz áltatás ez
a gyümölcshordozóknak,
kik nem csak foganni – teremni
kívánnak: meggyet, barackot,
mézes levü körtét, vagy akár naspolyát csak,
de tiltakoznának, ha tehetnék,
az ilyen orv tavasz fortélya ellen;

nézem vacogó pompájukat tehetetlen:
ilyen hát ez az év – kabátba burkolódzom,
s termésemet óvni én is haza igyekszem.

1982

Feketerigó a fán

Egy fiatal nő nézi fenn
a fán a feketerigót,
de olyan elragadtatottan,
mintha jelenést látna, égit;
bár hiszen égi a madár,
ha jobb szeret is földközelben
sertepertélni; most a csőrét,
sárga csőrét feni az ághoz,
gyönyörrel, szárnyát rebbegetve;
a nő, ki nézi, már nevet,
hangtalanul ugyan, de teli szájjal,
és ahogy nevet, percről percre szebb lesz,
mint fönt a derülő ég, mint a fán
a borsózöld lombok – alig fakadtak
ki még e kései tavaszban –;
mért oly boldog a nő, azért talán,
mert sejti, hogy mért boldog a rigó,
ha csőrét ama ághoz fenheti,
melyben megindult már a nedvkeringés –
ki tudja; most a rigó gondol egyet,
s elrebben a fáról a tér túloldalára,
ketten nézünk utána már – de eltünt;
a nő megrázza hab-fürtös fejét,
s tovább ragyog, így tünődik talán:
röpülj, szabad vagy, jobbat nem tehetsz –
bennem is izzik már a szebb idő.

1982

Csavarogni

Csavarogni megint a tavaszban,
tömény, bölcs gyönyörüség;
elfolytak a jegek alattam,
pihe-szárnyat bont fönt az ég.

Kivirultak a cseresznyefák is
a mandula, barack után.
Valami nagy tisztaság visz
fölfelé: elidőzni csupán,

nézni barkákat a diófán,
s tünődni, hogy újra egy év…
A tavalyit vissza se hoznám,
ennek itt lehet esélye még,

esélye teremtő nyárra,
hol felkéklenek a vizek,
esélye a döntő csatára:
majd az érő idő nyeri meg.

1982

Csak napsütés

Se szél, eső – csak napsütés;
végre a kései tavasz
megjött talán, a hársfa és
a nyár is friss lombtól havas,

havas és hamvas; üde-zöld
fürtjét a napnak tárja szét,
mintha szerelmet örökölt
volna a nőktől, szűz ölét

úgy adja a fénynek, vakon,
mint mámor-ittasan a lány,
kit nem óv már anya, rokon,
szeretni vágyik igazán…

Bár várna a táj boldogan,
s teremne hárs, tüsszögtető
nyár-virág, míg az év rohan,
s hívna, mint pár híján a nő.

1982

Hosszú az élet

Hosszú az élet, ha lassan telik,
ha semmi sűrü gond itt nem marasztal,
ha vetélkedésektől csak az asztal
s a kártyavár roskadoz reggelig;

vagy ha nézed a meggyfák fürtjeit,
gyümölcstelen még, hűs fehér havakkal
lebegve, s a telő nap megvigasztal,
míg jársz és kelsz reggeltől estelig.

S fél-árnyban olvasni másnak a versét,
különbet magadénál – mást tehetsz még,
hogy beteljék rajtad a bölcs itélet?

Tán eltünődve a sakkfigurákat
lépegteted, s látod, míg kúszva járnak:
hogy ha lassan telik, hosszú az élet.

1982

Vadgesztenyék

Vadgesztenyék fehér gyertyái, május
közepén, nyúljatok az égre fel;
tőletek lett a domboldal virágos,
késő tavasz veletek ünnepel.

Fehér gyertyák, mióta létezem már
ezen a tájon – ötven éve mult –,
halvány lángotok mindig hirtelen száll
magasba, s hogy kigyúlt, már elfakult.

Alig láthatók porzóid, bibéid,
gesztenyevirág – szirmod tündököl
csak a tavaszban, aztán megigézik
a szelek, s szállsz a nyári mennybe föl.

Utóbb addig nem is hallatsz magadról
s nem is láttatsz, míg ágaid hegyén
a tüskés termés rám nem szól, tavaszból
őszbe térve: lásd, mivé lettem én!...

1982

Ázott orgona-illat

Eső utáni ázott orgona-illat:
boldog mezők szelid szeretkezése
gyors fuvallatokkal, friss reggelekkel;
nem marad utána fanyar csömör.

Eső utáni ázott orgona-illat:
hajdani kedvesem teaszín ballonkabátban,
hajdani ajka nedves, hűs érintése;
sosem keltünk föl unottan az ágyból.

Eső utáni ázott orgona-illat:
anyám hantja körül lengsz a temetőben;
ó, hogy szerette göndör fürtjeidet,
ázott virág, hajolj fölébe most is.

Eső utáni ázott orgona-illat:
föltámadásom tömjénfüstje, sűrü
komor időkből kivezetsz, kilebegtetsz
a gyökeret vert, kivirult tavaszba.

1982

Monszun – Budapesten

V. I.-nak

Májusi fülledtségbe
tör be hirtelen a zápor;
alighogy jött, el is megy,
s a fölfrissült melegben
(hol szinte láthatóan,
lustán gomolyog a pára)
szerelemtől részeg párok,
magányos fiatal nők
s utánuk lóduló fiúk
kóvályognak ziháló
tüdővel, fölhevült szívvel
a Vérmezőn, a Horvát-
kertben, mintha keresnék,
hol lelhetnének egymásra,
melyik padon, bokorban
símulhatnának össze;
a fűben meg – a nyirkos
fűben – kék, sárga frottir
törülközőkre terítve
a napon fiatal testek
sülnek barnára-pirosra;

miközben mentőautók
víjjognak tízpercenként;
kiket visznek vajon, csak
öregeket, kik végképp
nem bírják ezt az örökké
változó, derüről borúra
forduló időjárást? –
vagy szív és vérkeringési
zavarokban szenvedőket,
idegbetegeket is tán,
sőt az agyonhajszoltak,
önmagukat fölélők
nem is oly csekély létszámú
(viszonylag) fiatal seregét is?...

Igen, érkeznek a hírek:
P. J. tegnap és V. J.
(velem egyidős) tegnapelőtt, és
a névtelenek sok száza…

Igazán olyan ez a város,
akár egy fényes etruszk
szarkofág: bent a mélyben
a tetem, s márvány mosollyal
a fölszínen egymásnak
forduló szerelmespár,
kik most készülnek éppen
betölteni a legfőbb
gyönyört, melyért egy élet
ára se kevés, melyért
meghalni is érdemes végleg…

1981

„Szeress! Gyere!”

Ebben a szédült nyárban
olyan erotizált a város;
a Déli pályaudvar
kerek beton-öblében
egyetlen pőre falrész
van, mert a többit márvány
borítja; oda fölírták
krétával, nagybetükkel:
„SZERESS! GYERE! (VAN!!!)”

Ugyan mi van? S miért kell
három felkiáltójellel
közölni? Csak nem az, amit
tizennégytől hatvanig úgyis
szinte kívül hord férfi és nő?
A hímek nadrágja már-már
ökölként duzzad előre;
a női csipők ringnak,
s ha szoknyát, ha nadrágot
viselnek, átüt rajta
kis bikinijük formája,
sőt még a színe is olykor;
így nyüzsögnek, jelezve
testükkel és tiszta mosolyukkal,
hogy szerelemre készek
a kedvükre valóval;
mi van hát akkor záró-
jelbe téve és három
felkiáltójellel?! Aligha
tévedek, hogy a kihívás
följegyzője azt közli:
van, van egy hely, akármely,
egy kuckó, egy albérlet,
ahová föl lehet vinni…
egy Trabant hátsó ülése
(bár kissé kényelmetlen),
egy kölcsönkért faház a
Duna-kenyarban, vagy éppen
egy lakáskulcs itt Pesten,
ami már-már ideális,
egy kabin Csillaghegyen…

nem érdemes folytatni,
oly számtalan a lehetőség
ilyenkor nyáron; persze
télen egész már, ámbár
akkor se megoldhatatlan;
csak éppen a szabadság
ül még némelyek lelke
penésze alatt, mint édes
befőtt, mit zöld lepedék föd, –

hát nagy betükkel, kiáltva
kell tudtul adni: SZERESS! VAN!!!

1981

A névtelen

Lesúnyt fejjel, görnyedten ment el mellettem,
köszöntésemet csak biccentéssel fogadta,
nagyon sietett, – igaz, én sem
emlékszem már a nevére, de az arca
halálosan ismerős, megállok, eltünődöm:
igen, fölrémlik egy kép, épp 33 éve
az egyetemi nagygyülésen szót kér,
vörös haja lobog a teremben
(most őszül s kopaszodik már), és rám mutat:
– Kifelé az ilyen polgárokkal, nincs helyük
közöttünk! én sápadtan, dadogva:
– Nem polgár, csak értelmiségi volnék.
S a fölzúdulás után hangosabban:
– Te azonban polgár vagy a javából!
Ő gőggel: – Apám s anyám is megtagadtam!
Taps. És leül diadalittasan.
Tudtam, ott lakik szülei villájában
a Naphegyen, én meg a közelében
egy manzárdban; – az egyetemről kikoptam,
és őt se láttam azóta semerre,
csak most, ennyi év után, most tűnt fel épp.
De jó, hogy elfeledtem a nevét.

