Bontják a gyerekkort

A Mészáros utcában
bontják már a gyerekkort.
Máig ott burjánzott a rozzant
kőkerítés mögött
lombsátraival, gyermekláncfűivel,
görbe fáival, gyökereivel,
folyondáraival – s egy elkiáltott
indián harci jajjal, mely a fülledt
ég alatt éberen szállt, s elvegyült
a bomba-nyűtte hársfa illatával…

Mára virradóra a földmarók
föltépték gyönge bőrét, s megmutatták
mi van alatta:
lemezes,
nyirkos homokkő, sivár sárga márga,
néhány sápadt féreg,
rozsdás, lukas edények,
a közelmúlt nyomor-leletei,
és semmi más,
csak szemrehányás, szégyen, lázadás;
micsoda bendő!
S micsoda múlt volt, amit megemésztett!

Hát ne lepje be lomhán az enyészet.
Legalább álmainkban
hadd folyamodjunk hozzá
kegyelemért:
hogy tartsa meg a hársfát és a tépett
kiáltást az elomló föld alatt,
s nem a falat,
de mögötte a tárt kert képzetét –

míg ránk nem dől ez a fenséges ég.

1973

 

SZÖVETSÉG

Fényét az értelemnek…

Illyés Gyulának

Ki megjárt minden valódi, velőt szikkasztó pusztaságot,
s túlnézett hír és gyalázat örvényei felett –
összegyűri a rajzolt díszleteket.

Ha késdobálók játszanak a szóval
ösztönök patkány-járta sötét alagsorában,
ő ablakot nyit;
bebocsátja éles
fényét az értelemnek.

Mert bár ő a legerősebb (túléli önmagát is),
a lantot, a lantot csak akkor szorírja kebeléhez,
ha jő – vagy, mert hisz készen áll, jöhetne akát – a halál;
élni-tudása ezért kegyelmező ítélet,
népe számlálta, kezére bízott közvagyon.

S eképpen övé lett a megtartó felelősség,
hogy föl kell nyissa száját az érdes igazságért,
ha sima kétéltűek lábához dörgölőznek;
és föl kell nyissa száját, szólván: igéim övék,
véreimé, akikért éltem; az ő váruk az én váram;
mit az ő kezük teremtett, – íme az én hazám…

Nincs többé nyerni-, veszteni-valója;
csak gyámoltalan bókok (vak rágalmak fonákja)
rézrozsdáját rázza le, söpri le
hanyag köpönyegéről
eleven emlékműve
nehéz talapzatára.

1972

 

Utaznak a fák

Gyökerestül emelték ki a fákat
pótkocsikon utaznak láncraverten,
ágaikról rég elszállt a madárhad;
felnőtt fák mennek az őszi szelekben.

Valahol majd megint földbe kerülnek,
idegen földbe – de tavasszal ismét
kirügyeznek, s megszokják azt a földet,
s más nyarak szomját, más derek ezüstjét.

Majd virágoznak, új hajtást nevelnek,
meghitt lakói lesznek a ligetnek,
s illatok járnak lombjukon keresztül…

Csak az ember kapaszkodik hiába
a világ legtöményebb húmuszába,
ha földjéből kiszakadt gyökerestül.

1972

 

Sakkozók a téren

Tucatnyi férfi az Almásy téren.
Sakktáblák mellett ülnek, álldogálnak.
Őszi délután. Süt még a sovány nap.
Ők játszanak – és szurkolnak keményen.

Kezemben újság: infarktus, merénylet,
bűnszövetkezet, megvesztegetés.
És megnyitották… És kitüntetés…
Fekete és fehér kockákra nézek.

És eltünődöm – sakkban képtelenség –:
ha a futók a lóugrást követnék,
s huszárok átlósan vennék a vágtát,

mi lenne? Aki győzni fog, kimondja,
mintha töprengésemre válaszolna;
– Gyalogokkal nyerem meg ezt a játszmát!

1971

 

Moszkvai nyár

Micsoda magas, tükrös égbolt.
Fecskék és felhőkarcolók
a felhőtlen, rugalmas kékre
fölrajzolnak egy tiszta szót,

cirill betűkkel, hosszú, szálkás
ábrákkal: négy égtáj fele
lendül – majd lezárja a higgadt
tudat felkiáltójele.

Fehér házak üvegtábláin
edzi sebes röptét a fény;
sugárutak gyújtópontjában
táncol a testté lett remény.

Gyerekek kergetik a szárnyas,
léghajós nyárfa-pelyheket:
a világűr kiköt a földön,
a föld csillaga föllebeg…

S Ő, ki bronz kabátban a gyárak
tövében ráérősen áll,
szemét szűkre húzva int: jól van;
hosszú tavasz volt – itt a nyár.

