Bizalom

S ha százszor is becsapnak és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha épp az árul el, kit életemmel
fedeztem én, s ha tulajdon fiam
tagad meg, és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim, s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítnek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hízlalja a hála
híveimben, s ha rágalom kerít be, –
akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet. –

De csöndes szóval, eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;

ki-be jár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!

Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva ma betérhet újból;
kikétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak, nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl, csak szerelmünk örök.

S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.

AZ ERDŐ

Az ács a fiához

– Te ítélni fogsz majd! – Én csak a munkám
végzem, a sorsom törvénye szerint:
hántom a fát, fejemre por kering,
nem glória; s ősz gondok hava hull rám.

Hogy ölben vihettelek ki a vészből, –
nekem volt jó, föl nem hánytorgatom.
Kűzdök, s híreid békén hallgatom,
óvnálak bár a kínzó küldetéstől…

Te és anyád – ti majd fénylőn megálltok
az időben; engem fakó halál fog
föloldani a nyers föld sóiban:

de addig üzenem – ha tán felednéd –,
hogy e földön is van apád neked még,
s hogy te vagy az én egyetlen fiam.

Téli estén

Boldog, kit téli estén gyermeke vár haza,
boldog, kit nem aláz meg a részeg éjszaka;
boldog, ki fény-virágok vad ábrái között
szelid ösvényt talál a gyanús kátyuk fölött;
és boldog, kit az álmok lidérce elhagyott,
s ki ábrándok hinárján füst-könnyen andalog;
s boldog, kiből az érzés, akár a könny pereg, –
s boldog, kit jégbe-fagyva látnak az emberek;
boldog, ki önfeledten egy mámorért lobog,
s boldog, kit önfeyelme szilárdan összefog;
de boldogabb, ki hűvös bölcsessége hajóján
mély közönybe evez be az irgalmatlan órán;
ám a legboldogabb az, ki önmagát feledve,
s milliókba vegyülve, befut a végtelenbe,
hol a testvériség nagy kohói dohognak,
s szívéről az örök fagy zuzmarája leolvad.

Délelőtt

Holt ezüst-kígyó szőke konty alatt.
Világoszöld papírmasé-falak.
Fakón verdeső idegen beszéd:
vak denevér, bőr-szárny lengette gép.

Arcokra szárad a híg unalom:
pala-mezőkre gyöngyház csiga-nyom.
Döngve kereng a film – sikolt a fény,
s kihúny; darázs-szem dülled hűlt helyén.

Mint kés a lusta testben, őrjitő
lágy füstben áll remegve az idő.
És a gyanútlan délelőtt nehéz
kínhalált hal. Bár játék az egész.

Lublin, 1964

Irgalmas őszben

Lázálmaimból ébredek.
Józan szemekkel nézlek újra,
s keserű szám már megtanulja
valódi édességedet:

hogy reményem ha elpereg,
mint lomb az ágról, – kivirulva
tavaszt ragyogsz te, és azúrba
öltözteted a holt eget.

Így nézlek ez irgalmas őszben,
kallódnék tőled-elveszőben,
de ölbe kapsz és elfogad

tested-lelked megint: egyetlen
tüzem te vagy, hogy elviseljem
fűtetlen boldogságomat.

Dal – régimódi

Őszibarack – rózsasziromban.
Leszöktél ágadról titokban.
Itt tündökölsz most léha gyászban,
halálos elragadtatásban.

Itt tündökölsz – elmondhatatlan!
Símogatlak, míg sugaram van.
Voltam napod – pompád beérett:
amíg ragyogsz, én addig éljek.

Várok

Várok. Hogy megjössz, nem remélem.
De várok, mást nem tehetek.
Ereidben kering a vérem.
Halántékodban lüktetek.

Kettévágott az árulásod.
Nem vagyok test már, csak törött
cserép – vak indát, nem virágot
nevelek lágy húdod fölött.

Kész volnék bármely gyors halálra,
de el nem veszthetem magam.
Ha késve jössz, rám vesd le gyáva
bűneid, te boldogtalan.

Lenge hitben

Fujj szél, ziláld szét sűrű bánatom!
Csuszamlós úton jöttem, lenge hitben
mártóztam, élet, lucskos mélyeidben,
s a szétszakító kétség súlya nyom.

Hogy meg ne haljak, vértem ennyi csak:
csapdát vetek a kétségbeesésnek.
Vad vétkeim helytállásra ítéltek;
fakó fejemen viharvert sisak.

Nincs oltalmam többé a szerelemben,
művem leroskaszt: végy karodra engem,
szikár sejteket építő öröklét;

vagy inkább, végy karodra, ó, türelmes
halandóság, hisz sírba is te engedsz,
te megbocsátó emberi közösség.

Töredékek a szerelemről

Ki megvígasztaltad a testem,
áldott legyen a te neved.
Hazug voltál, hiú, hitetlen?
Vakmerőbb, mint a képzelet!

Hová hullsz? Én meszes közönybe.
Nincs áhitat már nélküled.
Csak nemléted fekete szörnye,
és kábulat és szédület.

És csönd. Irgalmatlan magányom
többé már meg nem osztja más.
Vár végső szégyenem: halálom.
S nincs nélküled feltámadás.

*

Lehet, csak a hibátlan testedet
szerettem, s föltárult, elengedett
szépséged gyújtottam ki a szilaj
szenvedély képzelt lángcsóváival?
Lehet, hűséged, vadságod csupa
varázsolt rongy volt, festett glória:
én rádbűvöltem rajongón – te csak
eltűrted jámbor hóbortjaimat?
Lehet, hogy így volt. Akkor is neked
köszönök mindent – s elvégeztetett.
Fönntart még a tőled vett lendület.
Már semmi sem leszek tenélküled.

*

Immár aligha változom meg:
minden vonásom végleges.
Mi eddig eszmém s mámorom lett,
eztán sorsom törvénye lesz.

*

Aláaknázott terepen
lépkedek feszes nyugalomban.
Dühöm csak jelentéktelen
legyek dünnyögésére robban:
a folytonos életveszély
morajától szemem se rebben;
minden reményem benned él,
halálomnál véglegesebben.

*

Mire megszüljük egymásnak magunkat,
kihordunk annyi kínt, kívül-belül,
hogy elszakadni egyikünk se tudhat
többé a másiktól: feltétlenül
valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. –
S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom,
fele bánatod én veszem magamra,
és bűneid felét is vállalom.

*

Mióta szeretlek, eszméletem
minden percében rád emlékezem,
álmomban is te őrzöl meg talán,
rólad tudósít munka és magány,
veled lep meg hajnalom, alkonyom,
s hozzád megyek, ha tőled távozom.

*

Nincs kitt más lehetőség:
lélek-fogytig a hűség
szálai két szeretetnek
végképp összeszövettek…

*

És Penelopém vár odahaza,
szövi a remény álom-szőnyegét.
Nincs termő nyara, kacér tavasza,
néki ez a telt öröklét elég,

hogy el ne múljék tőle a varázs,
mit érkezésem, a bizonytalan
sajdít belé, s a halk vígasztalás,
hogy csak őérte őrzöm meg magam.

Betegen

Körödben éltem, s volt erőm a harcra.
Tebenned éltem. Most magam vagyok.
Ketrecbe zárt emberségem kudarca.
Nézz be hozzám: még nem vagyok halott.

