Ének gyógyulásért
HAJNALI VALLOMÁS
Hajnali vallomás
Keszthelyi Zoltánnak
Szeretem a hajnali napot,
a gyönge ködpihékkel koszorús eget
s korai bárányfelhők hűséges nyájait;
fennen hirdetik ők, hogy elfutott az éj,
szétlebbennek és tág utat mutatnak
az első sugaraknak.
Szeretem a boldog útszéli füveket,
a nyujtózkodó fákat,
álmosan ébredő házakat
s a korán-kelő embereket;
arcukon a hajnal ujjanyomával
olyan tiszták ők, mint ünneplő gyermekek,
s oly erősek is, hogy puszta kézzel
lebírhatják a páncélos világot.
Szemükkel összenéz az ég
s szétvonja kárpitját fejük fölött,
fényes fogaik közt frissen száll a lehellet
s gyöngy-párában füröszti arcukat.
Ha megszólalnak, gondolataikkal
egyszerre csendül meg a levegő
és hangjuk tiszta hárfa-dallamában
úgy villan fel ilyenkor a derű,
mint hajnal a harmatcseppeken,
kik délre az arany napba utaznak.
1948
A földre hoztál vissza
(= Örök malom)
A földre hoztál vissza
és elveszett nekem,
mióta benned élek,
a jobbik életem:
káprázatos magányom
egében éltem én,
s most tintakék paláston
szüremlik át a fény.
Nézem, de amit látok,
csak sápadt csillag az,
mit minden kandúr meglát,
ha nyálaz a tavasz,
s harmat pezseg a réten,
s a hajnal ujja fon
fehér füzér-virágot
a csüggedt ágakon;
ha ibolyát vásárol
az uzsorakamat,
s hamvas lánykákra bámul
enyves szemmel az agg…
Ím kelepcédbe estem,
tilalmad rámmered;
örök malomban őrlünk –
mindenki így szeret:
a férfi elhagyottan
csak párjáért vonít,
s s marasztaló öledben
magányról álmodik.
1948
Ősz
Szürkül az égen a reggel,
sárgul a fákon a zöld.
Játszom az őszi szinekkel:
rozsdás lesz holnap a föld.
Elhagyta odvát az este
tegnap – és tudtam én,
kora ősz szürke ecsetje
játszik a hold peremén.
Elhagyja partját a tó is,
elhagyja fáját a lomb,
elhagyja hangját a szó is,
elhagyja völgyét a domb.
Elhagyom tavalyi versem,
illan a nyárvégi dal:
búcsuzás új dala zengjen
orgonahangjaival.
Fájdit az őszi valóság,
várom a zsenge havat.
Most szedi hamvát jóság
haldokló kertek alatt.
1949
Jegenyék
Azóta figyellek benneteket,
mióta ráhasalt a földre
fehér tagjaival az idei fagy,
hogy rögökbe fojtsa a zsibbadt életet.
Zörög a lovak deres sörénye,
orrukból fehér felhő sustorog;
a férfi lába csizmába dagadt
s az asszony bolyhos kendője alatt
ápol egy kis félretett nyarat.
Fölborzolt varjak gubbasztanak az erdőszélen,
zöldes fényt villan a tolluk,
s mogorván összebujnak, ha rajtuküt
a hajnalban kelő északnyugati szél,
végigfut a pusztán és zsindelyek között
sikoltoz múltat és nyomort emlegetve…
Csak ti álltok keményen kopár jegenyék;
törzsetek déli felére csúcsosan ráfagyott
a kemény hó, s az ágak hegyén csörög csak
néhány ottmaradt konok levélcsonk. –
Mégis úgy álltok itt, mint három alabárdos,
kik biztos nyugalommal őrzik
alvó gazdájuk álmát.
Titeket látlak meg először
a pirosködös hajnali homályban,
ha fagyos ablakomon át kitekintek
a tetszhalott mezőre. –
Titeket köszönt először az ujuló élet is,
ha majd fölbukkan a déli láthatáron
s megsuhogtatja szellő-ostorát
az ég lompos hófellegeire.
Szőke kígyó
Mert két karoddal átöleltél,
de megfeszítetted magad,
és élesen nevetve mondtad:
ne félj, a festék nem ragad –
körmöd nyomát az ujjam őrzi,
ajkad nyomát nem őrzi szám,
de érzem még a vak bizsergést
elmaradt csókjaid után.
Szemedben zöld fények lobogtak,
ziláltan táncolt szép fejed,
hajad, mint mérges szőke kígyó
nyakam köré tekeredett…
Ajkad nyomát nem őrzi ajkam,
körmöd nyomát az ujjam őrzi.
Fáradt vagyok. – Jaj nem tudom már
elmaradt csókjaid győzni.
1950
A remete panasza
Isten kezében nyugszik a kezem,
olykor kisért az elszalasztott éden,
de a világtól szemem elfedem,
sohasem égtem a vágyak tüzében,
a szépség bennem fehér, testtelen,
s a csönd özönén ringatózva érzem
az illatot, mely hitemből terem –
a szóözön künn gomolyog sötéten
s a testekkel telik csak a verem:
engem a kín igézete tart féken,
s bizony még a halált sem rettegem,
mert ég vitéze edzi gyenge vértem –
csak azt nem tudom, mi az életem,
habár a bűnök béklyóit letéptem,
és hiszem már, hogy nincsen végzetem,
és nincs jövőm, nincs kezdetem, megértem –
mégis fátyolos arccal hirdetem
vigasztalan magányom sűrűjében:
hiába rágtam át az életem,
az igéret hegyére el nem értem –
s még az Isten se szánja tévedésem.
1948
Gellérthegy
Hány május délután mentünk a hegyre föl:
nyugodt kék ott az ég, s a város zeng alatta;
az a tisztás talán smaragddal volt kirakva,
s minden tenyérnyi föld: virág és tündököl.
Nyolcéves voltam és cserebogarat űztem
sapkámmal, Margit meg köténnyel csapkodott,
hamar megteltek a mosópor-dobozok –
s zümmögő foglyaim őriztem ott a fűben.
Anyám munkában volt – este mentünk elébe,
de lent a hallgatag tabáni dombra érve,
még lestük, hogy a nap hullván máglyára gyújtson. –
Vártam a tüneményt, csak álltam mozdulatlan,
de hirtelen szemem megcsillant – s már szaladtam
arrafelé, ahol anyám feltűnt az úton.
1952
Téli éjszaka
– – Hangomra mindenünnen rajzanak
a gondolatok, csókok és szavak,
melyek az arcotok vonásán
s szemetek tükrén szántanak,
formálván mint fölszálló jövendő,
vagy mint befülledt indulat.
Téged a halál formál, mely talán
harminc év múlva ér el,
téged egy elmulasztott szerelem
alvadó szenvedéllyel,
téged pedig egy elgurult arany
kancsal napfénye érlel.
S azt akarom, hogy sorsotok egyetlen
éjre ma bennem új életre keljen.
A Föld is, hogyha végképp összenyomnák,
akkora volna, mint egy jó narancs:
most játsszuk azt, hogy kézbe foghatom
a bennetek elágazó időt,
s mint csípős, zsenge héját tíz körömmel,
fejtem is róla már a rátapadt
szép, gömbölyü, illatos sorsokat…
S csobogva hív az óra, perceit idézi
(mind egy-fohászra száll majd szét belőle),
tanit egy éj magvába összenyomva nézni
a tegnap még oly szétfoszló időre.
1951
Eső
Fakul a táj e felleges időben –
ó nyirkos hajnal, hónapos eső.
A kert virágát gyorsan terjedő
latyak gyökérig átitatja bőven.
A locska víz már vérré vált a kőben:
talajból tenger, cseppekből tető;
folyóból – önnön árját ellepő
tajték, nyálkás hab, felfeslett időben.
Áztatta éjjel álmod bús lovagját,
s ujjai most a testedet kutatják,
megerjeszt, mint csukát a földeken.
Lépted néma, csak ollózik meredten,
s a szótól ajkad inkább visszaretten,
amit szólnál, az sár és förtelem.
1951
Nyugtalan óra
… Csak este van, ne félj, a vén halál még
a völgyben gyűjti csigalépteit.
Úgy ér utól majd, mint testét az árnyék,
s arca ilyenkor jámbor és szelíd.
Szelíd, akár evés után a polgár,
ki fogvájót talált.
Szájában ujja, majd orrát kifujja:
e pihenőre várt
egy hete már – akár a legfőbb láma,
ki étlen-szomjan hétszáz éve vár:
a földi üdvöt ugyan hol találja?
S az őpiumban égnk üdve száll…
Ó égnek üdve! Dermedt folyosókon
három kispap köhög.
A sötétből, hol jelenésre vártak,
kinéznek ördögök.
Kis ördögök az esti lányszobában
meghúzódnak a ,lábdunyha megett,
s a szűz álmában mindazt megpróbálja,
amitől anyja ébren rettegett.
És itt az óra, mikor a csavargó
vackában felül:
ölni akart, nem sikerült, s ő mégis
szüntelen menekül.
S jönnek feléd is jólnevelt csapatban
parancsolóid, fontos emberek.
Egyikük talán épp e pillanatban
jellemzi magaviseletedet…
S mégsincs világvég, épphogy este van csak:
mint bakter, úgy csoszog
elő a ködből, süvegét behuzza:
hegyén a hold lobog. –
A zűrzavartól félsz? – Az egység gyönyörére
a kor majd megtanit.
Ma ifjuságod még szertelen röpülésre
terjeszti szárnyait.
1951
Messzi verőfény
Acélkék verőfény dermed a messzi égen:
ez az Olympos itt, fönt villódzik a hó,
erős a levegő, hűs és megnyugtató;
úgy tetszik hős vagyok egy ógörög regében.
Bár aizsom nem izzott Héfaistos tüzében,
sem mint Ulyssesé nem lesz oly hóditó
az én hazatértem, de bizakodni jó
most, mert hajótörött vagyok, s nem jött el értem
jég és örvény között a romlás, de kitárul
az ég, s apály van, és reményem újra-éledt:
hogy lesz még Ithakám, hol partom védfaláról
hullámzó hajad közt szemedben messze nézek,
s látom még rebbenő sötét pilládon át
elillant éveim tündöklő bíborát.
Szolnok, 1952
November-éjszaka
November-éjszaka, ritkul a tintakék ég,
féluton elolvad az álmos hold hava.
Köd szitál: nemsoká fölszáll az éjszaka.
Ébredj – holnapodat nem csillagokba vésték.
Elváltál tőlük is, kiket nagyon szerettél,
függsz, mint az ág hegyén ellibbenő levél,
annyi válság gyötört: viszály és szenvedély –
s kétségek útjain csizmák csapája lettél.
Lebuktál? – Köt a nő örökre, záloga:
bilincs. Nem menekülsz? Nyugtod se lesz soha?
– Ez már a gyöngeség, ints ingatag fejeddel,
s köszöntsd az alkotás választó reggelét,
parázsló gondjaid műved söpörje szét:
számot kell vetned már szánalmas életeddel.
1951
Tavaszi óda
Ki még imént a város
fakó utcáin át
jöttem, s vettem a porból
magamra bő ruhát,
és a szerelmi gondtól
már-már halálravált
voltam – végre megállok
e vad sziklafokon,
a szűz tavaszi szélnek
feszítem homlokom,
mely hűvös, mint a penge,
s enyhít a gondokon.
S latolgatnám agyamban
a bölcsebb enyhülést,
a könnyet vagy a mámort,
a tollat vagy a kést,
kelletlen bánatomtól
méltóbb menekülést,
mikor szemembe villan
– már feledtem – a szép,
a hattyuszárnyu hold és
a hullámfodros ég,
s szinte hallom a bomló
levélkék halk neszét. –
Hát miért is csodálnám,
hogy ekkor láttalak
először a megáradt
tavaszi ég alatt,
hogy levált az időből
az igért pillanat.