Moszkva, 1972. június

 

Moszkvai képek


Kő a kapu előtt

Vörös márványkő áll
a gyárkapu előtt,
ott ahol Leninre lőttek,
ott ahol vére kiömlött.

Megalvadt, megkövült
óriás vérrög
a gyárkapu előtt.

Alaktalan, vonagló,
akár a szenvedés.
S megsebzett, töredezett, mint
veszendő életünk.

És megmásíthatatlan,
egyetlen,
mint az igazság.


A menyasszonyok órája

Szombat, napszállta előtt –
ez a menyasszonyok órája
fent a kilátónál,
fent a Lenin hegyen.
Bent, a taxikban összezárták,
itt újra kitárják
angyalszárnyaikat
az asszony-röptű lányok.
Végignéznek a városon;
föl-fölvillanva szemeznek velük
a Kreml kupolái.

És ők az útra gondolnak talán,
mit reggel óta bejártak;
utcákra, parkokra, terekre,
hol megálltak tűnődve,
hogy búcsúztassák
mindazt, ami elmúlt,
s szivükbe fogadják
azt, ami jön…

Idefönn
mondják el még egyszer, utolszor:
apám, anyám, fölnevelő
városom, köszönöm…

Mert – tiszta időben –
a jövendő ide látszik,
mint a távoli tévé-torony
híg ködből kibontakozva. –

És a menyasszonyokra
derengő ahítat száll,
mint almavirágra a harmat.

A félszeg vőlegények,
hátuk mögött strázsálva
mondják magukban utánuk
a néma fogadalmat.

1972

 

Tél Moszkva alatt

Por-hó, villámló nyírfatörzsek, fényes
bölcs fenyők, széttárt téli ég,
kék-zöld-fehét vidék,
határod merre lelem meg,
tőled, hozzád – hova menjek?!

A szarkák dülledt, pelyhes
mellel némán, kövéren
ülnek a nagy fák hegyében,
s úgy billeg el-vissza a farkuk,
ahogy a fényes vonat fut.

A lemenő vörös nap oly nehéz,
s oly lomhán elomolva
nyugszik le, mintha eddig se lett volna dolga;
s jégszikrák sziszegnek a csömdben
megdermedő levegőben.

Állj meg itt, ki nem érted e földet,
mint Napoleon utolsó
hű tisztje, a tél meg a puha por-hó
ellen takaródba huhogva:
nem lesz a tiéd soha Moszkva…

Én – tőled, hozzád – mindig hazatérek,
legyen vad nyár vagy megkövült hideg tél.
Eszméletem gyöngéd dajkája lettél;
enyém vagy – látom hótól göndör kupoláid:
térdig fagyban is eljutok odáig.

1973

 

Kutuzov fohásza a borogyinói harcmezőn

– Félszememnek is elég ez a látvány.
Amerre nézek – mindenütt halottak.
Fönnakadt szemmel, levágott tagokkal,
kiontott zsigerekkel fekszenek.
Fekszenek? Nem, kínjukban kunkorodva
dermedt meg testük. Szép, vitéz kozákok,
bozót-szakállú muzsik talpasok
és franciák, s Napóleon hadának
német, olasz, lengyel harcosai…
Piros szegélyű kék menték s feszes,
fehér nadrágok – ó, micsoda bál! –
kendőzik még a bűzhödő, halott húst.

Most végre csönd van. Ott lent a patak,
francia és orosz vért elkeverve,
mint vízzel hígított nehéz vörösbor
habzón fut el a halvány alkonyatban.
Borogyinó már alig füstölög.
A falu – üszök és hamu. Csupán
a templom tornya áll égnek meredten,
mint béna ujj… Ez hát a győzelem.
Talán csak én tudom még, én, ki holnap
föladom Moszkvát (a délceg urak,
nemes tábornokaim tiltakoznak,
s gyávának mondanak majd, szinte hallom!)
Csak én tudom, hogy ez már győzelem.
S kik érte itt elestek – százezer,
vagy több, nem győztük megszámlálni még –
azt üzenik: elég a pusztulásból.

