Írás a falon

Évek óta a tűzfalon
egyetlen szó: szeretlek, –
krétával írt, félméteres
betűkkel szól: SZERETLEK!

Nem tudhatom, ki írta föl,
s azt sem tudom, kinek. –
Lehámlik innen a plakát,
s őt békén tűri meg,

őt – e csontfehér kréta-szót –
eső, szél és hatóság;
legyőzhetetlenül ragyog,
némán, nem tudva sorsát.

Fölötte szirénák recés
tárcsái rozsdaverten;
alatta óvóhelyek – és
roncsok a képzeletben.

Reménye: csillagos tavasz;
emléke: téli tört ág…
Hová lett az az éjszaka,
amikor ideírták?!

S hol az a fiú, – hol a lány,
ki nem szálló szavára
bízta szíve üzenetét –
de a ház tűzfalára?

Tán azt se tudja már, mit írt,
vagy bánja: mért is tette!?
Lehet. – De legdrágább hitét
örökre ittfeledte:

hogy, míg fölvirrad ránk a nap
és áll fala e háznak,
szerelmét hajnal-sugarak
hirdessék a világnak;

s hogy, míg szerelmét hirdetik
hadai a sugárnak,
megálljon épen a világ,
és tűzfala e háznak.

GYÖNYÖRŰSÉGEM, GYÖTRELMEM, BUDAPEST

Megtartó varázslat

József Attilához

Nézem e vértelen tavaszt. Nyirkos fák nyöszörögnek.
Egy árva madárfütty! – Nem bűvöl az ágra zöldet.
– Add, hogy életerőm kihántsa a rügyből
(mint lomha ellentmondás lapul meg benne)
– a lombot.

Nézem a néma köveket. Szememnek válaszolnak:
csorbult szögeikből testesedik meg a holnap.
– Add, hogy puszta kezemmel kivájjam a kőből
(mint elkárhozott lélek, rejtezik benne)
– a szobrot.

Nézem a keskeny eget; felhők nap-vágta rése;
fények léha szökése, hullámok fénytörése.
– Add, hogy képzeletem újra-teremtse a szépből
(mint cellában a szabadság, álmodik benne)
– a szebbet.

Nézem a zagyva vizet, szédit a rengeteg-örvény:
törvénye – émelyedett sár, felszinén szétömölvén.
– Add, hogy eszméletem kimentse a zűrzavarból
(mint megtartó lehetőség, imbolyog benne)
– a rendet.

Fényes idő

Fényes idő. Az esték is fehérek.
Gyermekkori telekből hull a hó.
Ablakomban a régi kép megéled:
most indul a lámpagyújtogató;

hosszú botján láng-pillangót lobogtat,
s tudom, hogy titka és varázsa van…
Míg léptei az utcánkban kopogtak,
a Dobozgyár dorombolt nyájasan.

Lámpagyujtó leszek – döntöttem akkor,
most vallat a könyörtelen gyerekkor:
felnőtt-e bennem vagy elhalt a szó?

S magamnak újra mindent megigérek,
míg szemem a fehérlő tájba réved
s elmúlt telekből hull át, hull a hó.

A dobozgyár mögött

Azok a nyári esték
a kamaszkori tájon!
Virágillat s vonatfüst
gomolygott a világon.

A Dobozgyár mögött nyűtt
padokon lovagolva
ültek a sakkozók, míg
lobbant a fény kanóca.

Aztán, hogy függönyét az
alkony leeresztette, –
ráhúzta vas-redőnyét
a fodrász is sietve.

A dörrenésre gyorsan
fölfüttyentett a mozdony,
ahogy az alagútból
kibújt szikrázva, forrón…

S megnőtt a csönd nyomában. –
Mély, homályos kapukban
találka-lesben, lányok
fehér ruhája lobbant.

És mentek a Csap utcán
fel a hegynek a párok.
Az égen még csak egy-két
kora-csillag parázslott…

Ó, kamaszkori esték,
maradjatok velem még!
Ne dermessze a szívem, –
melengesse az emlék.

Gyerekkorom sárkányai

Áttetsző oktaéderek,
gyerekkorom sárkányai
készülnek örvényes szelek
orvhálójába hullani.

Papír- és nádszál-suhanás,
a sás közt ebihal-fejek…
Hol az a sárkány, hol a sás!?
Emlékeim felejtenek.

Nem én feledtem őket el,
őbennük állt meg az idő.
A tó fölött lány énekel:
ő volt, tudom – s ma mégsem ő.

Pünkösdi rózsa haldokolt
olajos fényben, kényesen.
A szirma, mint a vér omolt;
haldokolt – s nem hal meg ma sem.

Semmisem múlt el, semmisem.
Lebeg valószinütlenül,
lebeg – hold-sétány a vizen –
időm, amíg el nem merül;

amíg el nem merül az ég
egy rongy-felhője kényeként;
s belékövül a puszta lét,
s kileheli a röpke fényt.

Álom-kert

Valahol, ott a Naphegy oldalában,
valahol, a tabáni völgy felett,
ó, igen, az a kert csak ott lehet,
ott, hol én ébren talán sose jártam.

Vadrózsa-lugasán átsüt a nap;
puha fövenyen gyalogol a vendég.
Venyigével etetik a kemencét:
gyönge parázson fánkok izzanak.

Kecskelábas fehér asztalok állnak
jázmin-bokrok között, és körbejár
valami hűs itallal telt pohár,
pohara a virágok mámorának.

Álmomban mindenkit, akit szerettem
elvittem oda; lant és mandolin
szólt – kint a csapszékben barátaim
koccintgattak egymással önfeledten.

– Legyetek boldogok – mondtam magamban;
én józanul is boldogabb vagyok,
mint istenektől részeg angyalok
– mondtam révülten – a csöndes lugasban;

ott, hol én ébren talán sose jártam,
mert – meglehet – nincs is… Reménytelen
nappalaimban sehol sem lelem.
De álmomban mindig odataláltam.

Gellérthegy

Hány május délután mentünk a hegyre föl:
nyugodt kék ott az ég, s a város zeng alatta;
az a tisztás talán smaragddal volt kirakva,
s minden tenyérnyi föld: virág és tündököl.

Nyolcéves voltam és cserebogarat űztem
sapkámmal, Margit meg köténnyel csapkodott,
hamar megteltek a mosópor-dobozok –
s zümmögő foglyaim őriztem ott a fűben.

Anyám munkában volt – este mentünk elébe,
de lent a hallgatag tabáni dombra érve,
még lestük, hogy a nap hullván máglyára gyújtson. –

Vártam a tüneményt, csak álltam mozdulatlan,
de hirtelen szemem megcsillant – s már szaladtam
arrafelé, ahol anyám feltűnt az úton.

Redőny mögött

Fent némaság. Tárt ablak, mozdulatlan
üvegén apró, fekete legyek.
Recés redőny mögött a léghuzatban
víg porszemek körtáncot lejtenek.