Hozzád szerettem volna szökni mindig,
akkor is, mikor nem ismertelek.
Most kínjaim e börtönt szétfeszítik –
szabad lehetnék, s nincs nyugtom veled;

veled, – se mással; nincs nyugtom sehogyse.
Rám adnák már a tettre képtelen
pangás fekete csuklyáját, – te oldd le
szememről ezt az éjfélt, Reggelem!

Hadd keressük meg együtt azt a tájat,
hol a csillagok melleid alatt
zsibongnak, s ha jó szél fuvalma támad,
tenyeredből röppen égre a nap.

Idegosztály

Ez a tisztítóhely; kik itt belépnek,
csöndes letörtek, enyhe mániásak,
álmatlanok s élet-gyötört szegények, –

nem jegyesei még a tűzhalálnak,
a végső, megválthatatlan pokolnak, –
az itt lakók bambán merengve járnak;

kívülük lengnek, nem bennük zsibongnak
a rögeszmék, a kényszerképzetek még,
kivallhatják hát bátran, hogy bomolnak…

Bomolnak? – Bomlunk. Nyűtt a szerkezet rég,
mely összekapcsolt minket a világgal.
Sokáig csikorgott – most kiszerelték

altatókkal s közöny-terápiával.
Fehér ajtók, zöld falak közt bolyongunk,
ha szűnik a mérgek hatása, – háttal

az örömnek, a gondnak, összetódult
minden ügyünknek; szemközt s kietlen
bamba csenddel, s megadóan vigyorgunk,

mert a gyógyulás itt sarjad e csendben,
az átkelést megkönnyítő tudatban:
hogy „semmiért sem nekem kell felelnem”, –

ledér növény ez, folyondár, szokatlan
virágot hajt, az önzés szűz virágát,
bölcs orvosok vigyázzák, míg kipattan

és együtt-ható vegyszerek vigyázzák;
aztán a sárga szirom-test kitárja
prémes ölét, porzói mint a dárdák

rezegnek; s elveszünk bódulatába:
már nincs te, ő – már én s tán mi vagyunk csak;
ez gyógyulásunk irgalmatlan ára,

hogy erőnket, mely épphogy önmagunknak
elég ma, a magunk tiszteletére
hízlaljuk, – s csak hűs mosolyunk hajolhat

a kinti lét bajára, örömére…

*

Ti épek, minket még nem a vad álom
hollója visz – csak fölöttünk kering.
Értünk, kik itt ingunk e vak határon,

kívüllevők, fogjatok össze mind.
Még végleg visszatérhetünk maholnap,
és mindent újrakezdhetünk megint:

előcsarnoka ez csak a pokolnak.

Az erdő

Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam”
(Dante)

1

Szép volt az erdő – messziről! Ragályos
indulatok sötét sűrűje lett
mire bejártam. Széthulltak a város

fény-koszorúi a hátam megett:
most mély homályból bukkannak ki nyersen
az érdes ábrák, orgyilkos neszek

s véresre sebzik társtalan türelmem. –
Ó, szerelem, hová lett hős napod!
Fegyvertelen vársz, éji rengetegben,

mohó bírák – sakálok, farkasok –
kegyelmes támadására, s leroskad
zaklatott szívedben az elhagyott

remény. Ha kűzdesz is, már azt tudod csak,
hogy lágy álmod őréül nem maradt más
vérted, csak a hideg harag, a korhadt

bűntudat és meztelen gyanakvás.


2

Fele-útig hűségem elkisért.
Szőre borzadt, szűkölve járt előttem.
De nem felelhettem már semmiért

a rámszakadt gyalázatos gyönyörben.
Hittem pedig, hogy el nem hagyhatom
a kezemre bízott gyöngét, hisz ő sem

talált utat magában. – Hallgatom
hogy száll fölém most sírása suhogva.
Mert mégis elhagytam, s bevallanom

nem szégyen, csak csalódás, hogy a lomha
kívánság és a céda büszkeség
zavart ebbe az átkozott vadonba.

Ó, átkozott erdő! Gyökérzetét
a hamisság esője mind kiásta,
lombját a gyávaság lerágta rég,

s immár kitetszik férges pusztulása.


3

Ölemben hoztam emberségemet,
mintha pettyes őzet, elhagyhatatlant.
Elhagytam őt is, nélküle megyek

sorsom elé; emléke félve lappang
fakó szivemben. – Áltattam magam,
hogy megél a szelíd, – s hördülve csattant

gyöngéd-eres nyakán a nyugtalan
tigris-szenvedély irgalmatlan éhe.
Magam mentségére már nincs szavam,

s hiába esküdöznék: – bárcsak élne! –,
az öncsalás most végképp elpereg
fogaim közül. Célzok a veszélyre,

s keserves bár, tagadnom nem lehet,
hogy míg az éj tart s hosszába-keresztbe
át nem rágom ezt a rengeteget,

nem adhatok oltalmat senkinek se,


4

Hol az ösvény? Én azt nem tudhatom.
De tudom, hogy eddig – eltévedőben –
csak úgy leltem az út s az oltalom

enyhületére, ha egyszerre többen
kerestük, úgy, ha társakra találtam.
Most a holt fák csontváz-kara zörög fenn

fejem fölött a szikkadt éjszakában.
Pedig tenném a dolgom: bármiképp
kivergődnék a fényre, s újra bátran

vállalnék mindent, mi e földi nép
ügyével összefűz, s tisztára mos,
hogy a tulajdon sorsom semmiség

legyen megint, míg az éles, okos
cselekvés, mint a kés, fölhasogat jól;
és megörökít és megsokszoroz,

s végre kihánt elárult önmagamból.


5

Te kisértőm, én kétes csillagom,
csak úgy ragyogj, ha látod az utat, ha
valóság is vagy, nem csak irgalom,

ha rábízhatom hajszál-sugaradra
minden ügyem s magam, ha kivezet
jeled a sűrűből s nem égi csapda

e messzi vénuszi remény. – Neked
kell tudnod: társam vagy-e, vagy csak éppen
egy halk szeszély a zűrzavar felett,

kacér játék a mozdulatlan égen!
Ha az vagy, – inkább hagyj el: jeltelen
járjak inkább a bontatlan sötétben,

hogy ázott fejem, ha kiemelem
a sűrűből, akár semmit se lássak,
s csak igazságom virrasszon velem

úttalan útján a föltámadásnak.

Az éjszaka

Nem hallotta az ajtó-nyikkanást.
Zseblámpa-fény lökte az ébredésbe.
Télikabátban ült az idegen
az ágya szélén. Bámult a veszélybe.

Nem félt. Várta a kést vagy a golyót,
fölkészült már a szennyes pillanatra.
De az idegen nem szúrt, csak beszélt,
hurokra font szavakkal fojtogatta.

Ő nézte a derengő ablakot,
szeméről fölszakadt a pára-fátyol.
Egy cigarettát kért, lassan felült,
és rágyújtott. Aztán meghalt magától.

De süllyedőben viszontlátta még
az árulót, talpig hazug-fehérben,
ki eztán, míg él, féltében vacog,
s hiába fél, nem öli meg  szégyen.