1982

Szombat a gyepen

A munkásosztály kifekszik a gyepre,
napsütött gyepre szombat délután;
közös Rózsadombját meglelve egyre
vigad, nem töpreng, ejtőzik csupán.

Mint rég. Emlékszem, még gyerekkoromban
napfürdőztem a zöld domboldalon
velük, kik klottgatyában és trikóban
ünnepeltek – akkor vasárnapon.

Most szombat és vasárnap egybeonlik,
s ők gyerekestül, levegőzve, itt
szétterülve a réttől fel a dombig
ülik meg a tavasz ünnepeit.

Ülik és fekszik, s játszanak vadulva,
övék a táj, a város, a világ;
s behúnyt szemmel látnak csak odatúlra,
a napsugár vörös prizmáin át.

1982

Állampolgári fintor

Tanulod az állampolgár
szerepét menő fejek közt;
a reklámot, aki voltál
átragasztották régen;
lantod helyett most hajszesz
jelképezi a kort,
ne bánd, kopaszok többen
vannak, mint versevők;
a presszóban megismer
még néhány éltesebb lány,
tiszteli, hogy a papírt is
fogyasztod, nem csak a kávét,
sőt számolócédulát ad,
ha nincs más semmi kéznél;
s önérzetesen kelsz fel
lehamuzott asztalodtól,
itt nem bámult meg senki:
nyilván piti maszek vagy,
magad könyvelsz magadnak;
s lám, pontosan ítélnek,
rendelsz is egy konyakot még;
ennyit sem érdemelsz meg?
Tíz százalék elúszott,
ha eladható a versed.

1982

A gyepen egy csavargó…

Rimbaud emlékére

A gyepen egy csavargó alszik,
kopottas fekete ruhában.
Haja fehér, térdét hasáig húzta,
úgy fekszik, mint egykor az anyaölben.
Autók suhannak el a közelében,
mellette sudár nők napoznak,
gyerekek labdáznak a szüleikkel,
de ő csak alszik rezzenetlenül.
Éjjel esett, de száraz már a fű,
még lágyan simogatja a csavargót.
De mi lesz itt egy hónap múlva majd,
ha dér száll a földre – egy padra dől le,
és újságot terít maga alá
az öreg? Vagy bentről, a talponálló
ablakán át nézi levelek hulltát?
Hát még ha tél lesz? Arra nem is gondol,
különben se gondol semmire, alszik.
Legföljebb azt álmodja: mire újból
zsendül a fű, ő azt már odalentről
figyeli, és ahogy megtelnek nedvvel
a mélybe nyúló hajszálgyökerek,
édes bizsergés fut végig gerincén.

1982

Aztán

Az autóbusz fagyrózsás ablakán át
nézem a téli várost:
egyszerre teli lett ismerősökkel,
kik ismerősből baráttá
idomulnak át, mint az ablak
fagy-cikornyái rózsából szegfüvé
cirmosodnak, ahogy szigorodik a hideg.

Mi történt? Én lettem más?
Lehúzom kesztyümet,
Éppúgy mint máskor, kézfogás előtt.
És mintha csak lerántanám a bőrt,
a régi bőrt magamról,
megoldódnak az arcok,
s deres pillák alól rámsüt a mosoly,
hogy rólam is lehámlik komor
félszegségem és szinte mentegetőzve
mondom: igen, jól vagyok, jól vagyok…
– Menjünk egy darabig együtt! – És te
mikor hívsz fel? – Dolgozol? – Dolgozom!
– A többi nem számít! – Persze, hogy nem.
– Végülis egyszer véget ér minden.

Valaki félrevon:
– Tudod-e, nagy dolog, hogy megmaradtál
pályatársnak – aztán!
Aztán? – nem egészen értem,
mert másnak akkor, sőt aztán se véltem,
se tettem magam; miképpen
méltányoljam, hogy – megmaradtam?
Megköszönöm mindenesetre,
s megigérem: míg élek, maradok.

De aztán tovább dadog
bennem a talány:
megérem-e vajon,
hogy mint forró lángost egyik kezünkből
másik kezünkbe csapva,
ne töprengjünk folyvást a válaszon:
– Hatalom? – Szolgálat!
– Szolgálat? – Hatalom?! –

De mindent túlharsog a forgalom.

1982

Magukban motyogók

Magukban motyogók ülnek az eszpresszóban,
az egyik kissé ittas, a másik
szemlátomást színjózan, de az még
gesztikulál is, számokat, lépteket vagy léptékeket,
térkép-ábrákat rajzol az abroszra
ujjahegyével, miközben hangtalanul
beszél, de egyfolytában, megállíthatatlanul,
nem is akarja megállítani senki,
békében hagyják, ha tetszik, hadd motyogjon;
nem hinném, hogy klinikai esetek lennének
mindkettő fiatal, ápolt, jólöltözött,
tekintetük nem eszelős, csak egy kissé révült;

emlékszem, majd húsz évvel ezelőtt,
amikor először Párizsba mentem,
valaki mondta: figyeld meg
az utcákon, köztereken, nyilvános helyeken
a magukban motyogókat – vannak ezrivel;
hát valóban láttam őket, szemem se rebbent,
oly természetesen belesímultak a környezetbe,
de most itt, idehaza, a legszűkebb hazámban
némiképp zavarban vagyok, látván motyogóinkat,
ennyire utolértük volna Párizst,
ennyire nem tudunk egymáshoz szólni?
mert nyilvánvalóan az motyog magában
(hacsak nem beteg – vagy ez is valami betegség?),
aki nem mondhatja el senkinek már:
elvesztettem a kedvesem és hiába minden;
a gyermekem elkallódott, hová menjek utána;
lakásomban oly sűrűn vagyunk, szavam se hallik;
volt barátaim villát épitenek, nincs idejük rám;
Kenyába kivánkozom s Kiskúnhalasra küldenek; –
s míg a szája rebeg, néma ujjaival
kirajzolja az abroszra: egy kisfiú,
egy távoli ország, egy közel épülő ház,
egy női fej árnyképét, reszkető
vonalakkal, senki másnak,
csak önmagának, árván, ügyefogyottan.

1982

Barátom

V. E.-nek

Kicsit későn találtam rád, barátom,
nyolc éve tán, s lassan, tapintattal
közeledtünk egymás felé, először
rokonszenv volt csak, kollégialitás,
szomszédság, mert ugyanarra a parkra
néz ablakod, hol sétálni szoktam én
jobb időkben; de most – rideg időben –
sejtem, egyetlen barátom te lettél,
és valószínűleg már az utolsó,
s bár több mint tíz évvel te vagy idősebb,
szeretném, ha túlélnél (van rá esélyünk),
merő önzésből szeretném, aligha
tudnám itt elviselni már hiányod,
itt, ebben a kopott bordó fotelben,
ahol te szoktál ülni, mikor átjössz,
s rubin bort kortyolgatva bölcs szavakkal
korholsz kishitűségemért; vigyázz hát
hűvös ezüst fejedre, szép szivedre,
jöttöd örömét tőlem nehogy elvedd:
létezésed tartja bennem a lelket.