Nem a káprázat küldött,
te üdvös üzenet,
készítettem a helyet
régóta már neked,
hogy benned megteremtsem
jobbik életemet –,
de tündöklő jegyét a
tavasz írhatta rád,
szemeddel szégyenítvén
esthajnal-csillagát,
s lettél, mint itt e szikla,
oly szirtes tisztaág:
lettél majd csillapító,
áttetsző hűs patak,
majd vérem lángragyújtó,
sugaras déli nap,
világ – egy talpalatnyi
földön, egy perc alatt:
hogy fölszálljon az ének,
mely benned tündökölt,
örökre nékem-adjon
e talpalatnyi föld,
s feloldozzon a szépség,
mely egykor meggyötört.
Veszprém, 1953
ÉNEK GYÓGYULÁSÉRT
Számvetés
L. A.-nak
Csak esti séta ez, vagy évek óta
járjuk? Cipőnkön vastagszik a por.
Hová, barátom? Álljunk meg egy szóra:
legjavunkat elhagytuk valahol.
Emlékszel még? Hogy esküdtünk jövőre
és küldetésre; mint tán senkisem!
S már-már – ne szépitsd – függünk a világon,
fületlen pitykék, fölöslegesen.
Ugy indultunk tizennyolc éves fejjel,
hogy holnapután próféták leszünk…
Jaj, nem az bánt, hogy nincs hírünk, hatalmunk,
mégcsak az sem, hogy üres a zsebünk;
de arra szegődtünk, hogy mindenestül
visszhangozzék bennünk e nemzedék. –
Számláld csak össze, mit tettünk azóta,
szedd ki a javát: alig egy marék.
Alig egy marék, ifjuság iszapja
az is: elmerül, minek menteni.
Gyógyíthatják-e férfi-gondjinkat
kamaszkorunk balzsam-emlékei! …
Verd le a port! Addig tart ez a séta
– s szűkül az út, szűkül szemlátomást –
míg megtanuljuk méltón elviselni
a ránkmért egyetlen vallomást,
s hazatalálunk – vándor céhegények –,
ujjunk hegyében érik a remek.
Túlkevés volna halhatatlanságnak,
hogy szépen voltunk élhetetlenek.
1956
Nem feledheted
1944. március 19. évfordulójára
Emlékezel-e még a márciusi napra?
Soha e földön így nem féltük a tavaszt.
Terítettünk volna felhőt a sugarakra,
s fagyot a szellőre, mely rügyeket fakaszt.
Tudtuk, az árulás – friss zöldjét fölsebezte;
s megjött ama napon a mérgeszöld sereg,
bénán hullt a város ragadozó kezekbe,
tankokkal teltek a kihalt játszóterek.
Kétéltű gépkocsik, undok mocsári békák
jöttek és vartyogott bendőjükből a hang;
rajnamenti csontos, lenszőke langaléták
verték fel otthonán az uj otthontalant.
Rablott gazda-jogon tettek itt szörnyü rendet,
öles léptük alatt az utca is nyögött,
mint aki sejti, hogy kövén majd keveregnek
téglák és repeszek, holtak és lódögök.
Ajtórésbe szorult, riadt arcokra tört szét
ábrázatod város, telefonhuzalok,
feszült idegszálak pattantak, hogy süvöltsék:
kik ellenálltok még, bújjatok magyarok!
Hullhat-e feledés fakó pora az évre,
mely az iszonyatos napra következett!
Emlékszel: feketén szökkentek föl az égre
halál füstzászlai kigyúlt házak felett…
Te nem feledheted – hajszálon múlt az élet.
Szegezd a zsarnokok ellen itéleted!
Tekints szét: e földben fényt szomjazó növények,
anyák méhében az eljövendő gyerek,
falvak felé futó áram a huzalokban,
házba illő téglák – nem romokba valók –
sürgetik a jövőt s világot mentő gondban
egyesitik a népet, az egyet-akarót.
S nem jöhet oly tavasz, mely durván eltapossa
a lombozó reményt, a lendülő falat:
szorulhatott hurok a vénre, kárhozottra,
a serdülőre nem – ha elszánt és szabad.
1955
Tudom, e lassú földön…
Tudom, e lassú földön sohasem volt nyugalmad,
ezért szálltál a gépre, perzselted az eget,
s nyergeltél volna sárkányt, csak száguldjon veled. –
Most itt vagy kiterítve. Mondjam, hogy te akartad?
Mondjam, nem az a bátor, ki a veszélybe szárnyal
éretlenül, de az, kit mesterség szabálya
formál és élesít az életért csatára,
s nem néz farkasszemet akármilyen halállal?!
Gyanítsam, talmi vágy volt, mely vesztedbe taszított,
fonák kiváncsiság: megtudni, hogy repülne –
a gépnél sebesebben – test nélkül is az űrbe
a lélek?! – Soha többé nem fejted meg a titkot,
csak sejtjeid tanítják (én már későn tanítlak),
s nemsoká fölnyomulnak porodból vétetett
perjék, harangvirágok – s megtört szemed helyett
kék szarkaláb tekint rám, mint messzifényü csillag.
1956
Szigorú szóval
Mutasd, mit tettél! Mutass föl két téglát,
mit kiáltásod fallá kötözött!
Lazán pereg szavad, csillámhomokként
az egymást tartó hézagok között.
Ha egyetlen könnycseppet fölitattál,
egyetlen cseppet! – én fölmentelek.
De csak álmukban fuldokló leányok
bugyogják elmerülvén versedet.
Vagy dobd el a tollat – s kezdj emberséges
munkát: ültess fát, vezess gépeket –
vagy tartsd meg, de kezdd a betűvetésnél
tanulni újból mesterségedet;
s kölyökként küzdve a serdült szavakkal,
ne a porba – föl csillagodra nézz!
Pályád is buckás, ám a gerincednek
jobban elkel már az egyengetés!
1955
Domboldalon
E domboldal fölszáll az alkonyatban,
röptében hozzásimulnak a párok:
a dombtetőn órákig lesben állok,
hogy elfogjam. A fű borzong alattam.
Így száll tavasszal, ó megfoghatatlan,
hogy hintik akkor a könnyű leányok
vágyukkal ezt a pázsitot, virágok
méze szivárog hímporos szavakban…
Most november van, süppedek a sárban,
árvák a bokrok, egy szoknya se lebben. –
Jövő májusban te leszel a társam,
te friss szerelmem, jössz a szürkületben –
s tudom, segítesz majd az esteli
tájnak varázslatát megfejteni.
1955
Vakond-nóta, gyerekhangra
Tarló rögökön
csiga-ház,
kutya-csont;
torzs közt alagút
belebútt
a vakond.
Gyüjtött szaorán
telelő
gabonát,
fonnyadt gyökerek
födözik
kapuját…
Jól fuss kocogó,
beköszönt,
be a baj,
egyszer, ha a vad
zivatar
kizavar:
Ráddől palotád,
oda lesz
eleség,
szállás – beborul
a magos,
derüs ég;
tétlen fogadat
keserűn
növeled,
kányák, keselyűk
körözik
fejedet.
Veszprém, 1957
Veszprémi képeslapok
1. Vasűton
Savanyú Józsi sem ily lopakodva
ment a városra, mint ez a vonat,
mely türelmemet rázza, húzza-vonja,
fúj, meg-megáll és nyögdel nagyokat.
Nem is vonat, legföljebb vicinális,
mely a vén város fennsíkjára visz. –
Míg fönn a vénség ifjúságra válik,
gondoljatok e vén vonatra is…
Én gondolok rá, mert a viszontlátás
vágya, mint bimbó, bennem úgy feszeng,
miként szülőföld, úgy vonz itt e sziklás
vidék, a vár, a völgyfeletti csend. –
Hosszú a perc, én már látni szeretném;
innen jött társam, életem fele,
így életemnek félig apja Veszprém,
de vajon ő fiának érez-e
most is, mint aznap, mikor sűrű felleg
alatt érkeztem, fagyos hajnalon? –
Fogadj város, nem félszívvel köszöntlek:
betelt a szív és kicsordul dalom.
2. Rokonok
Hajdani püspök-tiszttartó lakása
– lomha boltívek, méteres falak –
ilyen a ház, délről a vár alatt.
Ma küszöbén az Özvegyasszony várja
jöttünket, billeg a kendője csücske,
vakít a villany, pislog a szemünkbe:
s hogy kivezessen a perc zavarából,
beszélni kezd időről, vacsoráról,
és hozzámfordul: – holnap reggeli
előtt jólesik majd eg féldeci,
ebédig meg kisül az almásrétes
– három tepsi –, de félek, hogy kevés lesz…
Lányának eztán int csak nagy szorongva,
és félrevonja egy csöndes sarokba.
Egy szót sem értek abból, mit susognak,
csak arca-pírja lobban asszonyomnak.
Nem hallom, érzem, vallott, hogy – gyerek lesz.
Én mért pirulnék – Én vagyok a tettes.
3. Lenin-liget
Balfelől hantok, temető, halottak.
Fönt a fű között zöld gyíkok motoznak,
lejjebb egy öllel – síkos rovarok.
A csüggedt sóhajokkal megrakott
törpefűzfák lombjukat pergetik. –
De jobbfelől hatalmas palotákat
rakott az emberkéz a tudománynak,
üvegcsarnokok emelkednek itt:
bent lombikok, ampullák, torz edények
között buzgó diákok bíbelődnek
benzolsorokkal, bomló képletekkel,
hogy megoldja az anyagot az ember…
Ilyen a liget: balról temető,
jobbról a felhőkarcoló jövő;
és középütt az úton, hársak árnya
alatt a diák várva vár a lányra,
s ha alkonyatkor íjját pedzi Ámor –
költészet lesz a szerves kémiából.
4. A vár
Leszállt az este, kiderült az égbolt,
a régi zárdán fészkel most a félhold;
a sziklaszálak mint megannyi zerge,
állnak, fülelnek csöndben, megmeredve.
Gyöngyöt sodor a Séd-patak alattam
és szalagot köt a kanyarulatban.–
Az alkonyat minden teret feloldott
– fönt sejtelmesen megnyúlnak a tornyok –
és összefont, mint szólamot zenében
a kobaltkék ég sűrű hátterében.
Csönd. Ki őrti e nagy harmóniát?
Nyitva egy ablak, benne egy diák
ül a párkányon, két lába vidáman
harangozgat a szédítő világban. –
Gyanítom én, a néma éji tárgyak
testvér-nyugalma most belőle árad,
s már azt is sejtem, miképp csendül össze
rímként a torony és a fém ezüstje:
ő itt pásztor, föl egész a holdog
ő terelgeti csillagos csikóit.
Veszprém, 1955
A Rácz-fürdőben
Krúdy Gyula emlékének
Ösztövér házikók gyöngéd tabáni dombok
hátán – belőletek csak hírmondó maradt.
Nagybotos Viola egykor erre bolyongott,
félpár cipő nyomán egy lány után haladt.
Halk függönyök mögött rejtélyes nőszemélyek
imbolyogtak ledér gyászban s két holdsugár
közt egy szál rezedát löktek a vén legénynek…
Szindbád elbúcsúzott – és búcsuzott a nyár.
Az őszből is csupán a vén borbély maradt itt,
hogy míg sörtéimen kövér pamacsa habzik,
a régi szüretet idézze meg a bált,
hol talpalávalót négy sváb harmónikált,
s a kocsmáros kövér özvegye – bánatába –
bűvös szerelemport kevert az italába.
Veszprém, 1956
Olvasztárok
Domanovszky Endre képéhez
Bent a kohóban nagy tüzek lobognak,
fehér izzásba szédült az anyag,
üstökös szikrák világítanak:
négy izmos férfi készül a dolognak.