Hát, ennyi volt…

Hát ennyi volt a büszkeséged:
ritka portéka vagy, elit
zugáru, nem jutsz csak kevésnek,
s ki megízlelt, el nem telik

veled, mert nem adod egészen
se testedet, se lelkedet.
Ma sem tudom, miféle pénznem
s milyen tétel ihletne meg

úgy, hogy kitárnád önfeledten,
ne csak átengednéd magad. –
Végleg fogva maradsz e versben,
körém meg te vontál falat;

mert életem kínáltam érted
(szerény ár, nem kamatozik)
s gyalázatod rajtam a bélyeg,
viselhetem halálomig:

Hogy a teremtés így becsaphat –
ennyi báj, s ilyen förtelem!
S még holtan is téged siratlak,
én iszonyú egyetlenem.

Kérges leszek

Kérges leszek, akár a vén fa.
Villog halálos sebhelyem.
Szívem nem lesz már könnyű préda;
az árulót fölismerem:

hamvas az arca, keze gyöngéd,
a szája esküvel igéz.
Mi ez: meghitt földi öröklét?
Förtelmes játék az egész.

Játszom én is. Ő cselt lopott rám, –
én csontig levetkőztetem.
Győzhetett volna hősi próbán.
Most hulla lesz csak, zöld tetem.

Lágy melle elfolyik a földbe,
hasán rovarok párzanak,
kéz nélkül kapargál a körme,
magában ég el, mint a nap.

Levetve bőrét, mocskos ingét,
széthull, mint nyúzott állatok.
Fölhurkolom nyúlós gerincét
a szélbe. Hogy: vigyázzatok!

Gázel

A Goethe-parkban

Gesztenyefák gyertyadíszben.
Lágy tavaszból száll a pára.
Friss percek hamvát terítem
lassú évek bánatára.

Tündöklőn ülők magamban,
ölelkezve gyönge széllel,
töltekezem cél-tudatlan
illatokkal, nap-hevével.

Rigófütty pihéje repked
arcomon, bőröm se rebben.
Kisértetem nem keres meg.
Elfeledjem? Elfeledtem.

Jártam itt mély őszi ködben,
nyers esőben, híg latyakban;
fecske villog most fölöttem,
béke bennem s kint tavasz van.

Vajha, míg várok s vesződöm,
minden vágyam így betelne,
s így omolnék szét a földön,
mint e lágy tavasz szerelme.

Töredékek a szomorúságról

Egyszer elér a bánat,
és többé nem hagy el;
hajóid gőzben állnak,
örvény tajtéka ver,

hajóid gőzben állnak,
de nem lesz indulás.
Egyszer elér a bánat
s rádfagy az árulás:

Csak vesztegelsz sötétben,
nem oldoz föl a nap.
S csillag-bólyáid ében
tengerben ringanak.

*

Régi józanságomat kérlelem:
csak elkerülne már a szerelem!
Csak elkerülne – s emléktelenül
nézném, a mult a mélybe hogy merül;

nézném, hogy tűnik el egy régi kép,
s nem szemét látnám, csak az ég szinét,
nem őt, csak egy füstbe-fúlt alakot…
Már nem is látom. De magam vagyok.
Tudtam mindig: gyilkol a gyávaság,
de hogy én is áldozatául essem,
nem hittem volna. Átúsztam kietlen
szerelmek hínáros gyalázatát
s feltétel nélkül kiadtam magam
a késnek, mit tisztának véltem egykor…
Most lassú vérem a földre pereg, hol
saját szennyemben fekszem oktalan.

*

Néhány bolygó benépesülne még
indulatomtól – ha gonoszt tehetne. –
S csak virrasztom kudarcom tetemét,
bebalzsmozva gyötrelmes hitembe.

*

Mert többé nem kezdhetem ujra,
folytatom sorsom, ha lehet.
Szállok napfény-moslékba fulva
sötétlő álmaim felett.

*

Magamhoz egyre szigorúbb leszek
e túlontúl engesztelő világban.
Reggel fanyar önváddal ébredek,
éjjel fulladozom kétrét halálban.

Már arcomon kijátssza ráncait
részeg zenész-ujjal a véglegesség.
Csak a szívem kétsége józanit:
leszek-e még az, aki még lehetnék?!

Ismerkedő

Ismerkedem a világgal megint,
hisz ábráit s nyelvét is elfeledtem,
míg a kétség feketét s rózsaszínt
váltó prizmáit hordtam a szememben.

*

Kifagyott belőlem az égi kék,
a fű zöldje méreg-sötétre fonnyadt;
vörösnek csak az ontott vér szinét
láttam, s fehéren dőltek rám a holtak.

*

Gépi zsivaj volt a patak szava,
a galamb-búgás fuldokló panasz-dal;
néma hold vinnyogott rám éjszaka,
s fúvatlan széltől reszketett a nappal.

*

Most egy juharfa beszélget velem,
azt mondja: jól figyelj és ne lepődj meg,
ha ágaimból szárny nő hirtelen,
s napszálltakor elhagyom ezt a földet.

*

Mert itt a csoda. ni, szamóca-szem
ég a fű közt; íly nyárban – hihetetlen!
Lehajlok érte: hopp! – S képzeletem
tüzes csillaga serceg a kezemben.

*

Hátára fordult a szarvasbogár.
Ha megfogom – megfog; de nem ereszt el,
ha én el őt. Egy bot kell, s lábraáll,
s elmegy, mint a rögeszmékkel a reggel.

*

A muskátli éjszaka nem aludt,
reggele sincs hát, mely ébredni lássa,
mégis mindjárt fölveri a falut
virradati láz-piros harsogása.

*

Fenyőfa néz be a fürdőszoba
ablakán. Fürdöm levendula-szappan
habjában, míg kibuknak a lila
szirmok a fán s a fenyőtűk a habban.

*

Játszom a géppel. Indítom – megáll.
Eltűnődtem, s lám, ő is másra gondol.
– Fáj valamid? – kérdem. Csak erre vár:
hozzáérek s már nyájasan dorombol.

*

A lemezen Vivaldi-muzsika.
Mi ez: szélvész, szán-sikkanás a hóban,
siratódal? – Nem, emberibb csoda:
önmagát játssza a hegdü-szólam.

*

Fiam arcán kacér-fanyar mosoly;
száján ring, majd szemöldökére röppen.
Hol láttam ezt már? – Benne bujdokol
harminchat évem – hízelgő tükörben.

*

Az autó előtt fáradt idegen.
Tétován int, gyanítva, hogy hiába.
Úgyis megállok. S magammal viszem
sosem látott egyetlen otthonába.

*

Hiszem, rámismer még ez eleven
világ, és végleg megszáll  szivemben.
És holtomban is folytatja velem,
mit százszor abbahagytam s újrakezdtem.

Ablaktörlő

Szemközt csapzott fák, eső-mosta aszfalt
és zápor-függöny, sűrű, téphetetlen.