1981

Legszűkebb hazám

A Várdomb nyugati lejtőjétől
a Mészáros utcáig terjed legszűkebb hazám;
itt élek jókedvemben, rosszkedvemben egyaránt.
Ha rossz a kedvem és magányra vágyom,
a Logodi utca hámló vakolatú
házai között kószálok, senki se köszön rám,
s egy ablakból sem intenek felém;
de ha kitavaszodik bennem,
bebarangolom boldogan a Vérmezőt
– a gyepen fiatal anyák fürdőtrikóban
napoznak kicsinyeikkel –,
s köröttem illatoznak a fák, a bokrok,
ingerli orrom az olajfa édes virága,
s szállnak a nyárfa-pelyhek szemembe, számba;
szemközt a Déli pályaudvar
fehér műmárvány palotája;
lent, a beton-köröndjén szeretek bóklászni:
van itt minden – könyv- és édesség-bolt,
virág- és ujság-árus, totózó és eszpresszó,
mindenütt törzsvendégként ismernek, mintha tudnák,
nem csak itt élek, itt is születtem én
ötvenhárom éve a Mészáros utca könyökében
egy öreg bérházban, még ma is áll vidáman,
sőt kitatarozva; hát visszajutottam mégis
a szülői tájra – a nyári Krisztina térre,
hol a barokk templomban (megírta Nemes Nagy Ágnes)
gróf Széchenyi István esküdött
örök hűséget Seilern Crescentiának,
hol olykor főpapi misék is megesnek, püspöki segédlettel;
kívülről nézem a Déryné (volt August) teraszáról,
s a rekkenő nagy nyárban hűsít alátvány,
jobban, mint a fagylalt; aztán a Horvát-kertbe
megyek, mindig sikamlós nóták jutnak eszembe
róla; most se műszínkör, se vad-bozótok,
de szemközt vele a Zöldfa (sajnos átépített,
mégis) nagy ablakokkal a Krisztina körútra néző
bisztrója; bizony ősszel, tavasszal
nem rossz ide betérni egy kávére és egy
lélekmelegítő italra (szinte tegnapig még
idejárt K. J., már 73 éves volt, csoszogva járt,
bár húsz éve abbahagyta… mégis… azóta halott már;
hiányzik a szűkebb-haza-képből, mondom, húsz éve
csak voyeur volt, nézte, mások hogy isznak,
de az esze, az mindig fogott hibátlan); persze
télen, csikorgó időben bölcsebb egy kicsit kitérni
a legszűkebb hazából, no nem messzire, épp csak
az u.n. tangazdaságok Márvány utcai borméréséig
(a szomszédos Csemőiben valaha Tersánszky, Berda,
Jankovich időzött, találkoztam ott velük egykor,
de a tangazdasági kedvemre valóbb) és megbuktatni
a demizsont tiszta vörösborral – kitart egy hétig,
ha szép türelemmel iszom, beleértve, hogy V. E.
is átjön és akkor olykor ketten egy üveggel…
És még ha ropog a hó is, ha csuszkálok is a jégen,
ez itt a legszűkebb hazám, az volt és újra az lett;
a ház, melyben lakom, ütött-kopott és macskák
serege sír-rí éjjel a belső udvaron,
sőt feltünik hajnalban olykor, vagy alkonyatkor
egy kísértet napszemüvegben – nem engem kísért már;
hát hagyjatok itt megöregednem; ami még hátra van,
becsülettel leélem; igen, ha rossz a kedvem
még ezt a környéket is utálom, igaz, de menekülni
innen még akkor se vágyom, sőt beletapadva
szinte a parkettába – ragaszkodom rögeimhez;
hát még koranyár idején, amikor a legszebb
itt minden, hervad a jázmin, rozsdáll az orgona,
de a pünkösdi rózsa bimbós és kivirít a hársfa;
ne engedj elmenni innen most már, amíg élek,
hadd várjam a bevárhatatlant a legszűkebb hazában.

1982

Utódok

Több szeretet

“Nekem több szeretet kell,
mint amennyit megérdemlek.”

(Franz Kafka)

Amikor lehorgasztott fejjel
járunk az utcán, amikor
tépelődve gunnyasztunk szobánkban,
amikor vidám társaságban
fakón és szótalanul állunk
– holdfényes víz tükrén kopár sziget –,
amikor elkerül az álom,
amikor mámorokra vágyunk,
értsétek meg: nekünk több szeretet kell,
több, sűrűbb, viszonzatlanabb;
ne érdemeink szerint mérjetek,
szükségletünk szerint, s szükségletünk
határtalan a szeretetből:
ha túl nem csordul, szomjan is veszünk,
hát ne sajnáljátok tőlünk a jót,
különben úgyis halál hál velünk,
s bízzátok rank a hálát: lesz talán
– de majd utóbb válik ki – kettő-három
közülünk, aki mindannyiotoknak
ércbe vési a lét törvényeit,
s nem hagyja a kölcsönt megfizetetlen:
úszhattok vérünkön vet szeretetben.

1982

Körülvettek

Mert bajok vettek engem körül…
és a szívem is elhagyott engem.”
(40. zsoltár, Dávidé)

Hogy körülvesznek engem a bajok,
azt megszoktam már suhanckorom óta:
átéltem ínséget és háborút,
sőt még a dicsőséget is kibírtam
gőg nélkül, és a kudarcokat is
alázkodás nélkül; boldogtalan
ha voltam, mástól el nem irigyeltem
az örömöt, pedig hát körülvettek,
sőt belülről is rágtak a bajok,
de azt, hogy a szívem is elhagyott
(mint égő csűrben gyermekét az apja,
mint fuldoklót az ott veszteglő csónak),
azt az embertelen gyalázatot
soha nem hittem volna, hogy megérem,
s megértem mégis: jégtömbbé fagyok
lombos fák közt, delelő nap alatt,
mert a szívem elárult, elhagyott
és vele tünt képzelet és remény,
ez a zsoltár is azért didereg:
jövendölik lanton az idegek,
hogy körülvesznek megint a bajok,
s nem lesz bennem magamért szánalom,
csak néma lánggal égő fájdalom,
mert irgalmatlanul magam vagyok
és a szívem is végleg elhagyott.

1981

Február

Hálisten, hétköznap van,
a fák még kopárak, az ég kék,
szellő kél, tavasz felől fúj,
bár ez nem tavasz, csak télvég.
Nyolc éve Varaderoban
huszonhat fokos volt a tenger,
a kubaiak fáztak benne,
minket megölelt kegyelemmel.
Nekünk az lobogó nyár volt,
a nők barnára pirulva;
de meglengett már fölöttem
a rettenet hideg ujja.
Azóta ver bár anyám csak
hét szűk esztendőt jósolt;
annyi jár annak, ki élve
már édeni étkeket kóstolt.
Hét szűk évek letelvék,
nézek a gazdátlan égre;
ki garázdálkodhatik ott fent,
meddig sújt még s mivégre?
Azóta is szöknék minden
ünnep elől iszonyodva;
tengeri örvény az ünnep,
eltemet fekete sodra.
Fut a hét a metró-megállón
iramló léghuzatban,
ünnepen kétszeresen versz
(magány-csuhámba takartan,
hogy vesszeid nyoma ne lássék);
sorsom, te akart-akaratlan,
mára még haladékot adtál,
hálisten, hétköznap van.

1982

Kitavaszodsz

Kitavaszodsz te még, meglehet utoljára,
de hó és szenny alól kitavaszodsz te még:
szemed könnyet nem ejt, orrodból száll a pára;
alszik még reggeled,hiába költenéd.

Tőled függetlenül virrad föl tavaszod majd,
olí észrevétlenül, hogy rád se hederit,
s viszonzod közönyét, nézed a nyírt, ahogy hajt,
mégis újjászületsz hajnaltól reggelig.

Jóhírt s örömöt is hozott bár néha sorsod,
soruk végleg betelt, már kár értül borongnod,
ingyen senki se tart teli tálat eléd:

csak magad boldogulsz, arcod tisztán mutatva
égnek, földnek, amint hűbb táj felé haladsz, ha
lélekkel győzöd és kitavaszodsz te még.

1981

Példa

Illyés Gyulának

Te, ki munkáddal oktatsz
lekűzdeni mulandóságainkat
testben, lélekben is –
áldott útravalót adsz,
hogy kibírható, ha te is kibírtad,
példád fentebbre visz,

önmagunk fölé emel: nép, közösség,
nemzet – egy-egy-magunknak
a méltó gyógyerő,
hogy idegek indái összekössék
széttartó tudatunkat,
hogy a vér és velő

– amíg a sors minket is élni enged –
célt szolgáljon, rajtunk túlmutatót,
miként szolgált neked,
árjain a gyönyörnek s gyötrelemnek,
s jussoljunk, mint te, köz-osztotta jót:
igaz ítéletet.

1982

Csak ez a forduló

Csak még ez a forduló lesz a nehéz,
a férfikorból át az öregkorba,
míg megszokom, hogy nem hívnak a társak,
ha vállvetve kell nekifeszülni a dolognak,
míg megszokom, hogy nem néznek vissza a nők,
ha utánuk csodálkozom az utcán,
míg megszokom, hogy azért nem néznek vissza,
mert radarjaik jelzik, fogytán bennem az áram,
míg megszokom, ha nem is nagyon bánom,
hogí végleg kiszuperálnak katonasorból,
míg megszokom a reggeli ébredések
fanyar tudatát, fut – nélkülem – tovább az élet,
míg megszokom, hogy én csak a partján állok,
nézek egy lassu uszályt, rongyos zászlóm leng rajta,
míg megszokom, hogy már csak az unokámnak
küldök papír-repülőket a jövőbe,
míg megszokom, hogy magam a jelennel,
nappalaimmal torkig is jóllakom,
míg megszokom, hogy bőjtölnöm kell utána
a mélyre ásott, üreges éjszakában,
míg megszokom, hogy nem nimfák, najádok,
de kocsonyás hüllők fetrengnek álmaimban,
míg megszokom, hogy megszokható mindez,
s beletörődve lehet csak ellenállni:
még ez a forduló lesz a nehéz.

Aztán már csak az utolsó.

1982

Vízöntő

Vízöntőm, megint kiürült a korsód,
sohasem tart el egy évig a készlet,
mindig újra kezdhetem az egészet,
mindig az elsőt, mindig az utolsót.

Míg vizedből tellett, a préda jó volt,
még ha kezem se tártam ki az égnek,
hullott az áldás – naponként az ének
engem vidított, s neked áldva hódolt.

Most itt állok a nyárban fogvacogva
s cserepes szájjal, nincs mi szomjam oltsa,
szomjam az édes, józan révületre;

és ádáz kétségek között szorongok:
míg csillagok között teszed a dolgod,
poklomban engem végleg ittfeledsz-e?