Oroszország egy mély lélegzetet vesz,
s a tél fehér zászlait lengető
hivatlan vendéget zordul kiséri
szent határain túlra… Épp elég
vért folyatott – pedig szívből utál
minden vérontást – ez a kisdedek
nyálától, s frissen fejt tej illatától
tiszta kezű nép. Mért nem értitek:
háborút nyertem a háborúságtól
iszonyodókkal! És ha megtehetném,
hadaimat minden háborúk ellen
indítanám – katona vagyok én,
vezér, s nem emberek bőllére – úgy,
hogy egyetlen puskalövés se essék…

De hová ragadt el a képzelet!
Most az őrséget megkettőztetem:
élesre töltött fegyverével álljon
helyén mindenki. Teremtőm, hazám,
szabadítsd meg földedet a gonosztól! –

1972

 

Monet tavirózsái

„A költészet célja a gyakorlati igazság.”
Lautréamont

Íme: a gyakorlati igazság:
itthon vagyok Párizsban
és az egész tömény világban.

Szent Lajos szigetén három lány és két fiú
magyarázza nekem a szocializmust.
Piros köntösben az Humanité Dimanche:
„A valódi változás esélye –
szavazzon a kommunistákra március 4-én!”

Félszárnyú madár – bicegve szállani vágyó –
voltam én eddig e tájon.
Most szárnyam párja kinőtt,
arcomról lepergett
az idegenség repedt vakolata.
Úgy élek itt, mint akire mindig
valahol valaki vár;
napjaim megszázszorozódtak,
kitelt bennem az idő;
minden percem ismétli
Monet tavirózsái
végtelen változatát:
az egyformaságában megunhatatlant,
a mindig másszínű fényben
újjászületőt,
a kutató szivek örök virágát,
mely halványzöld rügyéből
úgy vetkőzik föl a létbe,
mint a kétségből az odaadásba
a megváltó szerelem.

Párizs, 1973

 

A chilei hírnök

Élsz-e még, Armando, ki messzi földről
hoztad el hozzám néped forradalmát?!

Berobbantál a fülledt délelőttbe,
s körülöttünk szétrebbentek a konszolidált
ügymenet iktatott kis papírszörnyei.

Csak a lényeg maradt itt
– megpecsételve kézjegyeddel –:
a barátság, a nehéz szövetség
halaszthatatlan kötése.

Hiszem, megőrzöd.
S én most is egyre hallom
e lélek-tikkasztó napokban
gondok fölött virrasztó
higgadt búcsú-szavad:

– Jöhetnek merényletekkel,
bojkottal, éheztetéssel,
trösztökkel, ólmosbotokkal;
azért ne csüggedjetek!
A nép már belekóstolt
a szabadság kenyerébe –:
milliókat nem lehet felkoncolni!

Tagadhatják – hiába;
apályra újra dagály jön,
és elpusztíthatatlan
hazám bal-partja: a tenger.

1973

 

Galamb

Pablo Nerudának

A legbékésebb a lelőtt galamb,
dermedten, véres-fehéren.

Az élő nyughatatlanabb:
röpülni akar,
fészket rakni, fiókákat nevelni,
jóllakni, s perlekedni
piacokon és templom-tereken;
egyszerűen: élni a békét,
zsibongni a folyvást előre
lendületében, hívőn, hogy a vak-sors
lebírható, s meddő idők után is
érdemes mindent
újra kezdeni holnap.

Te tudtad ezt jól, Pablo.
S most az emlékművé hűlt óriás test
s a megkövült indián arc fölött
csattogják a testvéri szárnyak:

Ám dermedjen képbe, szoborba a jelkép –
de: szálljon, szálljon az élő!

1973

 

Egyetlen mozdulat

Már alig-alig gondolsz Indiára.

Mintha csak filmen láttál volna mindent,
s megállt a kép, és a kockák kivágva:
ablak alatt dermedt, vas-törzsű pálma,
a romvár körül kis zöld papagájok
– egy szárnycsapás megalvadt az időben –;

a Gangesz partján szikkadt végtagok
sülnek a nap szabad tüzén, tulajdon
csontjuk nyársára húzva, mozdulatlan;

majd egy bölcs, szelid táj: Tagore kertje,
piros, kék, lila virágok ezernyi
árnyalatban oly ingerlőn ragyognak,
s oly hamvasan is és ártatlanul,
mint éppilyen piros, kék és lila
szárijukban a nők úton-útfélen,
egy mosolyt végleg arcukon felejtve…

S a piaci nyüzsgésben a tehén
tátott szája, amint egy szál cukornád
után nyúl; és kettészelve a deszkán
vér-lucskos óriás ponty, mintha cápa
volna, oly hatalmas; és te magad
is ott állsz Kalkutta piacterén,
kezedben lékelt, zöld kókuszdió,
szalmaszálon szívod ki híg levét,
s azon tünődsz: való vagy képtelenség,
hogy itt állsz Kalkutta piacterén,
s kezedben lékelt, zöld kókuszdió…