Mert itt az idő: nemsoká csapolnak
(pupillaként szűkül a pillanat),
zsírtól csillámló sipkát hordanak,
az ég felé csak piszkavasuk horgad –
s fenségesebbek, mint ezüst süvegben,
lándzsásan, égi üdvükért kegyetlen,
sárkányölő keresztes-lovagok:
ádázabb sárkányt ölnek, míg e földi
rend összetartó formájába öntik
a nyers acélt, a forró holnapot.
1956
Unatkozó
Láttam a tömény unalmat:
kövéren ült a napon,
nem pénzért mutogatták,
ott kérődzött szabadon;
kis bajuszát kaparászta,
s olykor a Gellérthegyet
nézte, ha tán lába kelne,
mulasson egy keveset.
Mert szokványos, köznapi dolgok
régen nem érdeklik őt,
sem az ég, sem a föld, sem a házak,
sem az utca, a tér, sem a nők,
szemét nem igézi a szépség,
felkopik száján a szó…
Miféle anyagból öntsem
szobrodat: Unatkozó?
Én, noha sose kívántam
más sikerét, kenyerét,
bizisten én eloroznám
napjaid puszta-felét. –
Hogy szökhettél ki e század
bokros gondjai közül
holt unalom-szigetedre
szőkén és szenvtelenül?
Ellenem ingereled tán
az órák gyors ütemét –
hisz egy napnyi kurta futásuk
egy napra így sem elég:
már évekre rúg az adósság
– aligha törleszt az idő –
s benned a percnek is rőfös,
mázsányi szakálla nő…
Nem kell, hogy öntselek ércbe
húszéves-szakállasan –
sóbálvány lettél te élve:
gondtalan-boldogtalan.
Lábad eléri a víz már,
térdig lerágja a hab
s árva-ugar koponyádat
sárgára szíja a nap.
1956
Vadszőlő-virág
Délben a vadszőlő virága
elkezdett lassan hullani,
levelén halkan permeteztek
apró, viaszos szirmai;
előbb csak egy-kettő gurult le
félszegen, szint próbaképp
(bibéje utána-mutatta
gömbölyű, fényes-zöld bögyét),
de aztán, mintha hirtelenjött
indulattól borzongana,
megeredt a sűrűn lepergő
szirmok ezüstös zápora…
Ahogy megeredt, hírül adta,
hogy beteljesedett a nyár;
egy pillanat csak teljessége,
amíg legfőbb lángjában áll,
aztán kilobban – beleszédül
nyomban az őszbe kert s a rét;
s holnap az akác is elejti
lázbeteg, sárga levelét.
1956
Hosszúszárú kukorica…
Hosszúszárú kukorica,
de megdőltél az éjszaka,
de megdöntött az a nagy szél,
egész a földig verettél.
Kardos leveled ahány van,
mind megmártózott a sárban,
mintha vérben: márgafoltok
alvadt vérnyomait hordod.
Hetyke bajszod csüng csapzottan,
háromágú hegyed holtan:
bökted volna a felhőbe? –
Nem jól fogództál a földbe:
hát lehúzott, megfektetett,
hideg sárba hempergetett,
tejfogaidról is itt-ott
a zománcfény lepattogzott…
Rádsóhajt a gazda: ne még!
megkímélt a fagy meg a jég!
s szétdűlt fészked följebb hányja:
kicsi ember – nagy a kára.
Olyan reménnyel vetett el:
mindenképpen teremned kell,
ha tépetten-csapzottan is,
kardleveled-hajlottan is…
Veszprém, 1956. augusztus
Klóretil
– Most leszíjazzuk egy kicsit. –
A műtős rámmosolygott.
Néma intés volt válaszom:
csak tedd a dolgod!
– Éterre nincs szükség, Etus.
Klóretil épp elég lesz.
Kezdhetjük. Tálat! Lépjen a
beteg fejéhez.
– AZ álarc rosszul zár – nyögöm.
– Jó mélyet lélegezzen!
– Egy, kettő – hangom sír, zihál,
szűkölve rezzen.
Pedig nem félek; érdekes
inkább mindez, figyelni
kéne végig… most kéz tapint:
– No semmi, semmi;
még nem nyitom. Csak számolunk
tovább egész nyugodtan.
… Huszonnégy volt vagy huszonöt,
míg elaludtam.
Tudatom hogy tiltakozott
kiiktatása ellen!
Pedig, amíg csak lehetett,
mohón figyeltem:
mintha harangban a harang-
zúgást hallgattam volna,
oly őrjítőn bömbölt a hang,
kondulva, zsongva.
Szakadék támadt; a terem
megsüllyedt körülöttem,
s teljes elmerülésemig
azon tűnődtem,
mielőtt a mély zsibbadás
csápjai rámcsukódtak –:
meghalni nem tett, nem kaland,
csupán gyakorlat.
Csak a kockázat tudatát
szokja meg jól az ember:
hogy fájni fog – vagy soha már
nem ébredek fel;
s legfeljebb ez a kábulat
marad örök időkig:
helyettem köd, mely létemen
mészként kötődik,
most csak körülfog, azután
egyek leszünk valóban,
s mint én őróla, ő se tud
semmit se rólam;
míg elegyünket fák s füvek,
akik soron-követnek,
átadják egy vegetatív
emlékezetnek.
1958
Ének gyógyulásért
Fiam betegágyánál
Ördögűzők, jó vajákos
asszonyok, táltos varázslók,
mágusok fölkent csapatja,
ugyan tudtatok-e rajta
valahogy segíteni,
ha fiatok láz gyötörte,
gyönge bőrét marta körme,
s lelketek hidegleléssel
vallató szigorú kényszer
készítette költeni?
Vagy hiába volt – dalolva,
átkozódva, sárga holdra
tűzött véreres szemekkel
vívnotok a rémülettel
s hasztalan pörögtetek
mint az orsó öntudatlan,
és megszállott indulatban
ajkatokra jó igéket,
bőrdobokra vad zenéket
mindhiába vertetek?
Nem igézte meg a széles,
ellenséges mindenséget
versetek az égre pörlő;
hiába zúgott a költő,
aludtak az istenek!
Mégis, mégis megkísérlem,
Orfeuszként fölvezérlem
testőréül gyógyulásnak,
szelíd, szövetséges tárgyak
engedelmes nyájait:
szólítom ágyát, ki óvja
testét, legyen ringatója,
hogyha láz cibálja álmát;
megpirongatom a párnát –
s szakadatlan szól a síp:
csörgő, rezzentsd szét a bánat
görcseit, a görbe szájat
egyengesd mosolyra; lámpa
úgy vigyázz most Attilára,
ő is fényt hoz, rokonod;
légy türelmes pihe-paplan,
maradj rajt, ha nyughatatlan
rugdalódzik; kergessétek
sejtjeiből ki a mérget
jó pirulák és porok;
ha varázslást nem tehettem,
ti tegyétek meg helyettem,
fogódzzatok láncban össze,
lebbentsétek föl előtte
titkaitok fátyolát:
sejtse meg, hogy nemcsk anyja,
apja óvja, marasztalja,
de körötte készülődve,
s őt érlelvén a jövőre,
mindenütt, amerre lát
érte van, hogy vele nőjön
(majd teremtsen és tűnődjön),
hogy dorgálja és szeresse,
hogy elveszni ne eressze –
ez a gyógyuló világ.
1956
LEGÉNYBÚCSŰ
Legénybúcsú
Mulatni kéne végre egyet,
úgy mint azon az éjjelen.
Kádár Pali húzta, nyekergett
harmonikája szüntelen.
Azt húzta, hogy rá van csavarva
a póznára a kutya drót,
s akármilyen magas, leadja,
mégiscsak leadja a szót…
De a vőfély csöndet parancsol,
föltolja ujját s így kiált:
eladó a legszebb menyasszony,
annak, ki száz forintot ád!
Ha eladó, vegyék ma este,
egymással holtig jóllakunk.
Sirassuk azt, hogy messze-messze
tűnt egyetlen legénykorunk…
András a lámpavasra mászott
egy tikkadt nyári éjszakán,
László csipkés harisnyapántot
cserélt két csókot Óbudán.
S amerre elmentünk mi hárman,
megnyíltak tiltott ablakok,
minden lombsátor a Tabánban
szerelmünknek szállást adott.
Rabolni tőlünk lehetetlen
– vallottuk – ki bír meg velünk?
Szabadságunk volt az egyetlen
kincsünk s veretlen fegyverünk…
Hát húzd most tisztességesebben,
mert asszony is lesz ezután!
Jaj de szűkre szorult a kedvem,
majd kihorpad a ház falán.
S már omlik is – csörren az ablak:
kintről kutyák vonítanak,
sápadt jegenyék tántorognak
a mozdulatlan ég alatt.
1956
Hadirokkant
Mint hadirokkant, kinek félkezét
levágták, ám olykor úgy érzi: viszket
rég-elkorhadt kisujja, s helyét
vakarná, de hiába, nem segíthet
s majd beleőrül – így hordom magamban
ifjúságom amputált tagjait:
kamaszkorom immár gyógyíthatatlan,
föl-fölsugárzó látomásait.
1956
Gyermekkori halászat
1
Hajnalban keltem. Szilveszter Mihály várt,
álmomba fújta hármas füttyjelét.
Két horgászbot s egy nagy likas csöbör volt
vele. A málé nadrágja zsebét
kerekre nyomta. Rozsdás pléhdobozban
hozott egy csomó nyirkos, jóllakott
vörösbarna, gubancos kukacot.
– Ezt a harcsa szereti – magyarázta –
a máléra pedig a ponty harap…
S képzeletemben csak úgy tülekedtek
horgom felé a nagy pohos halak.
2
Csalános ösvény vitt a Holt-Dunára;
szedtem a lábam, mintha tüzes nyelvek
között szaladnék, lejjebb a hinárban
vörösbarna vizisikló tekergett…
Ősemberek vagyunk, s ez tán a dzsungel
partja köröttünk? A szende csalit
között harapós növények lapulnak.
Sehol emberi nesz? Egy rossz ladik
készül a túlsó parton vízre-szállni,
különben csak a fűzfák lombjai
sziszegnek, zöld legyek dönögnek, s békák
vakmerő vartyogását hallani. –
Az öreg fának – hol megállapodtunk –
gyökere alól a víz már kiszopta
félig a földet, a folyó felett,
szemközt kékeres fényt szövögetett
két szitakötő… – Most figyelj jól – mondta
Mihály s csalétket tűzött a horogra.
Aztán ellódította a zsinórt és –
nagyot cuppant a vízben a dugó.
S csörrent a nád: – a meghódított dzsungel
torkára forrt a békadáridó.
3
Alig dobta be – megpendült a toll
a dugó végén (pedzi már a hal!),
aztán lebukott, feszült a zsinór
s Mihály lassan kihúzta: fiatal
pettyes sügér fickándozott a végén;
utána egy tükörponty harapott –
mohó volt, mélyen lenyelte a horgot,
bevérezte a szikkadt iszapot –,
és törpeharcsák gyültek a csöbörbe,
feketebőrű kis szörnyetegek
– csápos, nagyszájú, gőgös tátogók –
és léha vörösszárnyú keszegek
és sárga compók, naphalak – s ahány volt,
mind a Mihály horgát szemelte ki,
az enyémről körös-körül lerágták
csalétküket a szemtelenjei.
Pedig helyet is, botot is cseréltünk,
de a véletlen nem fordult vele…
S úgy állt előttem hatalmas barátom
– roskadt faluvég árva gyermeke –
mint bőség papja, halak hódítója,
mint vadvizek álruhás istene.
Öreg indián
Utolsó inka, vén rézbőrű főnök,
egyedül vívod harcod, már a had
szesztől butul és ragálytól rohad;
nem segít rajtad sem isten sem ördög.
Még izmod friss, még ruganyos a bőröd,
téged még fűt indián-indulat,
de fogatlan szád sziklába harap,
s bosszúdat süket fellegekre dörgöd.