1982

Kései rekviem

Csak a befejezetlen dolgok
tudnak igazán fájni”
(Darvas József

Befejezetlen az élet,
nem visszavonhatatlan,
mindig befejezetlen,
mindig vége szakad csak.

S egy befejezett fejen
a végleges fehér haj,
a hajnalig virrasztón
és éjfélig is ébren
világló szűkre zárt szem?

Hitted, ez az öröklét,
az öröklét a földön,
túl tusákon, bukáson,
köznapi dicsőségen,
de híven a húségben,
most már mindenre készen
értünk, értetek, értem;
hitted, most teljesül be
az, ami még ígéret,
most borulnak virágba
az eszmék, szenvedélyek. –

Aztán ott feküdt szürkén,
higgadtan és halottan.
Csak befejezetlensége
volt visszavonhatatlan.

1982

Hogy viszi…

Hogy viszi a költőket ez a nyár!
Viszi korai, váratlan halálba.
Magam is úgy járok, félholtra válva,
mintha rég megjelöltek volna már.

Egy kövér döglégy homlokomra száll,
elhessenteném, de úgyis hiába.
Gyanú lebben az enyészet szagára,
de gyanutlanul engem nem talál.

Tudom, már régen elhagyna a lelkem,
hetven kiló csont s hús lépdel helyettem
tanácstalanul, nem tudjam hova;

csak azt sejti, hogy számba vétetett rég,
s hajdani létezése léha emlék:
kimúlt vágyak megerjedt mámora.

1982

Örökké kellett volna élned

Jékely Zoltán emlékére

Ahogy te a nőket szeretted –
örökké kellett volna élned;
nem csak a szépet, a legszebbet,
a szende kedvest is igézted,

a szürkét is, másoknak szürkét,
te szakértőként felfedezted –
hová lesznek eztán a büszkék,
a félszegek s legfélszegebbek!

Látlak: fölkisér két sudár lány
valami mennyei magasba.
Így maradunk nélküled árván,
emlékeink között kutatva.

Tudom, te sem dőzsölsz, csak éppen
leheveredsz a kerevetre,
és másvilági nők fehérben
körötted jönnek-mennek egyre…

1982

Eltévedt lövedék

Dobozy Imre halálára

Voltál valódi harcban
végleg sebezhetetlen,
ha valódi golyók fütyültek,
nem rebbent a szemed sem.

De aztán, békeidőben
más fegyverek ropogtak,
vér láthatón nem ömlött,
a lélek fuldokolt csak.

És jobbára a tiéid –
tulajdon szervezeted
lövöldözött vaktában,
szívtájon ütve sebet.

Négyszer is összerogytál,
de nem volt halni miért,
négyszer is lábra kaptál,
éppen a tiéidért.

Végre, hogy nyugton lehettél,
s lett időd élni elég,
értelmetlen teritett le
egy eltévedt lövedék.

1982

Nemzedék

Fogyó napjaim morzsolgatom.
Kinézek: korán esteledik.
Köd szivárog a domboldalon:
a rögök az ég tejét fejik.
Mellettem vedlő öreg kutyám,
megsimítom fekete fejét.
Vágyódsz-e még jobb napok után,
nagy csontok után vágyódsz-e még?
Nekem jóból, rosszból – egyre megy –
elég volt már: rosszat nemz a jó,
rég tudom, míg szódával elegy
szelíd borom kortyolom, fakó
kedvem meg se csiklandozva, csak
elmerülve emlékek között:
hullámokon bukdos egy alak –
régen odaátra költözött.
S vele mind – majd mind – a nemzedék
színe-java, hírmondó vagyok,
s vagyunk még páran, szeme-re-ép,
félfülü, roncs, gyász-fiatalok.
Félszívűek is vajon? – Talán.
Velem minden, ez is megesett.
De ha szükségetek volna rám,
szóljatok, félszívvel is megyek. –
Nem halljátok (nem figyeltetek?)
a mindent beszövő köd miatt?
Talány: míly verembe vessetek –
nem voltunk mi apák, se fiak…

1982

Száztíz

Száztizes vérnyomással – élek? –
vánszorgok ötvenhárom évesen.
„Alacsony vérnyomás a hosszú élet,
valamint az állandó rossz közérzet
titka” – mondta volt A. B. kedvesen.

Megnyugtatott? Nem. A hátralevőből
a negyedét, felét, mit tudom én,
kilenc tizedét adnám, nem először
kínálom – kinek? –, a hátralevőből
habár csak egy nap lenne még enyém!

Enyém! És nem e lankadt búskomorság
prédája, mely felfalja lelkemet.
Faljak én komoly csülköt, léha tortát,
nézzek ledér lánynak hajladozó fát,
egyszer legyen még kedvem förgeteg.

Aztán – nem bánom, csak ne ide vissza,
ebbe a lápba! – jöjjön, ami jön;
élő szivem rémület nem szorítja:
– magán-sorsom ha egyszemélyre szítja –,
emésszen el megváltó tűzözön.

1982

Rapszódikus alkonyat

Tárja már szárnyait az alkonyat.
Itt lent a völgyben fakulnak az árnyak.
Pirosló ködökben fürdik a nap.
A régi hegytetőre föl se látunk.
Mi lesz, ha itt megsűrül a homály,
ha egymást is tapogatva keressük?

Tegnap megint temettünk.
Engedelmesen
süppedt földburokba a test,
mit mégsem elég jól szerettünk,
elnéztük, hogy szenved helyettünk
nyolc évig a reménytelenben;
nem tettük, hogy megkönnyebbedjen. –
Nem tehettük? Vigasztalón száll,
vagy gúnyos-könnyesen a zsoltár:
„Az Úr az én pásztorom;
nem szűkölködöm.”
Épp csak a vállunkról
rebbent el az öröm,
mint súlytalan madár, de végképp.
És szűkölködünk és szűkölködöm. –

Zárja már szárnyait az alkonyat.
Azt zengjük, azt a zsoltárt,
hogy: mint a víz, úgy kiöntettem,
hogy: széthullottak csontjaim,
és erőm, mint cserép, kiszáradt,
és ebek vettek körül engem,
és nyelvem ínyemhez tapadt,
s halál porába fektetsz engem,
és közel már a nyomorúság,
s vérszomjas ellenségeim
feltátották rám szájukat,
akár az ordító oroszlán,
és tulkok sokasága ront rám,
és belső részeim között
szívem megolvadt, mint viasz…

Mert ki tette ezt vélem, Ugyanaz,
ki füves legelőkön
nyugtatott el engem –
s jólétben ringatott
és kegyelemben?
S mi szél fújta el Őt?

Nagy útra készülők,
nem kellene még húznunk az időt,
s megtudnunk, milyen fény világlott
reánk, magunkkal vetve számot
itt a ködben leszálló nap alatt,
ebben a völgyben, hol a csúcs se látszik –
mielőtt ránk borul az alkonyat?

1982

Jázon

„Az érett férfi ballépése bűntett,
az ifjúé csak elhibázott lépés.”
(Grillparzer: Médea)

Végére értem hát e forditásnak,
már álmomban is jambusban beszélek;
s mint Médea – ki panyókára vetve
izzó aranygyapjút visel a vállán –,
otthagyom én is Jázont sebesülten
az út porában; kár érte? – ki tudja! –
a dicsőség egykor fejébe szállt, és
már nem igazsága, de szerepe
(nem a drámabeli), pályafutása
igazgatta csak lépteit; hiába
nyugtatgatta Kreon, lesz még bocsánat,
hisz oly fiatal volt a vad kaland
idején; bocsánat helyett a bosszú
érte utol, a kegyetlen ítélet;
újra kezdeni késő egymagában
egész világ ellen, folytatni mit
folytathatna? az Argonauta-út
dicsőséges társai rég letűntek
a föld alá; se asszony, se gyerek
nem ösztönzi, se cél, siker, sem eszme;
mit is tudnék én kezdeni vele,
ha tovább írnám? – nem írom tovább,
szemére terítem az út porát.