És minden megdermedt és múltba hullt
s emlékké hűlt. Egyetlen mozdulat
villan csak a vásznon: a kisfiú
csonka-szárny-rebbenése (karja nincs,
vállain verdes két kis csenevész csonk),
s hangját is hallod: – Holnap visszajön? –
Hozzád szólt, nem tévedsz, ne nézz közül,
ne hárítsd másra, nem, nincs félreértés,
hozzád szólt, bízón: Holnap visszajön!
Nem is kérdezte már, de mondta, hitte,
és tekintetében föltündökölt
a reménység, a fényes, a csodás,
s mint légcsavara a lelkesedésnek,
járt a két korcs szárny, föl-le, föl-le járt,
járt a két korcs szárny… S jár azóta is
eszméletedben mindörökre már,
és olyan szelet kavar körülötted,
hogy szemedből döbbenten kirepülnek
a jámbor képek, s szádból hullanak,
s széttörnek a mondhatatlan szavak.

1974

 

Párbeszéd

arról, hogy miért ölte meg magát az elárvult,
rákbeteg, elhagyatott, öreg,
névtelen – nyugalmazott gondolkozó – kosárfonó
Huszár Sándornak

AZ IDEGEN:
Azért jöttem, hogy megtudakoljam,
miért is ölte meg magát az öreg?

A HÁZFELÜGYELŐ:
Hát kérem, az úgy volt: özvegyen maradt,
s kínozta a kórság; enni is alig tudott már;
romlott a szeme, a kosárba való vesszőt
saját tenyerébe bökte; rá nem nyitotta
senki az ajtót; és a gondolat
úgy futkozott hajdan dicső fejében,
mint hálójában a megkergült pók…
Tetszik-e érteni?

AZ IDEGEN:
Értem. De miért ölte meg magát?

A HÁZFELÜGYELŐ:
Megmagyarázom. Az úgy volt: özvegyen maradt;
rá nem nyitotta senki az ajtót;
hajdan dicső fejében a gondolat
úgy futkozott, mint hálójában a kergült
pók; szeme romlott, s a kosárba való
vesszőt saját tenyerébe bökte,
és enni is alig tudott már, kínozta a kórság…
Tetszik már érteni?

AZ IDEGEN:
Értem. De miért ölte meg magát?

A HÁZFELÜGYELŐ:
Megmagyarázom. Az úgy volt: özvegyen maradt;
hajdan dicső fejében a gondolat
úgy futkozott, mint hálójában a kergült
pók; rá nem nyitotta senki az ajtót;
enni alig tudott már, kínozta a kórság;
szeme romlott, s a kosárba való
vesszőt saját tenyerébe bökte…
Tetszik már végre érteni?

AZ IDEGEN:
Persze, értem. De miért ölte meg magát?

A HÁZFELÜGYELŐ:
Megmagyarázom. Az úgy volt: özvegyen maradt;
szeme romlott, s a kosárba való
vesszőt saját tenyerébe bökte;
hajdan dicső fejében a gondolat
úgy futkozott, mint hálójában a kergült
pók; enni alig tudott már, és kínozta
a kórság; s rá nem nyitotta senki az ajtót…
Tetszik már érteni végre?

AZ IDEGEN
Értem, igen, de miért…?

A HÁZFELÜGYELŐ:
Megmagyarázom…

AZ IDEGEN:
Elmondhatod tizedszer is – hiába!
Én olyan létből vetődtem erre a tájra,
ahol az ember kűzd, szenved, miként te,
de elfogadja és vállalja a sorsát,
az anyja méhéből kivetkezettet.
Láttam vakot fürdőzni nyári fényben.
S láttam utolsó napját boldogan dédelgető beteget.
És láttam árvát, kivert otthontalant
tavaszi madarak közt énekelni.

Értek én mindent, csak azt az egyet nem
(emlékszel-e a fagyott lódögökre? –
kukorica-kásába fojtottuk bánatunkat!) –
mégis meghajtott, hamu-ősz fővel állok itt:
nyugodjék békében a vén, bocsáttassék meg a vétke!
Lett légyen a megfutamodók közt
ő az utolsó!

1972

 

Rekviem

Egy névtelenre

Biztosan összetévesztették
valaki mással
az érc-homlokút,
a szálfa-gerincűt,
azért nem álltak ott
a friss hantok között,
a nyúlós, sárga esőben.

Ha nem tévesztik össze
valaki mással
az érc-homlokút,
a szálfa-gerincűt,
biztosan ott álltak volna
a friss hantok között,
a nyúlós, sárga esőben,
míg a föld pállott szája
elnyeli a nyikorgó ládát;
s vetettek volna
egy-két rögöt utána,
ki hű volt
mindannyiunk helyett,
és szólt,
amikor mi dadogtunk.