Ijjad feszül, az idegek szakadnak,
vert néped is elhagy – hisz megtagadtad;
tigrist gyanítasz tenyérnyi cserjében.
S magad sem érted, mért futsz körbe-körbe,
kiásott bárddal, tollasan, üvöltve
rezervációd szelíd ketrecében.
1956
Nyári viharok
Nyári viharok dúlják a mezőt,
verik a rétet minden délelőtt.
Útmenti süvölvény jegenyefáknak
hegyére tollas villámok vadásznak.
Az ég dinamit-gőzökkel teli,
riadnak a fák forró levelei…
Hirtelen nyár. Buja lomb-csődület.
Csak egy éjszakát éltek a rügyek,
alig volt telet-nyarat békitő
jószagú szélcsönd, ártatlan idő –
s berobbant a zöld lánggal lobogó
évszak: a a táj eleven tűzfogó,
s párák repesztik ketté az eget…
Énvelem is valahogy így esett:
tavasz se volt még – s már-már száradok. –
Kíméljetek meg nyári viharok!
1956
Alkonyi sereglet
Szélcsönd
Ó ködbefordult késő őszi utcák,
csupasz törzseken nyíló fagyos villany-virágok!
Hajtsd föl gallérod, född el arcodat,
rád ne ismerjen, aki fut előled. –
Diákkor:
a templomdombon sétálsz várakozva,
s ím feltünik az alkonyi sereglet:
maga Melanchton Fülöp jön fekete talárban,
kezében kékzománcos ételhordót csóvál,
roggyant kürtőkalapja ütemre leng;
és jön Cecil,
a laposmellü lány;
tömeggyilkosról álmodott,
valamennyi áldozatát látta,
vérbefagyva, halottfehéren,
ő maga is úgy oson a járdaszélen,
hátában konyhakéssel.
S ím
Cromwell admirális, szerény ikognitóban
közeleg, rázza dús oldalszakállát,
kezében ernyő, nyakában zsinór:
békalesen volt a feneketlen tóban. –
És jön a kátrány-fekete-hajú asszony,
arca borostyán, szeme ibolya,
vékony bársonycsokor remeg a torkán,
karján tömött háncsból-font kosara:
– Gyönyörű némber mi van a kosárban?
– Kegyetlen-szép Lédererné, mi van a kosárban?
Talán bizony Kudelkának
keze, feje, lába?
S idegen szorongás csukódik szivedre. –
Tűnik az alkonyi sereglet;
a templomdomb fölött szitál az este.
Diákkor:
ünnepi bál van a vár alatt.
A nagyfogú lány táncszünetben
kivezet a lombtalan kertbe:
sötétség;
– Itt vesztettem el a fülbevalómat –
súgja zavartan
s turkál a nedves avarban.
Mosolyogsz: jól tudod,
ártatlan ürügy az egész –
hirtelen szájoncsókolod.
Katona vagy, kimenős baka,
szombat este;
a Tisza-parton rozzant körhinta jár,
félszemű cigány hajtja.
Repülőtisztek sétálnak délcegen,
malteroslányok sikonganak az égből.
Egy szőke asszony börtönben ült sokáig,
hét hónapig férfit se látott:
fizess egy fröccsöt és a kapualjban
(kislányát félreküldi)
nyakadba omlik.
S gyors fénykévék paskolnak a Tiszába. –
Utazás
Idegen állomáson ülsz a hűvös ivóban,
előtted barnasör,
kis tölcsért fújsz a habba.
Ebben a városban nem ismer senki, senki,
sosem voltál még ily tündöklőn egyedül;
borzongó tisztelettel néznek
kofák, katonák, gyerekek:
rendjel a melleden félelmetes magányod.
November este
kint riadt csillagok égnek,
Musztafa fürdőjében heversz fényes tagokkal.
A jóbarát kikönyököl a vízből,
puha gyöngyök futnak bozótos mellén.
Hűs mozaikkockákból csöpög a szürkület –
odébb idős közhivatalnok
vonszolja szörnyü sérvét.
Nézd: a palackzöld vizen átvilágít
saját lábfejed,
milyen idegen!
Hol van a torz jövevények
kegyetlen-hetyke varázsa?
Szomorú, szomorú közhivatalnok
vonszolja iszonyú sérvét. –
S körötted újra ősz, nyirok és szélcsönd,
ködbe fordult, magányos utcák,
csupasz törzseken nyíló fagyos villany-virágok.
Hajtsd föl gallérod, född el arcodat:
ki futott előled,
akit kerestél – most veszed csak észre –
menekülőből immár üldöződ lett.
Fényes korod porondját körül-loholtad;
s mint kinek hirtelen megmarkolják vállát,
összerezzensz – elért a férfikor!
Szaladj!
Szaladj, az alkony tömött cihája fölszakadt,
üresen csattog az égen:
feketevarju-pihéi
nyomodban szállanak.
1956
Őszi nap
Az őszi nap már álmosan
és imbolyogva jár,
tévelygő sugaraiban
aprópénz csordogál;
vékony patakban, csörgedez –
volt lázaid ocsúja ez,
mit elrostált a nyár.
Ha akarod – késő vigasz,
ha tetszik – ősi gyász:
mert túl a vén ágak kopasz
rácsán kék égre látsz,
de nézd, a rémült pázsiton
szeszélyes párducként oson
a foltos hervadás.
Ittrekedt kócsag képiben
kóválygó zaklatott
bánatod kéne röptiben
még lepuffantanod,
hogy odafönn és idebenn
a táj merő közöny legyen,
mire havazni fog.
1957
Életem sűrűjében
Életem sűrűjében lettem ilyen magányos:
a feloldozó egyedüllét perceit szomjazom.
De nappal belémkönyökölnek zaklató idegenek,
mint eltévedt gyerek, vásári tömegben verődöm,
este meg hirtelen elnyom a fanyar álom,
s merülő gondjaimnál is mélyebb örvénybe hullok.
Ó, boldog utazó, hajnali szekeres ember,
messzi útra-kelő, tempósan kocogó,
ki mindent látsz a tájon:
reggel az otthoni csermelyt,
a peckes jegenyéket,
délben a hetedik határ fiatal vetését,
s alkonyatkor a nap piros kévéit
a föl-fölbukó város palatetőin;
sőt látod a lassú szembe-jövőket,
hosszan áramlik arcuk tekintetedbe,
s míg egymagad ülsz a bakon, jut időd a világra:
két falu közt kísér egy káposztalepke,
nézed és mosolyogsz, tudod, ha még egyszer látnád
fölismernéd szárnya erezetéről.
Ó, boldog utazó – fülelnek az útmenti hársak –,
minden gondolatod (mind észrevétlenül fogant)
a dal fehér virágjába borulhat. –
De lásd, én tömött társaskocsik lépcsőjén szorongok,
agyamba léket vertek számok, szigorú szabályok,
az áhitat gyönyörű ízét szinte feledtem,
emlékeimből kiperegnek a tárgyak, a tájak,
számról lefordul a szó, s széttörve csörömpöl,
nyelvem botol, s elmém az idegenség
koloncával nehézkesen botorkál.
1957
Balassi
1
Oda a jussod, költő, szedd a lábad!
Dobóék vára vádlón füstölög.
Vasas zsoldosok nyargalnak utánad,
csörtess a nádba, rejtőzz üldözött. –
Estére elhal majd a zaj, s ha fáradt
tested ledől, a földre nyűgözött
tagokból még a lélek égre-szállhat
portyázni fönn a csillagok között.
Konok szád többé pénzért nem perel,
lovad a Senki rónáján legel,
itt híre sincs és ára sincs fejednek;
s a tó vizén, ha rá holdfény verődik,
arany csipőjű, régvolt szeretőid
ledér csapatban végighemperegnek.
2
Kígyó-barátság: főúri csalétek,
nők esküvése, fortélyos beszéd
bűbája téged többé nem igéz meg. –
Terhét a múlt most úgy hullatja szét,
mint vértjüket a megfutó vitézek.
Ne háborogj – az erdő és a rét
új otthont kinál: szídd a sűrű mézet,
szürcsöld a lombok őszi fűszerét.
Magányod súlyos szirmába csukódva
itt mély veremben lakhatsz, rókamódra,
s ha régi kedved olykor fellobog,
még dalolhatsz is: meglásd meghatottan,
félszeg vigyorral jönnek majd nyomodban
kezes medvék és jámbor farkasok.
3 (A költő válaszol)
De magam ellen, jaj, ki véd meg engem?
A förtelmek belepték lelkemet,
mint a talajt e tikkadt rengetegben
a szertekúszó hajszálgyökerek.
Nélküled, Uram, hová kéne lennem?
Te bocsásd szárnyra minden percemet,
megújuló intés légy életemben;
nem szentjeid – én érdemeltelek:
mert mélyen elplántáltál bűneimben,
sujthat jeged, fagyod, hiába minden,
paráznaságom újra kicsirázik;
én élem át (nem ők: a jók) e renyhe
test mámorában égve, dideregve
Műved s Tilalmad kettőzött csodáit.
4
S miként feledjem Annát, Anna táncát?
(szökőárként terült, emelkedett),
Eger bástyáit, kardom villanását
s a harmatlepte régi rééteket?
Hol vagytok jó végváriak, kevélyen
cikázó sólymok, korhely cimborák?
Áldomásaink ízét most is érzem,
veszett vágtánk bennem dobog tovább…
Vad volt? Nehéz volt? Szép volt? Újrakezdve
másodszor is így élném, istenemre,
de véget ért. Ébren kísért az álom;
már messze ring, vigasztalan vizekre
ereszkedik – hogy többé föl se szálljon –
gyémántfelhőm, egyetlen ifjuságom.
1957. május
Intermezzo
Szelid őszi ködök gyülekeznek,
kipirult a barackszínű ég.
Üde alkonyi óra, ereszd meg
szavaim szaporább özönét.
Piros estike, kis pihegő szárny
legyez arcomon áhítatos
derüt s íme a régi verandán
feledett napok árnya motoz. –
Arany és lila tengerihalmok
tetején Mama szélesen ül,
Behemót Sanyi éneke harsog;
valahol hamisan hegedül,
döcörögve fut egy dadogó kéz;
ereimben öreghegyi bor
lobogó heve szít riadót és
rohanó ütemet zakatol.
Odabenn alig egyhetes asszony
veti nékem a lány-nyoszolyát.
Csupa dac. Kerítést a harag fon
közibénk. – No ki bírja tovább?
Kicsi térde parázs kese-csillag,
kebelén tavirózsa lobog;
s ajakán lassan kivirítnak
tűzvész-csititó mosolyok.
És kimondja – no végre –: Maradj itt,
de az ajtót kulcsra bezárd! –
Susogó szava most idehallik
a viszály konok évein át…
Szelid alkonyi óra, vidéki
derü, jöjj, fogadott fiadat
te üdítsd a kövek betegét, ki
nyög a város igája alatt;
Kit a városa szült, nevel, éltet
– s nem uralhat bár soha mást –,
de tehozzád, mint haza tér meg,
kipihenni a vad rohanást. –
No barátaim, üljetek errébb,
még az egykori bor csupa tűz;
mi kopunk, fakulunk, nem az emlék
nem az asszony – az egykori szűz
ül az estike-lepte verandán,
s a tücsökzenekar belekezd,
szelidíti az öntudat alján
beszivárgó bábeli neszt.
S tudom, épiti bennem az összhang
kupoláit az esti vidék:
bajaim komor árnya elillant,
s nyomban kivirágzik az ég.
Veszprém, 1957
Útinapló
Balatoni akvarell
Barnálló almacsutkán arany légy uzsonnázik.
A fűz ágán meredten szárad egy kék trikó.
Az égen fehérgyapjas felhők lógnak, alattuk
olajzöld árnyékokkal kérgesedik a tó.