1982

Hamlet atyjának szelleme (közbe)szól

Aggódom én ezért a fiúért
még ideátról is, nem mintha nem
lenne becsületes, nem tartaná szavát,
de alkalmasint azok a színészek
zavarták meg vagy Wittenberga volt
ártalmára; túlságosan konok,
s elhivatás és józan ész között
nem leli az egyensúlyt; szó se róla,
értem akar bosszút állni, de éppen
nem valami célszerűen, csupán
szellem-szavamra hallgatva, pedig
értelmesebb, mint én valaha voltam,
meg műveltebb is; az a bizonyos
guvernamentális gondolkodás
hiányzik csak belőle, mit pedig
még a szántóvető is eltanul
a természettől: akkor kezd aratni,
ha már aranylik a kalász, kivárja,
míg a tehén vajúdik, majd csak aztán
segíti a borjú világrajöttét;
de ez, szegény, csak sürgeti a sorsot,
a jót, a rosszat, kiimádkozná még
a derült égből a villámcsapást is;
attól tartok, államférfi sosem lesz
belőle, alkudni is képtelen,
pedig a bölcs alku, ha vissza nem von
semmit a lényegből, erkölcsösebb
az átalkodott meg nem alkuvásnál;
s mert a nőkkel se tud mit kezdeni,
imádja csak vagy gyalázza szerelmét
(igen, én mondom ezt, ki végülis
egy asszony áldozata lettem, én,
aki azonban addig s éppazért…
de hagyjuk ezt), bizony, nem ért a nőkhöz,
ezért is tartok tőle, ha egy ország
lesz a kezére bízva, mire megy
vele; s barátságban is szertelen;
ez a Horatio tetszik nekem,
hasznára is lehetne – kamarásként
mondjuk, de ő minden meghitt titokba
beavatja – aggaszt ez a fiú;
bár vívni tud, s bátor, tagadhatatlan,
párbajokban folyvást alul marad,
törött kardját eldobja – s szembenéz
ellenével, ki nem mindig lovag;
alighanem kár volt kísértenem
Helsingörben azon az éjszakán
őrségváltás előtt; kritikus óra
ez annak, akiben beteg a lélek,
ha ugyan lelke beteg igazán,
vagy ezt is csupán ellenségei
terjesztik róla; én ehhez nem értek,
beteg, nem beteg, önmagába fordult,
tükör a tükörképébe; sovány
az arca, de teli gyomra kidülled,
zugivó talán, vedeli a bort
kamrájában, mikor senki se látja;
ostobaság, megálljunk: Dánia
legfegyelmezettebb királyfia
az én fiam sajnos aggódom érte,
mert jót csinál bár, de nem jól csinálja,
s hallom, a szomszédságban készülődnek,
nem támadni, de rendet tenni jönnek,
ha jönnek; úgy lehet, csak szóbeszéd,
de meg kell vallanom, bármíly keserves:
aligha látja kárát majd a nép,
Hamlet helyébe Fortinbras ha lép. –

1982

Túlélők

Úgy elvadult a kert,
hullajtja magvait a vad-murok;
a nyár-közép betelt
tűzpiros pompájára gondolok.

Fonnyadt lombok alatt
két összetolt karszékem kisgyerek
elégedett közönyben szendereg,
hanyatlik már a nap.

Lelkem is szunnyadoz,
elnyújtózik lomb-lepte fekhelyén
benne a jó s a rossz,
idegen tőle bánat és remény.

Majd a kert s a gyerek,
a rádga rózsa az ablak alatt
s egy elejtett – fölemelt mozdulat
túléli lelkemet.

1981

Ígéret

Fontosabb kívül az élet,
mint belül a kinok, a poklok;
nézd, napról napra növekszik,
az a kis ember-igéret,
aki majd az időben
megtoldja létezésed;
fején friss haj pelyhedzik,
már nem csak sír, ha éhes,
nem csak alszik, ha álmos,
de mongolosra metszett
szemével s teli szájjal
– benne két kicsi rizs-szem –
rád nevet, ismerős vagy
neki e furcsa világban,
mely minden ébredéssel
megváltozik körülötte
és egyre érdekesebb lesz;
jó lenne hát, ha mégis
még élni tudnál, érte,
apját s őt is kikisérnéd
az ezredvég peremére,
ahonnan már lelátni
a jövendő időkre,
és úgy eresztenéd el
a kezét, hogy akármi
jöjjön, felvértezetten
induljon majd elébe,
az igéretből ember
cseperedvén, a próbát
megállja, sohase félje.

1981

Világ világossága


1 Dávid dala

Ő két nyárra néz vissza, én
csak ötvenhárom télre,
benne fölrepes a remény,
hanyatlom én a mélybe.

Valamit majd továbbvisz ő;
remélem, nem a gének
determinációja szó
hálót a szökevénynek.

Inkább: tömény akarata
ellenáll, s nekiront, csak
parittyáját pörgetve a
determinációnak,

és ledől az örökletes
rettenet Góliátja
(hívtam én is vége-se-lesz,
mindhalálig-tusára);

s ha győzött, sokasítja majd
nemzetségét e tájon,
s zengi, mit én kezdtem, a dalt:
világ – világosságom.


2 Televény

Világ, körömbe tévedt
lelkek világossága,
tarts meg: ameddig élek,
ne legyek végleg árva.

Apám, anyám a földben;
népem, hozzád vezérel
nagy víz- és tűz-özönben
a remény és a kétely.

Ablakomat kinyitva
a sötétbe kinézek:
palástját rám boritja
egy bársony-kék igézet.

Elherdáltam nyaram már;
barátkoznom miképp kell
– őszéből kihasadt táj –
zord gazdámmal, a téllel?

Koravén sűrüségem,
túlmohó ifjuságom! –
mi lettem: csepp az égen,
vagy gubanc a világon?

Lehetnék még – ha lennék! –
ó, évszakok viszálya! –
honos, nem méla vendég,
zuhanhatnék e tájra,

mintha áldott esővíz,
vagy napfényként pezsegve,
míg rostjaiban őriz
fakérgek bölcs szerelme;

lehetnék még, ha lennék…
Helyem a televényben:
táplálnom elevenjét –
se dicsőség, se szégyen.

1982

Utódok

Már a hirmondók kelnek végső útra
a nemzedékből, amely minket nemzett,
megszült és fölnevelt.
Teljesen árván maradunk
e nem anya-szülte világban.

S milyen gyorsan ment végbe mindez!

Tegnapelőtt még ifjúkorunk napja
lángolt egyszerre az égben és a vérben;
hogy siettettük az elérhetetlent,
s hogy fölfaltuk, mire elérhető lett;
úgy tetszett, örök aranykorban élünk
s a föld nekünk terem tömény gyönyört:
fürtöket, kebleket s eszméltető igét.

Tegnapra már, mire a nap lement,
fordult sorunk, lettünk a férfikor
félhold-sarlója, pengénk fellegek közt
suhant, de éles volt és tündökölt;
bár nem érleltünk már semmit a földön,
tudtuk, fölnézni jó ránk s ezzel beértük.

Ma az öregség földnyelv-peremén
– kihalt mólón, szemközt az antracit víz –
állunk, se nap, se hold nem jár az égen,
Venus felhők közé bújt, Mars gyanúsan
pislog; csak egy halvány, névtelen csillag
hívogat minket – semmi közünk hozzá;

kráteres kőzetei között úgysem
lelünk rá a vágyteli nap hevére,
sem a hold-penge-csillogásra;
ez a szikár csillag lesz, ami ránk vár,
teremni képtelen korunk sivataga,
hol nem buggyan föl már se vér, se víz,
ahonnan keblek s fürtök száműzettek…

S végképp nem lesznek apáink, anyáink,
akiknek eldadogjuk bánatunkat,
csupán ivadékaink lesznek,
kik igényt tartanak érdemeinkre
és számonkérik mulasztásainkat,
s nem értik, mért járunk kedvünk szegetten
azon az ősz-borostás csillagon,
s nem értik, miért rójuk föl őseinknek,
hogy vénen is csak utódok maradtunk.

1981

Hullámverés

Augusztusi reggel

Voltál boldog majdnem-nyomorúságban,
voltál jólétben is boldogtalan.
És valóban föl-le hordott a hullám,
ahogy jósoltad Tíz év távolából.
Most, harminc év távolából se mondhatsz
mást: bárcsak az az augusztusi reggel
még visszatérne szép, indokolatlan
örömével, hatalmas jelenével,
melyben másik két partja az időnek
föloldódik, s marad a gondtalan perc
megmagyarázhatatlan mámora,
s az a tudat, hogy előhívni ezt a
percet magadból mindig kész leszel,
amíg cask élsz, bárhogy fordul a sorsod.

Hát élsz-e még egyáltalán, ha most már
fohászkodnod kell e készségedért,
melyről azt hitted, mindörökre szervült
benned s csak a bőröddel hántható le?
Vagy ez csak félig-élet, koravénség
pitvara, hová hivatlan beléptél,
s jövendőd garasait kuporgatva
nem veszed észre a jelenvalót?
Vagy valami egyetemes jövő
képzete késztet: nézz előre és ne
láss semmi biztatót – árván szorongj csak?
Vagy éppen ellenkezőleg, lomha önzés
bénít; mert a magad örömét másban
kéne meglelned – tudtad ezt te mindig –,
s most nem leled?! Harminc év távolából
rátalálni egyetlen jelenedre –
nincs más esélyed, hogy legyen jövőd is.
Igaz ugyan, hogy akkor minek is már.

1982

Féléber délutáni álmok

Ezek a féléber délutáni álmok
ott a halál-határon imbolygó ágy felett,
nem rajzolták ki tüzes képedet;
valami fájt csak és valami csak sugárzott.
Nem, nem hittem, hogy egyszer arra rezzenek,
hogy eleven valóban állsz előttem,
félhomály szennyéből kivetkőzötten,
és te szólsz hozzám – nem a képzelet.

*

Mindig ez a féléber délutáni álom
lebbentette meg arcod, hiába nem akartam,
hiába űztelek volna – izzadt párnám haraptam,
négy héten át ez a délutáni álom
forgatta nyárson testemet az ágyon.