De nyilván összetévesztették
valaki mással
az érc-homlokút,
a szálfa-gerincűt…

Menjünk hát békében haza.
Északnyugati szél fúj;
húzzuk összébb nyakunkon
vízhatlan magányunk.

1973

 

Szövetség

Azt, hogy a háborúból
kilábolt ifjúságunk;
azt, hogy egy tál lencsétől
aztán boldogok lettünk
(így hát egy tál aranyért
sem adjuk üdvösségünk);
azt, hogy papír-böröndben
hoztuk a hozományod,
s filléreinket szórva
hittük az eljövendőt;
azt, hogy együtt szorongtunk
kórházak kapujában,
s néma ravataloknál
álltunk, könnyet sem ejtve,
csak belülről zokogva
selypegő siratók közt;
azt, hogy a félelemről
te szoktattál le engem,
s hogy kétkedő közönnyel
néztünk le a sikerre;
azt, hogy a legnehezebbet
hűs mosollyal fogadni
egyetlen győztes esélyünk;
és azt, hogy ezt soha senki
el nem veheti tőlünk;
és mellékes a többi,
a veszélyek és a viszályok:
túléli bűneinket
ez a tűzben, iszonyban
edzett nehéz szövetség;
és azt, hogy ez a szövetség
végképp felbonthatatlan, –
neked kellene köszönnöm,
de a hálálkodást utálod;
hát folytassuk együtt végig,
és nincs is több szavam:
ÁMEN.

1972

 

ELÉGIÁK ÉVADA

Elégiák évada

Ki költi föl hamvaiból a hárfát?

Tűzeső hullt, a húrok elszenesedtek.
Már nem ditirambusban
hullámzik a fű a berekben;
szürkén száll le a szél
a kopár folyó-mederre:
elégiák évada közeleg.

Zuzmara-tollú madárnak
hajnali felleg a fészke,
borostyán-bőrű hold jár
kémények közt lopakodva,
lélek alig lebbenti
a tikkadt pára-függönyt.

Ki költi föl hamvaiból a hárfát?
Holt hangok cserepeiből
egy-testű zenét ki teremt itt?

Ha elég lenne tudni a törvényt,
hogy megméretünk az időben,
és lábunk alatt a kő is
őrzi a jót meg a rosszat,
amit tettünk – meg amit nem –,
hát hallgathatna-e bénán
a táj, a sugallat, a lélek?

S ha elég lenne tagadni
a tárgyak tanúságát,
az emlékek jelenét,
s tűrni kereszttüzét a
hívő s vádló szemeknek;

ha elég lenne feledni
vad kényszerét a végső
színvallásnak; ha elég
lenne alámerülni
a lét kocsonyás közegébe,
hát miért kérdenéd:

Ki költi fel hamvaiból a hárfát?!

1973

 

Jób második könyve

És Czófár szólt, a fő-farizeus:
– De ha álmod valóra mégse válik,
s nem forrnak be gennyes fekélyeid,
s szikár magányban tikkadsz itt halálig;
s ha nem lesznek testté a jóslatok,
hogy házad népének, megszaporodván,
támad jószága, ivadéka sok;
s ha nem zeng híred fönt az egek ormán, –
akkor hová lész?!

S szólt Jób csöndesen:
–Nem dicsőségért szegődtem az Úrnak
szolgálatába; midőn fölemelt,
akkor is tudtam, másnap tönkre-zúzhat.
Nagy igazságáért szeretem őt,
nem kegyelméért, bárha erejével
lebírhatja a bűnt, és majd a föld
minden rossz zsarnoka elébe térdel…
Hát bármi történjék most már velem,
én hű maradok hozzá, mert megosztva
rosszal a jót – ha kétségbe esem –,
teremtő szép hitem elsorvadozna.

Mindegy, mit hoz a sors: való leszen
a jó hír vagy a rossz – én őt követtem,
s érte élek, halok – fekélyesen,
dögkútban, vagy megváltó győzelemben.
Csak ez a farizeus tűnjön el
szemem elől. Alkut nem ismerek már.
Szavam nem múló üdvömért perel.
Igazságom létezésem felett száll.