Tócsákat fröccsent szét a négy kerék.
S a szeplős ablakon kocogva jár
az ablaktörlő, föl-le, föl-le, föl-le.
S megint szeplőt köp az ég az üvegre,
s törli a két csáp, törli s újrakezdi
a sziszifuszi munkát; végzi, kezdi,
s kezdi, végzi. – Amíg értelme van,
látszatja nincs, s ha majd látszatja lesz,
értelme vész: – kifogy a víz az égből…

A lélekben is így jár a felejtés,
míg az emlékek zápora szakad,
föl-le, föl-le, sosincs tiszta kilátás,
csak pergő cseppek s hasztalan vesződség,
míg egyszer minden elcsitul magától,
s lesz feledés, mert nem lesz mit feledni…

De addig járnak a fekete csápok,
törlik, törlik az eltörölhetetlent;
s emlék, felejtés egymást nemzi és
emészti folyvást. S nincs is más reménység,
csak az, hogy újra fölsüt a gyerekkor
könnyű derűjeés a múltakat
szétfújja, mint az ég sátorhegyében
kinyíló kék örvény a fellegek
tépett hadát; és tiszta lesz az út majd,
messzi látni előre, fény patakzik
az ablakon be, s tiszta arcokon szép
csöndes mosoly ring, s tisztán cseng a szó.
És a két-végtelen idő megint
a jelenben lesz örökkévaló.

ANYAFÖLD

Kilépni önmagunkból

„Nincs alku – én hadd legyek boldog!”
(József Attila)

1

Pláton receptje szerint:
előbb egy test szerelme, utóbb
minden testek szerelme következik;
aztán a szép testtől az ékes
jellemig ível az út,
s attól is feljebb tör, tovább, míg
eljut a bölcsességig, a szép tudományig,
majd végül a tündöklő tudást is túlhaladva
a magábanvaló szépséget megragadja.

Hol volt, hol nem volt,
s ugyan mit ért az a bölcsesség, az a szépség?

Megóvhatott-e bár egy férget is a földön?
Leomlott-e szerelmétől a börtön?
S ha sem a szépség, sem a tiszta tudomány,
minket a puszta részvét megváltott-e talán?
Vagy a vak félelem, mely már csak lenni únszol,
segített-e kilépni önmagunkból,
míg magányunk prédája, a védtelen ösztön,
belénk fülledt, hogy a lélek reszkessen és üvöltsön?!

2

Más törvény kell! A görög bölcs hágcsója meredek,
magas és méltóságos nagy semmibe vezet,
mely mint fekete füst-gomoly lázálmainkban hömpölyög
az érthetetlen ég alatt, a védhetetlen föld fölött.

Kilépni önmagunkból, több lenni, mint egyetlen
gyertyaláng-lázadás a halál éje ellen;
kilépni önmagunkból, nem csak vígaszt keresve,
de egyensúlyt, amelyből fölnő a lét szerelme;
kilépni önmagunkból – ez a nagy vetkezés,
amit áhít a testünk, s amit óhajt az ész.

3

Boldog az, kit szerelme egy másik élettel oly forrón összezárt,
hogy bőrén érzi a párja gyönyörét, nyomorát;
boldogabb, kit a munka mindent feledtető
árama emel fel; néki fogad szót az idő.
De a legboldogabb az, ki megízlelte, mit ér
a léleknek, ha fölkél másokért, kik kenyér,
jog vagy jó értelem híján tengődnek itt,
s vérével elkeverve szívük reményeit,
és minden forradalmak közös honába lépve,
mint áram a fémbe, hatol be minden földi népbe.
Kilépve önmagából ő a legboldogabb:
magányt többé nem ismer, félelme ellohad…

Magányt többé nem ismer?
Szíve félve sosem ver?
Szenvedélyben sem ég?

Csak az kell, ki teljes ember!
Legboldogabbnak is, példának is csak az kell,
ki a csúcsokra kűzdve s tépelődőn halad fel!
Szerelem? Munka? Vagy: összefűző közösség?
Nincs alku! Mind a három! Tágas földi öröklét
épül, s nem mint  Bábel tornya vagy Pláton elve,
nem lépcsőzetesen: a mindenség szerelme
tetőzi egy szintbe; lakói, naponta rakjuk újból
hármas oszlopsorokkal, kilépve önmagunkból
egymásba olvadón és örök reményt ragyogva.

Segíts, irgalmas élet, hadd váltsuk már valóra.

Anyaföld

1

Gaia, anyám, ráncos feketém, virágok boldogsága
szellők szülője, folyamok terelője, tények melegágya, te drága,
ragyogj csak méltóságosan a lég üveg-búrája alatt,
benned lelnek menedéket égről-szakadt madarak;
ujjong a fű, ha a mandulafa első szirmát kibontod,
te csipkézed a szegfűt, fészek-rakni te oktatod a galambot;
halak pénzétől villog a tenger, méretlen gazdagságod,
mámorral itatod a szőlőt, álommal a mákot;
a kecske tőgyébe te gyűjtöd húsodból a zsírt, szerelmedből a mézet,
itt tombol sejtjeinkben iszonyú édességed,
te, villámok sebeit viselő, vasakkal hasogatott,
utakkal összefércelt, hadaktól háborgatott,
öledbe vágyik férfi-erőnk, a megtermékenyitő,
a
kőbaltákkal,
faékekkel,
ököllel,
igával,
géppel,
a
forradalommal,
erős türelemmel,
e
minden-evő
mohó szerelemmel
teremtő, láz, a mi munkánk,
meg a sárkány-léptü idő.

2

Anyaföld, asszonyom teste, kitárult egyetlen gyönyörűségem,
tenger-mély termékenység, hínáros utolsó reményem,
te nedvesedő, tapadó, síkos, lobogó vak
mindenség: kebleid lágyan kétfelé szétomolnak,
bimbójukon villog a megmaradás türelmetlen csodája;
tej-nevelő szakadatlan erő, öröklétem, te drága
mutasd fel csavaros köldököd gyermeki ártatlanságát,
érdes combjaid rózsaszinét s langy eszméleted, az árvát,
a szenderedőt és tátogató megsápadt ajkaidat;
szén-feketére égek rámgörnyedt tested alatt;
ájulat ébreszt, ocsudás altat, hús-bilincsed rám-veretik,
boldog megsemmisülésbe forgatsz, te szilaj, te szelid,
míg két szemed öble kiönt, s rám hordja a mámor iszapját
és öntudatom leigázza ez a haldokló-tündér-szabadság,
ez a tört-pillanatnyi remény, mely szobrodba zárja a testem. –
Hogy tudnék elszakadni tőled?! Végleg beléd gyökereztem.

3

Én szállok el tőled az ürbe, édes szeretőm, Anyaföldem,
mint éles ezüst-hal úszom szivárvány-pikkelyű gömbben;
a sötét, időtlen közegben meteoritok követnek,
kilépek a súlytalanságba röptiben-rögzített cseppnek;
kilépek az örökkévalóságba, a kísérleti megsemmisülésbe,
ibolya-köd úszik alattam, ibolya-köd, földem szeme-fénye;
földem szeme-fénye a hálóm, ha lehullok szövedékibe essem,
ha lehullok, a sejt-nevelő könny-sós tekenő tengerszemébe vesszem,
ha lehullok – – –!? De köldökzsinórom a világba vet és nem ereszt el,
a mindenség fiaként születek meg, időm közeleg, szívem sebesen ver. –
A mindenség fia lesz a fiad, portyázva az égi körökben, –
de csak tőled és általad s érted, édes nevelőm, Anyaföldem.

