Magyarul

Miféle beszéd ez? Idegen meg nem érti.
S aki csak ezt beszéli – mindenütt idegen.

Vízözön örvényében elárvult égi fészek,
hogy tudtál megmaradni, keselyűk őrületében,
lomb-szőtte gerle-szállás, testvértelen magányban?

Ki hoz neked naponként olajágat?
Ki nógat a partra: megtérhetsz szárazon?!
Hisz vérhabos sziklák közt értél partot te mindig,
s örök forgásban kerülget a téboly,
mint pontot a pörgő tér, a bezárult kör közepében…

Nap. Ég. Hal. Kő. Szél. Víz… Szeretsz? Szeretlek!

Viszlek magammal, anyám sütötte kenyérkét.
Megáztatlak idegen tengerekben,
s tisztán kiemellek a hullám-törte hinárból.

Mint testté lett csoda – létem a rendjeled:
százszor kiirtott néped – ki tudja, hogy? – élve maradt!
No lám, a boldogabbak bámulva körülállnak –
s egy árva szót sem értenek az egészből.

De mint élő vizet ízlellek én:
hitvallásom vagy, s álorcám, ha kell;
lég-gyökerem, megtartóm messzi-földön,
s haza-vezérlő pásztor-csillagom.

MÁS TÖMEG

Ünnepnap, legalább…

Ünnepnap legalább –
nem azért, hogy szúrós karácsonyfákkal
piacokon tülekedve
egymás anyját gyalázzuk a szeretet nevében;
nem azért, hogy hivatlan
vendégeknek kiszolgáltatottan
riadt idegenekként üljünk saját otthonunkban;
nem azért, hogy töltöttkáposztával
tömjük be az űrt a fejünkben,
és émelyegve iszonyodjunk
a diétás hétköznapoktól, –

de azért, hogy ünnepnap legalább,
talán kétszer-háromszor egy évben,
ne a nekem, az értem
kegyen a legfőbb,
hanem az érte, az értük,
legalább a családért, a gyerekért,
legalább magára-hagyott anyánkért,
legalább az ingyen adott szeretet áhitatáért,
a többért, a másért…

s talán azért még, hogy azután
– a köznapokon legalább –
ne a nekem, az értem
legyen a legbőbb,
hanem a… nem tudom kimondani:
vakon kopognak a nyelv kifosztott, tiszta szavai
s a mind-e-világ ezernyi anyanyelvén
pünkösdi lánggal ellobbant szavak…

És ha kihűl a hit, s álmaink omlanak?

Akkor azért a megváltásért,
hogy nincs Messiás, – de a holnap,
– igéző másaként a múltnak –
mindig csak másnap érkezik meg,
s lesz addig – mindig! – még egy éjszakánk legalább,
hogy megváltsuk magunkat.

1969. augusztus 31.

Micsoda tündöklő vasárnap.
Mint – pár nap híján – harminc éve éppen.

Végére járt már a vakáció:
szürcsöltük a szabadság utolsó cseppjeit.
A gazdátlan telek rozzant kőkerítésén
ültünk mezítláb, nadrágban, trikóban;
féltéglával törtük a gyönge diót,
tömtük a szánkba fekete kezekkel,
s igazi indián-csatákról álmodoztunk.
Megértettük pedig, mit mond a rádió:
„Kitört a második világháború!” –
ez szólt mindenfelől
(utána nyilván zene következett) –,
de nem változott semmi körülöttünk;
s azt hittük el csak: a nyárvégi pompát,
meg azt a fanyar-édes ízt a száőnkban,
az ökörnyál hangtalan lebegését,
s az ünnep-déli ringató harangszót…

S micsoda tündöklő vasárnap.
Mint – pár nap híján – harminc éve éppen.
A park csupa virág, a játszótéren
nagykerekű kocsikban gyerekek sütkéreznek.
Tánczene szól a táska-rádiókból.
És béke van, szélcsöndes, rezzenetlen.
A mindenség is majdnem makulátlan;
lágyan forog a zümmögő zenében.

Egyetlen fényes felhő – mint nyeletlen
szekerce – függ csupán az égen.

A légikisasszony monológja

Jurij Nagibinnak

Én odafent még mindig szédülök.
Szorongok, mikor felszállunk, leszállunk.
Még émelygek is. Nem erre születtem:
képzeletben tyúkokat etetek
otthon az udvaron, vagy téli estén
tengeri-fosztáskor, két dal között
álmodozom… De zúzmarás egekben
röpülünk. És itt vagytok körülöttem
ti mindannyian, mosolyomra várva;
cukorkát kértek, italt, friss derűt,
hűs levegőt s biztonságot, nyugalmat. –

Hát mit tegyek: légörvények között is
hidegvérrel egyensúlyozva járok,
mintha táncolnék a szűk folyosón,
elbolondozom a riadt gyerekkel,
s az öregnek megtörlöm szája-szélét.
Nincs semmi baj – mondom –, ha zökkenünk,
s hullunk éji felhők tej-sűrűjébe;
nincs semmi baj – s magam is elhiszem.

Mert érzem, hogy végül megérkezünk:
futóművét kioldja csöndesen
a gép, a két szárny lágyan bókot int;
a betonpályát vagy a sík mezőt
megcélozza a két első kerék;
egy zörrenés – és idelent vagyunk,
szépen, tisztán, higgadtan földet érünk.
S én állok az ajtóban és viszonzom
a búcsú-szót: köszönöm, köszönöm!

És mennek mind. Sosem látok viszont
tán senkit légi társaim közül;
fürgén, megkönnyebbülten távolodnak.
Én meg a leltárt egyeztetve mondom:
– Rendben megjöttünk… Ennyi volt a dolgom.

Kívül-belül

– Az marad kívül a körön,
aki magát kívül-rekeszti. –

Rozoga pályán fut az ész,
féligazságok ingoványán,
évezredes bolondgombák közt,
hurokra zárult vakondjáratokban.

– Az marad kívül a körön… –

Kit mindenkor kirekesztettek:
az marad kívül a körön!
Akire ujjal rámutatnak:
– Bűnös vagy! S ráfelel: – Bűnös vagyok!
Meg se várja, míg tűzzel-vassal is
bőre alá sütik apái vétkét,
vagy érdemét s ártatlan tanúságát!
Megszokta az ádáz ítélkezést,
hogy hátulról lövi le a halál.

S még bekötött szemmel is térden áll.

*

– De lehet-e feledni a feledhetetlent?

Halottaink,
mint eltikkadt szerelmeink
csontváz-lábakon körbe-járnak,
vak-ablakokból kandikálnak,
és nem támadnak föl soha többé.
Gyötrelmeinkben szunnyadnak örökké.

*

Hát, vesszen el, ki még egyszer
bélyeget sütne arra,
aki önmagát befogadja
a sokaságba, és hű szívvel osztja szét
az értelmes jövő megtestesült reményét
s holt álmai rettenetét…

*

Mert szertelen kamaszkorát
kinőtte már ez a nép:
az érett arc redői az egészért felelnek.
Egy fintorától megrémülhet a gyermek;
de, aki vele kelt föl a porból,
s gondjában méretett meg;
mint halat a folyóra – rábízza életét.

Sár és latyak

Nem tömény tűz, mely égre lobban –
sár és latyak van a pokolban:
ördögök sárcipőben járnak,
térdig szennyben, s hólét okádnak;
földmélyi dömperek dohogva
fröccsentik minden kárhozottra
fölolvadt utak ürülékét,
ónos esők nyál-lepedékét.
És az átázott kárhozottak
gyűlölik egymást, és tolongnak
valamilyen járműre várva
– mely sohasem jön meg – hiába;
s álmodnak járható utakról,
füstköd-bűzben jó illatokról,
vagy ha már semmi másról, akkor
gyerekkori téli napokról,
hóemberről és hócsatáról,
lucskos őszt űző éj fagyáról;
s szilárd napjairól a télnek,
hol tán a jók lelkei élnek,
kik – nem tudni, mért – üdvözültek,
s fölfelé hagyták el e földet.