Vajon hol bujkálsz görnyedő kövek közt?
Kamaszos lábad karcsú vizipók…
Gyökeret vertél harsanó füvek közt,
vagy eldaloltak hajnali rigók?

Én nem talállak, s lassan, mint a hullám,
érintem itt felismert helyedet.
Egyforma, szomjas nyári szél borúl rám,
s a húrok egyre egy dalt zengenek…

Fent némaság, tárt ablak, mozdulatlan
üvegén apró, fekete legyek.
Recés redőny mögött a léghuzatban
víg porszemek körtáncot lejtenek.

Naphegy

Tavaszi Naphegy, tisztásom a város
vadonában, ó, örökzöld öröm,
mindíg megifjult jókedvem, sugározz,
ragyogj, zengj, fény-borod hadd szürcsölöm.

Ó, jól tudom, emlékszel rám, te gyöngéd,
friss pázsit-ágy: itt voltam indián,
s kölyökkorom itt vérzett el az önként-
vállalt halálos szerelem-csatán.

Hogy símogattad lábam, a bolyongót
öles perjék zöld kalászaival,
mikor reményem hiába rajongott
Érette, s számon kiserkedt a dal...

S a láva-fényben fekve tárt karokkal,
zárt combbal és húnyt szemmel égtek ők,
a lányok, telve idegen titokkal:
nem kínra, – kéjre-szánt üdvözitők.

Mint megfeszítve, úgy függtek trikóban
a gyep tábláján – lüktető csodák!
De helyettük én tikkadtam, sajogtam,
s a vágy lándzsái engem vertek át. –

Te enyhítettél akkor is, te drága:
cserepes szám nem ecetet, de friss
tejet ivott a jázmin-illatárba
bódult bokrokból, s ittam mustod is

nyár végén (a szabadságolt bakára
tán emlékszel még, ki – hanyatvetett
feje alatt újságpapír – csodálta
e kék-fehéren kóválygó eget);

torkomban két fröccs, nagy, könnyelmű vigság
az izmaimban: katona-dolog.
Bőrömön őrzöm, arcom mint simítják
a füveden pezsdült fuvallatok...

Tabán lejtője, Naphegy, új tavaszban
fürdő hegyoldal, kertem, gyógyhelyem,
Anteus-földem –érints meg, inamban
fogytán erőm, s dolgom teméntelen.

Hozzád jöttem; fogadd immár a férfit,
ki éltesebb gond: nép, ember, család
sodrában él most – köszöntsd rá fenékig
megujult ifjúságod poharát.

Ősz elébe

Szétpattant ez a reggel,
kék buborék.
Hálózó víz-erekkel
oszlik az ég.

A láthatár gomolygó
ezüst ködök,
ökörnyálak selymébe
öltözködött.

Tollászkodik a fűben,
mint nagy madár,
s elszáll majd alkonyattal,
elszáll a nyár.

Jöhet még forró nappal,
éj, csillagok –
tavuk már jég, ha nyáron
nem ringatott.

Tarló érett szerelmünk
határa, mind
felmagzottak felejtett
virágaink…

Most kell – hűs szél iramlik
Észak felől –
széles vizekre kelni
a tél elől.

Méregzöld március

1944. március 19.

Emlékezel-e még a márciusi napra?
Soha e földön így nem féltük a tavaszt.
Terítettünk volna felhőt a sugarakra,
s fagyot a szellőre, mely rügyeket fakaszt.

Tudtuk, az árulás friss zöldjét fölsebezte;
s megjött ama napon a méregzöld sereg,
bénán hullt a város dagadozó kezekbe,
tankokkal teltek a kihalt játszóterek.

Kétéltü gépkocsik, undok mocsári békák
jöttek és vartyogott bendőjükből a hang;
rajnamenti csontos, lenszőke langaléták
verték fel otthonán az új otthontalant.

Rablott gazda-jogon tettek itt szörnyű rendet,
öles léptük alatt az utca is nyögött,
mint aki sejti, hogy kövén majd keveregnek
téglák és repeszek, holtak és lódögök.

Ajtórésbe szorult, riadt arcokra tört szét
ábrázatod város, telefonhuzalok,
feszült idegszálak pattantak, hogy süvöltsék:
kik ellenálltok még, bújjatok magyarok!

Hullhat-e feledés fakó pora az évre,
mely az iszonyatos napra következett!
Emlékszel: feketén szökkentek föl az égre
halál füstzászlai kigyúlt házak felett…

Te nem feledheted – hajszálon múlt az élet.
Szegezd a zsarnokok ellen ítéleted!
És tekints szét: e földben fényt szomjazó növények,
anyák ,éhében az eljövendő gyerek,

falvak felé futó áram a huzalokban,
házba illő téglák – nem romokba valók –
sürgetik a jövőt s világot mentő gondban
egyesítik a népet, az egyet-akarót.

S nem jöhet oly tavasz, mely durván eltapossa
a lombozó reményt, az épülő falat:
szorulhatott hurok a vénre, kárhozottra,
a serdülőre nem – ha elszánt és szabad.

1955

Új kor nyitánya

Kapuk nyíltak, csukódtak
országos léghuzatban.
Ön-vérében merült el
a megbocsáthatatlan.
A had düledékén még egy utolsó akna kivirágzott…

Temesd el azt a szétzüllött világot!
Nézd: csupa bűn, csupa rom.
Míg jobb napod igérete serken
április-ápolta rügyekben,
csak néhány döbbent szempár mereng a beomló partokon.

Épitsd fel házad bár a megmaradt kövekből,
mégsem lesz az a régi.
Verj bár a hídroncsból új hidat, egy szögét se cseréld ki,
de többé az sem a régi.
Más vállak tartják, más habarcsok kötik e kort,
nincs út visszatérni.
Múltad csak úgy lesz hagyaték s tanulság,
ha ki tudsz belőle lépni.

Tavasz, tavasz, Napkelet fiai hozták kormosan, véresen.
Nem volt bűvös királylány, de mint álomi húgod,
ifjú s szeplőtelen.
Még hörgött a fegyver. Bűntudat s szorongás képében
álltál az új elébe;
csak remélni merted, hogy fölfele visz az út
nem a mélybe, –

De tavasz, tavasz volt, fölszállt a füst, és
oszlott a gyötrelem.
Új kor nyitánya volt – tudod, – ma már történelem.
Határ, mint Heraklész oszlopa, és törvény,
akár a gravitáció.
Szabálya szétfolyt a hajszálerekben, –
már meg nem másítható.

Töprengtél olykor: véletlen ajándék,
vagy görögtűz, tapsvihar, térzene?
De ünneped mélyén izzik a dúsabb igazság:
muszáj-sors alkonya;

magad-gyarapító tetteid kezdete.

Üzérek, merénylők, önös kis basák után
vedd végleg birtokodba
egyetlen léted talapzataként. –
Belőle magasodva
emelt fővel állhatsz e viharvert földön –
jöjjön akármi.
Gerinced: közös rend erkölcse segítsen
emberül megállni.