4

És visszatalálok minden örvényen, meteor-záporon át,
hozzád, haza-föld, hozok tenéked fürtös méz-ízü csodát,
hozok neked harmat-italt a szilaj színek förgetegéből,
ostort a szelek tornyából, fehér hold-tükröt az égből,
hozok kezes űr-szörnyeket: mérleget, rákot, vízöntőt,
és bolygók gyűrüs sörényét, s oroszlánt, nap-köszöntőt;
s elmondom: cet-fogu titkok villognak az égi vizeken,
ha most nem férünk össze mi, egy anya sarjai, nem lesz kegyelem;
ha most nem fogunk össze a végtelen s a parányi
galakszis nyers törvényeit megzabolázni,
fölzengenek a föld felett az ítélet harsonái. –
Mert csak tebenned lakhatunk, csak te vagy húmusza a múltnak,
s rügye a jövőnek, Anyaföld, csiráink beléd-szorultak;
ó, légy szilárd kikötőnk, rendet ragyogó, igazság réve, hatalmas,
összeterelő pásztor, enyhet adó szállás, diadalmas
őrtüze fáklya-lelkek megőrző tiszta hitének,
milliárdok lakása, hol fényben fogamzik az élet,
ez az egyetlen emberi lét, mely szép értelem is,
nem csak kannibál sejtek háborusága…
Lőjj föl az égbe, nomád-csillag-terelő Anyaföld,
s végy vissza öledbe, hazámba.

Arckép a jelenről

… És megszépültek hasonlíthatatlan
vonásai a ráncos újszülöttnek:
messze nézett a szem, a kéz erős lett,
s domborult a homlok bátor vonalban.

Aztán a serdülőkor pattanásos
vadságait az értelem legyőzte,
hogy tiszta vágyait a rend betöltse, –
s új próba társult minden új vonáshoz.

S itt áll az ifjú most, – szemlátomást
anyját-apját formázza már: a népet
s kenyéradó eszméjét; életének

józan gazdája lett, ki elnyomást
nem tűr a földön – szabadság szülötte;
s testvéreihez hű marad örökre.

Dél-Viet-Nam

Bambuszerdőkben bújdosó szabadság,
te jössz el álmaimba, s ott vagyok,
hol friss vizedet férfiak fakasztják
a rizses-csuprokban óvnak asszonyok.

Látom, lándzsáid felnyúlnak az égig:
helikopterek, őrült darazsak
ránganak nyárson, – s kúsznak a tiéid
háromezer éves avar alatt

az elkerülhetetlen győzelembe
napalm-bombák és zsoldos ezredek
harsány ricsaja közben, visszaverve
minden ős fortélyt s új förgeteget…

Jöjj álmaimba: határos hazámban
úgy élhetek csak, ha érted is ég
ügyeimben, mint ívfényben az áram,
a földet átfogó testvériség.

Fényes ősz

Lehullt a záporos nyár minden fanyar gyümölcse,
s most lobban föl az ősz: deres prizmákon át
harmatos ég ragyog rám, hogy gyöngéden betöltse
e zord, szeszélyes év késő varázslatát.

Fűbe ájult az alma, de zöld a lomb a fákon,
fölpattant a dióhéj, de eper-inda jár
rögtől-rögig a torzs közt, s rügyet fakaszt sugárzón,
hol bambán körbe-leng a faggyal-verő halál.

És harmadszor virágzik az asszony-húsu rózsa,
tomboló dáliák mámorban ringanak.
S a lágyan érkező est hűs arcomba sodorja
a jövendő tavaszból kihajló ágakat.

Mert ujjászületést igér minden e földön;
mert: égjen az avar, – hamva új fát nevel.
És a hajnalmadár – ha bíbor napja följön –
örökös forradalmak deléről énekel.

Faunok dédunokája

Szökdelsz a hegyoldalban
kunkorodó szőlő-levelek közt;
meztélláb futkozol föl-le, a bőröd
vörösre fagyott a hidegben;
hajad kusza, ritkás pelyva-halom,
arcod csupa ránc, csupa fintor;
s vihogva köszöntöd a látogatókat:
kibeszélnéd végre magányod, –
de ifjú tőkék közt vonul a menet
és senki sem hederít rád.

– Hej, csak a lányok, a zsenge menyecskék
– kiáltod s a nyál lecsordul a szádon –,
kik szilva-szüretkor kijárnak a hegybe
s itt hálnak e vén kalyibában! ...

Ők hiszik is, nem is, és iszonyodva
tekintenek rossz nyoszolyádra,
mert félbe-hasított rönkökből van az ágyad
és rongyhalom rajta a paplan.

Faunok dédunokája, eszelős korhely öregember,
ártatlan hazudós, óvjon meg téged az isten,
a gyermeki édes öröm borostás istene, Bacchus;
kivénhedt bakkecskékkel térj te örök nyugalomra.
Minden mámorok atyja adja, hogy
sorsod meg ne alázzon;
a növényi boldogság utolsó hírnöke vagy te,
ki, akár a gomba, szívod az üdvöt a földből.

Ne gyújtsa rád kalyibád gyilkos nyár-esti villám,
részegen be ne lepjen a téli hótakaró;
éhes farkas ne nyúzza le szikkadt bőröd;
de ha eljön időd, heverj a diófa alá,
szádban szőlő levelével , nyujtózz el a napfény
arany tarlóján, s nézz föl a hallgatag égre,
hol puha bárányokkal ballag a csöndes élet,
s ígéri: homlokodra dér-gyöngy-koszorút köt a hajnal.

Gyönyörűségem s gyötrelmem, Budapest

Kora-reggeli utcák friss zuzmarás varázsa,
asztmás öreg buszok nyers fék-csikordulása,
kibuggyant-pezsgő-színű fürdők nyári szeszélye,
fő-hivatali lépcsők végtelen meredélye;
bundákba varrt gyönyörü nők – kifosztott idegenség –,
füstbe és ködbe burkolt nagy téli naplementék,
pipacs-szirom szoknyákban kibomló könnyü lányok,
ez vagy te, s izzító vonzásod el nem ereszt,
gyönyörűségem s gyötrelmem, Budapest.

Szöknék tőled örökké, – csak innen, innen el!
S ha elhagylak – a mérged, a mézed máris visszaperel.
S mint csöndes szülőfalumba – mert az nekem nem adatott –,
sietek hozzád szorongva: mint változott arculatod?!
Akár egy kurta hét alatt is: nem lettél-e idegen?
Ó, vissza-érkezések, zokogó zötyögések Kelenföldi sineken…
Ó, Naphegy, gyerekkori bozótok, andalgók a Tabánban.
Köruti beteg telefonfülkék a sietség őrült kábulatában –,
ez vagy te, és vibráló vonzásod el nem ereszt,
gyönyörűségem s gyötrelmem, Budapest.

Új utcák, gyöngy-fehér házak szelid sora;
Esőben villamosra várók keserves ostroma;
éjjel-nappal ziháló, hüséges gyári gépek;
népek, kik hült szobákból zsúfolt járdákra lépnek…
Hidakkal megvasalt gyöngéd s gyilkos Duna…
Csavargók hajnala: – hova kallódsz, hova! –
Ó, film-sebes jövendő változó ékszere,
tékozló napjaim józanitó jege,
csüggeteg éjeim föl-szító tűz-világa,
te hoztál világra s te dajkálsz a halálba,
te szülőm s gyilkosom, vonzásod el nem ereszt,
gyönyörűségem s gyötrelmem, Budapet.

Hittel és haraggal

Hitted volna húsz éve, hogy e nép,
mit úgy megtört egy évezred kudarca,
hogy inkább elviselte szégyenét
s halálra készült – csüggedt volt a harcra;
hitted volna, hogy négy-öt nemzedék
dolgát teszi majd, s nemcsak megtapasztja
rom-házait, de új kéményt s falat
emel égbe-nyúlt álmai alatt?!