Valami új

D.-né szerint „Cs karriert csinált
messze Chilében.” Ötvenhat után csak
kalandra indult, zsigerei vágytak
valami újra. S fordult a világ.

Most Bécsbe iszkolt, hűlt pénze zsebében,
s végképp nem érti, mi történt vele.
Tengerbe fulladt kalóz-kötele,
ő partot ért – de ki kéri, hogy éljen?!

Mégis él. S dúl-fúl fülledt indulattal;
ábrándja: eljön egy ördög vagy angyal
e földre – aztán majd lesz valami.
De sejti: holt már gyökere, virága,
s egy végső fát lépzel a pusztaságba…

Arról fog a semmibe hullani.

Rokon-monológ

– Rokonom lesz a rokonod,
emeljük meg a poharat;
ém tisztességet árulok,
te festett műanyag nyulat.

Sógorom filmben utazik,
a vőm telek után lohol;
aki mindent eligazit,
a komád – főnök valahol.

Igyuk hát fenékig – nekünk
terem a föld és hisz a nép.
Mindent jól elegyengetünk,
egyféleképp – százféleképp.

Lesz körvadászat, fogadás,
nejünknek fényes toalett,
áldomás és adócsalás…
(A „régi szöveg” hova lett!)

Rokonom már a rokonod;
agancsért Mercedest kapunk!
Leépülünk, – nem nagy dolog;
csalunk, lopunk, lopunk, csalunk.

Export-ringyók s szélhámosok
paradicsoma – csodaszép!
(Mondják föl vasöntők s bolond
költők az elévült mesét!)

Lakjon az, kinek pénze sok –
föld alá mind a többivel!
Ti azért szaporodjatok!
(Van, aki lel, – több, aki nyel.)

Mi megleszünk: adunk, veszünk
hitet, hatalmat, uzsorát.
Rajta, vitázhattok velünk!
Azért is mi bírjuk tovább.

Éden-panzió

– Mondd, mi hiányzik? – Hadd menjek el innen!
– Kapsz enni, inni… – Keserű a szám már!
– Ősi fák közt jársz… – Ha megengedik!
– Ha megengedik… – akkor kötelező is!
– úszhatsz a tóban! – Mérik, mennyit úszom!
– Persze tilos… – fűre lépni, fütyűlni…
– csöndes pihenőben a… – szerelem, almaszedés!
– De a lágy naplementék… – az esték sivatagából…
– úgy ragyognak rád, mint a… – lázas sakálszemek!
– Sosem volt íly jó dolgod! – Hála az égnek!
– Majd megemlegeted még! – Bárcsak már emlegetném!
– Tilalmak óvnak, szabályok terelnek;
tested üdvének édes nyugalmában
megleled majd a végső gyógyulást.
– Nem kell a végső, semmiből se kell,
se boldogságból, se keserűségből;
nem kell szabadság, ha kötelező,
nem kell a törvény, mit megszegni jó csak.
Inkább jöjjön a bibliai kígyó,
mutasson rá egy fára, s én ananásztól
émelygő szájjal befalom istenemre,
azt a fanyar vadalmát, s megölelek
bármilyen csámpás némbert, hadd szaporodjon
a testvérgyilkosok faja e földön.
Csak el innen, el! Nézhettek utánam!...

– Rémlátás gyötri; még egy oldalbordát
kimetszünk belőle. Kössétek le szépen!

Nem vagyonra…

Nem vagyonra gyűjtök – időre,

hogy kószálhassak szabadon
ez idei, s talán jövőre
már járhatatlan tájakon.

Örömömben – ameddig élek –
az osztozhat csak, akinek
így kellek, ki felezi vélem
oszthatatlan perceimet;

Bánatomban csak az talál meg,
kit leigáz a pillanat,
s úgy szakad rá, mint az ítélet,
hogy alig kelt, – s már hull a nap.

Boldogtalanok

Ők azok, akik válaszolnak
a köznapi hogy-vagy-ra; ők azok,
akik elmondják: „sajnos, nem jól, nem jól;
szúr a hátam, reszket a gyomrom,
a lábaim zsibbadnak, éjjelente
fölrezzenek valami iszonyatra…”

És keresik a tünetek okát:
talán a frontátvonulás, vagy az A-kettes virus,
kávé, nikotin, alkohol,
a világhelyzet, közéleti gondok?
Lehet, persze, hogy rák rejtőzködik
a sejtekben, vagy korai öregség;
lehet, hogy sugár-fertőzés, öröklött
téboly… Pedig csak boldogtalanok.
Az szorítja össze a gyomrukat,
szúr a hátukba, támad álmaikra
minden hajnalban – a boldogtalanság.
Ők azok, akiknek sok minden sikerült,
amire nem is igen vágytak,
de amiért meghaltak volna – szinte semmi.

Ők azok – akik mi vagyunk,
lent a mélyben, létünk válság-határán;
mi negyvenévesek, túl-kölykök, koravének,
tudván, hogy most kezdődnék a valódi
próba, hogy most kellene a legszebbet
véghez vinni, amit valaha kezdtünk… –

És szorongunk, fájunk, szégyenkezünk:
lesz-e hozzá erőnk, becsületünk,
hogy föl ne adjuk fáradtan a harcot,
hogy legalább valamit befejezzünk,
mielőtt hitszegő testünk kivégez?!

Zárt osztályon, szabadon

Ím a mosolygó, szőrös prédikátor
s a zebra-köpenyes vezér, a délceg…

Nincs kilincs. A lét: egy lépés az ágytól.
A alighogy ide belépek,
egyszerre normálisnak érzem az egészet.

Kik itt boldogan-bambán álldogálnak,
s a kelkáposztát fejükre borítják,
sejtik talán, mint a taglót az állat,
a végső szabadság együgyű titkát.

Sejtik talán, s tétován gyakorolják
rítusát a nem-alkalmazkodásnak,
a szertelen közönynek, mely csak annak
adatik meg –
boldog-boldogtalannak –,
kit örökre bezártak.

Hát szánjam-e , vagy irigyeljem őket,
ki szabad vagyok – kívül – a világban,
s belül rabja lelkemmé lett erőknek,
s nyögök a felelősség satujában?
Nincs válasz. A meddő falak a tájból
nem vernek vissza mást, csak fényt meg árnyat.
A tudatban gondok visszfénye lángol…

Megóvnak tán az eleven haláltól
kötelmeim: rámszólnak – s hazavárnak.

Az utolsó jakobinus

– Hiszen tudtam, hogy rám is sor kerül.
(Csak ti hittétek: áltatom magam!)
Konokul folytattam, mit félve kezdtem.
S régen megszámláltattak napjaim.

Igen, szelíd voltam s mértékletes.
Ti pedig sanda szemmel néztetek rám.
– Robespierre feje tán még a nyakán is
javunkra válhat – dadogtam tünődve…

Immár Danton halott, s Marat megőrült.
Magam maradtam én, fegyvertelen.
Kivénhedt lotyók, s fogatlan kutyák
fonnyadt ínyüket lábamhoz fenik.

Így hát szótlanul s vétlenül halok meg.
Boldog vagyok – álmaitok beteltek.
Mosolyognak már, kik reszkettek eddig.
S kidőlt véremmel kenik föl az udvart.

Ne féljetek, semmit sem üzenek.
Cselekedjetek kedvetek szerint.
Békét a tűrőknek, kegyelmet az árulóknak!
Nem fogok onnan túlról visszajárni.