1958

A 45-ös század

A hároméves Igornak

Először a gyalogos puskások,
piros szegélyes halina-szürkében;
Azután a Bugyonnij-lovasok,
félrecsapott csákóval, karabéllyal;
a lovak farán a szőrt sakktábla-formára nyírták –
haránt szalajtja rajta futóit
a novemberi napfény.

És páncélosok dörögnek s lövegek.

És utánuk a mustárzöld sereg;
a Győzelem sisakos katonái,
fegyvertelenül:
jobb vállukon puska helyett
egy-egy mosolygó kisgyerek.

Jöhetnek ezután már harckocsik és rakéták,
a tökéletes technika csodái,
a még megírandó jövendő
nukleáris töltetű behemót-ceruzái,
a kényszerű védekezés
ésszerű tömeg-halál-masinái –
jöhetnek!
A tekintet csak őket őrzi egyre:
a 45-ös katonák századát.

Mert a kereszténység proletár-szentje, Kristóf,
egyetlen gyermeket mentett ki a partra
az áradaton át;
de ők, azok a 45-ösek,
azok a kormosak, sebesek, éhesek,
ökölcsapáshoz szoktatott kezükkel
száz- meg százezer riadt gyermeket megsimogattak
s elfelezték falás kenyerüket
a koplaló kicsikkel.

Méltán viszik hát most is
legkorszerűbb fegyverükként a vállukon
a három-évesek
acélkék overálos seregét;
a felnőtt holnap alap-kövezőit,
a táguló világ fölfedezőit,
őket, akik még bejárják az egész Századot: –

Szavukra majd kihűlt holdak fúlnak az űrbe,
és szőkén szállnak az égre újszülött csillagok.

Takarítás

Porrongyait rázza az ég,
foszlik a szürkeség; tavasz van.
Fény-pihéktől dagad a kék
szellőző sztratoszféra-paplan.

Olvasztott viaszként a nap
fényesre keni a mezőket.
A rendetlen bokrok alatt
zsörtölődő szelek söpörnek.

Egy virágzó fa megremeg;
még szédeleg s elrévedőn néz,
mint hálóinges kisgyerek,
kit fölzavart a sürgölődés.

Hajnali gerlék

Ó, fényben fogant ez a hajnal:
gyöngyszürke vadgerlék köröznek,
szárnycsapásaik összehajló
fém-boltívekbe tömörödnek.

Minden kanyarban rávillámlik
bögyükre a felbukkanó nap:
fehér-izzásban tündökölnek,
s ellobbannak a pihetollak.

Vélnéd: zárt légkupola hajlott
röptük nyomán fejed fölébe,
s alatta piheg sérthetetlen
e táj s e lét gyönyörűsége:

házad s a domb, az ég s a város,
a felhők s a folyó, a kertek
s a fák – melyek alig-kinyílott
eszméleted szárán lebegnek...

De úgy eszmélj, magasbanéző:
csak veled lesz teljes a jelkép,
s páncél a kupola – hogy őrült
gépkeselyűk le ne teperjék

gerléidet, s a légi hálót
nehogy kondenzcsíkok bogozzák,
s ne válhasson kiontott vérré
ez a pirkadati pirosság, –

de bátran s bántatlan röpüljön
magasba lélek és madárszárny,
s a térből parttalan időbe
térjen e szemhatárnyi látvány.

Bronz-öntők

A görcsös vasrudat két férfi megragadja;
mint forditott harang, ring a grafit-vödör,
a kérge kocsonyás rőt színben tündököl,
a föld kármin-vörös árnyékot ölt alatta.

Bent a bronz cseppfolyós, hólyagzik, sistereg,
mint napból forditott fény-mártás, mint egy olvadt
csillag; mélyén arany s türkiz lángok lobognak,
felszinén zöld, ezüst s higany-szín pikkelyek.

A két férfi nyugodt, tekintetük hideg, –
a bronz forr és ragyog, s valahogy mégis egy
vélük, mintha szilaj tüzében tükröződnék

védőn és buzditón, vezérlőn és vakítva
e két csontos, tömör arc rejtett-fényü titka:
A félelmetes és gyönyörű Felelősség.

Tél a pályaudvaron

Pályaudvar. A söntés hajnali illata;
kidőlt tegnapi sör s fanyar, goromba törköly.
A friss söprés pora gomolyog föl a földről.
Csönd van. Kedvetlenül oszlik az éjszaka.

Tél. Kendős néne áll a pult mellett kövéren,
erszényét keresi, kendője föllebeg;
két nagy melle közül kibuggyan a meleg.
Virrad. Fehér borosta nőtt az ablakszegélyen.

Most kipattan az ajtó, az állókép megéled,
a hangok testesednek, kipirulnak a fények:
jóllakottan benéz a csarnokból a mozdony;

vasteste döng, feszeng, dús, gyapjas gőzt zihálva,
immár a jelre vár csak, hogy rákapcsolódjon
az álmos vagonok közönyös oszlopára.

Tűz-tánc


„Tűz,
tűz,
ég
a palota.
zöld
láng
száll
ide-oda.
Ropogó bambusztűz!
Ropogó bambusztűz!”

Ime fivéred, furulyanadrágban,
hátára vette s lába közt kihúzta
Éva leányát.
Nézd meg jól az arcát:
apró vörös kúpok, fehérfullánkú
kis vulkánok duzzadtak fel a bőrén,
arcüregét belülről mossák a könnyek,
orra tövén meredt, szomorú fintor.

Ezt a fintort már láttad valahol:
képes magazinból mered rád fogatlanul,
fekete hulla viselte,
hamuba sült tetem.
Szemgödrében megkövült lávacsepp,
csontjairól a húst a sugárzás lemarta. –

S íme fivéred!
Kitépett póktagokként kaszál a lába,
fejét alámeríti a szent Öntudatlan
siket tavába,
hátha elfelejti,
hogy összetűzött a bomló anyaggal.

Vezesd őt, dallam, józan partjaidra,
hűs fövennyel dörzsöld pirosra testét,
s takard be lombbal.
Fél a te fivéred.

*

Mutasd fel nékik a hárfát,
közönnyel mennek el mellette.
Verj sátrat az ég ponyváiból,
közönnyel mennek el mellette.
Szemükbe fénykévét suhogtass,
ráütnek térítő kezedre.

Ha egy-kettő akad, ki visszanéz,
vagy ereklyéidet félszeg vigyorral
körbejárja és int, hogy nem haragszik.

De ingereld csak őket, s vess közébük
szagos csalétket – mohón kapnak utána;
összeverődnek s vad kiáltozással
járják az utcát, izzó piszkavasakkal
böknek egymás szemébe, s úgy hadonásznak,
hogy láttán vér és indulat dobban a kőben is.