Hitted? Hittél tán többet is: csodát!
De csoda nem lett, – betelt a valóság.
Képmutatáson s áruláson át
vitte küszködve s kétkedőn a sorsát
az ember, nemcsak házat, zárt szobát,
de tág otthont álmodott itt egy ország,
hol nyugszik, alkot s híre messze szárnyal
s elvegyülhet a testvéri világgal..

Hittel mondod: csaknem beteljesült;
már-már közösséggé szépült a nemzet.
Haraggal mondod: búzába vegyült
gyomok csírái roncsolják a rendet;
a hízlaló esőben félredült
kalászok közt vad bogáncsok teremnek,
s bár tűzre hordja tövük is a holnap
ma szégyenünk bíborában ragyognak…

Hittel s haraggal éled örömét
a naponkénti ujjászületésnek;
és minden kínját – mert minden a tét –
fölizzó fájdalommal újra-éled;
s ha rádcsukódik este a sötét,
hányszor a közöny rémei kisértnek, –
de minden reggel frissen-vértezetten
fölkelsz a kétség köd-hadai ellen.

Mert szárnyára emelt két évtized.
Szállsz az időben és évszázadokra
készíted számba-vett erőidet;
s földereng megváltó ünnepi csokra
ama végső tűzharcnak, s régiek
jönnek eléd: múltad száz hős halottja,
hogy a jövőt itt az életnek add át,
s szövetségben nőjön meg a szabadság.

Őértük szólok én…

Őértük szólok én,
kik dolgaink nehezét végzik e földön:
répát egyelnek mély fekete sárban,
barmok alól hordják saroglyán a trágyát,
maltert cipelnek gémberedett kezekkel,
s betongerendákkal dúcolják föl a mennyet;

őértük szólok én,
akik a kibernetikus gépek alól
egy fészek-alja friss képletet
bölcs eszmék árnyába terelnek;

őértük szólok én,
kik porló szenet lapátolnak a távfűtés kazánjaiba,
kik az úszó-darukat vezérlik kemény figyelemmel
akiken csak a tett segit, nem a jámbor ima;

őértük szólok én,
akikkel egyforma-félszegen
járok e földön itt, mióta megszülettem,
kik nehéz kezüket itt melengetik meg
parázsló eszméletemben;
akik álmukban földadognak
a barom meg a gép lélegzet-ütemére,
kik naponta meghalnak s az örök örömöt
hagyják fiaikra, kínlódva, remélve;

őértük szólok én,
kik értem is szólnak, bár öntudatlan,
nyers kétségükben, bánatukban,
kik életükkel kockáznak a hűvös
halálos azurban
egy köldök-zsinóron kilógva a meztelen űrbe,
mint végtelen ingák – szívtől-szívig röpülve;

őértük szólok én,
őértük, kik az egyetlen
cselekvést és az egyetlen jó-szót tudják bajunkra,
akikben együtt lélegzik szülőnk és gyermekünk,
az állandó meg az új,
az elhervadt s a folyton fölvirágzó,
a földre tiport és ismét égbe szálló,
a fogyhatatlan örömöt sugárzó
vígasztalás: a munka.

Vernek egy embert

A söntésben vernek egy embert
A fejét ütik kitartón ököllel
Nem kiáltoz védekezni se próbál
Arcán a vér is halványan folyik szét
Verik tovább A mutatványt csupán
Egy hang kiséri: – Alighanem cigány ez!
Verik tovább Most a csapos előjön
Térdével rugja ki a véresarcut
Az utcára Egy emberfej fagyos
Hórögbe koccan – Menj az anyádba!
Kezet mos a csapos – Nincs semmi vész!
Aki verte a vérest újra rendel:
– Egy rundot a krapekoknak sört kicsi rummal
A kiszolgálás folyik zavartalan.
A söntésben vannak még vagy huszan
Ők mit tesznek eközben?
Ők csevegnek továb rendületlen közönyben.
Közönyük alatt émelyítő ivások
fajgyűlölő rögeszmék
lombtalan ölelések
népirtó önkéntesek
közveszélyes családi házak
kallódó hidrogénbombák
elkapart embercsírák
hús-trösztök ágyúgyárak
álnok istenkedések
ne-szólj-szám-árulások
ál-érvek érdekek kések
bilincsek kalodák kulcsok
kígyókként összehurkolt
vérdíjak s rettegések
lappangnak jégbe fagyva.

Mi lesz, ha egyszer ez a fagy fölenged?

Ártéren

A házunk vízben áll, kéményünk roskadoz,
riadt gólyák kerengnek ereszünk felett,
ágyunk örvény-sodorta ingatag tutaj,
kidőlt belével puffadoz a szalmazsák.
Kakas búcsúztatott: rekedten ránkrivallt,
mint Péter-hitszegést jelentve, hogy betelt
időnk; a szél-forgó mögött a macska, mint
a félhold árnya ült, kínjába görbedett.

S mi egyre élünk, idegen tetők alatt,
váltás ruhánk foltozzuk, kisdedek szavát
motyogjuk, nyers búzaszemet morzsolgatunk
ujjaink közt, mert édes úr a megszokás.

De éjjelente vissza-vissza szökdösünk
a régi földre, ember-magas bár a gát,
és megkeressük azt a gyönge dombtetőt,
mit eddig megkímélt a víz s a lomha láp,
hol sárga repce szendereg és árpa ring
kaszára várva, hol szüretre lát szemünk;
és vak kapákkal, tíz körömmel öljük ott
a gyors gyomot s puhítjuk az álnok talajt.

Mert verten is csak a jövőnek élhetünk
s csak a valónak – ez az ár láz-látomás,
határa s célja sincs, hazug sötét özön, –
az a való, hogy fölszárad az ingovány,
az a való, hogy újra szántunk és vetünk,
az a való, hogy szorítjuk egymás kezét,
az a való, hogy megszülethet gyermekünk.
És ereszünk fölé megint új gólya száll,
és bármi vész jön, mindent szebbre épitünk;
s a többi álom, rossz emlék, feledni kell.

Áldott e lét, hogy mindig újra-kezdhető.

Kétéltűek

Kik most nyílt színen kacéran haboznak,
akik a trambulinon ringanak:
– ugorjak, ne ugorjak? –,
az ő kezükben a cinkelt kártya,
az ostoba lap,
mellyel kétes nyereségük besöprik,
hogy aztán mélán messze-ússzanak,
mondván: – csalódtunk, jaj, hiába,
dús üdvösség úgysem köszönt e tájra,
itt már lement a nap.

Mert világfájdalom lakik szivükben,
(luxuskocsikkal sem gyógyítható),
belül hasadtak, ám szolid a küllem:
– Rossz ami van, a semmi volna jó! –
Kár, hogy a semmibe nem jár
menetrend szerint a hajó…

Élni valamiből kell – így borongnak –,
a dermedt semmi készpénzzé nem olvad;
jobb elvállalni mindenféle tisztet,
s addig is evickélni legalább.
Hát mezitlábas multat hazudnak őseiknek.
S majd antilopcipőben cserélnek hazát.