Athéni Timon

Manolisz Glezosznak
„…Ki meg, ó, ki mer
Férfiasan s tisztán kiállni s szólni:
»Ez itt talpnyaló«…? Mind az, ha egy az…”
(Shakespeare)

Mindent, amim volt,  mindent nektek adtam,
de nem bánnám, hogy itt állok kifosztva,
nem bánnám, hogy bizalmam, mint a koncot,
ebek szaggatták szét s szegény vagyok,
nem bánnám, hogy elhagytak híveim,
és szörny-fattyút ellett a hála: bosszút;
nem bánnám – ha Athénben az igazság
még lábon állna nyitott templomában,
s a kérdezőknek válaszolna még,
s a kétkedőkhöz tettekkel beszélne…

De nem a kérdezők s a kétkedők
szavától roskad össze ez a templom!
Ez itt a hitszegők nász-ünnepe:
saját anyjukat adják el lotyónak,
széthordják a köz javát árverésen,
apjuk gyilkosaival paroláznak,
oltárra emelik az érdeket –
s kit érdekelne már, mit kér a nép!
Mert önmagáért bálvány csak a bálvány,
s könnyen ad-vesz hűslget, árulást.
Halld az átkom, álmomban dadogok:
„Orrának nyerge se maradjon annak,
Aki csak a magáét szimatolja
A közjóból.” S hallod: Aranyért mindent!”

Gazdag voltam, igen, valaha én is,
s most értem csak, mért pusztul a szegény.
Zavaros a beszédem? Tudom én jól:
kövér pókok, százlábú, vérszopó
rögeszmék bizseregnek a fejemben,
s tán ezért látom rútnak a világot.
De hát, nézzétek meg jobban ti is,
igaz-látók s bölcsek, mindannyian.

Mit én beszélek, elfúl – mint a lélek
a látomások hullámaiban.

Ítélete a szónak

Tehetetlennek érzed magad?
Komisz szóval miért tettél jóvátehetetlent?!

Válságos éjszakáid síkos lidércei
melledre ülnek, akár a varangyok;
gyűlölt szavaidat vartyogják szakadatlan
(feledést ne reméljen a megbocsáthatatlan!);
s elvakart sebeiktől szent áldozataid
kisírt szemüregek zöld krátereiből
verik rád vissza az önvád árnyképeit…

Felment-e az, hogy kezed vért nem ontott
– még a csirkevértől is iszonyodtál –,
felment-e, hogy a kés kihullt kezedből?!

Áldozataid némán megkeresnek
csontváz-alakban, fülledt álmaidban;
testükről a hús már régen lefoszlott,
csak szavaid állnak bent, mintha pengék,
meszes, megkövült izületeikben.

Ki lassan öl – s ha hite szerint gyógyít! –,
különb-e a megrögzött gyilkosoknál?
Ki mérgezett szavát csak bőr alá
döfi – de aztán nem hívja a hóhért,
ugyan miképp remélhet még kegyelmet?!

Pengéi saját szívébe hatolnak;
sorsává lesz a jóvátehetetlen.
És fejére száll, halálos jelekben
oldhatatlan itélete a szónak.

A gyávaság hullafoltjai

1

Fent, a halálban csontfehér madár száll.
A pincében egerek zsinatolnak.

Te láttad a lepra gyötrött gyermekeit:
karjuk két csonkja verdesett,
mint csenevész denevér-szárny.
És testvér-szemek néztek vissza szemedbe.

A keselyű-marta bivaly-tetemen
félresiklott a dögevő napfény.
S láttad: a dőlt fa zöldje, a törzs tövénél
évről-évre kihajt, hiába irtják…

Krisztus köpönyegéért kockát vetettek
kimarjult képű, gyáva zsoldosok.
De a jobb lator csecsemő-szelíden
ájult vissza a megsemmisülésbe:
végül megadatott halnia valamiért!...

Ó, szánalmas Megváltó, kit leghívebb
híved háromszor megtagadott,

mielőtt a kakas megszólalt, mondván:
– nem ismerem én, nem ismerem őt, nem én,
ki ez az ember?!
Aztán az alázatos tanítvány emelt egyházat a hitre
(s megfért a gyülekezetben szajha, zsarnok, zsivány)),
ki végül megszervezte tulajdon dísz-halálát…

Miért kellett éppen elébe menni a Via Appián?!

2

A lepra parányi foltját fölismeri a szem,
de a gyávaság száz jele láthatatlan.

Húsos szirmokkal égnek az érdek virágai,
lágy kelyhei a szíves árulásnak.

Mint járatlan hajós, idegen tengeren,
bizalmad odavetve józan szélnek s bolondnak,
védtelen jársz a világban: hiszed, megszégyenül majd,
ki egyenes szavadból hajlit örvénybe horgonyt…

Ó, a gyöngéken nem látszik meg a folt…
S te, ki a lelked mindig értük adtad,
hová légy most – te sem rendíthetetlen –,
hová légy a tömeges alkuvásban?!

Szelid hajód hintáz a vadvizen.
Fedélzetén vacog egy távozó utas,
ki életét rábízta már az árra,
s maradna-szökne is; végképp nem érti meg:
csak ár ellen köthetne ki az árva.

3

Hogy hittél volna a hű Cordeliának?
Hiszen egy szót se szólt!
Mindig csak hízelgő nővérei
vettek körül, és be nem állt a szájuk;
csacsogtak, lelkendeztek és ziháltak,
lábadhoz ültek, térdeden az álluk,
s úgy néztek föl rád, sárga kutya-szemekkel,
mintha mindegy volna: korbács, becézés, –
csak érintse a testüket kezed…

Az egyik, éjjel, tőrrel küldte rád
bérencét, kit testével vesztegetett meg;
a másik, kinek születésekor
pisze orra helyén csak egy vak horpadás volt,
mérgét szádban feledte – s elinalt.

Jó, hogy most ott hevernek kiterítve,
s húsukat utálja még a sakál is;
de vétkük hullafoltja eltakarja végképp
a titkot, mely e szószátyár rajongók
torkán akadt,
a kérdést, mely nem hagy többé nyugodni:
Mitől féltek ilyen förtelmesen,
hogy bosszuval kellett fizetniök
gyanútlan s ingyen mért jóságodért?!

4

Fent a halálban csontfehér madár száll.
A pincében egerek zsinatolnak.

Te láttad a három űr-lakó tetemét:
arcuk nem torzult el az iszonyatban,
inkább valami mosolyféle bujkált
az ajkuk szögletében,
mintha azt súgta volna:
– Indultunk megismerni az ismeretlent,
s amit átéltünk, megérne még egy halált;
mi háromezer évnyit röpültünk három hétig,
és hát, tudtuk előre, mi a tét,
csakúgy, mint bárki más, aki világra jött,
feje fölött a kiűzetés ítéletével;
s holtáig mást se tesz, csak menekül,
s végül karjába omlik lomha végzetének –
míg a nap is lassan kiég felettünk…

Mi cselekedtünk, –
hogy ti se féljetek! Ne féljetek, igen,
ez a két szó kirajzolódott
a szájuk szögletébe keményen.

Nem értek rá a halálra odafigyelni:
más dolguk volt a földön és az égen.

De te láttad a Gyávát is, láttad!
Csak egy szót kellett volna kimondania: Nem!
Hogy reszketeg sorsával szembeszálljon,
s fölemelje szemét a tisztább létezésbe…

Inkább elbujdosott. Hámló házak között,
tűzfalak árnyékában osont szorongva;
körmeit tövig lerágta, minden haja-szála
apróra töredezett, bőre a csontjáról lefoszlott,
térd-kalácsai villogtak fehéren, gerince szétesett,
s ő csak futott tovább, míg el nem tűnt a homályban, –
most pillája se rebben.