*

Ez a délutáni félálom, félaléltság
egy hónapja már, mióta az alvás
kegyelméért verekszem,
úgy szokott végetérni, hogy kiúszom
a teljes öntudatba, szinte észrevétlen,
nyitott szemem előtt csak verítékes párnám,
vagy a kietlen ,mennyezet,
és számban az a tömény keserűség:
hogy minden változatlan, nincs remény,
gyöngéd kezem végképp eleresztettem,
hagytam, hogy szemed elússzon a tavasz
émelygő felhői közt – ki tudja, merre, merre;
s most úgy ocsúdok, hogy itt állsz előttem,
testté lett édes, eleven valóság,
kit visszahódítottam álmaimtól…

1979

Két tavaszi négysoros

Zöld fűben feketerigó.
Vidáman lépdel, vége már a télnek.
Bennem épphogy olvadóban a hó,
és földalatti tőzeg-tüzek égnek.

*

Az álmatlanság hetei után
éjszakám már átnyúlik nappalomba,
és szétburjánzik, mint fagyöngy a fán,
és elsatnyul az éltető fa lombja.

1979

A kivezettetés

Nem vagy te lángpallosu angyal
A magam teremtette
A magam pusztította
édenből úgy kisérsz ki
Kézenfogva
Mintha odaát is velem maradnál

Sötét ez a kivezető sikátor
Mondom s te rám hagyod – Bizony sötét
Te se látsz az orrodig se mintha
Eloltották volna a napot fölöttünk

Kopár minden – s te rám hagyod – Kopár
Fakó fekete sziklák meredeznek
Körülöttünk a fű is elepedt
Térdig hamuban járunk

Jó vagy hozzám mint haldokló
Gyermekéhez az anyja
Az én szememmel látsz
Az én fülemmel hallasz
Kezem el nem ereszted

Majd csak akkor ereszted el tudom
Ha meglátom hogy nincs valós különbség
A kinti és a benti táj között
A kinti annyival szebb
Amennyivel mulandóbb

S arculatán még a
Sebhely is beforrad
A nélküled-lét halvány sebhelye
Hogy egyszerűbb legyen
Túlélnem a túlélhetetlent

1979

Könyörtelen

Ezek idegen arcvonások,
idegenek, idegenek.
Álcázott kettős árulásod
tükre szemed.

Szemed, az áthatolhatatlan
víztiszta kék, víztiszta kék.
Vívódom: fürdenem e habban
lehet-e még?!

Kétségből kétségbeesésbe
hányszor sodor, hányszor sodor?
Még hányszor lesz veled a béke
ára pokol!

Míg lázadnék csak, de a tested
megveszteget, megveszteget,
addig én hordom a keresztet –
te mímeled.

Míg lázadásom mímelésed
áltatja még, áltatja még,
kiszorul belőlem a lélek,
ha vallanék.

Pedig azt kellene kivallnom
könyörtelen, könyörtelen,
hogy végre benned is dagadjon
vad gyötrelem:

– Végleges vesztedet kivánom
– döngi szivem, döngi szivem –,
tünj el, te zöld, lidérces álom
a semmiben.

1979

Egy tükör emlékezete

Ha csak mint halvány pára
élne még a tükörben
az a kép! A tükör ott állt
a kis szoba szögletében,
ferdén a pamlagra nézett.
A pamlagon a férfi
hanyatt fekve, félig aléltan
csak a végső pillanatban
látta meg a gyönyört, mit
addig érzett csupán,
látta meg onnan a testet,
mely fölé kulcsolódott,
s látta lét szétvetett comb
fölött a kettéosztott
félgömböt rózsafehéren
a nőiség lágy, göndör,
nyirkos pihéivel,
mintha nyársra feszülten,
meg-megrángva, betelten.
És nézte volna tovább, de
a lány feje rábukott, és
haja az arcát belepte;
s szinte kihűlt a lánytest,
elnyúlt és meg se moccant.

És eltünt a tükörből
a kép, mint könnyü pára.
Félálma emlékezik csak
üdvözült pillanatára.

1982

Idegen


1

Idegen városokról álmodom,
s egy asszonyról, akit sohase láttam;
előbb meztelenül, aztán kabátban
villog előttem utcasorokon;

én őt keresem, ő engem keres,
sehogyse tudunk egymásra találni,
valami átok, rossz varázs, akármi
teszi, hogy mindkettőnk így tévedez;

pedig tudom, az este még a testünk
összekulcsolódott, aztán hevertünk
bénán – de már sehol se láttalak,

amikor újra rám virradt a nap;
titkos arcod előlem végleg eltünt:
vadászod voltam, s lettem én a vad.


2

Mert kevés volt az ölelés, az esti,
belefájdulok, úgy kivánkozom
arra, hogy még egyszer, tízszer… vajon
túlélem-e? Nem baj, veled ezernyi

halált túlélek én! Hotelszobákban
vagy metrólépcsőkön bújkálsz talán,
repkény lettél egy vén vár oldalán,
vagy mélyék vizekben úszol ruhátlan,

s hajnali fény játszik pihéiden,
combod kitárul s újra összezárul,
akkor is, igen, így tettél, igen;

a sebzett vad megroggyan és aláhull:
én a nyers, irgalmatlan ébredésbe,
vígaszod nélkül – és te, és te, és te?!

Finn sirályok

Itt június elején a sirályok
úgy búcsuztatják el az estét,
hogy két vagy három óra
múlva köszöntik a reggelt,
cikázva a tengeröböl
felől a fák fölött, át
az össze-vissza kanyargó
föld-nyelveken; hogy elég
nekik két-három óra
nyugvás? hát az embereknek?
Talán nem napszakok, de
évszakok szerint pihennek,
télen (tartós a sötétség)
talán tíz óra hosszat?

Nem tudom, de velük együtt
ébredek, négy-öt óra
alvás után, s már látom,
reggel hatóra tájt egy
kislány – formás a combja –,
kétoldalt fölhasított
parányi nadrágocskát
visel, már 10 fok meleg (?) van,
s kényelmesen, tünődve
sétáltatja barna kutyáját…

Igen, a lányok – a rejtély,
mitől ilyen tündöklők,
mitől formál az ajkuk,
lenszőke hajuk és minden:
a bőrük, a keblük, csípőjük,
minden valami nyílt és
varázslatos mosolyt, hogy
szinte megtántorodsz tőle?

S hogy szülnek azután ők,
ezek a gyönyörűségek
olyan petyhüdt, fakó
férfiakat olykor, akikkel
a minap együtt ültél
egy asztalnál, s addig nem
keltek föl, amíg végképp
nem tudtak fölkelni többé?!

De mitől íly gazdag az ország?
(Pedig itt is volt szegénység
a harmincas évek táján,
sőt, valódi nyomor is volt.)
Jól dolgoznak – ha épp nem
isznak? – az lehetetlen!
Másnapos, vérbe lábadt
szemekkel dolgozni, s jól is,
nem, félig leszállt cukorszint
mellett, didergő kezekkel
dolgozni – s jól?! No és az
úgynevezett szellemi tőke,
mely negyven év után úgy
befagyhat, mint az öböl télen?!

Hát hogy van ez? Tampere mellett
egy hajdani lapszerkesztő,
ki visszavonult s most itt él
egy régi (avult) iskolából
átalakított faházban,
almalét, tejet, lazacot meg
céklát, gyöngyhagymát tesz ki
az asztalra eléd, és
a végén épp egy pohárnyi
sörrel kínál. Igen, ő, és
csak egyszál maga (persze
kombájnnal és traktorral)
műveli hetven hektár
földjét – ebből talán a
fele erdő, de az se adja
ingyen a kincseit (még a
felesége sem segithet:
ő képeket fest – s főz, mos,
takarít a tágas házban);

s elmondja a hajdani híres
szerkesztő (hivatalosan már
foglalkozása: földmíves);
tavaly épp whisky-árpát
termelt exportra, elég jól
fizetett: ötven mázsát
hektáronként; nem hiszem el, még
nálunk lent délen is rekord ez
árpából! – Igen ám, csakhogy,
bár rövid a nyár, a nap süt
a nyár első felében
jóformán éjjel-nappal,
s az árpának az éji
napsütés tesz igazán jót…

Némán figyelem a férfit,
velem egyidős lehet éppen,
s tíz éve szőtt tervemre
gondolok, arra, hogy egyszer,
ha megérem, majd Sz.-re
szökök vissza, csak írni
meg kertészkedni – épp most
jöhetne az ideje el… Hát
ma reggel ötkor is arra
gondolok, amire tegnap
gondoltam, hogy mégis Sz.-re…
Miközben kint a sirályok
(imént vitték el az estét)
már rég meghozták a reggelt,
s nem víjjognak, mint nálunk:
csacsognak, szinte csicseregnek.