De várj!
estére már a tarka hegyoldal
bokrai közt üzekednek, – látod a sereget!
S reggel a lány remegve kérdi:
ugye hű lész örökre?
S szeretője felel:
nem ismerlek, leányzó.
A lány szól tétovázva:
ki olvadt hát ölembe?
És újra szól szeretője:
sosem is láttalak.

*

Bölcsesség ösvényén vezetted őket,
érett almaként hullattad elébük a Jót.
Két roppant félgömb szivárványait
hajlítottad szemükbe. –
S hol a segítség?

Az ösztön ott ágaskodik szivükben,
kiforr bűnben, kelésben, ütlegekben. –
Vagy irtsd ki ezt a vak férget a testből,
ne add tovább a létet, s hirdesd:
így lesztek halhatatlanok!
Vagy hasítsd ki húsukból s lökd szemétre
állati létük alattomban őrzött
párzó dühét s az elsőbbség viszályát! –

De mutathatsz-e majd nékik cserében
követni példát, ember módra?
Magad példáját?
Ifjúság helyett önmegtagadásod
nehéz kámzsáját, mit húszévesen
nyakadba vettél, s hitted, hogy fegyelmed,
napestig szított szédítő törekvés
hajszája majd megtisztít, s bölcs leszel,
úgy szemléled majd sorsod változását,
mint ár-apályt egy idegen vizen?

Most itt állsz, s meg kell vallanod, hogy mindaz,
mi eddig hajtott, kéjt s vigaszt kínált –
kamaszkorod idétlen, pőre láza volt;
hiába gyűrted versbe, szóba, borba,
semmit se változott. –
De tűrnöd kell-e még, hogy végzeteddé
kövüljön, és így hordozzad halálig?

*

Vagy ennyit látsz és ennyit tudsz csupán?
Nem, nem – világnagy szemgolyó légy!
Nézd: irgalmatlan szűk lett ez a bolygó:
határos rendjét a nyugtalan elme
szétfeszíti akár halálod árán.

Szféráinkban angyalok nyájai helyett
stroncium-peték tenyésznek;
engedd kitelelni a férget –
gubóját szétrepeszti,
megszáll a mandulavirágban
s érett korában
porrá őrli gyümölcsét.

Míg fivéred, fejét az űrbe mártva
kuvikszót sejdít, s borzad a gyönyörtől –
te hallgathatsz-e békén?
Bár nem tudsz jóslatot,
példád agyagként porlik,
és prédikálni restellsz –
de láttad őket!
Ártatlan húsuk rózsaként kinyílott;
és láttad a kőszemű, holt csecsemőket,
a jámbor barmokat, keserű harcban a rémmel
s a foszfor-perzselte rétek nagy temető-magányát.

S ím, a teremtés minden hangja benned
egy értelemre zendül;
a billent ég búrája így kolompol;
porhitű népek évszázadnyi porból,
anyák, kik őszi lombként hullattak gyermeket,
malomba nem fogott, csak szétzilált szelek,
fölvert vízáramok, madárhadak,
derült égből kibuggyant hópihék
s tengerfenékről feldobott halak
tudva, vagy öntudatlan,
hangos szóval vagy néma kábulatban –
RENDÉRT KIÁLTANAK!

Egyetlen Rendért, hol négymilliárdan
elférhetünk e táguló világban;
Egyetlen Rendért, mely ha eget hódít,
nem mártja tűzbe szűk földje lakóit;
Egyetlen Rendért, hol nem gyüjt fejünkre
halált bomló magocskák titka-üdve;
Egyetlen Rendért, melyben még az állat
s levél a fán is hazára találhat;
Egyetlen Rendért! – Föld-nehéz parasztok,
s komoly munkások kondítják a hangot;
s velük gép-tornyok és tárt-ölü völgyek
mámor-süket fülekbe mennydörögnek:
Ocsúdjatok!
Mentsétek meg a Földet!

1957

Evés

Ma láttam az Embert, amint evett.
Derűsen ült aszfalt-rongyok s kövek
szurtos halmán, maga a nyugalom, –
körötte süvöltött a forgalom.

Csak bontó-vasát cövekelte ki
lábtól, nehogy ráhajtson valami
jármű; és szép kényelmesen evett:
kibökte a pasztőrtejes üveg

kartondugóját, majd kést vett elő,
egy zsemlecipót kettészelt, merő
szakértelem volt – semmi pongyola
hirtelenség! – minden mozdulata,

amint leharapott egy falatot,
s mielőtt megrágta volna, ivott
egy kortyot rá, s látszott, hogy szereti
a világot, magát, délidei

ejtőzését, a tejet, kenyeret,
most nem érdekli más, csak a meleg
áram, mely amint rág s kortyolva nyel,
zsigereiben lassan árad el...

Hajdani méltóságok; hétevők,
ceremóniások, csipegetők,
csömörlött ínyencek, ebéd előtt
átöltözők – láttátok volna őt!

Kapkodva evő kákabélüek,
ha tudnátok, hogy tapadt az üveg
szája – óvatosan csókolva rá
fehér körét – a bajusza alá!

Mert szertartás volt, bár táplálkozás,
ez a méltóságos falatozás.
Csöndje: a minden idők kétkezi
munkásainak örök ünnepi

áhítata az élelem előtt,
de fénye, amely az útkövezőt
bepermetezte s róla a kopár
úttestre is lecsordult; fénye már

a frissen beidegzett érzetek
fürtös áram-ducából érkezett,
a szokásból: hogy biztos rév a lét.
Hogy holnap is lesz munka és ebéd.

A daru-mester

Lassan forog a nagycsontú madár
a csonka hídfőn, vasakat emelget,
mint lúdpihét csippenti föl a terhet,
s rövid vágányán el meg visszajár.

Micsoda szörny! Hogy rettegne a táj,
ha egyszer rárohanna zúzni, ölni!
De a magasban, ott egy férfi őrzi
nyugodt kezekkel, s most kikandikál

a szörnyeteg szívéből mosolyogva;
alatta háborúk szemetje, roncsa,
körötte s fönt a tiszta téli ég. –

S tán ő is sejti, mit én benne látok:
e fölfelé terjeszkedő világot,
s ura, az ember megtartó hitét.

Szünet

A latinóra csak félbeszakadt
(valaki szólt, hogy hagyjuk el a termet),
de nem ért véget. Az ablak alatt
a szirének még egyre énekelnek.

Nem tudni, hová tűnt el a tanár,
s mért járhatunk gazdátlanul a kertben.
Az inga leng, a mutatója áll:
nem ért véget az óra s nincs szünet sem.

Pedig közben szakállunk is kinőtt
hajunk gyérül és itt-ott már deres lett;
kettő meghalt, – számoljuk az időt;
legjobb barátom alig ismerem meg.

Mihály pocakja majd kettéhasad,
és Péternek két gyermek ring ölében,
András bajos ügyfeleket fogad,
s Jenő betegekkel vesződik éppen.

De valaki mindjárt ránk-kiabál,
hogy menjünk vissza rendben a terembe:
csak telefonhoz futott a tanár,
nem ért véget az óra s nincs szünet se.