Valahol egy lift-ajtó rácsukódott
– észre se vették! – s föl-ke, föl le jár
a biztonságos, néma rémületben.

5

Te sohasem hitted, hogy az a bátor,
ki a félelmet letagadja.
De a felelni-tagadni gyöngét
betakarja a szégyen iszapja.

Fent a halálban csontfehér madár száll.
A pincében egerek zsinatolnak.
A gyávaság mocskosabb a halálnál…
Testvéri égben tisztán kél a holnap.

Egyszer

Repülőgép-zümmögés az éjben.
Vak pillangó verdes az ablakon.
Szúnyog-motorzaj bömböl a füledbe.
Egy távoli hang a vasútnál vezényszót kiabál…

Szived összeszorul, zsibbad a balkarod,
torkodat fanyar iszonyat fojtogatja;
magad vagy, rádtapadt ing tulajdon verítéked,
vergődsz aom mocsaras partjainál:
beúsznál – s visszahőkölsz,
összeránrul a tested,
lábad fektedben rángatózva jár…

Igy jön el érted egyszer a halál.
Ha majd nem tudod átvirrasztani
a válság óráit, a ledés kisértést,
hogy könnyebb volna megadni magad,
s nem őrködni már életed fölött,
csikorgó fogakkal, félig aléltan
s föl-fölocsúdón…

Míg eljön a hajnal,
s letörli testedről a verítéket,
édes, gyerekkori álomba ringat,
majd föltámaszt az egy-éji halálnól,
hogy ébredvén felejtsd el az egészet,
hunyorogva lépj ki az őszifénybe,
örülj: egy dália kinyílt megint,
s csodáld meg, hogy élsz, ép minden tagod.
És folytasd, amíg még folytathatod.

Örökzöld fák

Kellene még valamit tenni, tenni,
nem ál-vitákba állig temetkezni;
tenni –van néhány évem hátra még –,
míg be nem lep a híg szó-hordalék…

Vagy vissza-szállni Paramaribóba,
indián nyárba, fény-örvénybe hullva;
és szellős ingben gyalogolni aztán
lúdbőrző kaktuszok beszegte pusztán
elődeim keresve, s rátalálva
az utódokat fonnyasztó halálra,
és halál-űző hű testvéreimre,
szép, megszállott ismeretleneimre,
a boldogság-tudó holnapiakra,
és a tikkadt őserdei utakra,
aztán a tűzvörös nap gyönyörére
– érc-izzásában edzett szenvedélyre –,
míg eltelek lassan az ősi fűszer
légből lopott, kesernyés jóízével,
a szabadsággal… S fészkére leszállva
szelid madár zeng rendet a világra,
hol – határán a betelt nyár korának –
örökzöld fák nehéz őrséget állnak.

Ár ellen

Váci Mihálynak

Megint elmaradtunk – mondod, barátom. –
Kezdetben a közhely-kiáltozóknak,
a szólam-késdobálóknak, a műmell-döngetőknek
mi voltunk a tétova töprengők, a túl-bonyolultak;
most az álom-falóknak, látomás-csiholóknak,
szókép-szaporítóknak, sokszorosított közönyösöknek
mi vagyunk a magányos, balga bizakodók,
az értelembe-avultak…
Ne keseregj, engem is ráz az undor
(megesik, hogy „a jobbak elmaradnak”,
el a szajha divattól, pöfeteg együgyűségtől),
de mégis jól van ez így: öreg hitünket,
míg magasztaltak érte – rágalmazták titokban;
immár nem férhet hozzá sehogysem rágalom.
Harsány nagyothallók szerint rég elnémultunk,
de akik értenek a szóból, hiszem, még ránk figyelnek.

Szoros közelünkben: hínár, szenny és iszap,
ár ellen úszunk, –de csak pocsolyában;
térdünk beverjük moszatos kövekbe –
de ránk várnak a valódi vizek
– s vadabb örvényekből is kivergődtünk –,
és ránk vár az anyai messzeség
– villámmal óv, kékkel lázít az ég! –,
s túl sós, örökös vacsoránk forralja hideg türelemmel
fodrai végtelenén a tenger, a tenger.

1969

Más tömeg

Hanoi park, 1969. november 15.

Ez nem a villamoson gyötrelmesen szorongók,
és nem a vesékbe könyöklő sorban-állók,
és nem a közfürdőben egymást fojtogatók,
hasba-rúgók és víz-alá-nyomók
kannibál-közössége, nem a tulajdon
anyjukat árusító kaparj-kurták
Korlátolt Felelőtlen Társasága,
nem a mindent-magamnak népe – nem!
Ez más tömeg!
Nem tömeg-nép, ez – a nép tömege!
Az a tömeg, mely egykor fölemelte
lelkünket a sárból, a süllyedésből,
s álmából költi most különb valónkat;
megmásít s egyesít minket a téren,
egymást előző egymás-taposókat:
Mert ez emberi lánc, – a jó érdek s a hit
fogja össze rozsdavert szemeit,
nem a tolongás, a tülekedés
fonák alkuja; lánc ez – s szabadít,
fölháborít, s reménységre tanít;
zár és kapu – szabadság s fegyelem:
tömeg a téren – konok türelem!
S türelmetlen tömör tiltakozás
a gyilkolás szennyes tömege ellen…

Vietnám gyöngéd gyermekdalt lebegtet:
találkozunk egy tisztább győzelemben.

Katonasorban

Katona voltam, s bár nem háborúban –
mégis meghalt bennem a félelem;
fölizzott a csönd, úgy tűnt, szinte robban,
és csak magányom virrasztott velem.

Egymagam mentem holdas temetőn át:
fenték az árnyak egymást élesen;
kutyák hörögtek, nyögtek a nehéz fák, –
s csak mentem, meg se rebbent a szemem.

Nem voltam bátor, s nem kellett tetetnem
a hőst, – csak úgy éreztem, sérthetetlen
lettem: velem jár földem igaza.

S egymagamban is megsokszorozódtam:
bőrömbe bújt – kit csillagomon hordtam –
halhatatlan teremtőm, a haza.

Koránkelők

Kérdezd meg egyszer: hánykor kelnek ők,
akik hajnali hatkor érkeznek Kelenföldre.

Alig különböznek egymástól,
itt nincs nemzedéki ellentét,
nincs nemek harca sem;
fiatalnak, öregnek egyformán karikás a szeme,
a férfiak és a nők szája szélén
egyforma mély a barázda.

Valamikor – még kakasszó előtt –
fölkukorékolt az ébresztőóra;
– reggel van – súgta rekedten egy hang a vaksötétnek;
s egy ember elindult gyalog a vasúthoz,
botorkált órahosszat, aztán
a vagonokban tolongó
társaival megszázszorozódott…

Ők azok, akikkel mindig
meg lehet menteni a hazát,
ők, akik sötétben kelnek, sötétben térnek haza,
s az életükbe mindig belefér még
Vietnámért egy vasárnapi műszak;
ők, akik homokzsákot hordanak, ha kell,
a megroggyant, derékig sáros töltéseken,
ők, akik nemigen szólnak hozzá a gyűléseken,
sőt, többnyire olyankor szundikálnak;
aztán jószívvel elvállalnak még egy
álmatlan éjszakát az árvizes gyerekekért.

Ők azok, akik nem olvasnak engem,
arcom sem ismerik a képernyőről,
s általában is rontják a százalékarányt
az Olvasó Népért mozgalomban;
és méltán dorgálják meg őket a sok
frontátvonulástól ideges illetékesek.