Helsinki, 1981

Bőjti vacsora Hamburgban

Virágvasárnap előtti péntek este.
Több, mint egy hete itt lakom, s ma először
néztem meg a Szent Mihály-templomot belülről:
micsoda evangélikus katedrális;
itthon abszolút kisebbségi egyházam
barokk lélek-palotája!
Közelében kicsiny katolikus kápolna,
Kl. Michel-nek – Kismiskának? – becézik;
de mellette már végképp nem kismiska
a Katolikus Akadémia,
hol koszton s kvártélyon vagyok
ebben a Hanza-városban szabadon,
s hol jó szokás szerint este fél hatkor
már vacsorára terítenek.
Bőjtös nap a péntek:
az asztalon halak, töltött tojások
és a tenger gyümölcsei: rákok,
füstölt ángolnák, krövettek, saláták –
soha ne bőjtöljek ínségesebben!
Az asztal körül magyar írók,
ujságírók, zenészek, filmesek,
s a kultúra szelid szolgáló lányai,
kik megkisérelnek eladni minket
könyvben, lemezen, albumokban.
Névről jóformán mind ismerjük egymást,
de úgy látszik, Hamburgba kellett jönnünk,
hogy személyesen is… és egy asztalnál…
Erről folyik a szó, egyre önmarcangolóbban,
de G. G. – monogram-társam –, a direktor,
házigazdánk beáll a pult mögé,
és méri szép komótosan a sört
füles üveg-korsókba, nyugodtan
kivárja, míg a hab megülepszik,
s azt mondja magyarul: „nem baj”! –
nyilván sejti, hogy épp dúljuk magunkat;
tud a nembajon kívül is még
legalább húsz szót magyarul,
s valahogy őszintén szeret minket –
ki tudja, miért?!
Aztán odajárulunk a pulthoz,
mindenkinek már kezében a korsó,
a gazda köszöntőt mond, egyszerűen, derűsen,
voltaképp búcsúzkodunk; én Zs-nek odasúgom:
– Ugye már végérvényes ez a barátság? – Hát persze!
(Valószinüleg Pesten nem látjuk egymást többé.)
Pedig tenni lehetne talán valamit,
hogy ne ilyen árván, egymástól elvadultan…
Hogy ne kelljen külföldre menni egymást
magunknak fölfedezni a véletlen
együttlakás jóvoltából… a szellem
különféle fonalait összeszőve talán
itthon is lenne esélyünk megteríteni
az asztalt egy közös bőjti vacsotáta. –

Ahogy az a hátom – alighanem – matróz
lent a csatorna-parton, abroszuk a gyér gyep,
együtt falatozik s beszélget, derékig meztelenre
vetkőzve a minket még didergető
pénteki koratavaszban.

1982

Grác, 1982

„A stájer város felüzenget hozzám”
(Ady Endre)

Ilyen volt ez a stájer város akkor is,
amikor Hozzád felüzengetett?
Etettek mókusokat akkor is
lent a ligetben jó, gyöngéd kezek?
Vagy akkor már vad előszele fújt
a háborúnak (fúj ugyan ma is,
s előszelekből föllebben a múlt
minden réme, mely a tébolyba visz;
de talán mégse, mégse…), s elvadult
ember embertől és állattól is?

Lásd, most a mókus lesi a lehullt
morzsát, s ha nem hull, elémtartja kis
mellső mancsait összetéve szépen;
ösztöne jelzi, úgyse bántanám. –

Vajon az állat bizalmát eképpen
eltanulhatnánk-e mi is talán?!

1982

Aeneas útnak indul

Aeneas útnak indul, hogy új hazát keressen,
mögötte béna apja (béna a villámütéstől,
mert állitólag kifecsegte szerelmét az istennővel),
mögötte holt felesége, árnyát sem ölelheti meg már;

Aeneas útnak indul, unszolja a trójai szórvány,
az a szedett-vedett nép, mely az ostromot túlélte;
fönt az Ida hegységben ácsolnak erős hajókat,
s tél múltán meiramodnak vérmosta tengereken;

Aeneas útnak indul, nincs vesztenivalója,
trákok földjén barangol, gennyel gyantás a tölgyág,
baljós jel, megriadt népét már alig tartja össze,
menni kell innen, menni, tudja a muszáj-vezér is;

Aeneas útnak indul, most már nem tudja, merre,
a sejtett földre talán, talán Itáliába,
hol majd hazára találnak ezek a hányt-vetettek,
hol új törzsnek nevezik majd ezt a kotorék-népet;

Aeneas útnak indul, kiköt egy fehér szigeten,
hirtelen rásüt a béke, birkák bégetnek közelében;
Itália – rikoltja a nép –, és nyomban szerteszéled,
ő magára maradva mormolja: ímhol az otthon.

És nem kél útra többé – gyerekeket csinál csak
az új asszonynak, akit alig vett észre eddig,
s a madárjós szaván türelemmel eltünődik:
– Császárok lesznek utódaid majd! – rábólint: úgy legyen.

1982

A gladiátor búcsúja

Az volt a legrosszabb, az a pár hónap,
mikor már tudtam, bár senki se mondta;
de míg lábszíjamat az öltözőben
föltekertem és körbe pillantottam,
mindenki félrenézett; igyekeztem
belebotlani a centurióba,
de folyvást elkerült, elébe álltam,
szinte átlépett rajtam, mintha hívnák
s nagyon sietne; mondom, tudtam én már
akkor majdnem biztosan, csakhogy éppen
ez a majdnem, ez nem hagyott nyugodni,
hiszen beavatott voltam már évek óta,
ismertem a szokást: majd az előző
este közlik… s szinte megkönnyebbültem,
ama Caesar ünnepnapja előtti
estén, mikor megmondták; s másnap ott,
az amphiteatrum sárga homokján
megadón dőltem hátra (bár a cifra
sisaktaréjost még lebírtam volna,
de tudtam a rendet, Caesar napja volt),
s vártam a döfést, csakhát a nagyúr
hüvelykujjával fölfelé bökött
– egykor kedves gladiátora voltam –,
így az életem megmaradt; hiába,
mint lenyúzott bőrt hurcolom magammal;
azok a hónapok vért és velőt
kiszívtak belőle,, a kegyelemnk
nincs mi örüljön bennem, szembenézni
magammal nem tudok, mással se vágyom,
bensőmben egy elkárhozott halott hál;
én voltam csak, de többé nem vagyok már.

1982

A harmadik király

– Igen, láttam őt, jászolban feküdt,
marhák lehelték rá a meleget;
kicsiny volt, mint más csecsemő, s nagyon
fehér, sápadt, nem szopott eleget.
Igen, egy csillag szépen ragyogott,
de olyan csillag volt, akár a többi;
ott volt az anyja és a pásztorok,
alig volt módom illendőn köszönni.
Hogy szűztől született-e, nem tudom,
de azt beszélik; letettem elébe
a szagos gyantát – elszenderedett,
olyan mélyen, hogy azt se tudtam, él-e.
Majd fölriadt, tüsszentett egy picinyt,
tán a mirrhától – demást is beszéltek:
ha király lesz földek s vizek felett,
nem felejt el minket se, feketéket.

1982

A legutolsó

Ez már a legutolsó útszakasz,
rég levették válláról a keresztet,
de már öntestét sem bírja cipelni;
lát még körben derengő arcokat,
de valójában magára maradt,
nem menti ki magából senki, semmi;
érzi és féli (arcán nem pereg
könny, csak verejték), nem a rettenet,
most a közöny jön, majd szemközt köpik,
s le se törli, fölhasgatják a testét,
és nem is nagyon érdekli, mi lesz még;
és őt, aki fölötte őrködik
(ha őrködik!), hiába kérleli,
hogy múljék el tőle ama pohár,
mert inkább testben is meghalna már,
önmagában Őt sehol sem leli;
még emlékekre sem lel, pásztorokra
a gyerekkorból, s édes asszonyokra
férfikorából, a dermedt jelen,
az üres pillanat a végtelenbe
hosszabbodik meg, mintha képtelen
időtlenség örökös foglya lenne
ki halni nem tud s élni nem akar,
miközben megvastagszik s –emelődik
(és ott tornyosul időtlen időkig)
közte s a többiek között a fal.

1982

Az alkimista monológja

Alkimista voltam és áldozópap
a bíboros udvarában.
Huszonöt évig szolgáltam becsülettel.

Közben főalkimista lettem,
s ciklámen színű cingulust is
öveztek derekamra,
ott járhattam a legfőbb papok mögött
sátoros ünnepeken.

S most azzal állnak elém: terhedre van
ez a nyűgös szolgálat, kibocsátunk
a szent kötelékből, úgy tetszik az Úrnak
– hidd el, ez megbecsülés ám! –,
hogy csak alkímiádnak szenteld életed.

Alázattal bólintok,
s itt maradok cellámban egyedül,
kenyerem, borom megadatik,
de egy lélek rám nem nyitja az ajtót,
s engem se hívnak már az ünnepi menetbe.

Honnan vették, hogy ez kell az alkímiához?
Nézek magam elé meredten,
s lassacskán megutálom
füstölgő lombiklaimat.

Soha nem fogok aranyat csinálni.

1982

Példázat a tálentumokról

– Apokrif hitvita –

Térítő :           Te pásztor vagy s kételkedsz
a lelkek pásztorának
szavában, mely törvényt tett:
„Mert mindenkinek, akinek van,
adatik és megszaporíttatik;
akinek pedig nincsen, attól
az is elvétetik, amije van” – szólj!

Pásztor:        Nem kételkedem én, csak
úgy vélem, nem emberséges
sem a példázat, sem a törvény.
Miért a kufárkodás és
a földi ügyeskedés kap
jutalmat az égtől is még?