1972

 

Monszun

Táncol az aszfalton a délibáb:
gyárkémény, híd-orom, torony-daru
(mint jegenyék egy rokokó regényben);
tótágast állva járják a bolondját.
S felszáll velük a füstös, sűrű pára,
fent a felhőkkel összekeverednek:
olvadtan hull az olajszínű permet,
a cement-eső, a kén-zuhatag,
a széndioxid-fröccs – tüdődbe hull,
hogy izzadj, fuldokolj és tiltakozz:
miért szükült így össze a világ,
s minden otthon mért oly otthontalan,
míg Ázsiában gátak omlanak,
s eláradnak a vizek a mezőkön –
s mint bús Hermész, idáig száll a monszun,
tébolyult hír-hozó, szél-fútta vámdor,
és elszállásolja halottait
szervezetedben?! S mért nincs béke benned?
Pedig voltaképp csinos délibábok
táncát vetíti szemedbe a nap.

1972

 

Az első fürt

Ő lehetett volna az első érett fürt a tőkén.
Az esős napokban csurig telt nedvességgel,
a napos időkben szívig telt édességgel.
S mielőtt megérett volna – szemei kirepedeztek.
Most nyitott sebeiből darazsak szívják a mézet,
s dögről szállt zöld legyek kóvályognak körülötte.
A préda maradékát rendezett hangya-sereg
s büdös bogarak népe csipegeti föl a földről.
Még egy-két nap – s csupán a fürt csupasz ága marad,
csontváza az ostoba megsemmisülésnek…

Dehát addigra már
életrevalóbb fürt-társai beérnek,
megfontoltan, szép sárgán mosolyogva,
s meglesz a szüret, színültig telnek a kádak.
Fátyolt háta halottra!
Rovarok anyagcseréje búcsúztatja vidáman.
Éles ízének már nyoma se lesz
az új bor lágy zamatában.

1972

 

Halotti beszéd

Anyánk nyugszik itt, halkan lépjetek.
Ez a marék hamu,
ez ő,
leánykori nevén
Zabó Irén,
ki Somlójenőn született,
s meghalt a Semmiben,
hetvenöt évesen
egy számozott vaságyon.

Látjátok, fiaim, szümtükkel,
s látjátok, lányaim, mivé leszünk!
Öt gyermeket szült, hatot fölnevelt
(egyet eltemetett, kettőt befogadott):
s megsokasodtak ivadékai.
És nem szerzett magának
más kényelmet – csak ezt itt.

Maradjon hát velünk örökre már,
ki értünk éjszakákat átvirrasztott,
mosta szennyesünk, főzte vacsoránk,
s ha jöttünket neszelte, állt az úton
reménytelenül is, jeges szelekben…

Tudott haragot tartani, s feledni;
virágos kedve túltett hét lakodalmon;
szép kezétől magról termőre fordult
két év alatt az almafa, s a rózsák
első hóig virultak… Elvégeztetett.

Anyánk nyugszik itt, halkan lépjetek.
Ez a marék hamu,
ez ő,
el nem temethető, el nem feledhető.

Soha magát meg nem tagadta, inkább
meghalt, semhogy félig aléltan éljen.
Már bölcsen és megbocsátón tekint ránk:
állócsillag lett az anyátlan égen.

1971

 

Ködben és hóban

Ködben és hóban és
temetések után,
és halálos kockázatok előtt,
két tűz között
a felelősség füstös harcvonalán –
hinni kellene mégis
valami jóban,
mint a katona, ki roham-szünetben
megír egy tábori lapot:
Várjatok, megjövök!
Túlélem, megjövök!

Hát, várjatok meg, földbe bújt virágok,
várjatok, fagytól ezüstös rügyek;
hó alatt alvó füvek, várjatok,
sírhanttá görnyedt s föltámadt hegyek,
várjatok, megjövök!
S nyáresti hűvösség öreg-fa-árnyban,
könnyű széltől pezsgő híg szürkület,
hajnalok, derékig piros sugárban,
szétnyílt barackok, tündöklő ölek…

És várjatok meg, egyetlen fiam
jövendő gyermekei,
jövendő unokáim;
valamit majd vénen is kitalálok:
képzelt játékok kis kockáiból
összerakunk egy nagy, valódi világot,
megcsodálni szépet és élni jót…

Aztán elüldögélek a verandán
jó bor mellett,
s más gondom nem maradván,
kézzel töröm meg néktek a csonthéjú diót.

1971

 

Óév, 1972

Ne adj, uram, még egy ilyen évet.
Ne adj kezébe hurkot, se mérget
a kétségbeesettnek.
Ne ejtsd kétségbe az elkeseredettet.
Ne adj szárnyat a halálnak;
ne oldd ki a bombát
se odafönt, se idebent;
ne hozz vízözönt nyáron az érett mezőkre,
ne hozz téli aszályt fagytól meztelen fákra,
sebet ne ejts szívünkön –
sosem tud behegedni!
Ne húzz báránybundát a farkasokra,
s ne oltsd ki a szegények szomjúságát,
se sértsd meg az igazak tisztességét,
ne född be városainkat korommal –
mert hová leszünk akkor e pusztaságban!?