Megiszom velük ezt a hajnali féldecit
a pályaudvar mellett, a topogóban;
alighanem a szabadidő kultúrált
felhasználásáról illenék pedig
csevegnem inkább, – de hiába, sietnek.

Hát én is útra készen nézek utánuk.
Velük elmennék – egy közös kulaccsal –
akár a sivatagba is.

ABLAKBAN A NAP

Ablakban a nap

Egy magányos ház a domboldalon:
ablakában hirtelen lángra lobban
vakító vörös-aranyban a nap.
Eltakarom a szemem a gyönyörtől.

Körül a világ még téltől kopár;
fejem fölött korom-felhő, köd-ernyő.
Csak egy tenyérnyi kék folt nyílt az égen,
azzal néz szembe a vér-aramy ablak.

Ó, nagy volt a fagy, hosszú a sötétség,
megtört a test és elborult a lélek,
kővé dermedtek a fák nyomorukban.
Ki remélte, hogy új rügy száll az ágra?

De egy kigyúlt ablak tavaszt ígér,
lángja elhamvad bár az ég borultán –
négis üzen: eldőlt az ütközet,
már az élet hadai sorakoznak!

Robbanásig telik fénnyel a föld,
a füvek karcsú pengét suhogatnak.
Valaki szól: – Hallod, megszületett! –

Igen. – S amit reméltem csak – tudom már:
oly természetesen telt be a törvény.

Március

Sárcipőben jár a szél,
hó-foltos az utca,
rügyben dermed a levél,
ős-álmát alussza.

A hegy felhőt ereget,
felhő hegyet épít.
Köd-erődök rengenek,
fölnyúlnak az égig.

Gyalog füvek ellenük
gyönge pengét fennek…
Majd aranyban fürdenek,
ha rohamra mennek.

Növényi lángolás

Bulgária, Bulgária!
Zöld táj, növényi lángolás!
Ne távozz, álmok mámora:
pezsgő tengerbe fúl a láz…

Felhőkben s fenyvesek között,
s a szőlők lankás, léha táján
fáradt szívembe költözött
valami délszaki szivárvány.

Fekete szemek, fekete
szedrek, rögök, – e föld halálig
táplál, s égből szakítja le
mélyről villámló dáliáit.

Úszott a szélben…

Egy pillanatra, mintha tenger volna,
mindenfelől körülfogott a víz;
csak egy szilárd pont: hajónk rezes orra
szögeződött föl a horizontra,
és szétfolyt, mint a méz
a hajszálakon a reggeli napfény,
s halálos nyugalom
úszott a szélben; megtört mozdulatként
egy símogatás kószált szabadon,
gazdátlanul,
tünődve: fölszáll? vagy lehull? –
aztán a csönd öblében elpihent.
S a fönt parázsló tisztaság tünő
varázslata testté lett idelent.

S tűfokán ringatva a végtelent,
lassan megállt fölöttünk az idő.

Tihany fent lobogott…

Tihany fent lobogott, hajónk orrára tűzve;
s lassan, hátunk mögött, szálltak a lőszfalak.
A lágy víz fodrait acélba és ezüstbe
vonta az est felé villámló pillanat.

Sirályok buktak a felszökkenő halakra:
– uszonyok tébolya, légbe-vesző halál!
Fény-örvények között, zöld tengelyén forogva
imbolygott, felnyögött, és elcsitult a táj.

És azt mutatta már, amiből lett, a reggelt:
madárnászt, harmatost, és nyárfa-pelyheket;
ég-öblöt, selymeset – nelyből szemérmesen kelt –,
s hold-szarvat öklelő érc-homloka felett.

Májusi kert

A kutyatej ernyői szállnak,
kényelmesen kinyílt a birsvirág;
előretolt sugarai a nyárnak
nyomulnak a bolond-zöld kerten át.

Rozsdásodik barkája a diónak,
sápadtan elvirít az orgona;
kis szőke felhők nyugatnak loholnak:
fönt zúg már csak a szelek ostroma.

És megfeszül a táj, rohamra készen:
cseresznyék piros lövedékei
luggatják át a zöldet majd vitézen,
s meggyek sebével lesz a lomb teli.

Aztán robbannak a sárgabarackok,
s málna-had vérzik – védtelen bakák…

Fán-ragadt szilvák, fonnyadt képű aggok,
adják föl majd a győzelmes csatát.

Zene az utcán

Nem mutogatom sebeim az utcán;
úgy zenélek, mintha semmim se fájna.
Nem kérek alamizsnát – úgyse tudnám
meghálálni. Fázom, s várok a nyárra,
amikor jut majd napból, szeretetből
nekem is, akkor is, ha nem könyörgöm…

Nem alázatból, nem is félelemből
építem gyönge hajlékom e földön, –
de építem – s vakolom szerelemmel –
kételyes hitből, bizonyos halálból.

Világot gyújtok, ha betér egy ember,
s mond valami igazat a világról.

Nem azért…

Nem azért zaboláz fegyelmem,
mert a szenvedély kerül engem,
nem azért néma bennem a harag,
mert vágyaim is lustán nyugszanak;
nem azért áll őrt éberen az ész,
mert az indulat szunnyad s elenyész, –

de azért hajt a fegyelem
korlátokon át s tereken,
de azért lobban szenvedélyem,
hogy ki élni segit, az éljen;
hogy ne pólyálja puha paplan
a nyugalomtól nyughatatlant;
hogy a tagadó tétovázzon,
szégyen-könnyében bőrig ázzon;
hogy ki szeret engem – szeressen
hűséggel ppróbált szerelemben…

Aztán majd úgyis elmegyek.
Tettem, mit tennem lehetett.
Függök a felhők lepke-szárnyán
Villám hasít szét, nem szivárvány.

Naptár, 1970

Öreg tél volt. Nyárrá bűvölte India:
parázsló gyönyörűség s gyötrelem.
S jött a halál, könnyű, tavaszi kézzel
kaszáltkörötted, a javát aratta:
apát, öreg mestert, árva barátot.

Egyszer az esthajnal-csillag megállt
homlokodnál, s eltűnödött: elébb
látta, üres vagy, mint száraz dióhéj,
még egerek sem költöznek beléd,
majd kigyújtott föléd egy új nyarat,
és akkor elvegyültél kék vizekkel,
villámló, jég-kemény hal-pikkelyekkel
a töprengés kő-lombjai alatt.

És újra megfordultak az egek:
nehéz ködökkel szállt az ősz szivedre,
nyers emlékek, álmodból kirepedve
riasztottak; ébredtél – s este lett.

S megint megállt az érc-csillag fölötted:
mint nyilat lőtt ki fényéből egy ösvényt;
vad-zöld pázsiton iramló üszőként
vágy szédített, s fölszaggatta a földet.

Most minden végleg önmagába tér:
melleden ül, míg meg nem öl, a tél.
Lassan járj, mint hűlt szél a holt ligetben:
sorsoddá lesz holnap a lehetetlen.

Csigaházban

Mint csiga a házába, visszabújtam
a sejtésbe, hogy: nincs sok hátra már,
csonthéjamon kipogtat a halál,
s lassan már az leszek csak, ami voltam.

Némán sötétlek, mint a kő a kutban,
nem sugár ölel, – derengő homály,
vak-ablakom zöld-mohos békanyál;
minden reménytől végleg elvadultam-

Míg itt vagyok, beérem önmagammal;
hagyjatok el mind, sem asszony, sem angyal
ilyen csődben nem osztozhat velem.

Dagad bennem a gyötrelem, s kirobban;
rátok marad, mit el nem tékozoltam:
a futó nyár, s az örök szerelem.