Tűz és föveny
Szaladó pucér lábak nyoma a híg fövenyben.
Vízből kiszálló testek: vörös-bronz villanás.
Csapzott fejem száradni dombos öledbe ejtem: –
Tűz volt itt éjszaka – még perzsel a parázs.
Cséplő
Távolról döng a cséplő. Hangja nagy nyári dongó;
fülembe harsonáz, majd fejem fölött kering.
Hiába hessegetném, kikél a gyermekévek
ablakréseiből és visszaszáll megint.
A Bakony bejáratánál
Hirtelen szűk szorosba ér a vonat; kétoldalt
sűrű tölgyes. A mozdony erőlködik nagyon:
kehes zakatolását rezgetve, százszorozva
két bosszús rengeteggel rádördül a Bakony.
Eplény
Egész falunyi új ház. Mind nyolc-tíz éve épült.
Hol fért el ennyi nép régen? – A kert alatt:
egyszál-cselédház – szürke vályog-gyalázatáról
beteg bőrcafatokként hámlik a vakolat.
Csorda
Zivatar készülődik. A messzi rozskeresztek:
mint lomha marhacsorda a barna alkonyatban.
Csak pillanatnyi látvány. – Szétfut, amint az első
villámfény éles ostor-csapása odacsattan.
Szőlőskert
Tóparti hegyoldalban apró ház, kicsi szőlő.
Vénséghez illő, fáradt vágy szakad rám: itt kéne
élni: kapálni, nyesni s az engedelmes földről
este pipálva nézni a gyöngyházszínű égre.
Vitorlás
Megdőlt fehér vitorlás. A víz szinét sodorja
vászna, de máris fordul – és megugrik az él…
Szememtől menekülsz, vad ifjukor hajója?
– ó halálos szabadság, ó megváltó veszély!
Mégegyszer
Mégegyszer a vitorlás. Állok a néma parton.
Öregesen motyognak fejem fölött a fák.
Már menthetetlenül férfivá tett a sorsom,
s nincs másom, csak egy alig-megízlelt ifjuság.
Veszprém, 1956
A tömösi szorosban
Rókagomba és fekete-szeder.
Lejjebb a völgyben birkanyáj delel.
Kövér füvek közt szamóca pirul,
kései málna markodba gurul.
Majszold a szedret, egykor ősapád
így vett az erdőn fanyar vacsorát.
Minden bogyóra krült két vevő,
egyik a medve, a másik meg ő:
s ha kettőnek kevés volt a falat,
egyik közülük holtan ottmaradt,
hogy vöröshangyák hordják szerteszét,
s varjak kopasszák fonnyadt tetemét…
Ím néked itt ma bő asztal terül,
életedbe az élet nem kerül,
bőröd keményre nem cserzi a nap,
csupasz lábadba kígyó nem harap.
És mégis ama ősi izgalom
gőzeivel tör rád most a vadon:
bokor tövén jámbor gyík-moccanás
úgy összerándít, mint kígyómarás;
csalánerdőben vágsz csapást, kezed
szivárványszín dongókat hesseget,
vízmosta lukba huppansz, kétfelől
nyakadba mészkő törmeléke dől;
silány bogyókét bújsz indák alatt,
s már oly mohó sietség bujtogat,
hogy végre kinn a tisztás dombtetőn
körültekintve ujjongó öröm
ölel: pihenj meg – játék volt csupán,
bátran ledőlhetsz a domb oldalán,
kígyó és medve innen messze jár,
nagy béke csöndjét hinti rád a táj.
Predeál, 1957. szeptember
Romániai vázlatok
Vonaton
Útitársam román egyetemista.
Franciául meg néma kézjelekkel
beszélgetünk. – S míg odakint a reggel
halk madara föl-föllebben a tiszta,
párás vidék fenyőfáira, elszánt
kedvvel virrasztunk s egyre lelkesebben
hallgatom őt: Móricz, Petőfi, Mikszáth
nevével tisztel, s nemcsak a nevekben
jártas, de művükben, szellemükben;
pedig mérnök lesz, nem ám irodalmár…
S töprengek: hányan idézik minálunk
vajon Arghezit vagy Sadoveanut,
és szégyenkezem – kimondom a szót –
helyettetek, kedves, de kissé barbár,
gép-kóros magyar mérnökhallgatók.
Fohász
Arad, Brassó, Segesvár – hány csata,
halál emléke; népek bánata.
Magyar s román vér mennyi folyt el itt!
Gyógyítsd korunk mindnyájunk sebeit.
Bukarest
Amott egy háznak gömbölyű a sarka,
s az erkély szinte függ az út felett –
ez vág szemedbe első pillanatra,
és máris kedveled
e fényes, tiszta várost, kis kerek-
sapkás, bizánci templomaival
az égbenyúló paloták tövében,
s nagy életkedvét, mely a tágas téren
járókelők szeméből rádnyilall
és úgy tüzel, akár a szerelem;
hív és marasztal: nem léssz idegen.
Borivók becsülete
Olajbogyó előtt egy féldeci
cujka – jóízű vendég-kötelesség.
De a sülthöz bor kell, hogy nemzeti
erényeinken szégyenfolt ne essék.
Medve-fényképész
Kitömött medve, szörnyű szája tárva.
– Dugd be fejed a fenevad torkába! –
biztat a Mester, s eléd térdepel.
Egy kattanás – és otthon hős leszel.
Honvágy
A Nagykörút s a krumplipaprikás
egyre szépül – mégis valami más
hiánya szívja lefekvés előtt
szobámból a frissítő levegőt. –
S látom: ágyában ül beteg fiam,
kérdi, nem érti, apja merre van;
oly kicsi, anyja hiába felel,
hogy visszatérek, hogy nem vesztem el,
ő egyre szólít türelmetlenül. –
Idehallom, s az álom elkerül.
Befordulok: hagyj el gond, gondolat!
Szivembe öklöz minden pillanat.
Predeál
Itt határ volt – ma töltés, áteresz;
alatta névtelen víz csörgedez.
Itt vak harag s viszály tüzelt kevélyen.
Most káprázom tesrvérszemek tüzében.
Amulett
Sápadtan állsz, a kendőd fájva lobban. –
Velem maradt e kép, bárhol bolyongtam.
Mert könnyben úszva utánam-eredt,
s bronz amulettként őriz a szemed.
Ősz
Kolozsvárott a gesztenyefa lombja
rozsdásodik már; hamvas, hűs ködök
lepik a sápadt láthatárt borongva.
S amott, piros bádogtetők fölött,
a Mihály-templom tornyán, s tűzfalak
nagy sávjain imbolyog már a nap
bágyadt sugárral, esti reszketeg
járással, míg a tárt ég-rétegek
felhői fönn vöröslőn foszladoznak…
Búcsúzz: az ősz száll hűlt helyedre holnap.
Búcsú
Kökörcsinekkel hímzett messzi rét,
áraszd az alkony őszi jóizét.
Szendergő lankán bíborszín liget,
ó, tündökölj még, nem felejtelek.
Újra itthon
Már földerengenek a megjárt vidékek –
s honvágy ez is, habár csak egy falat.
Édes és fáj – joggal: kéthétnyi élet
megmért időmből végleg ottmaradt.
De mindörökre vissza-visszatérnek
emlékeim, mint vándormadarak.
1957. szeptember
Téli rapszódia
Tél. Hóesés. Koravén délutánok.
Tél. Feszes fagyban csikorgó világ.
Az emlékek bozótos jégvirágán
bizony kietlen tájék ködlik át:
e városrész fölött csak füst sereglett,
nem délnek szálló hetyke vadlibák.
S ki szűken élt, azt nagy próbára tette
a vastag hó, a döfködő hideg;
ő nem csinált – miért is – őhelyette
a tél csinált évvégi mérleget,
hogy melyik állja tovább: az idő vagy
a rossz cipőtalp s a lázas gyerek…
Bizony fiúk, nekünk a tél mumus volt,
nem répaorru, pufók cimbora;
anyánk kevés pénzt számolt hosszan este,
nehéz árnyak közt dermedt a szoba;
s volt, ki kamaszfejjel is egyre leste:
eljön-e még a játékok kora.
De kortársaim, háborús gyerekkor
sebzettjei, kik soha a telet
nem ízleltük édes cukorsüvegként,
de menedék volt minden csepp meleg,
kiknek a dunnát éjente az évszak
zsibongó fullánkokkal tömte meg –
nekünk dereng már, bizzunk, hátha jókor,
még ép derékkal érünk el oda,
hol férfisorba lép a gondtalanság
feledhetetlen gyermeki kora;
a jégvirág nem lesz a fagy verése,
csak szirmok álma, véletlen csoda,
s a hóvihar hazátlanul bitangol,
bejutni rést nem lel a ház falán,
s többé a tél szigoru érkezése
nem tördel ráncot senki homlokán –
akkor, fiúk, mielőtt megpihennénk
még játszani is lesz időnk talán.
1956
TŰZ-TÁNC
Kemény idő
A téli égen kormos felhőbikák legelnek,
szarvukkal görgették fel a málnaszín Napot.
Zihálnak. Földigérő, nagy örvényt forgatott
a duzzadt orrlikakból kitóduló lehellet.
Álmos, kikoplalt varjak potyognak most a fákról.
Egí lúcfenyő az éjjel dörögve szétrepedt.
Hózátonyokat épít az úti förgeteg
s hálójában a tájék reménytelen ficánkol.
És zörg az ág a dértől, a pára szinte porlik,
sikoltozó pihéket zsugorgat hallgatag,
tömör, kemény rögökbe – s dübögve jár a fagy.
Kegyetlen táj. – Az ember, csak az vigasztalódik:
Mert bent a műhelyekben tüzes tárcsák forognak,
a kapa feje várja: szúrjon belé a nyél,
vonagló figurákat formáz a híg acél,
s megsebzett géptagokra piros flastromja forrad,
hogy hiába ne lessen a megpihent paraszt,
ki vontatóra gondol – mit fogna majd eléje –,
mint füttyre szoktatott eb, lábánál hű ekéje
ugrásra készen várja a jeltadó tavaszt.
1956
Fohász
Úgy világíts most, holdvilág –
vakok a késő-őszi esték;
a szikár villanyoszlopok
üvegszemeit mind kiverték,
éj oltalmában ül a ház –,
ne add föl ártatlan lakóit:
kint lomha-zöld csápjaival
az orv halál tapogatódzik.
1956
Csecsemők
Vér és korom között csak ők maradtak
(mikor omlottak köröttünk a rőt,
láng-perzselt dúcok, rebbenő tetők)
márvány-szilárd, gyémánr-kemény vigasznak,
igen, csak ők, a nemrég még a magzat-
burok bugyrába zsibbadt csecsemők,
kis szervezetük lámpásai, ők –
mi, a kiművelt, felnőtt öntudatnak
pokolcsóvái – míg sírtak, nevettek –,
mi ámultunk, vagy irtóztunk esetleg,
s vak ösztöneik ős-titkain át
kerestük lényük fény-bejáratát,
hogy szemük, mely még félelmet nem ismert,
fölszítsa dermedt lelkünkben az istent.
1956
Üzenet idegenbe
Mutasd néki álom a Váci-utcát,
az elviselhetetlent; vagy a sárga,
beteg hernyókként lassan, vánszorogva
halálig kúszó villamosokat –
s megkásd bezárt arcán mosoly dereng majd,
még nyála is csordul; s eztán az elme
transzmissziói önként pörgetik már
a többi képet: májusban, ha bodza-
virágzáős tájt a szénaláz gyötörte,
hogy úsztak fönt a nagy tányérvirágok
a déli lejtőn – köd-gyűrűs planéták –,
hogy szálltak mind aláőbb gyulladt szemébe! –
Aztán az esték szentebb mámora,
karcos barackpálinkák sűrű mérge;
friss szénsavgyöngyökként pattant a szó…
Bő Karolin, az absztinens kifőzés
roppant tündére kirántott velővel
gördült elő s kék-vörös terítő
rózsái nagy zsírfoltokként ragyogtak.