S a mester szól: mi volt a feladat?
És én dadogva folytatom a verset.
Míg sziréneink az ablak alatt
tündöklő tengerekről énekelnek.

Domboldalon

E domboldal fölszáll az alkonyatban,
röptében hozzásimulnak a párok:
a dombtetőn órákig lesben állok,
hogy elfogjam. A fű borzong alattam.

Így száll tavasszal, ó megfoghatatlan,
hogy hintik akkor a könnyű leányok
vágyukkal ezt a pázsitot, virágok
méze szivárog hímporos szavakban…

Most november van, süppedek a sárban,
árvák a bokrok, egy szoknya se lebben. –
Jövő májusban te leszel a társam,

te friss szerelmem, jössz a szürkületben –
s tudom, segítesz majd az esteli
tájnak varázslatát megfejteni.

Régi nyári dal

Hosszú lesz még ez a nap
Bujjunk meg a hegy alatt
Most ölelj vagy soha már
Melleid közt fut a nyár

Fent a cser még csupa lomb
Bent a lélek csupa gond
Lent a tónál ring a nád
Felejtsd arcomon a szád

Alkonyatkor félszemét
érted hunyja be az ég
Úgyis elhagysz ne tagadd
S rövid lesz még ez a nap.

A Rácz-fürdőben

Krúdy Gyula emlékének

Ösztövér házikók gyöngéd tabáni dombok
hátán – belőletek csak hírmondó maradt.
Nagybotos Viola egykor erre bolyongott,
félpár cipő nyomán egy lány után haladt.

Halk függönyök mögött rejtélyes nőszemélyek
imbolyogtak ledér gyászban, s két holdsugár
közt egy szál rezedát löktek a vén legénynek…
Szindbád elbúcsúzott – és búcsuzott a nyár.

Az őszből is csupán a vén borbély maradt itt,
hogy míg sörtéimen kövér pamacsa habzik,
a régi szüretet idézze, meg a bált,

hol talpalávalót négy sváb harmónikált,
s a kocsmáros kövér özvegye – bánatába –
bűvös szerelemport kevert az italába.

Alkonyi sereglet

Szélcsönd
Ó, ködbefordult késő-őszi utcák,
csupasz törzseken nyíló fagyos villany-virágok!

Hajtsd föl gallérod, född el arcodat,
rád ne ismerjen, aki fut előled. –

Diákkor:
a templomdombon sétálsz várakozva,
s ím feltünik az alkonyi sereglet:
maga Melanchton Fülöp jön fekete talárban,
kezében kékzománcos ételhordót csóvál,
roggyant kürtőkalapja ütemre leng;

és jön Cecil,
a laposmellű lány;
tömeggyilkosról álmodott,
valamennyi áldozatát látta,
vérbefagyva, halottfehéren,
ő maga is úgy oson a járdaszélen,
hátában konyhakéssel.

S ím
Cromwell admirális, szerény inkognitóban
közeleg, rázza dús oldalszakállát,
kezében ernyő, nyakában zsinór:
békalesen volt a feneketlen tóban. –

És jön a kátrány-fekete-hajú asszony,
arca borostyán, szeme ibolya,

vékony bársonycsokor remeg a torkán,
karján tömött háncsból-font kosara:

– Gyönyörű némber, mi van a kosárban?
– Kegyetlen-szép Lédererné, mi van a kosárban?
Talán bizony Kudelkának
keze, feje, lába?

S idegen szorongás csukódik szivedre. –

Eltűnik az alkonyi sereglet;
a templomdomb fölött szitál az este.

Diákkor:
ünnepi bál van a vár alatt.
A nagyfogú lány táncszünetben
kivezet a lombtalan kertbe:
sötétség;
– Itt vesztettem el a fülbevalómat –
súgja zavartan
s turkál a nedves avarban.
Mosolyogsz: jól tudod,
ártatlan ürügy az egész –
hirtelen szájoncsókolod.

Katona vagy, kimenős baka,
szombat este;
a tiszaparton rozzant körhinta jár,
félszemű cigány hajtja.
Repülőtisztek sétálnak délcegen,
malteroslányok sikonganak az égből.
Egy szőke asszony börtönben ült sokáig,
hét hónapig férfit se látott:

fizess egy fröccsöt és a kapualjban
(kislányát félreküldi)
nyakadba  omlik.

S gyors fénykévék paskolnak a Tiszába. –

Utazás.
Idegen állomáson ülsz a hűvös ivóban,
előtted barnasör,
kis tölcsért fújsz a habba.
Ebben a városban nem ismer senki, senki,
sosem voltál még íly tündöklőn egyedül;
borzongó tisztelettel néznek
kofák, katonák, gyerekek:
rendjel a melleden félelmetes magányod.

November este
kint riadt csillagok égnek,
Musztafa fürdőjében heversz fényes tagokkal.
A jóbarát kikönyököl a vízből,
puha gyöngyök futnak bozótos mellén.
Hűs mozaikkockákból csöpög a szürkület –
odébb idős közhivatalnok
vonszolja szörnyű sérvét.
Nézd: a palackzöld vizen átvilágit
saját lábfejed,
milyen idegen!
Hol van a torz jövevények
kegyetlen-hetyke varázsa?
Szomorú, szomorú közhivatalnok
vonszolja iszonyú sérvét. –

S körötted újra ősz, nyirok és szélcsönd,
ködbe fordult, magányos utcák,
csupasz törzseken nyíló fagyos villany-virágok.
Hajtsd föl gallérod, född el arcodat:
ki futott előled,
akit kerestél – most veszed csak észre –
menekülőből immár üldöződ lett.
Fényes korod porondját körül-loholtad;
s mint kinek hirtelen megmarkolják vállát,
összerezzensz –
elért a férfikor!
Szaladj!
Szaladj, az alkony tömött cihája fölszakadt,
üresen csattog az égen:
fekete-varju-pihéi
nyomodban szállanak.

Életem sűrűjében

Életem sűrűjében lettem ilyen magányos:
s feloldozó egyedüllét perceit szomjazom.
De nappal belémkönyökölnek zaklató idegenek,
mint eltévedt gyerek, vásári tömegben verődöm,
este meg hirtelen elnyom a fanyar álom,
s merülő gondjaimnál is mélyebb örvénybe hullok.

Ó, boldog utazó, hajnali szekeres ember,
messzi útra-kelő, tempósan kocogó,
ki mindent látsz a tájon:
reggel az otthoni csermelyt,
a peckes jegenyéket,
délben a hetedik határ fiatal vetését,
s alkonyatkor a nap piros kévéit
a föl-fölbukó város palatetőin;

sőt látod a lassú szembe-jövőket,
hosszan áramlik arcuk tekintetedbe,
s míg egymagad ülsz a bakon, jut időd a világra:
két falu közt kisér egy káposztalepke,
nézed és mosolyogsz, tudod, ha még egyszer látnád
fölismernéd szárnya erezetéről.