Csak amit látok…

Csak amit látok, amit a kezem
megérinthet, csak az marad velem:
cigaretta, könyv, egy kávés-pohár,
az ablak-keret határolta táj;
golyóstoll, kézirat-papír, saját
kezem, arcom, – siralmas társaság:

szinte már magam sem vagyok jelen,
mert nem köt senki máshoz szerelem,
küzdelem, gond, vágy, munka, hit, harag, –
nem vagyok már lényem árnyéka csak,
lényem árnyéka e börtönszerű
magányban, melyből fölsarjad a mű,
a társak nélkül elhaló, – a rab
remény: a vers – a legtárstalanabb.

Madách a ház előtt

Estefelé kiült a ház elébe
némán; a nagy fa halk árnyat vetett;
a domb alatt nyikorgó szekerek
siratták el a nappalt, hazatérve.

Zsúpfedél, kátyú, köd – amerre látott;
s palóc parasztok, hegyi emberek
görnyedtek pislogó tüzek felett, –
s ő nézett, nézett, míg a fény világolt…

De egyszer elsötétült, – és szemében
változott a szín: fölsejlett az Éden,
s Egyiptom, Párizs, és az űr-világ;

s kudarc, bukás, elizzott lehetőség:
minden, miből csak az újat-szülő lét,
semmi más nem teremt harmóniát.

Csesztve, 1969. február

Asszony a napon

Gömbölyű rügy, tömény bonyodalom;
magában ül és hallgat a padon.
Bombázza a nap, vad tavaszi fény,
s megszelidül a szeme íriszén.
Nagy örömében mintha szállana,
bár meg se mozdul – boldog, hogy anya;
s hogy anya lett, bentről vallatja már
az a remény – ragyogás? vak homály? –
mit ösztöne méhébe fogadott,
az eszméletlen, testtelen titok.
És mosolyogva beszélget vele,
gyermekével, ki még nem gyermeke,
vele, ki – hiszen még nem szülte meg –
akármi: szép, csúf, jó s rossz is lehet,
de bármi lesz – már teste részeként
issza mohón a létezést, a fényt;
és bármi lesz, immár el nem szakad
tőle: szabad lesz – s ő rabja marad.
Majd enni kér, s ha járni megtanul,
boldogan jár – vagy boldogtalanul…
Apjára üt – vagy rá emel kezet?!

Ő vár, szül és nevel, – mást nem tehet.
A nemlét zárját fölnyitotta – hát
méltán remél egy testté lett csodát.

Azon az estén

Apámmal, Debrecenben

Azon az utolsó estén
fogatlan szájjal etted
a fehér kenyér belét, és
a szalvétát leverted.

Döglött sör ült a pohárban;
te faltad a tormát, a sonkát;
kudarcaid vad szitkok
össztüzét záporozták.

Nem értetted: mi történt:
a taps miért ölelt meg engem.
Én sem értettem. Csak ültünk
kettős-magányos csendben.

Akkor, azt hiszem, szerettél;
de bántad is – tudom már…

Nem termett is gyötrelmesebb nincs
hamuvá-lett homlokodnál.

A holnap virága

Hóharmattól habos az ég,
keserű fuvallata rádszáll.
Megég a nap, kihűé a kék;
villog egy holt-fehér virágszál.

Az út varas kerék-nyomán
döcög az esr szekérnyi terhe;
hegedülsz a hold vékonyán,
s rád dobban a dob veszedelme.

Fölkap a haldokló zene;
níz alá sodor, test-komályba;
s zeng, mintha ágon lengene,
zárt szived, a holnap virága.

Cseppkő-szobor

Hétezer-éves szerelem:
itt áll rendíthetetlenül
cseppkőből két konok szobor –
ragyog kívül, erős belül.

A két bordasor összeforrt
– külön létük volt egykoron –,
s kővé vált, párjára talált
végre Baucis és Philemon.

A lánynak húzza derekát
a csúz, a vén fjú köhög;
hűlt haragok iszkolnak át
két összehajló fej fölött.

Bár nem fogad szót már a test,
ketyeg a szív, remeg a láb –
aszú emlék élesztgeti
a régi gyönyör parazsát…

S nem is válnak szét soha már.
Hűségük lágy kérdét örök
márvánnyá dermesztik szikár
hitek és fényes ösztönök.

Aggtelek, 1971. április 16.

Látlak

Öröktől ismerős vagy,
öröktől egy-test-vérem;
látlak selymes sugárban,
látlak darabos vérben.

Látlak levetkezetten:
izzó melled ragyog rám;
sebzett gyönyöröd éget,
vörös folt – fehér rózsán.

Kitárult mélyeidben,
hol nedveid buzognak,
látlak Édenbe-űzött
értem-elkárhozottnak…

S látlak lehajló vágyban,
látlak, hol pusztaság van;
megőrző lángnyelv, látlak
az elmuló halálban.

Jaltai nyár

1. Alkonyat

Pupillámba sűrítem ezt a képet:
két messzi csónak – sötétkék vizen.
Lágy bárányfelhő, – jámbor, szinte béget.
Bukó nap tűje ezüst íriszen.

Fehér márvány boltívek közt a fecskék
úgy vágnak át, mint rajzolt díszleten.
És vált a kép; fém-szárnyak, fürge-lengék
bazalt sziklát karcolnak élesen.

Bölcs cipsusok közt sűrű áhitat jár,
s nyarat lehelnek a leánderek…
De felhők-szántotta égi utaknál

szédítőbb a földi szőlő-berek,
hol fényből-olvadt cukorral betelnek –:
s most robbannak vörösbe a gerezdek.


2. Hajnal előtt

Kolostor-ablak. Az égből kimetszett
félkör-ívben egy fecskeszárny lebeg.
Rózsás, barack-fejű, rák-testű felleg
száll a derengő ciprusok felett.

Habzik a tenger nyála. Partközelben
csillag-szívű medúza horgonyoz.
A tücskök is elnémultak a csendben.
Nagy hal a hajnal – piros-uszonyos.

Félig az égben – félig földbe-verten,
mivé leszel, örvények engedetlen
fia, ha lágyan átkarol a táj?!

Kedved kendőnyi kis felhőt terelget;
s vad álmod, mely most itt vacog feletted,
sós ölbe roskad virradatra már.

Tündér a kertben

Tündér szökött a kertbe.
Honnan, ugyan? Sehonnan.
És merre tart? Semerre.
Zöld zománcot varázsolt
hideg hólében ázott
gyámoltalan füvekre.

Tündér szökött a kertbe:
elszegődött a téli,
didergő fákba nedvnek;
társul kínálkozott a
tudatlan létezésük
poklába zárt rügyeknek.

Tündér szökött a kertbe:
fölnyílt arany szemétől
a mandula virága;
kitért a köd előle,
a fagy lebújt a földbe,
elállt a szél szavára.

Tündér szökött a kertbe:
nyújtózkodnak a törzsek,
a gyökerek zsibognak;
még a rögök is dermedt
mosollyal felköszönnek
a sápadt csillagoknak.

Tündér szökött a kertbe:
az arca láthatatlan,
a teste, mint a villám;
csak a szeme bogárzik,
varázslata virágzik,
szirmokba rejtve, tisztán.

Tündér, maradj a kertben:
általad él itt minden,
belőled kél a holnap;
láttodra, nézd, a görnyedt,
megőszült törzsű nyárfák
barkái duzzadoznak.

Fölötted egy csillag

Mert nem egyszerre járja át
a boldogság a testet:
előbb csak a tekinteted
száll a tárgyakra vissza,
s derengő emlékeidet
kezded megint szeretni.
Aztán a puszta levegőt
zamatosabbnak érzed,
s hoggyan, türelmesen figyelsz
mások nehéz szavára;
utóbb, ha egymagad vagy is,
nem csak magadra gondolsz,
s rövidülnek bár napjaid –
a jövővel beszélgetsz.
S lassan otthon érzed magad
szerveid vadonában,
felejted beteg csontjaid –
életed végtelenség.
Megállsz a földön, rengeted –
nem fordul ki alólad,
és egy jószóra fölrepülsz
a villogó egekbe.