Ő meg borsos történetekre gondolt,
rázkódott, könnye hullott, fuldokolt.
De kint, midőm az óbudai éjfél
medencéjében megmártotta testét,
s ujból kiszökkent könnyen: szétzilált
haján sugárzó vízgyöngyök gurultak –
a parton állt már, messze Keneséig
kettéhasadt a táj, nagy rétegekben
hámlott a nap porzóit hullató ég
körül a tóról. Nézte és szivéig
felborzolódott egy őrült sirály
gyors cikkanásán – dermedt jegenyék
lándzsái közt majd földbe-gyökeredzett. –
Majd a föloldó szél harangütése:
s már lent siklott a lúdbörző tavon,
fejénél lomhán tapsoló vitorlák
(a meztelen lány halálos közönnyel
hasalt a deszkán) – zöld forgatag indult,
légtölcséreket kürtölt a vihar,
mély robbanások tüzhányói nyíltak.
S ő térdenállva, rémült Laokoonként
kötélkígyók bilincséből kivonta
karját – s fohászkodott: ne hagy el élet! –
Nézd, most hideg kucsokban hánykolódik,
megrándul bőre, már-már fölriad:
hűs ujjadat érintsd a homlokához,
ágyékcsontjára gyolcskendőt teríts,
takard be föl-fölpattanó szemét
kezeddel, tedd, hogy újra elaludjék,
s mondd: átjövünk még hozzá éjszakánként,
torkában fojtó zsibbadás leszünk,
dülledt üveggömb izgatott szemében,
nyakán jeges zuhany, fülében egykor-
megjárt vidékek nyírfa-suhogása;
husában mardosó vágy, tétovázó
lépés a talpán, csüggedt tenyerében
hűlt kézfogás. – Nem vesszük tudomásul,
hogy messze-szállt,: képmásunk szigonyát
addig vetjük hálós idegzetébe,
míg egyetlen tébollyá görcsölődik,
vagy visszahull, sápadtan, szárnyszegetten?
s velünk marad. Mert nincs innen menekvés.
1957. április
Bizakodó
Nem tudom, miért és miképpen,
de a magam bajain át,
egy szélesebb érdek körében
hiszem, hogy jobbul a világ.
Fogam vásik, hajam is elhull,
félelmek közt rejtőzöm én;
de nyers erők zivatarán túl
gyűrűzve terjed a remény:
hogí – míg itt állig gondban állok –
fönt s lent csitulni kezdenek
kisiklott elektron-családok
és sértett csillagrendszerek.
1957
Odysseus és Kirké
KIRKÉ:
Nyughass; enyém vagy vakmerő halandó,
hullámokbékítője, zord szirtek vándora,
ki ázottan, répetten is
viseled csavaros koronádat,
rangrejtve, belül kemény koponyádban.
Kitárultam neked, én a kegyetlen isteni asszony,
lobogó szenvedélyem társává tettelek. –
Fogadd el szerencséd! Nézd elbűvölt szigetem
királyi szeszélyeimnek hogy engedelmeskedik!
Megosztom majd veled kaján játékomat:
összeziláljuk az élők tiltakozó fajait,
járni tanítjuk a fát, dalolni a berkenye-bokrot,
partjaink mentén gyökeret vernek
a büszke korállok,
cammogni fognak a könnyű sirályok
s a medve röpül majd,
zöld terebélyét a petrezselyem
kiteríti az égre,
a föld mélyéből szedjük a tölgyfák
zsenge gyümölcsét.
Örülj, ragyogj föl, ne süsd le szemed!
Jöjj, Boreás bárányfellegeiben
lesz ágyunk, ha akarom;
bő vízesések ösvényeiben
fordunk szerelembe, ha tetszik,
s gyönyörünktől a tengeröböl
tarajos hulláma vonaglik.
Megfürösztlek, fölruházlak, ágyamba emellek,
ajkadra horgadok,
de – ne feledd – a mámor forgatagában is –
bár asszonyi módra – urad maradok!
Asszonyi módra: hatalmam a teljesség,
hűségem hatalomvágy,
szerelmem konok ítélet;
mikor újra ölembe fogadlak,
megváltalak sorsod örvényeitől s a haláltól,
így lépsz ki embervoltodból s szabad lész –
örökre hű lakója
elbűvölt szigetemnek.
ODYSSEUS
Te kelyhedet nyújtottad, s megkented fejem
olajjal, te szállást is adtál;
mikor fekete férfigerjedelmem
megcsikart, öledbe fogadtál –
de, nézd, az öbölben most összefogódznak
vitorla-bontó, jó szelek,
hajóim nyugtalan kopókként
rázzák a kikötő-kötelet.
Te a Legszebb vagy, örök és hervadatlan,
de engem Penelopeia vár:
türelmét nem lohasztja rossz hír:
hűtlenség és halál.
Várja, mint mondatott, hogy megjövök, mégis
megjövök egyszer,
ül az ablaknál, rokkája forog,
csak pörgeti fürge kezekkel. –
S az ablak alatt, mikor esteledik
mezeim violás ködöket pipálnak,
legelők felől fekete-fehéren
gomolyognak a kecske-nyájak…
Szép a te földed is, asszony, szigeted
merő tündér-csuda-fészek;
bámullak érte, hogy röpteted a fát
s rügyezni tanítod a gémet.
De nálunk otthon az ég fecskéktől hangos,
szememben örökre bent szunnyad a táj,
az a táj, az a legszebb!
Hát megbocsáss, az étket, a szállást
jó szívvel megköszönöm,
de számban már ez az itteni vigasság
keserűbb, mint borban az üröm.
Bármit igérnél, nincs gyönyörűség,
kincs, mely visszamarasszon.
Fürge hajóim már tépik a horgonyt!
Bocsáss el isteni asszony!
KIRKÉ:
Merész vagy férfi, ocsúdj fel! Neked csak
szenvedélyem kegyelmezett meg,
nem a félelem vagy a részvét.
Avagy nem láttad hetyke társaidat
sertésként túrni a sárban?
Mindd, mit remélsz még?!
Azt hiszed érc-dühöd és kardod megijesztett? –
Ágyamba vettelek.
Ha bürök levével nem is, de önnön
vágyaddal megbilincseltelek.
Ha akarom, holnap gilisztaként mászol
a nyálkás földben s megirigyled
a fenkölt sertéseket;
ha akarom, riadt verébként a tarlók
ocsúját csipegeted. –
Tagadod erőmet? Hinnéd, három napja vagy itt –
s egy hosszú év is elmúlt;
ugye észre se vetted?!
Vigyázz! kegyes szeszélyem parancs,
s parancsom kegyelem:
eszedbe vésd, ha feledted!
De hiába is futnál, innen a kiút csak
az alvilágon át vezet.
Nyughass, te úgyse jutsz át, visszazavarnak
Persephoné meg a szörnyetegek.
Ha én nem, maga Zeus se ment föl
végzetedtől – a halál foglya vagy.
Számodra nincs választás, kívülem nincs reményed:
roskadj le, add meg magad!
ODYSSEUS:
Tévedsz királynő, fölöttem nincs hatalmad;
én téged nem szeretlek,
kisértő italod ezért nem mérgezett meg.
Csak a tikkadt test szomja volt,
mellyel gyönyörödet ittam,
de szerelmem, morzsányi sem,
tapadt meg tagjaidban.
Ellestem titkodat:
ki nem részegül meg szemedtől,
azon boszorkány-varázsod
isteni bűbája megdől.
Tégy próbát: olvasd rám igéd, rólam lepereg,
hiába erőlködsz,
nem hurkolhatsz sem a lég hálóihoz,
sem a tengerhez sem a földhöz;
én ember maradok, emberként megyek innét,
miként idejöttem,
ha nincs más út, hát megjárom az árnyak
birodalmát az alanti redőkben;
ha nincs más út, átlépem a halál
mezsgyéjét kétszer is,
s ha eljön órám, vállalom az örök,
parttalan sötétséget végleg is. –
De meg kell látnom Ithakám határát
friss szirmokba borulva
mégegyszer, mikor a fűzek vesszeit
Zephiros megpengeti újra,
a völgyet, hol pihegve tünődnek a fű közt
buja kamillák, szemérmes mirtuszok…
Ha élni nem, hát halni hazamegyek a tájra,
melyet szivemben hordozok;
nem állhatnak utamba seem tengeri rémek,
egyszemű szörny, sem a hádesi árnyak –
KIRKÉ
Nincs segítség, eszelős halandó.
Eredj hát – elbocsátlak.
1957
Jázon érkezése
Mert késve érkezett Jázon, riadt fülében
még egyre hangzik a halálos rokolya
ráncába dermedett királylány sikolya,
s Kreón hörgése tőrt csikorgat kebelében;
most háza küszöbén megtorpan falfehéren:
meredten fekszik ott szerelmes két fia,
vértől veres szablyát szorongat Médea,
s gyilkos gőg tébolya parázslik zöld szemében –
hát megroggyan a térd, és az oszlopnak dőlve
a férfi felzokog, bánat és vád esője
zuhog szeméből, és forró panasza kél,
míg sárkányfogatán az irtózatos némber
– mint leölt borjakkal a mészáros-szekér –
elszáguld két fia lecsüngő tetemével.
1955
Milarépa halála
Hogy Milarépa már mindent tudott,
s házát utólszor is felépítette,
és úgy cserélt, kedvére, alakot,
miként tavasszal téli szőrt a medve;
s szavára dombot növesztett a táj,
s fölfelé hullt a kő, ha ő akarta –
egy este eljött érte a halál
és leült mellé pipálni a padra.
– Eljöttem érted – mondta. – Készülődj! –
Majd jó soká hallgattak mind a ketten.
Messzire néztek, és szemük előtt
eltünt a föld a hízó szürkületben.
– Várj, holnapig még hadd gondolkodom –
szólt Milarépa –, remélem megértesz! –
A halál elment. S másnap jókoron
indult a láma öreg mesteréhez.
– Ó Mester – szólt – a halál hivogat,
de érzem, volna rajta is hatalmam;
még ma este újból meglátogat,
ó engedd, hogy házamtól elzavarjam! –
A Mester válaszolt: – Megteheted,
ha sajnálod itthagyni por-hazádat;
ha rákiáltasz, szót fogad neked,
de vésd eszedbe: ez tilos varázslat! –
– Ha megteszed többé nem hajt a fű
szavadra rózsát, és a kő sem enged
intéseidnek, és az együgyű
bodzák többé datolyát nem teremnek;
– enned kell akkor, ha megéhezel,
s vágyadon nem lesz elmédnek hatalma…
Én ennyit mondok – te meg úgy teszel,
ahogy a szíved óhaja sugallja. –
Így szólt a mester, aztán lefeküdt.
És Milarépa illőn megköszönte.
S hazamentében játszott: színezüst
virágport hintett a meddő rögökre;
szólt a folyónak, folyjon vissza – és
megtette; minden engedett szavának,
a fán halak csipogtak, s a nehéz
elefántok az égen szálldogáltak.
S ő hazaérve elgondolkodott,
elévődött a felborult világgal.
Utána mindent helyére rakott
s még aznap este elment a halállal.
1958
Már fénytelen vizekre száll…
Szabó Lőrinc halálára
Hült helyén kép lesz vagy szobor,
de eleven
vigasz omló poraiból
többé már nem terem. –
Jön-e ki félve s lelkesítve
magát helyette megfeszítse
értünk, hogy átéljük a menny
híján a lét
pontos és kegyelemtelen,
de megváltó ismeretét!
Mát fénytelen vizelre száll,
ó végtelen
alázat, oldozó halál,
fogadd őt kegyesen.