Ó, boldog utazó – fülelnek az útmenti hársak –,
minden gondolatod (mind észrevétlenül fogant)
a dal fehér virágjába borulhat. –
De lásd, én tömött társaskocsik lépcsőjén szorongok,
agyamba léket vertek számok, szigorú szabályok,
az áhitat gyönyörű ízét szinte feledtem,
emlékeimből kiperegnek a tárgyak, a tájak,
számról lefordul a szó, s széttörve csörömpöl,
nyelvem botol, s elmém az idegenség
koloncával nehézkesen botorkál.

Legénybúcsú

Mulatni kéne végre egyet,
úgy mint azon az éjjelen.
Kádár Pali húzta, nyekergett
harmonikája szüntelen.

Azt húzta, hogy rá van csavarva
a póznára a kutya drót,
s akármilyen magas, leadja,
mégiscsak leadja a szót…

De a vőfély csöndet parancsol,
föltolja ujját s így kiált:
eladó a legszebb menyasszony,
annak, ki száz forintot ád!

Ha eladó, vegyék ma este,
egymással holtig jóllakunk.
Sirassuk azt, hogy messze-messze
tűnt egyetlen legénykorunk…

András a lámpavasra mászott
egy tikkadt nyári éjszakán,
László csipkés harisnyapántot
cserélt két csókért Óbudán.

S amerre elmentünk mi hárman,
megnyíltak tiltott ablakok,
minden lombsátor a Tabánban
szerelmünknek szállást adott.

Rabolni tőlünk lehetetlen
– vallottuk – ki bír meg velünk?
Szabadságunk volt az egyetlen
kincsünk s veretlen fegyverünk…

Hát húzd most tisztességesebben,
mert asszony is lesz ezután!
Jaj, de szűkre szorult a kedvem,
majd kihorpad a ház falán.

S már omlik is – csörren az ablak:
kintről kutyák vonítanak,
sápadt jegenyék tántorognak
a mozdulatlan ég alatt.

Nagymosás

A tárt ablakon át sötéten
szobánkba hömpölyög az ég.
Teknődből végtelen pelenkák
dagadnak, püffednek föléd.

Piros fazék a petrofóron.
Szivedig buzog a harag.
Éjfél van. Könnyeid kocsonyás
keményitőbe hullanak.

Kezedből kisiklott a szappan,
szökevény gőzoszlop sipol…
Hogy mentsem meg lelked a szükség
lúgköves hullámaiból?

Hazatérve

Három napig voltunk távol, s ahogy most
hazatérve ajtót nyitok, az otthon,
a szűk szoba, melyben megférni és
összeférni gyakran olyan nehéz volt,
a szoba most tágas és ünnepélyes:
a könyvespolc nyájasan tárja karját,
hajlongnak a bárgyú szobanövények
és barackvirág-fogsorát nevetve
az ablakba villantja április.
Ma vendégségbe jöttünk önmagunkhoz,
észreveszünk minden tárgyat, akárha
először látnánk

(pedig rég lemondtunk
arról, hogy egy is újra kivirulhat
a váratlan élmény pirkadatában);
s beszélgetünk kávé mellett kötetlen
és őszintén, mint régi jóbarátok,
kik nem látták egymást már évek óta
s nincs egymással elszámolnivalójuk,
csak jólesik most együtt lenniök…

Ó, félórányi varázs ez csupán,
tudom; fölveszi régi, únt alakját
mindjárt az asztal, a könyv, a virág,
zárt közönyét az asszony, és a férfi
szokott dolgai házi-köntösét;
de mégis áldott, áldott érkezés ez:
érzékek és formák föltámadása,
pogány húsvét, fenséges emberi
megváltása káprázatnak s valónak
a sarcoló s jutalmazó idő
kegyelméből, mely elbágyaszt s megújít. –

Mert így kellene élni, mindig így,
ilyen vendég-szemekkel nézni minden
dolgainkra, hogy tündököljenek,
ne csak itt bent, a család ruganyos
rácsai közt, de kint is, szétfeszítve
a megszokás palánkjait, az utcán
s az alázatos gépek, állatok,
termőfák körében;

naponta új
gazdaként venni birtokba a földet,
otthonosan s mégis honfoglalóként,
hogy tettenérjünk minden mozdulást, hogy
ellenálljunk közönynek, csüggedésnek,
hogy fáradalmaink prizmáin át
sokszorosan ragyogja be szivünket
a mindennap megújuló világ.

Magánügy

Fejem fölött a lakható csillagok tündökölnek.
Jön, jön a tél!
S az én lakásom egyetlen szoba;
a fele mosoda,
másik felében könyvhalom, nyoszolya,
szekrény, kályha, játékszer, rádió...
Butor-zátonyok közt evickél a gyerek.
Szidom és szánom –
nem segíthetek.

Jön, jön a tél.
Nagy öltésekkel varrja be a szobát
a jeges huzat ajtótól ablakig;
szemérmes szóval manzárd ez a lyuk,
de padlásnak tudja, ki benne lakik.

Jön, jön a tél!
Ó, be semmirekellő, be tehetetlen
vagyok!
Szigor harsog az orvosi rendeletben:
„A béna végtagot
fürösszék meg naponként, ez elengedhetetlen,
másként a fiú futni sose fog.”
De nő a gyerek, nem fér a lavórba,
s kádat sohase látott, nemhogy benne ült volna, –
én meg mélázok s műfordítgatok
(tíztől éjfélig, csönd ekkor van itt),
míg jön a tél,
s mit hat évig papoltam, újra mondom:
lesz most már nemcsak ágy, de otthon.
Majd a jövő! Jövőre!
Türelem, türelem!

De nincs már hitelem.
Arcomra fagy a mosoly, hazugnak tudom magam,
mindenkire gyanakszom, kinek fürdőszobája van,
félszegen járok az utcán, mint anyátlan gyerek,
ha szólnak hozzám, összerezzenek,
ha tudnék sírni, sírnék hangosan;
szám néma, de szemem társak után rohan
a sötétség mágneses mélyeit méregetve, –
mert félek, ha egyetlen egyszer egy este
csak a magamé volnék,
bizony aligha haboznék
fejemre kotorni a földet...

Jön, jön a tél.
Fölöttem a lakható csillagok hidegen tündökölnek.

Új otthon

Tág tereid túl ünnepélyesek,
a hála és az öröm fojtogat.
E civilizált jólét most vetett
derékaljára dönt a kábulat.

S ha ocsúdsz olykor, nézed mint gyerek-
lelked a hírt, mely nevedre kövül,
értetlen nézed, megkönnyebbedett
sorsod mint dülöng dolgaid körül.

Tudtál másokra látva tűrni bajt –
eltűröd-e magad bőrén a jót?
Bizony: érdemes lesz gyűjteni majd,
és lesz már eztán veszteni valód.

Az édes lámpaláz torkon ragad
(statisztát gyilkol így a főszerep):
csak a jósorsot vártad-é, s szavad
elakad most, hogy beteljesedett?