Térítő :           Ne csak ezüstből, aranyból
vert tálentumokra gondolj,
a lélek ércpénzeiről se
feledkezz meg: ajándék
mind, mert velünk született,
s megszaporítani nem csak
önös érdek – szent kötelesség.

Pásztor:        S akivel nem született más,
csak a készség, hogy higgyen –
majd azt is elveszíti,
ha számadásra az Úr jön?
Mert hitet hittel tetézni,
avagy megkétszerezni
mégiscsak lehetetlen!

Térítő:            Tetteted a lelki szegényt itt,
csűrve-csavarva a szót, hogy
hittudorok se különben!
Felelj: megfogadod-e vagy sem
a hirdettem példabeszédet!
Hiszed-e, hogy maga Jézus
mondotta először a népnek?

Pásztor:          Hiszem, de annál rosszabb
a Megváltóba vetett szebb
hitemnek, mert az igazság
mond ellent néki, egyetlen
tálentumom is elveszítem.

Térítő:            Tehát igazságtalanság
a Szentírásba foglalt
példabeszéd?!

Pásztor:                                  Te mondád.

Térítő:            S a tálentumot szaporítók?

Pásztor:          Mondtam: kufárok, üzérek.

Térítő:            S a pásztorok, akiknél
tavasszal sok kicsi bárány
kél lábra?

Pásztor:                      Sok el is hullik.
Ki megél, óvja az isten.

Térítő:            Úgy hát, megátalkodtál,
vagy épp meghasonlottál
legbensőbb önmagadban!

Pásztor:          Nem én, uram, csak őrzöm
egy tálentumnyi hitem
– mely ugye elvétetik majd,
hát annál jobban őrzöm –,
a nagy elszámoláskor!

Térítő:            Haszontalan szolga vagy te,
s a külső sötétslgre
vettetsz, hol lészen sírás
és fogak csikorgatása.

Pászttor:         De ott lesznek velem majd
mind a hozzám hasonlók,
és kivilágosodik
az a külső sötétség
patyolat-tiszta kezünktől.

1982

Paulus levele rabságából

– Hitem, te adj erőt rút
rabságom elviselnem,
irgalmatlan magányban,
árván, enyéim ellen.

Római vagyok – mondtam
(s valóban az, ha szolga
is, ha alattvaló is),
korbács alá hajolva –,

s nem sújtott le a korbács
(bizony, bevallom félek
a megaláztatástól,
nem bírja már a lélek

a test gyötrelmeit sem),
megállt a kéz fölöttem;
mint damaszkuszi útam
lángja a déli csömdben,

mint az a napnál fénylőbb
tűz, melytől megvakultam,
s hevertem társaimmal
bénán, a porba hulltan,

és szólottál Te hozzám:
Saul, mért űzöl engem?
E megaláztatást Te
adtad, hogy elviseljem,

s tetted, hogy újra lássak
és hirdessem igédet;
szóltam azóta számos
kedved-szerint-beszédet,

de a korbácsolókhoz
szólani nem tudok már,
hozzám ha senki sem nyúl,
úgy is minden tagom fáj;

Te küldtél messzi földre;
népemből ha kiválok,
megnyílnak tán igédtől
a bezárult pogányok,

kik elhiszik, hogy testben
is föltámad az ember,
kereszten függve bár, és
átverve vasszögekkel,

vagy ha kerékbe törték,
tagjai egybeállnak,
s ama napon a földből
fölszáll csontváz-madárhad

tollakkal ékesedve,
s megrágott zerge-csontok
hagyják el élve újra
a holt-oroszlán-torkot;

vagy csak a lelkes állat
támad föl? – hol leled meg
egyforma hűlt porok közt
elkeverten a testet?

Mindegy. Testemmel én, ha
nem vernek, elvesződöm.
Smeghálok lent a földben,
vagy állok fent a földön.

Mindegy. Te prédikálni
küldtél, nem üdvözülni;
hidd el, nem is kivánok
közibük elvegyülni,

akiket kérlelek, de
Te küldtél, s szentkötelmem
állom. Csak addig tartsd meg,
amíg élek, a lelkem.

1982

Télelőn

Vöröslik már a vadszőlőlevél
az öreg ház falán;
közel a tél, ez a dúló, bakszagú tél –
még túlélem talán.
Túléli biztosan – bárha belerecseg
friss beton-szerkezete –,
túléli az ország, téphetik nyers szelek,
nem dől meg épülete,
nem az a bensőnkben, lelkünkben emelt
valószínűtlen erősség,
mely századokon át mindig életre kelt,
sose hitte el, hogy legyőzték;
ha mongol nyíl vagy török kopja verte
által a testeket,
vagy lánctalpak dörögtek utcaszerte,
s megperzselt ló-tetemek
adattak étkül; már lpült az ország
új váza, az államiság
cölöpjei vagy traverzei rótták
a földbe a hieroglifát,
mit megfejteni nem mi magunk fogunk csak,
de lényege mégse talány:
amőbaként is, ha szétdarabolnak,
élünk, új nép e hazán.
Keserű testvérharcok után is
kiléptek a vakvezetők,
s majd látók mentek a léptük nyomán is,
rendet alapozni merők.
Nem önmagukért csak, és nem mások ellen,
de míg ez a bolygó forog,
szélcsönd homályán és förgetegekben
fennmaradunk, magyarok.

1982

Tékozol a Föld

Tékozolja a Föld eleven gyümölcseit;
tulajdon teremtményeiket a tengerek kivetik:
posványos parti vizekben bálnák haldokolnak
öngyilkos révületben megadják magukat a sorsnak;
Brazília őserdei még oxigént lélegzenek ki,
de fenik a fákra a fűrészt – meddig fognak pihegni,
szállván a gépek gázörvénye alatt
s lombok párás sörénye fölött a szabad madarak?
Hová költöznek el a szorgos szervezők, a méhek,
ha a mezőről nem virágport hordanak már, de mérget?
s a szedetlen cseresznyefára, gyümölccsel megrakottan,
miféle meddőség oktalan bosszúja lobban?
Miközben izzó sivatagban bicegnek csont-bőr kecskék,
s nyalják a fonnyadt cserjék fáradt, keserű nedvét,
miközben az oroszlán elől nem fut már el a gazella,
és egykedvűen lebeg a légben a holt kolibri tolla,
s bivaly-tetemek hevernek útszélen Indiában,
bordáikról a büdös húst varjak falják vidáman; –
ó, igen, a bordák, – s ők, a rémálom-gyerekek,
a csontjaikba takaródzók, csak a hasuk kerek,
csak a szemük hatalmas, csak a csöndjük üvölt.
hogy milyen irgalmatlan, hogy tékozol a Föld!

Hogy tékozol a Föld? Anyánk tékozol-e vajon,
ha munkálni rendel minket a felszántott ugaron?
Ha tűri, hogy a majom-faj egyetlen beszédes ága
a teremtés része legyen, mást is hozzon világra,
mint amit ő maga: kereket, vitorlát, gépet,
az anyag részeivel közösülve megsejtse az Egészet
forrongó galaktikákban s belül forgó magokban,
mikben a végletes kicsinység akkor lesz nagy, ha robban
a megtervezett rend – igen, e rendbe beleszólni,
ez a teremtő részesedés, ez a valódi
emberi küldetés, tagadni lehet, de cáfolni nem:
világit akkor is a Nap, ha behúnyom a szemem;
egy társam – valamilyen rakétán – más bolygóra jutott
úgy is, ha én itt a Földön végleg a porba rogyok!
És mégis tékozol a Föld? Kormányzásra rendelt
fajtája önmagának nem adna mégse kegyelmet?
Tűri, hogy társai: négylábuak, halak, madarak, fák
szenvedjék meg, hogy elkezdődött ez az űri vigasság;
tűri, sőt teszi, hogy saját korcs gyerekei, beteg öregei
sóvár sóhaja számm???: annak a jó, ki lelkét kileheli?!

Csak tévedez, aki szétnéz, s a költő egyre kérdez:

széttört, ami egész volt, megérjük-e, hogy újra egész lesz?
És érdemes-e ugyan egyáltalán megérni,
nem lenne jobb a bálnákkal apályos öblökbe térni?
Nem lenne jobb a mezőkről méhekkel szedni a mérget,
és bárgyún elalélva szemlélni a messzeséget,
mely már nem nekünk tárul ki, minekünk már soha,
s épp ebben a sohában forr föl enyésztő mámora?!

Helyettetek nem tudok választ, a magamét tudom csak:
míg testem élni enged, nem adom meg magam a sorsnak,
kétélű, kétes esélyek prédája nem leszek:
lengjék be könnyű gépek a tündöklő eget,
és lakjanak a Földön népek és erdők, és algák
a tengerekben a bálnákkal együtt, s kertekben fiatal fák
virítsanak friss energia-források közelében,
mikben oly tiszta erő bugyog, mint patakok vizében,
s persze, ha mindez így lehetetlen (s az összhangot nem érhetem meg),
hát szolgálatába szegődöm ennek a Lehetetlennek,
és folyvást mondom – bolygóközi álma bár mind betelik:
ne tékozolja a Föld eleven gyümölcseit!

1982