Hisz ingoványos berkeidben
ki vándorolt még annyit innen,
mint ő, ki tudta, veszni kell,
de visszajárt
s elítélt testvéreivel
megosztott üdvöt s borzadályt.
Föld, erdő, város, az egész
megmért világ
ringassa kegyelettel és
anyásan hű fiát:
nyomában őszi szénaillat
s avarfüst szálljon, szőke csillag
vezényeljen tücsökzenét:
szitakötők,
ti szőjetek szemére kék
szerelmetekből szemfödőt.
S fecskék, virágok, muzsikák
s ti gyermekek,
éljétek életét tovább,
emlékeztessetek:
kiben világ gyűlt eddig egybe,
most elvegyült a részletekbe,
oly bonyolult és egyszerű:
mind, ami volt
a mindenséggel, test s a mű,
immár örökre összeforrt.
1957. október
Dzsessz
Idegek ünnepe, tánc, csontszaggató gyönyör.
Vérző négerek sivalkodnak az égre,
por-tölcsérként pörögnek részeg táncosok:
meghalt az erdei tűzvész szeliditője,
meghalt a kobrák, tigrisek parancsolója,
meghalt, meghalt a főnök.
A felhőkarcoló tetőteraszán
üvegbúrában párás télikert;
ne nézz le: ötvenhat emelet a mélység.
Rekedt hajókürt böfög a kikötőben,
valaki nehéz bálákat vonszol, tántorog,
meg-megcsuklik a ködben.
Fehér fém-torku tölcsérvirágok
szökkennek, kunkorognak,
óriás szerelmes dongók
őrjöngenek körülöttük.
Óriás szerelmes dongók. –
Fékez a fekete autó,
remegve fékez, kitárul;
megáll a gépirólány, tétovázik; –
Fekete nylont hord, fölötte
párás kehelyként csillog majd a combja.
Suhan a fekete dongó. –
Tengerzöld ital izzik a talpas-pohárban;
forog, forog a terem;
tengerzöld arcok peregnek:
gyorsan-kevert kártya merev figurái,
eltorzulnak a homorú tükörben.
Pezsgős-palack száll, fröccsen az ablak:
kint dorbézol a kelmefestő-reklám,
neon fény-pisztollyal lövöldöz;
kint – zöldellenzős reflektort cipelnek
gumiköpenyes férfiak;
kint – a letarlott telken ketyeg az űrhajó,
mozdulatlan guggol, megüli a Földet:
türelmes kotlós rettentő tojását;
mellette félszeg ember-árny botorkál;
kint – hosszú póklábakon leng a viadukt,
peremén félszeg ember-árny botorkál,
közönyös szemaforok várják a hajnali expresszt.
Hol van Brutus, önnön kardjába dőlő?
Szavatolt ciánkáli kapható szaküzletben,
s az űrbe-hulló test nem érti a halált,
elmerül a gyorsulás mámorában. –
Tört pillanat a csönd. –
A kasztanyetta-jelre
felbúgó huzalokon megindulnak a házak,
tótágast járó kötéltáncosok,
a város szélén földre könyökölnek,
álmos ablakokkal pislognak az éjbe:
kénsárga füst bugyod a gyárkéményből,
alattomos ábrák szöknek a rajzpapírról –
ó ellenséges elem-viadal!
Fortyog, robban a lombik –
ó föllázított elem-viadal!
Nem fékezi az ingát földi nehézkedés. kilendült;
nem parancsol a víznek molekulák fegyelme, szétporladt;
nem méri a világot szögek geométriája, lecsöppent:
csiszolt acélon olajcseppként vonaglik,
aszimmétrikus tárcsaként vonaglik,
égő láp fölött szárcsasikolyként hangzik. –
Kürtök rivallnak!
Sovány hegedűk vívnak az iszonyú dobbal,
szurok-fáklya vízbe-hull, sistereg;
földbe-harap az exkavátor,
szögletes állkapcsa recseg;
parányi szikra szalad a zsinóron,
folyótükörbe néz a cin-torony,
s elmereng – míg a meglódult falak
szaggató gyönyörűséggel egymásba omlanak. –
És észre se vetted a lányt,
ki kenderszín haját övig lebontva
száraz lábbal kelt át az ár felett;
köntöse frissen-szedett lótusz,
két ujjal nádsípot billeget;
kék harangvirág-füzér az uszálya,
nyomában forrásvíz buzog. –
Hajbókolva vonulnak utána
fehér-agancsú jávor-szarvasok.
1956
Tücsök-tétel
Beethoven hallgatása közben
Zöld-arany erdőn
búvik az árnyék,
perdül a tisztás,
szólal a síp;
Hallod-e jószág,
fény-szüle csillag,
fény-szüle csillag
táncdala hív.
Tűz fut a tóban,
pőrén fürdik az álomkép,
len-haja lobban –
bölcsen szunnyad a pásztornép.
Most, kicsi zergém,
szökj le a sziklás
bú magasáról,
rúgjad a port:
két deli szarvad
ágabogára
színarany almát ültet a hold.
Veszprém, 1957
Csontos öregember
Szoktasd magad az iszonyathoz.
Csontos öregember fekszik a kórházi vaságyon.
Szemének arany porzói kihulltak,
héja már-már fölpattanni készül,
hogy megmutassa kérges gyümölcsét
most éretten, egyetlenegyszer,
mielőtt föltálalja a halálnak. –
Barátkozz meg a mozdulatlansággal.
Ezek az ujjak többé nem kalapálnak.
Fekete pókok szövögetnek
az öregember tenyerében,
talpát benyálazták a hosszú
novemberi esők kerti-csigái. –
Tartsd távolt szívedtől az undort.
Ha csirkét öltek, nem bírtál odanézni,
émelyegve csaptad agyon a darazsat.
Tartsd távolt szívedtől az undort.
Csontos öregember fekszik az ágyon:
észrevétlen tompulnak szálkás idegei,
likacsos veséje nem bomlik ki a bőrből,
velője láthatatlan alvad a csontburokban…
Holnap sipkát metél a fűrész
ezüstös koponyáján,
de ma még rend, méltóság és szemérem
kiváltságában sebzetlen a test. –
Szoktasd szíved az iszonyathoz.
Sejtek alvilágába alászállani készül;
ne szálljon tekinteted elszánt kegyelme nélkül –
szemének arany porzói kihulltak.
Anyám
Keskeny arcát gyakori könnyek vésték
redősre: mindig könnyen könnyezett,
szivében mégsem csorbult meg a szépség:
még nyers gondok markában verdesett,
soltalmát már-már a halál kinálta,
de – mint vendég, ki addig nem mehet,
mmíg minden érdemest meg nem csodálna
(nem részesülni, nézni jött csupán.) –
szemét egy sárga sarkantyúvirágra
ejtette, és mint nem remélt csodán,
úgy felindult, hogy bánatát lerázta
nyomban – lomb a hóharmatot –, talán
ha elhagyottan, éhesen, ruhátlan,
üzötten is ujjongott volna: kell
és érdemes a szüntelen világban
nyitni, hullatni hős virágkehely
módjára létünk reményét és kínját,
s gyönyörködésben tornyosodni fel,
míg a szemek a látványt vinni bírják…
– Ki lesz, ha egyszer nem leszel, anyám?
Anyám, ha már keserü füvek szívják
sok szétesett szándékodat? – Sovány
vigasz lesz, hogy egy beröppent sugárban
mosolyod cikáz majd szobám falán
és az alkonyat öblös aranytálban
hűlt véreddel kínálja az eget,
hogy fölzavart elektron-orgiákban
viszontláthatom rémületedet…
Mert ott leszel a földben és a vízben,
sóhajod felhőt hajt fejem felett,
félelmed szél a sáson: futva zizzen,
ízed marja föl ínyemen a só,
és mész leszel szűkülő ereimben
és szénatom: kályhámat izzitó
láng, s magzatomban nő sejtszövedéked
tovább, s bennem kerengő szemgolyó
leszel és fény, csillag s növényi méreg. –
Ó el ne menj még! – Nincs erőm magamban,
hogy anyámul a belőled-kiszéledt
mindenséget helyetted elfogadjam.
1956
Öregasszonyok
Nézd: anyáink is – a mindenhatók s mindentudók –
mát tétova, bús öregecskék,
száradó nénék lettek,
más, milliónyi hatvanévesekkel
hajszálra egyenlők.
Tavasszal nyögve, sóhajtozva járnak
(csontjaik jelzik az időváltozást),
óvatosságra intenék az ifju lombot,
s fejüket csóválják a könnyelmű egekre.
Vasárnap – fekete ünneplőben –
fölkeresik a temetőben összegyűlt családot;
hosszan, nyugodtan sírnak
(nem tiltakozón-eszelősen),
s türelmes ujjaikkal a fű közt matatva
bizony titokban ismerkednek
az örökös barna rögökkel.
Tükörbe nézni többé nem szeretnek:
riadt denevérek rebbennek vissza rájuk,
ajkuk vonása kicsorbult, hideg kés. –
Már valóban (a képmutatás rég kihalt belőlük),
valóban szelíd örömöket kívánnak:
karonülő gyermekeink mosolyát,
húsvéti orgonaszót
és szegfüszegillatú, jó süteményeket is,
diós-mákos patkók omlós karélyát,
melyek ízével már holtig se fognak betelni. –
S ha esténként az ablakmélyedésből
kitárulnak a színtváltó vidékre,
szép homlokukat csillagfény legyinti,
tekintetük sokáig egy ponton horgonyoz:
multjuk az időből kilépve
egyszerre tódul elébük a térben – micsoda sereglet!
Szívükről hála és harag szövevénye lefoszlik
és végül mindent megbocsátanak.
1957
Őszi kert
Gyanakvó cinke-nesz.
Avartűz, borveres.
Zord ágak rácsa közt
madártoll lengedez.
Hűvösen csüng a nap.
Szívedben sincs harag?
Megáradt kert fölött
fénypávák szállanak.
Fénypávák: kék-lila
krizantén, dália
lángszirmát tördelő
örvényben hullik a
fénypáva. – Bőg a szél,
szívenlőtt hárslevél,
búcsúzz: a kert alatt
fegyverben áll a tél.
1956
Éjfél
Mintha rakéták sötétvízü tóba,
felhőbe fulnak sápadt csillagok.
Megáll a perc. Kattan a vekkeróra.
Ne nézz ki, tündér szállt a folyosóra:
a rongyszőnyeg magától kunkorog.
S lassan cammogni kezd a kajla seprő,
riadt cselédként szorgosan seper.
Köhög a vízcsap, szomjazik; tekergő
nyirkos ruhákkal birkózik a teknő,
és émelyeg a szemetesveder.
Gyerekhangon rí, nyöszörög az ablak,
vas forgójában léghuzat nyilall.
Szökik az ernyő a szögről, leballag
a kapualjba s kidülleszti hopadt
mellét csikorgó fémbordáival…
Egy csattanás – és ott kint újra rend van.
A kaján tündér most röppent haza.
Percen a villanykörte és kilobban.
Nézd: ott vergődik csukott ablakodban
álmod lelőtt, fekete madara.
1956
Nagymosás
A tárt ablakon át sötéten
szobánkba hömpölyög az ég.
Telnődből végtelen pelenkák
dagadnak, püffednek föléd.
Piros fazék a petrofóron.
Szivedig buzog a harag.
Éjfél van. Könnyeid kocsonyás
keményitőbe hullanak.
Kezedből kisiklott a szappan,
szökevény gőzoszlop sipol…
Hogy mentsem meg lelked a szükség
lúgköves hullámaiból?
1956
Strófák
Költő-virtus
Idegzeted rácsába zárva lappang,
elméden egyszer fog csak átnyilallni –
az ösztönöst, e tűnő akaratlant
próbáld a tudat csapdájába csalni.