De add, hogy már semmit se kelljen adnod,
s mindent rendbe tegyünk, felnőtt kezünkkel,
szép, tiszta kezünkkel.
S áldásodat se várva rakjuk össze
széttört földrészeidet a tengerek fölött.

1973

 

Párizsi kávéház – tükrében Váci Mihállyal

Az a kis kávéház
a Tourville utca és a
La Motte Picquet sugárút sarkán,
az a járdára kitolt üvegkalitka,
hol háromfelől szembenéztünk
tulajdon – nem mindig hízelgő –
képmásainkkal, az volt a tettes.

Ott jutottál (aznap) újra eszembe.
Valahogy így ülhettetek együtt,
együtt, közös magányban,
te meg a négerek
azon a karácsony éjszakán.

Mint a sósvízből édesvízbe
szelidített (másképpen ehetetlen)
tenger gyümölcsei –
beérnek lassan szép jóslataid,
villámló fenyegetéseid.

Elindulnak az alvajárók,
és belátható utakat keresnek,
vigyázva szállnak föl a gépek,
terhük ember, nem robbanóanyag;

az írásjelek is ösvényre lelnek
az értelem aláaknázott terepén;
bár lábujjhegyen lépünk még, de lépünk,
érzékenyen, felnőtt tudattal, felelősen,
míg – meddig? –, míg a teljes élet
ráragyog Bangla Desh-re, Chilére és Szabolcsra,
míg fölnő az idő mihozzánk,
míg a Föld minden sűrű
zugában végre szabadok leszünk,
s megszelidítjük a szerelmet is,
„kisajátítva a kisajátítókat”…

Te is velünk leszel, igen,
a kis kávéház tükör-ablakában
arcod rajzolja ki a koratavaszi fény.
Csak ne játszanád örökké
azon a keserves harmóniumon,
hogy „azt bünteti, kit szeret” az isten.

1973

 

Kisüt a nap

Kisüt a nap.
Egy öregasszony arca ráncai
hálót szónek a zárt ablaküvegre.
S a háló foglyul ejti a sugár
kis nyüzsgő, hártya-szárnyú,
aranyló légi bogárkáit.
Már ott pezsegnek százával a bőrén:
a fonnyadt téli arcot fényesre gyújtják.

És kiragyog a szemekből a szerelem,
a rég túlélt, a sohasem múlandó
csillag-kelés és csillag-hervadás,
mely a zárt pillák rácsai alól
félénken tündökölt föl –
aztán kitört, elárulta magát;
és az a másik…

Ó, édes, egyetlen
kaland, mit már nem óv s nem ellenőriz
sem az ész, sem a hályogos tekintet,
maradj vele, a csöndben távozóval,
hogy majd holtában is megóvja ifjuságunk,
maradj vele…

És maradjon velünk
ez a friss tavasz, lelkünk tavasza:
őrizze meg nekünk a hű szemek
csillag-kelését, csillag-hervadását.

1973

 

Elnehezülten

Elnehezültél? Szállj szabad vizekre,
hol szivárvány táncol ezüst halak
uszonyán, s vitorlák villámlanak,
és hold-ösvényen lép a csöndes este.

Vagy idegen város sodrába veszve
habzsold, amit kínál a pillanat.
Vagy öreg erdők bükkfái alatt
járj magányod avarán, révedezve.

Vagy maradj otthon, ne menj sehová,
bújj be takaród vagy a föld alá,
barátkozz meg a föloldó anyaggal.

Úgyis hiába, úgysem könnyebbedsz meg,
míg magadat, mint fájó lomha terhet
mindenhová elhurcolod magaddal.

1973

 

Tulipánfa

Talpig harmatban izzó tulipánfa.
Sárga ösvényen madár-lábnyomok.
Egy hang a hajnal gyönyörét kiáltja.
A gyepen halvány sugár imbolyog.

Tested telítve áprilisi fénnyel,
erős a szíved s megárad szavad.
Teremtő tüzed csillagokig ér fel,
s a kétségnek csak hamuja marad…

… Ha így őrizted volna magad őszig,
s ilyen lélekkel várnád a telet,
most szétsimítván a gondok redőit
elsuhannál saját sorsod felett.

De tüzed apadtán megsúlyosodtál;
s ezt túlélned lesz csak a próba még:
ne nézz hátra – a tulipánfa ott áll
múlt reményed üszkös csontvázaként.