Néhány lopott tervrajz s cirkalmas rágalom
s valami hitvány
élet-hamisítvány,
ebből áll a minta-kollekció,
amellyel magukat ajánlják
az ócskapiacon,
hol arra, ki jól ágál s aki jó
pénzen beváltható,
alkalmas uszóhártyát növeszt a haszon:
járhat kedve szerint vizen és szárazon…

És járnak majd e megvett gyönge lelkek
idegen partok indái alatt,
megússzák mélyét idegen vizeknek,
s mocsarak meleg vackán alszanak.

Se-hús-se-hal-létükből messze árad
a bomló magányosság sír-szaga;
jól se lakhatnak és enni se vágynak, –
házuk lehet – de hogy lelnek haza?!

Fejükön majd kopoltyú nő s bevonja
a kócos hínár nyálkás testüket,
s didergető veritéket igéznek a holdra
a honvágy éjein e vak kétéltüek.

Napkelet

Vonaton ringó éjszaka
Bensődből sarjadoz az álom
villám-sugárzás hív haza
Átkelsz megint minden halálon

A bárban magyar nóta szólt
Hej „kimegyek a temetőbe”
Egy arc az arcodba hajolt
kérve kiáltva eltünődve

Djuszi, ki hortobágyi csikósnak álcázta magát,
gitárját pengeti, pengeti egyre, csárdást játszik s csacsacsát.
Aztán az esős-viharos Saint Germain-en merengve
sietsz haza, egy koldus belehajlik eszméletedbe;
húsz centime-ot adsz neki szemérmesen, s vesztedre visszanézel:
durran a dugó, kliensed egy másik clochard-ral épp pezsgőt ebédel.
Szállsz a vihar karjaiban, átjár az őszi hűvösség;
a gáz a kipuffogókból felhőkben dübörög szét.

Napkeletről jöttél félszeg idegen
Csak a hidakon jársz nem a sziveken
Mészárszékekből a fél-borju-tetem
Mélán vigyorog rád félig-véresen

Versailles-ban örök-járó óra készült XVI. Lajosnak,
Márvány talapzaton áll s türelmesen kotyog csak;
tízezer évi garanciával csinálták – mint hírlik –, csak
a szíve nem tudni, miből van;
s lám, a forradalom alatt elhurcolták, malheureusement,
így hát megállt, s a garantált tízezer évet nem lehet kontrollálni.
– Üsse kő, Madame, ahhoz a forradalomhoz képest
ez a tízezer év parányi töredék,
töredék!
Lássa, tíz nap sem elég
ezt a parázsló földt körbejárni!

Vonaton ringó éjszaka
Bensődből sarjadoz az álom
Villám-sugárzás hív haza
Átkelsz megint minden halálon

Gót templomok ős-szörnyei
Görnyedt víz-köpő kárhozottak
Roueni csontok Emberi
Minden mi élt s ellobogott csak

Courseulles. Partraszállás. A Tábornoknak emléktáblát állítottak.
Történelem ez – húsz éves öröklét –, de ma őt választanák-e a parti halottak?!
Az élők: a sofőr meg a tisztviselőnő, meg a kocsmáros meg a portás
azt mondja: vieux és túl-katona, – de nála különb nemigen futott más.

Monsieur B. jó bort hozott
Elzászi tokajit valódit
Ő is magyar elvándorolt
Itt csak sárgás bajusza hódit

Vonaton ringó éjszaka
Bensődből sarjadoz az álom
Villám-sugárzás hív haza
Átkelsz megint minden halálon

Napkeletről jöttél félszeg idegen
Lépcsőt mos a társad görnyed köveken
Fagerendás házak püffedő hasán
Kihasad a bú gót tornyok magasán

Kalickák állnak a Szajna-parton, fehér-egerek
és tengeri malacok nyüzsögnek bennük s ártatlan stiglicek;
s ott az arany-fejű fácán meg az árva majom,
egy fél-négyzetméteres téren keringhet mind – szabadon.
És mind csupa rémület, csak a kakas kiált,
a gall kakas, trágyás ketrecéből, győzelmes glóriát,
míg szárnyatlan s halálra-riadt társai körbe-rohannak,
s akár a legárvább egérke, ő éppenolyan rab…

Vonaton ringó éjszaka
Bensődből sarjadoz az álom
Villám-sugárzás hív haza
Átkelsz megint minden halálon

Anyaméhek a tengerek
Buzgón terem bennük az élet
Söpörd le a homokszemet
Sós irtózásod semmivé lett

Az a Greco-kép, az angyalok konyhája, az is már emlék csupán,
hol a szerzetes égnek ugrik, – s ki tudja, mi jő azután,
hol kacér kéjhölgyekként az angyalok édes mérget kevernek,
s valami baromfi, kitárt hasával lilán a mennyezetre dermed;
hol száját nyalja egy zsoldos és a pokol-túzhely parazsa lobban…

Hol osztrigák fúlnak a szájba citromozott iszonyban…

Hol imbolygó neon-öblök ölén ökrendező nyomor van…

Hol nyirkos gépkocsik csikorognak gyötrelmes kanyarokban…

Indulj Dajkál az éjszaka
Bensődből sarjadoz az álom
Villám-sugárzás hív haza
Átkelsz megint minden halálon

Van hazád Józan Napkelet
Tej-fehér házai fogadnak
Adieu Most hajtsd meg a fejed
Otthonodba nyílik az ablak.

Kedd

Majd csak ellobban ez a gyehenna nyár.
Porba roskadnak sárga lángnyelvei,
kék ég-szemére rákúszik a hályog,
s villámos álmait elfelejtik az éjek.

Na, utoljára még egy kortyot a régi
áhitat túl-édes borából.
hátha megtermi már a várva-várt csömört,
hisz cukros lőre volt az égi nektár;

s végre ellobban ez a gyehenna nyár,
porba roskadnak sárga lángnyelvei,
kék ég-szemére rákúszik a hályog.
s villámos álmait elfelejtik az éjek.

Lidérc-fáklyák huhognak a ravatal előtt.
Délcegen áll a férfi és zokog.
Deszkák között az asszony: hosszú listán
sorjáznak művei, érdemei.
N. N.-ről ő írt monográfiát,
10 évig dacolt a horogkereszt
árnyékában, s minden gonosznak ellenállt.

És: nem felejtjük! És: velünk marad!
És újra: ellenállt minden emberi rossznak!
(Lám, a ráknak nem tudott ellenállni.)
És: anyja helyett anyja mi leszünk
mindnyájan ennek az árvának itt.

(A férfi fuldokol – elvezetik.)
S indul a gépzene: szerelmes rekviem
a nyilvánvaló mennybemenetelről.
A hamvasztásnál nem leszünk jelen.

Majd csak ellobban ez a gyehenna nyár,
porba roskadnak sárga lángnyelvei,
kék ég-szemére rákuszik a hályog,
s villámos álmait elfelejtik az éjek.

Három svájci turista közrefog:
„Mennyi új autó! S nyugatiak! No, lám, lám,
fejlődnek! És könyvek, szinház, miegymás,
jó ruhák! S míly európai hotel!”
(Fogad csikordul; tán efféle bókkal
kellene visszavágni:
ejha, már maguk is késsel-villával esznek!)
De vezérük, a lófogú lelkész, szádba hajol:
„Csakhogy a nemzeti önérzet,
mely a szabadság záloga s alapja!!”
S választ se vár. Ne is szólj, úgysem értik.
Az újságból rádugrik a megszokott szöveg:
„Amerikai repülőgépek az elmúlt
éjszaka ismét bombázták
a Vietnámi Demokratikus Köztársaság
partvidékét.”
És mégis válaszolsz.
S ők mégsem értik.
És újra szól a lófogú (Jaj, csak innét
megszabadulnál); most vágja ki az adut:
„Sajna, azért az életszínvonallal
minket nem érnek utol már soha”.
S részvétteljes diadallal hátradől,
feléd lök egy araszos cigarettát, tüzet kér.