TesttelenAmerre járt, magából egy darabkát
kéretlenül a küszöbön hagyott.
Most teste-sincs árnyát ebek szalasztják,
csupasz fák közt emléke oldalog.
Tárgyak pünkösdje
A bíbor lepkék egyszer erre szállnak,
nagy lángnyelvekként ellepik szobádat –
és (térdrehullsz majd ájtatos keresztény)
tizenkét nyelven szólni kezd a szekrény.
Kert
Arany dinnyék, ütődött mákfejek,
kapor tövén tökinda tekereg;
tedd ki a sapkád – holnap reggelig
szagos málnával színültig telik.
Táncdal
Citera pengi: körbe járjad,
Katica, Böske szedd a lábad!
Lobog a rózsa, rezeda bokra,
tavaszi lázban remeg a szoknya.
Gazdátlan nyár
Nyári nap pora, keve
oszlik a falu fele,
csönd lapul a remete
tájra.
Zsenge zabot eszik a
nagyfejű, parazita
sáska.
Kirakat
Kopasztott-csirke-kripta. Sárgán, guggolva várják,
félszárnyukkal kipeckelt fejjel, idétlenül,
hogy hízlalt mellüket mennyei zöld-saláták
és túlvilági zsíros gőzök vegyék körül.
Álmatlanul
Szemközt a kályhán virraszt egy bagoly:
tűz-gömb szemét kitartón rádmeresztve
piros gyűrűket hint eszméletedre:
parázzsal kinál – pedig szomjazol.
Alkony
Ködök úsznak a messzi vizen túl,
hideg ormokat öblit a fény,
lobogó színek ostroma indul
s eliramlik a táj peremén.
Madarak szerelme
Ami nekünk vörös húsörvény s párzó
tajték – nekik csak fénylő pillanat.
Honnan hoztátok láng nélkül sugárzó
gyönyörötöket, égi madarak?
Búcsú
Gyötrelmeimben nem lakhatsz velem:
ciprusi rontás hált fekhelyemen. –
Most álmomban fogaim hullatom.
Találkozzunk egy másik csillagon.
1957. tavasz
Csillagok rónája
A csillagok rónája most virágzik.
Csepp égi zsályák illata csorog.
Széthull a felhő. Halvány lótuszok
úsznak a csipkés-öblű láthatárig.
Zümmög a tejút, számtalan bogárszárny
recés döngése hallik; púpozott
fény-kazlak közt vendés fuvallatok
járnak: hajlong a fém-pikkelyű páfrány.
– Nézz föl. Nehéz volt ellentett magányunk,
kettős gyanakvás párharca – feledd el:
megfizettünk viszállyal, gyötrelemmel,
eresszük hát csillagtalan-sötét
multunkra most e tündöklőn kitárult,
engesztelő éj bársony-függönyét.
1955
Haranglá
Mely a költőnek félálmában megjelent, s az elmúlt háború utolsó óráit juttatta eszébe
Harangja félreverve sírt,
jajongott utcahosszat.
Tövében karszalagosok
kölyköket toboroztak.
Két rojtos-inges kisgyerek
jeleket írt a porba –:
az volt a ház, kezük a gép
és lógannéj a bomba.
Sommer Lipót úr, a szatócs
és megjegyzett családja
már az alvégen baktatott
szédelgőn, tétovázva,
s bizván, ha most jelt ád az ég,
csoda még szabadíthat. –
Mellükön elvigyorodott
a kajla sárga-csillag;
(kajlára vágták rettegő
kezekkel reszketősen –)
hátukban pisztoly, ház, haza
s két lompos, részeg őrszem.
Aztán eltűntek – s hirtelen
megreszketett az ablak:
két nadrágos nő motoron
iramlott el Nyugatnak.
Utánuk csönd, s a csöndből egy
mély, testesebb morajlás
kelt, mint torlódó jégdörej,
ha kezdődik a zajlás.
A vén kertész most fölneszelt,
kiegyengette hátát,
majd visszagörnyedt – dolga volt:
épp salátát palántált.
De azért fújt egyet, nagyot
hogy hátha vége, vége! –
S figyelme ráfogódzkodott
a változó vidékre,
hol a távolban forduló
lánctalpak csikorogtak…
S zúgott a félrevert harang,
visszhangzozz utcahosszat…
1958
A daru-mester
Lassan forog a nagycsontú madár
a csonka hídfőn, vasakat emelget,
mint lúdpihét csippenti föl a terhet,
s rövid vágányán el- meg visszajár.
Micsoda szörny! Hogy rettegne a táj,
ha egyszer rárohanna zúzni, ölni!
De a magasban, ott egy férfi őrzi
nyugodt kezekkel, s most kikandikál
a szörnyeteg szivéből mosolyogva;
alatta háborúk szemetje, roncsa,
körötte, s fönt a tiszta téli ég. –
S tán ő is sejti, mit én benne látok:
e fölfelé terjeszkedő világot,
s ura, az ember megtartó hitét.
1958
Tűz-tánc
„Tűz,
tűz,
ég
a palota.
Zöld
láng
száll
ide-oda.
Ropogó bambusztűz!
Ropogó bambusztűz!”
Íme fivéred furulyanadrágban
hátára vette s lába közt kihúzta
Éva leányát.
Nézd meg jól az arcát:
apró vörös kúpok, fehérfullánkú
kis vulkánok duzzadtak fel a bőrén,
arcüregét belülről mossák a könnyek,
orra tövén meredt, szomorú fintor.
Ezt a fintort már láttad valahol:
képes magazinból mered rád fogatlanul,
fekete hulla viselte,
hamuba sült tetem.
Szemgödrében megkövült lávacsepp,
csontjairól a húst a sugárzás lemarta. –
S íme fivéred!
Kitépett póktagokként kaszál a lába,
fejét alámeríti a szent Öntudatlan
siket tavába,
hátha elfelejti,
hogy összetűzött a bomló anyaggal.
Vezesd őt dallam józan partjaidra,
hűs fövennyel dörzsöld pirosra testét,
s takard be lombbal.
Fél a te fivéred.
*
Mutasd fel nékik a hárfát,
közönnyel mentek el mellette.
Verj sátrat az ég ponyváiból,
közönnyel mennek el mellette.
Szemükbe fénykévét suhogtass,
ráütnek téritő kezedre.
Ha egy-kettő akad, ki visszanéz,
vagy ereklyéidet félszeg vigyorral
körbejárja és int, hogy nem haragszik.
De ingereld csak őket s vess közébük
szagos csalétket – mohón kapnak utána;
összeverődnek s vad kiáltozással
járják az utcát, izzó piszkavasakkal
böknek egymás szemébe s úgy hadonásznak,
hogy láttán vér és indulat dobban a kőben is.
De várj! estére már a tarka hegyoldal
bokrai közt üzekednek – látod a sereget!
S reggel a lány remegve kérdi:
ugye hű lész örökre?
S szeretője felel:
nem ismerlek leámyzó.
A lány szól tétovázva:
ki olvadt hát ölemben?
És újra szól szeretője:
sosem is láttalak.
*
Bölcsesség ösvényén vezetted őket,
érett almaként hullattad elébük a Jót.
Két roppant félgömb szivárványait
hajlítottad szemükbe. – Hol a segítség?
Vagy hasítsd ki húsukból s lökd szemétre
állati létük alattomban őrzött
párzó dühét s az elsőbbség viszályát? –
De mutathatsz-e majd nékik cserében
követni példát, embermódra?
Magad példáját?
Ifjuság helyett önmegtagadásod
nehéz kámzsáját, mit húszévesen
nyakadba vettél s hitted, hogy fegyelmed,
napestig szított széditő törekvés
hajszája majd megtisztít, s bölcs leszel,
úgy szemléled majd sorsod változását,
mint ár-apályt egy idegen vizen?
Most itt állsz s meg kell vallanod, hogy mindaz,
mi eddig hajtott, kéjt s vigaszt kinált –
kamaszkorod idétlen, pőre láza volt;
hiába gyűrted versbe, szóba, borba,
semmit se változott. –
De tűrnöd kell-e még, hogy végzeteddé
kövüljön és így hordozzad halálig?
*
Vagy ennyit látsz és ennyit tudsz csupán?
Nem, nem – világnagy szemgolyó légy!
Nézd: irgalmatlan szűk lett ez a bolygó:
határos rendjét a nyugtalan elme
szétfeszíti akár halálod árán.
Szféráinkban angyalok nyájai helyett
stroncium-peték tenyésznek;
engedd kitelelni a férget –
gubóját szétrepeszti,
megszáll a mandulavirágban
s érett korában
porrá őrli gyümölcsét.
Míg fivéred, fejét az űrbe mártva
kuvikszót hallgat s borzad a gyönyörtől –
te hallgathatsz-e békén?
Nem! A teremtés minden hangja benned
egy értelemre zendül:
a billent ég búrája így kolompol:
porhitü népek évszázadnyi porból,
anyák, kik őszi lombként hullattak gyermeket,
malomba nem fogott, csak szétzilált szelek,
fölvert vízáramok, madárhadak,
derült égből kibuggyant hópihék
s tengerfenékről feldobott halak
tudva, vagy öntudatlan,
hangos szóval vagy néma kábulatban –
RENDÉRT KIÁLTANAK!
Egyetlen Rendért, hol négymilliárdan
elférhetünk e táguló világban;
Egyetlen Rendért, mely ha eget hódít,
nem mártja tűzbe szűk földje lakóit;
Egyetlen Rendért, hol nem gyüjt fejünkre
halált bomló magocskák titka-üdve;
Egyetlen Rendért, melyben még az állat
s levél a fán is hazára találhat;
Egyetlen Rendért! – Földnehéz parasztok,
s komoly munkások kondítják a hangot;
s velük gép-tornyok és tárt-ökü völgyek
mámor-süket fülekbe mennydörögnek:
Ocsudjatok! Mentsétek meg a Földet!
1958
Új kor nyitánya
Kapuk nyíltak, csukódtak
országos léghuzatban.
Ön-vérében merült el
a megbocsáthatatlan.
A had düledékén még egy utolsó akna kivirágzott…
Temesd el azt a szétzüllött világot!
Nézd: csupa bűn, csupa rom.
Míg jobb napod ígérete serken
április-ápolta rügyekben,
csak néhány döbbent szempár mereng a beomló partokon.
Épitsd fel házad bár a megmaradt kövekből,
mégsem lesz az a régi.
Verj bár a hídroncsból új hidat, egy szögét se cseréld ki,
de többé az sem a régi.
Más vállak tartják, más habarcsok kötik e kort,
nincs út visszatérni.
Múltad csak úgy lesz hagyaték s tanulság,
ha ki tudsz belőle lépni.
Tavasz, tavasz, Napkelet fiai hozták kormosan, véresen.
Nem volt bűvös királylány, de mint álomi húgod,
ifjú s szeplőtelen.
Még hörgött a fegyver. Bűntudat s szorongás képében
álltál az új elébe;
csak remélni merted, hogy fölfelé mélyül
jövőd meredélye. –
De tavasz, tavasz volt, fölszállt a füst, és
oszlott a gyötrelem.
Új kor nyitánya volt – tudod, – ma már történelem.
Határ, mint Héraklés oszlopa, és törvény,
akár a gravitáció.
Szabálya szétfolyt a hajszálerekben, –
már meg nem másítható.
Töprengtél olykor: véletlen ajándék,
vagy görögtűz, tapsvihar, térzene?
De ünneped mélyén izzik a dúsabb igazság:
muszáj-sors alkonya; magad-gyarapító tetteid kezdete.
Üzérek, merénylők, önös kis basák után
vedd végleg birtokodba
egyetlen léted talapzataként. –
Belőle magasodva
emelt fővel állhatsz e viharvert földön –
jöjjön akármi.
Gerinced: Közös Rend erkölcse segítsen
emberül megállni.
1958