Pedig nem történt semmi más,
csak a rend helyrezökkent:
kerengtél árván, céltalan
a gomolygó sötétben,
s fölötted egy csillag kigyúlt
– nyíló arany pupilla –,
beragyogta a létezés
megtestesült csodáit –;
lombokból lugast kerített
a füstös városoknak,
kicsalt egy röppenő mosolyt
a csüggedt emberekből;
elhívta tévelygó szived
az úttalan utakról,
testvéreire mutatott a vad testvértelennek;
s mert másban lelsz magadra csak –
értette ő a titkod –,
most benned él s te benne élsz,
eggyé-szőtt csillag-ábra;
s tudod, már többé nem hagy el
tündöklő tisztasága.

Június

Tudom, meghalnék idegenben;
ott még a fák sem ilyenek;
nem virít a bodza a berekben,
akácok könnye sem pereg;
nem részegít a széna-illat,
nem villámfénnyel jön a nyár,
nem így táncol felhőn a csillag,
nem szédül az égtől a táj…

Meghalok itt is –: a gyönyörtől,
hogy a repceföld színarany,
hogy a lomb oly zöld, szinte tombol,
s a kőnek is illata van;
hogy áll a búza nyers kalásza,
mintha világot nemzene,
s e tájon az lel csak magára,
ki végleg egyesült vele.

INDIA, INDIA

Héliopolisz

A Napisten baálbeki templomát
bálványimádó keleti pogányok
kezdték építeni, a lehetetlent
ostromolva, háztömbnyi kövekkel,
hegymagas oszlopokkal; aztán
Róma isteneiért folyt tovább
a munka; rabszolgák százezrei
megismerték itt az emberfölöttit.

S ami épült, azon valaki mindig
rombolt is egy sort: római, keresztény,
muzulmán, ahogy jött; s mi megmaradt,
e csonka csoda, ez a csönd-kolosszus
már nem szentély, nem emlékmű, nem élet:
újra-kővé-lett festő-látomás,
megmozdíthatatlan téboly, s iszonyú
és gyönyörű romba-tiport valóság.

Pedig ide torkollig Kánaán
völgye, mely az ígéret földje volt
Mózes népének; és nincs messze innét,
úgy mondják, ama Hermon hegy, ahonnan
a Názáreti osztott kenyeret,
halat és jó szót a szűkölködőknek;
s most a romokból rakosgatják össze
keresztények, zsidók és arabok
mit a korok kegye véletlen meghagyott.

Közben egy napi járóföldnyire
innen – ég a világ: merényletek
raffinált pokolgépei ketyegnek;
s nem sokkal távolabb, a közös ég alatt
napalm-tűzvészben gyermek-testek sülnek…

Hát, miért épp e templommal pereljek:
mert hogy ahányan rakták – pusztították,
döntögették is nyomban s lankadatlan,
felváltva, vagy együtt, közös erővel?!
S bár ha ma testté lenne mind a munka,
mi beléveszett – fellegekig érne?!
S talán úgy szállna béke erre a vidékre?!

*

Csöndes a táj. Alkonyodik. Idáig
nem hallik fegyverek szava még.
Egy teve áll az út mentén: szelíden
ráfekteti a hűlő napkorongra
szép, szomorú semita fejét.

Növényi hit

A természet hitében élők
tudják: növények, állatok
hűlt porából nőtt, amivé nőtt
az ember, s visszatántorog
a porba, virágba, madárba;
és sárba fúl, és szállni kél;
s nem jön el végső pusztulása, –
tovább él minden, ami él:
a falon a futó bogárka,
utcán a kolduló veréb,
égbe nyújtózó szomjú pálma,
s elefánt, mely tűnődve lép,
mind – az Ők s az Én – elegyedve.

S a változás formáin át
egyszerre vált halált új rendre
az innen- és a túl-világ.

Testvéri arc

Lehet, hogy nem evilágra valók
ezek a karcsú, törékeny kezek,
s a boldog olajfénybe fürdetett
szemek, e rangrejtett adakozók.

Bizony, meglehet, bűnös gyöngeség,
hogy viselvén a szegénység keresztjét,
béketűrőn él és hal ez a szent nép,
s görnyed, ha saját hajlékába lép…

Hogy érteném?! De nem ítélni jöttem:
én osztozom az oktalan örömben, –
itthon vagyok! Beérem ennyivel.

Arcom itt minden arc – tükör tekint rám:
– Testvéred vagyok, te se légy a bírám;
és menj békével, majd, ha menni kell.

Indiai táj, tehénnel

Nem szent ez a tehén talán,
mégis olylágyan tereli
egy lebernyeges kisöreg;
kedve szerint megy, meg-megáll.
Az ökör – egykor bika volt –
még úgyse szent, merengve szánt,
szarvára varjak árnya száll.
Nagy szemű fekete fiú
kérlelve néz, és int feléd;
meg sem állsz, mégis rád nevet:
eltette ajándékodat.
Mert az idő, az idegen
isten jött – és ment el veled,
s míg a közömbös ég alatt
gyors káprázata elmerült, –
a mérhetetlen itt maradt.

Jégverés Delhiben

Pálmafák közt kopog a jég:
suhog a kert alatt a zápor.
Lesütötte szemét az ég,
megszégyenült a zokogástól.
Gyöngy-mintás vízfüggöny mögött
meggörbült árnyak roskadoznak:
egy virág-illat fölszökött
a földről, s a szobába lobbant.
Fűszeres pára harmatoz,
a mennydörgések összenőttek;
mindent habos-tisztára mos
árja az égi tekenőknek.

És édes csönd jön azután.
Ligyúl a nap még, lemenőben.
S az újhold zöld hímpora száll
a csillag-pettyes levegőben.

A mélybe-ugró

Ki öt rúpiáért fejest
ugrik a várfalról a vízbe,
(a fal vagy százhúsz láb magas),
alig tehet mást, hogy elűzze
magától a biztos halált:
kártyázik a bizonytalannal;
mindent föltesz egy lapra hát,
válla fölött lebeg az angyal.
S nem érti, mért vagy izgatott:
hisz csak atúlélés esélye
hozhat kegyelmes holnapot
a mában vicsorgó veszélyre.

Szerelem-szobor

A szertartásnak nincs tanúja más,
csak az a nő,
akiért élő tűzzel megtelik,
s duzzadt
csupa-izomzat
lesz a kő.

Előbb – egy yzomjazó száj,
félig-húnyt szemek,
könnyű révület…
S a fényesre feszült test
megremeg.

Aztán – gyors lobbanás!
Az arc redőin,
minden öblön, árkon,
szétolvad a mosoly.
S félig-aléltan látom,
hogy fut végig egy selymes ujj
a gerinc-csigolyákon.

A Gangesz mellett

És álltam a Gangesz mellett. A lábam alatt
lépcsőzetesen rogyott le a vízre a part,
mint a keleti hívő, ki előbb térdre hull,
majd a sarkára ülve arcra borul,
végül elfekszik egészen, némán és remegőn…

És ott aszalódtak a testek ”a déli verőn”;
villogó leplek alól cserzett lábak, karok
nyúltak ki, mint törzsükről leolvadt végtagok;
lézengő sárga kutyák nyaldosták a köveket,
egy tehén jött utánam, rám nézett, kéregetett;
gyerekek nyüzsögtek, félig pucéran, talpig feketén,
az egyik karja csonkját tartotta esengve felém,
a másik képeket árult, s lengette rongyait,
légylepte csemegéit kínálta a harmadik.