Majd csak ellobban ez a gyhenna nyár,
porba roskadnak sárga lángnyelvei,
kék ég-szemére rákúszik a hályog,
s villámos álmait elfelejtik az éjek.

A teraszról a zálogház hasába látni:
férfiak, asszonyok állnak sorban a pultnál.
Zakók, nadrágok, órák, zizegő pénz,
gyűrött cédulák. Filléres viták keserű gesztusai.
„Tiszteletes uram – üvöltenél –, ez a város
kétszer is romba dőlt húsz év alatt,
s két háborút rogyasztott ránk a század,
és testvérharcot s rettegéseket,
züllést s reményt, nyomort s feltámadást;
és meztélláb indultunk el a mába,
s ronggyal takarta rongyát ez a nép;
s ha mindez nem lett volna, hát vegyék eszükbe:
nem épp az üdvözültek seregét
örököltük a múlt pásztoraitól” –
üvöltenéd, üvöltenéd!

De nem üvöltesz, csak mentegetőzöl.
S úgy látszik, mégis megvillan szemedben
valami veszedelmes. Ők összenéznek,
s tekintetük azt mondja: ne tovább!
Búcsúzni kell! S kórusban zengitek már:
„Az a fő, hogy szépen megértjük egymást
s nincs ok gyűlölködésre, gyilkolásra,
ez a legfőbb, s a jószándék, bizony!”

És eltünnek a déli forgatagban.

Ó, jószándék, ha mind igaz lehetnél!
Ó, jószándék, mért ölti fel ruhádat
az álszent gyávaság s az árulás!?

Na utoljára még egy kortyot a régi
áhitat túl-édes borából,
hátha megtermi már a várva-várt csömört,
hisz cukros lőre volt az égi nektár.

Arcok az utcán. Régi munkatársad
közeleg feszesen, jólöltözötten.
Mint a kesztyűt, veti le funkcióját, úgy köszönt.
„Irogatsz még” – kérdi. – Á, nem, köszönőember
vagyok egy képzeletbeli luxus-hivatalban.”
Elhiszi. Fejcsóválva megy tovább:
ugye, ő mondta, hogy nem jó véget érsz e léha pályán,
pénzügyekben többre vihetted volna…

Táskarádió úszik el mögötted:
„Újabb háromszázezer forinttal gyarapodott
alakosság gyüjtése az árvízkárosultak javára”.
A Belvárosban most tetőzik az ár,
a presszók ajtaját váratlan buzgárok lökik szét.
S még egy adat lebben utánad:
„Az elmúlt vasárnap négy halálos gázolás.”
Tülekedés. Tolakodás.
Ni, ott ül kihűlt gyötrelmes szerelmed,
ki hűségeddel megszökött,
ott ül méregsárga ruhában egy Volkswagen kirakatában:
arcán a képmutatás hamva még a megszokott;
most mást csal mással – ennyi változott csak.

No, utoljára még egy kortyot a régi
áhitat túl-édes borából,
hátha megtermi már a várva-várt csömört
hisz cukros lőre volt az égi nektár.

Pályatársad méláz a Dunaparton kettészakadtan;
forgatja kezében tulajdon koponyáját.
– Beledobjam, – ne dobjam? – tűnődik.
Most észrevesz és lelkesen kiált rád:
„Sejtettem én, hogy téged is őröl a válság,
testvérem, már te is se kint se bent vagy;
de mért csavaroztad le a fejed,
s mért lóbálod úgy, mint a fényképezőgépet,
melyben végleg betelt a filmtekercs már?!

Megdöbbensz: hogy-hogy, hát te látod őt,
vagy ő lát téged – micsoda varázslat?!
De rádlegyint: „Figyeld csak a Dunát,
míly közönyben úsztatja önmagát,
s milyen iszonyú, milyen iszonyú volt…”

Iszonyú volt, igen, s ezrek meg ezrek
tömték a gátjait földdel, kővel, reménnyel;
csákány és lapát fordott a kezükben,
nem tulajdon koponyájuk; tépelődni
válságaikról nem volt érkezésük…

Iszonyú volt, de nem legyőzhetetlen.
És utolér megint a táskarádió:
„Saigonban egy buddhista szerzetes…”

S elúszik a hang, – hiába, a folytatást tudod:
Saigonban egy buddhista szerzetes
tulajdon testéből tüzet rakott,
hogy fűtsön a kihűlt reményüeknek…

Majd csak ellobban ez a gyehenna nyár
porba roskadnak sárga lángnyelvei,
kék ég-szemére rákúszik a hályog,
s villámos álmait elfelejtik az éjek.

Tompán derengnek a képek a műteremben.
Rossz a világítás – a festő mentegetőzik.
S a vásznakon mégis lassan ragyogni kezd
mese és látomás és sűrített valóság:
hosszú sorsok peregnek egy-egy arcmozdulatban,
s egy meztelen csípő kiműlt reményeket
bűvöl gazdátlan, hűs emlékezetté.
Narancsszín s kék szelek hömpölygetnek az utcán
humort, gyönyört s vaskos tragédiákat.
Hol a titok, hogy nem iskola-szokvány
s nem agyafúrt modor és másolás
habaréka ez itt – hanem valódi lét?

Szikáran szól a festő: „Titkot én nem tudok,
s nem titok az, ami itt testet öltött.
De: az emberrel megtörtént az élet,
s kibírta – és nem fog már rajta semmi
kétség, álmából fölrezzentve is
mondja, mondja egyetlen igazát
amíg pihegni tud”.  S íme a lemenő nap
rávillan most az ablak négyszögére;
halványpirosra pezsdül idebenn
a levegő s a színek zsíros-meleg fényt
izzadnak, mint a sülő hús a nyárson
a meg se rebbenő bükkfa-parázs fölött.

Majd csak ellobban ez a gyehenna nyár,
porba roskadnak sárga lángnyelvei,
kék ég-szemére rákúszik a hályog,
s villámos álmait elfelejtik az éjek.

S utána ősz jön s tél és újra nyár,
keddre szerda, – s közelebb a vasárnap;
visszazökkensz a valódi időbe,
cukros lőréket, ravatalt, csalódást,
kimarjult jószándékot, régi hitvány
szerelmet, árulást, álmélkodó
idegent és kettészakadt barátot,
hőstetteket s szilaj borzalmakat,
mindent értelmes rendbe fűz a szép kor;
s minden mozdulatod – majd újra érzedakkor –
távol s közel testvér-vágyakra rímel,
s milliárdok sorsa moccan előbbre,
ha szíved az igazságért kigyújtod,
és az lesz majd a nyár, a nyár, a nyár:
szelíd tüzén friss kenyér sül pirosra,
kék ég-szemén arany pupilla lesz a nap,
sebes villáma fényes gépeket fűt,
békesség társalog hűs lombjai alatt,
gerleszóval köszönti ránk a reggelt,
s gyöngéd gyümölcsei kezünkbe hajlanak.