Képriporttá válhatsz: „A lírikus
otthonában amint alkot” – de mit?!
Igazat költ ezreknek, vagy csinos
garniturára költi rímeit?...

Ünnep és próba ez: réved csupán
s műhelyed lesz-e majd a környezet –
vagy bálványod, mely vért s velőt kiván,
s világgá űz, ha meg nem veszteget?!

Órák

Ne mérd ki átlóikat az időben.
Örökké ütnek benned ama órák.

S te ingájukként jársz föl és alá
az eső ritkánszőtt sátra alatt.
Az embert várod, kinek méretére
képzeletben a térből meleg öblöt
kanyarítottál, s szemed rászegezted,
sürgetvén, hogy az űrt a test betöltse.

Lépteidre kőfalak válaszolnak,
fekete ég és esőmosta aszfalt.
Üres erkélyek dőlnek homlokodba,
idegen szemek céltáblája lettél;
kis, tollas acélhegyeket dobálnak
bőröd alá, s már magad se csodálnád,
ha a nyertesnek, szádat nagyra tátva
kiköpnél egy szép fehér ping-pong labdát.

És hirtelen megpillantasz egy arcot,
amint eltorzul könnyelműn kimondott
sértő szavadra, s ajkadba harapsz,
sóvárogván a visszavonhatatlant,
és körmeidet fúrod tenyeredbe,
és méltatlankodsz, mért nem fáj eléggé!

De a képekre rátörnek a hangok;
az antikvár előtt rikkancs kiáltoz –
„Itt kaphatók a teljesen bevégzett
regények, olcsó, izléses füzetben,
sorban uraim, hármat öt forintért.”
S odébb rozsdásan bezárul egy ajtó;
„Viszontlátásra hölgyeim, a villanyt
ugye eloltottuk, spórolni kell ám” –
s lompos mosoly lohol a távozókkal
a sarokig, aztán gyáván lekushad.

Egyszerre csönd lesz.
Csak a füstös oszlop
árnyán neszeznek szövet-zizzenéssel
a csókolódzók.
Este van, borongós;
tudod, most már belülre kell figyelned;
volt szerelmeid úgy futkoznak benned,
mint éhes pockok az üres magtárban.
Látod az elsőt; mindig kerékpáron
jár előtted, s töprengsz, kövessed-e;
lába nem ér le, félszegen pedáloz,
szoknyája széle fennakadt a nyergen.
És a többit, tarka fürdőtrikókban,
vagy a közöny bundáiba burkoltan.
S végül a kékruhás lányt, a merészet,
amint vizet merít az útkanyarban;
telemeri korsóját életeddel...

És látod a sohaselátott tengert,
nagy, sós verítékfürdő az egész;
barátod arca úszik benne sápadt
fénnyel, előbb úgy vélnéd, fintorog csak,
de aztán széttörnek vonásai,
és elinalnak velük a habok.

Ó, teljesen befejezett regények!

Kitépett lapok röpdösnek, s te már-már
kapnál utánuk –
De kijózanít
a hűvösség váratlan támadása;
előbb nyakadat borzongatja, aztán
talpadig kúszik, s kemény, gipszből öntött
harisnyaként feszül lábujjaidra...

Csak nem megállni!
Ha még ezt legyűröd
(a fázás félelem-kisértetét),
akkor nem igáznak le már az árnyak,
az élők élők lesznek, és az emlék
képei mind rendelt helyükre állnak.
Mert jót tesz a fagy józan szigora
az olvadékony szívűeknek.
Egyre
keményebb leszel, érzed már erődet,
lágy izmaidat reménység telíti,
és konokul vársz, egyre konokabban,
s hiszed, hiszed már, hogy az alkony öble
bezárul végül
(Ha te lettél méltó
az élményre, s nem az szállott le hozzád!)
és megtestesíti a várva-vártat:
majd mint esetlegest, majd számtalanná
sokasítva, hogy fentebb újra eggyé
sűrűsödjön;
és kegyelmében immár
megenyhüljön az idegen szemek
döfése, és az otthonodba nyíljon
minden ajtó, s tűnt órák csókjait
érdemrendekként viseld szíveden. –
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

S szinte átélted már akkor, akárcsak
most ideátról nézve újraéled.
Ó tudtad: eljön, eljönnek az órák.–
Ne mérd ki átlóikat az időben.
Örökké futnak benned perceik.
Már az ember teljessége körülvesz,
szeretni rendel és megédesiti
a daccal vállalt munkát, s szól:
– Kísérj!
Lámpásod lettem, kövess, mint az árny.
Nem alázhat meg többé a magány.

Vasárnap a parkban

Ki itt belépsz, a gond bogáncsait seperd le
magadról, légy hanyag s ezegyszer önfeledt,
csapj papirsisakot, bolond-sipkát fejedbe,
fuss kölyökmódra vagy járj szesztől szédelegve,
itt nem kell féltened zord tekintélyedet.

Körhinta hömpölyög, tavasz van és vasárnap.
Egy csapat iskolás szétszéledt nyomtalan.
Léggömb röppen, – sikoly! Zsúfoltság. A megáradt
sörcsap oázisán hangos fiúk piálnak,
mellettük nő kering – csókjának ára van.

Ott két oszlop között az elvarázsolt kastély
erkélye látható, a szoknyalengető;
testes nő billeg át, kapaszkodik, igen fél...
(Nyughass kiskatona, te nem ilyenre lestél;
bundanadrágja volt, s jaj, térdét verdeső!)

Itt abban hősködünk, miben leginkább gyarlók
vagyunk: ma célbalő minden idegbeteg;
forintért küszködik – látod-e a pazarlót? –
egy ócska fésűért, horgászbottal; de bankót
s vöröset váltanak megrögzött sóherek.

Ma vaspofát pofoz, ki visszaütni gyáva,
szellemvasutba ül a konok babonás,
s a durva férj, kitől retteg egész családja,
papírmaséfalak közt szökőkút-csodákra
révedve könnyezőn s szeliden gondoláz.

Kit tériszony gyötör, gyorsfényképet csináltat,
leszurkol egy huszast s a szűk bódéba lép,
fejét kidugja és (vállánál büszke szárnyak!)
bátran lenézi a festett alanti tájat;
szilaj pilótaként mutatja majd a kép.

És folyvást zene szól; tangó, szving, szamba, polka,
hullámvasút süvít, az idő fut nagyon.
Fáradtság lep meg, a lábad páncélba vonja.
Indulni kell! Sok pénz is fogy! – Becses viszont a
zsákmányod: két tükör s egy tollas bőrmajom.

Hát búcsúzzál vigan, s evezz a járdapartra,
nézz vissza még s figyeld a cukorhabnyelőt,
ki rózsás felleget habzsol – mihelyt bekapja,
szájában összefut az óriási labda,
s elolvad, mint e híg vasárnap-délelőtt.