1973

 

A lovak föltámadása

Majd ha végleg kifogy
a kőolaj a földből,
s a kipuffogógázok
eloszlanak az égben,
és autóink bénán és mozdulatlan
vesztegelnek városainkban:
sárfoltos krémszínű hiénák,
hülyén és ártalmatlanul,
törött antennájú cincérek,
leütött ezüst gyíkok –
vakon a közönyös kövek közt –
s majd ha elsatnyult lábainkon
elindulunk megint gyalog:

akkor támadnak föl, nagyot nyerítve
egy napon a lovak;
a letaglózottak, a kiterítettek,
a megnyúzottak, dög-kútba vetettek;
föltámadnak majd és végig ügetnek
a nékik tiltott utcákon, csapatban;
együtt: a nehéz hidegvérűek,
szívós nóniuszok, táncos telivérek
és a támtorgó, neve-sincs gebék;
mind fényes szőrrel, lángoló sörénnyel
ügetnek végig majd a városon,
nyargalnak végig majd a városon!

De többé nem vesznek hátukra minket,
nem állnak a rúd mellé,
nem bújnak a hámba,
s kiköpik szájukból a zablát;
hiába nógatjuk őket, hiába.

Csak verik egyre,
csak verik a betonon,
csak verik a lecsiszolt betonon
minden élet szívhangokkal rokon
türelmes ritmusát,
szép, mérték-tudó anapesztuszát;
az örök titi-tá-titi-tát,
kopogón, amig áll a világ.

1973

 

Csontváry önarcképe

Ez a két szem most már csak befelé néz,
mély kút víztükrén gyűrődik amit lát:
űzött erdők, rom-arcok, nedve-szítt fák,
hold-ösvényen ellovagló kisértés.

Ez a két szem most már csak befelé lát;
mint hályog fagy rá kivülről a nézés:
növényi összeomlás, tárgyi vérzés
írja köré az enyészet karéját.

Ez a tekintet foglya önmagának;
tombol, mintha rácsok közt kerengne,
láthatára földtől az ég felé dől.

Tulajdon testébe maró rab állat,
vergődik, mintha még esélye lenne…
Ki bocsájtja szabadon végzetéből?

1973

 

Magányos fa

Csontváry cédrusára

Ha ki fának rendeltetett,
erdőben kell éljen.
Magányos fán vihar fészkel,
villám ül hegyében.

Ahány gallya, annyi néma,
görcsös jajgatása;
álló sírját állhatatos
gyökere megásta.

Mozdulatlan, mint a bálvány,
gyér lomb szikár foglya,
vedlett törzse csak mihaszna
erényét ragyogja.

Dögmadarak elkerülik,
vijjog némasága;
maga termi keselyűit
önemésztő ága.

Ha ki fának rendeltetett…
Magányos fa, dermedt,
ágas karó, irgalmatlan
ég aljába vertek.

Magáányos fa, terhe, kínja
puszta földnek, égnek,
nem te hagytad el az erdőt,
az hagyott el téged.

1973

 

Az elesettekért

Valamit tenni kellene végre
e békés kor elesettjeiért.

Mielőtt még elesnek.

A díszőrség, a gyász-dalárda,
a huhogó fáklya nem elég.
Az sem, hogy elsoroljuk hősi tetteik:
hogy önfeláldozóan
s fáradhatatlanul…

Mert nem a harc és nem is a munka
öli meg őket:
porszagú papír-tengerekben
fuldokolnak, s a fölösleges nyüzsgés
tajtéka szájukig ér;
lábukon nyálkás kígyó tekereg,
kétéltű szóbeszéd;
végtelen értekezletek fürtoszkopai
feketednek szűkülő tüdejükben,
gyomrukban visszanyelt
mondatok kövei kavarognak,
elvegyülve bájolgó fogadások
langy konyak-kortyaival;
minden nap, mielőtt
kilépnének a llevegőre, még
rájuk förmed egy telefon-pribék,
szívükre fonva hideg ujjait;

s ők éjjel, zsibbadó karokkal
önnemzéssel szaporodó
– és végképp elintézhetetlen –
ügyetlen ügyek hegyeit
ölelgetik;
míg hajuknál fogva
fölrázza őket a reggel,
s verejtékben áztatott testüket
visszaemeli a megszokott,
füst-illatú, telefon-csicsergésű,
párnás és lakkozott ketrecbe,
s kezdődik előlről az egész – halálig.

Mert nem a harc és nem is a munka
öli meg őket.
Sajnos a díszőrség, a gyász-dalárda,
a huhogó fáklya nem elég.

Valamit tenni kellene végre
e békés kor elesettjeiért…

1973