S kilógott a házak hasából az utcára az élet;
az egyik zúgban három görbe öreg heverészett,
a másikban barna kását főzött réztálban egy ember:
bent várták, kint csodálták megrészegült türelemmel.
És minden eladó volt: a föld kincse, fűszere, álma,
az ember ereje, kínja, reménye, nyomorúsága.
És minden mozdíthatatlan volt és megvehetetlen,
mint az égen a nap s a dermedt csöndesség a szivekben.

És álltam a Gangesz partján. S tudtam, nem tárgyakat s képet
viszek magammal, de valami névtelen testvériséget;
nem égi fényt vagy földi, ősi és kusza rejtélyt,
de azt a hőt, amint a kövek arcomba lehellték
növények, emberek és barmok szomjúságát,
míg lent vonult a folyó az idő sivatagán át,
míg fent a homokkő-templom arany kupolái ragyogtak,
s nem hitték a küszöbén alvók, hogy ők a kárhozottak…
És azt, hogy a sors ide küldött, s amit tudtam csak – itt láttam:
s nem hiszek a bűvös igékben, – csak a szabadulásban.

Kalkutta, ó!

Kalkutta, ó! Izzó falak.
A föld fölött, az ég alatt
kiszikkadt testek nyugszanak.

A kövezet redőiben,
fülledt szelek mezőiben
a riksa-húzó megpihen.

Nem is ringatja hűs varázs,
csak pálma-levél-lobbanás,
s egy rizses-csupor-látomás.

Álmában egyformán kopog
tíz lába-körme, mint a dob:
megálmodja a holnapot.

A holnapot, a biztosat,
mely megdagad majd s felfakad.
S csak ég, és mindent tűr a nap.

Kalkutta, 1970. március 15.

És három napi járóföldről
jöttek a szegény-seregek;

jöttek mezítláb, fehér porban,
fehér lepelben, barna had;

fegyvertelen jöttek, szikáran,
szelíden – szakadatlanul;

fejük fölött, vöröslő vásznon
villámló sarló-kalapács;

két éjjel árokparton háltak,
magokat ettek s zöld banánt;

sakálok elkerülték őket,
varjak vigyázták álmukat;

mert három napi járóföldről
jöttek a szegény-seregek;

jöttek szikáran, szakadatlan,
lábuk alatt fogyott az út;

jöttek a nyers bizonytalanba
a sűrű, csöndes semmiből;

szunnyadó rizsföldek sarából,
közönyös pálmafák alól

tudatlan holt-szegények jöttek
sorsuk vad őserdőin át:

csak azt tudták, hogy így, ahogy van,
nem maradhat meg a világ.

Bülbül-dal alkonyatkor

Tarajos fejű
fekete madár,
piros fenekű
bülbül kiabál;
visszazeng a táj,
alszik a terű.

Rizs-tarló felett
pálmafa dereng;
cserépben a bor.
Gyöngyhab permetez;
álmomban az est
lombja leomol.

Hajnali virrasztó

Hogy építették föl a három-isten
templomait? – nem sejti senkisem.
Tömjén-illat az ellankadó szívben.
Békák ülnek a csönd vizeiben.

Egy sárga gyík terpeszt a házfalon;
torkában védtelen, hűs érverése.
Moszkitók vérzenek homlokomon.
Fölrezzenek a hajnal-érkezésre.

Odakint százkarú, bőr-kérgű fák;
lég-gyökereik földbe tekerednek.
Zöld pálmákon szárnyra kél a világ;
láthatatlan pókok szövik a reggelt.

Piros virág, pelyhes nyelve kilóg;
lágy rizsföldeken imbolyog a pára.
Csönd-harmat száll – s a bülbül felsikolt –
a pirkadat derengő bíborára.

Santiniketan, 1970. március

Bálvány-szekér

Óriás-kerekű szekéren
bálványok festett temploma;
csúcsa pálmák hegyéig ér fel:
szobrokkal ékes, vad csoda.
Tarkára mázolt isten-ábrák,
elefánt-fejű emberek,
szent bikák, három-ágú lándzsák,
kéjtől kiforduló szemek;
elcsavart törzsű, táncoló lány,
hattyúkon úszó Bráhma-kép;
nyolckarú Sivára fonódván
Parváti combját tárja szét…

És nyár delén, ha jön az ünnep,
az iszonyú bálvány-batárt
húzni a hívek összegyűlnek,
s kétszáz test befogja magát.
Kétszáz csontos, fekete férfi
erőlködik, majd megszakad;
s áhítat kórusa kiséri
a mennybe-indult szobrokat;
rostos hasizmok, tönkre-fáradt
lábak feszülnek – hegyre fel!

De Visnu jó. Nem ad ma választ,
népe míly titkot ünnepel.

Kancsipuram

Tánc a Kalakshetrában

Mályvabokrok és cíniák.
És a fal hártya-rácsán
áttetszik két pár könnyű láb
s egy szőtt-arany madárszárny.

Kék szellő pihenni leszáll,
s a déli, sűrű csendben
fém-hangon pensül a szitár,
a dobok irama rebben.

Hamuszín pálma-zsupp alatt
fűzöld selyem-ruhában
fellobban a tánc, égbe kap,
s elég merev-sudáran.

Fent karcsú ujjak játszanak.
Mit súgnak lent, a mélynek?
Forró örvénybe fúl a nap:
izzó szemek beszélnek.

A tánc csak szemek tánca már;
s a tűzből ki-bejárva
cikáz a gyönyör, szállva száll
a mennybe, a halálba…

Madrasz, 1970. március

India, India

Megkettőződött ez az év:
India – márciusi nyárban –
rám nyitotta sötét szemét,
s ragyogott zölden és sudáran.

Tavasz jön most a nyár után;
csillag-ábrák elkeveredtek:
Göncöl rúdja hegyén sovány
Dél Keresztje, – villódzva reszket.

Boldog lesz minden, ami szép,
s törvényét tudva egybeolvad:
márvány medrében ring az ég,
banánfa eteti a holdat;

ráfonódnak a szeretők
egymás törzsére, húsos indák;
tűz-mályvák, napfény-ölelők
a türelmes gyönyört tanítják.

Az idő, mint a tea, fő,
s párolog – nyers illata árad.
Zöld papagájok csőre sző
fészket a költöző sugárnak.

Valami elveszett

Beethoven D dúr hegedűverseny, III. tétel. Rondo. Allegro.

Spirál-pályán emelkedik a dallam,
s a dallamban a tiszta diadal:
hogy érdemes volt győzni önmagunkon,
hű társakkal jó volt állni a harcot,
s hogy fent, a csúcsról tündököl a táj;
semmivé lett az út sara, szemetje,
ide csak a fenyők illata ér föl,
s madártávlatból a völgy képe látszik:
gyom se csúfítja – virágok borítják.

S egyszerre fölsikolt a hegedű;
azt jajgatja: Valami elveszett!

Valami, valami szép
örökre elszállt, elenyész…
Valami pótolhatatlan,
valaki, egyetlenegy,
barátság, szerelem,
egy pálma-zöld sziget,
mely átdereng a párás tengeren;
vagy csak egy távoli nyár,
valami szép,
valami szép,
talán a legszebb
odaveszett
örökre már.

És nincs segítség. S nincs rá magyarázat.
Csak belesímul szelíden a bánat
sikolya a diadal dallamába.

Mert bárhogy tündököl föntről a lét,
így kell, lehajtott fővel ünnepelnünk,
elvézve a behódolt táj fölött,
és föl, az engesztelhetetlen égre.

S visszapörölni, ami elveszett,
vígasztalanul. S hálát adva érte,
hogy volt. És meg nem ismétlődhetett.