Őszi kert

Gyanakvó cinke-nesz.
Avartűz, borveres.
Zord ágak rácsa közt
madártoll lengedez.

Hűvösen csüng a nap.
Szívedben sincs harag?
Megáradt kert fölött
fénypávák szállanak.

Fénypávák: kék-lila
krizantén, dália
lángszirmát tördelő
örvényben hullik a

fénypáva. – Bőg a szél,
szívenlőtt hárslevél,
búcsúzz: a kert alatt
fegyverben áll a tél.

Fohász

Úgy világíts most, holdvilág –
vakok a késő-őszi esték;
a szikár villanyoszlopok
üvegszemeit mind kivették,
éj oltalmában ül a ház –,
ne add föl ártatlan lakóit:
kint lomha-zöld csápjaival
az orv halál tapogatózik.

Csecsemők

Vér és korom között csak ők maradtak
(mikor omlottak köröttünk a rőt,
láng-perzselt dúcok, rebbenő tetők)
márvány-szilárd, gyémánt-kemény vigasznak,

igen, csak ők, a nemrég még a magzat-
burok bugyrába zsibbadt csecsemők,
kis szervezetük lámpásai, ők, –
mi, a kiművelt, felnőtt öntudatnak

pokolcsóvái – míg sírtak, nevettek –,
mi ámultunk, vagy irtóztunk esetleg,
s vak ösztöneik ős-titkain át

kerestük lényük fény-bejáratát,
hogy szemük, mely még félelmet nem ismert,
fölszítsa dermedt lelkünkben az istent.

Üzenet idegenbe

Mutasd néki, álom, a Váci-utcát,
az elviselhetetlent; vagy a sárga,
beteg hernyókként lassan, vánszorogva
halálig kúszó villamosokat –

s meglásd bezárt arcán mosoly dereng majd,
még nyála is csordul;

s eztán az elme
transzmissziói önként pörgetik már
a többi képet:

májusban, ha bodza-
virágzás tájt a szénaláz gyötörte,
hogy úsztak fönt a nagy tányérvirágok
a déli lejtőn – köd-gyűrűs planéták –,
hogy szálltak mind alább gyulladt szemébe! –

Aztán az esték szentebb mámora,
karcos barackpálinkák sűrű mérge;
friss szénsavgyöngyökként pattant a szó…

Bő Karolin, az absztinens kifőzés
roppant tündére kirántott velővel
gördült elő s a kék-vörös terítő
rózsái nagy zsírfoltokként ragyogtak.
Ő meg borsos történetekre gondolt,
rázkódott, könnye hullott, fuldokolt.

De kint, midőn az óbudai éjfél
medencéjében megmártotta testét,
s újból kiszökkent könnyen: szétzilált
haján sugárzó vízgyöngyök gurultak –
a parton állt már, messze Keneséig
kettéhasadt a táj, nagy rétegekben
hámlott a nap porzóit hullató ég
körül a tóról.

Nézte és szivéig
felborzolódott egy őrült sirály
gyors cikkanásán – dermedt jegenyék
lándzsái közt majd földbe-gyökeredzett. –

Majd a föloldó szél harangütése:

s már lent siklott a lúdbőrző tavon,
fejénél lomhán tapsoló vitorlák
(a meztelen lány halálos közönnyel
hasalt a deszkán) –

zöld forgatag indult,
légtölcséreket kürtölt a vihar,
mély robbanások tűzhányói nyíltak.
S ő térdenállva, rémült Laokoonként
kötélkígyók bilincséből kivonta
karját – s fohászkodott:

ne hagy el élet! –
Nézd, most hideg lucsokban hánykolódik,
megrándul bőre, már-már fölriad:
hűs ujjadat érintsd a homlokához,
ágyékcsontjára gyolcskendőt teríts,
takard be föl-fölpattanó szemét
kezeddel, tedd, hogy újra elaludjék,
s mondd:

átjövünk még hozzá éjszakánként,
torkában fojtó zsibbadás leszünk,
dülledt üveggömb izgatott szemében,
nyakán jeges zuhany, fülében egykor-
megjárt vidékek nyírfa-suhogása;
húsában mardosó vágy, tétovázó
lépés a talpán, csüggedt tenyerében
hűlt kézfogás. –

Nem vesszük tudomásul,
hogy messze-szállt: képmásunk szigonyát
addig vetjük hálós idegzetébe,
míg egyetlen tébollyá görcsölődik,
vagy visszahull, sápadtan, szárnyszegetten,
s velünk marad.

Mert nincs innen menekvés.

Csoportkép

Látod, mi itt élünk és dolgozunk.
És – isten tudja, hogy! – megint összeverődtünk.
János be-bejár a szerkesztőségbe,
esernyőjét szerényen szorongatja
(sosem-nyíló, céltalan esernyőjét);
Béka rendszeresen megérkezik,
már a lépcsőházból halljuk a hangját.
(Nemrég valaki azt kérdezte róla:
ír ez az úr valamit? –
vagy csak a tévében bohóckodik?!)
Ugye, borzasztó! Mert ír – s egyre jobbat!
Mondod – hiába?! Harsogva nevet Rád.
És Laci a kicsi padlásszobából,
a Krisztinából, a Naphegy aljából
szép nagy műterembe költözködött;
nem csinált karriert (így mondják tifelétek!),
most is csak annyit dolgozik, hogy ékjen,
nincs szüksége semmi fölöslegesre,
hisz ismered: csak fest és szalonnát süt.

Antal viszont jókorán abbahagyta
a verselést; mérnök lett s kandidátus
meg hivatásos apuka – pipázik –,
ott lakik a régi családi kis ház
dzsungelében – és hálát ad naponta
azért, hogy megszabadult a gonosztól…

András?
Ő tovább tervez, mindhalálig:
még tíz év – és családot alapít,
ésszerűen és megátalkodottan;
majd – újabb húsz év! – főművét megírja
(alműveivel máig is adós),
gyanakodva jár mellettem az utcán.

De mégis – ugy-ahogy – együtt vagyunk,
lejárunk olykor a sarki csehóba,
féldecit iszunk, s rólad is beszélünk…

Csak Te tüntél el!
Ugyan merre jársz?
Szörnyen hiányzik arcod most e képből.
Megérem-e még, hogy hazatalálsz?

Artisták

Élő csipesz, lóg a trapézen
a férfi fejjel lefele,
foga közt kettős tárcsa, mintha
mágneses nyelvet öltene.

A vonzás túlsó pólusán függ
s forog a nő – feszül a száj!
Micsoda csók! – Köztük csupasz tér,
tömör csönd s véletlen halál.

Micsoda egymásrautaltság
leng itt ég alatt, föld felett,
micsoda gyakorlott makacs vágy
ment s kockáztat két életet!

Milyen figyelemben forognak
s míly fegyelemben, tudva: csak
együtt szállnak, ha egyikük vét,
mindketten aláhullanak!...

Ó, ha így tudnánk összefogni,
egymásra bízott szeretők,
mintha folyton fönn-szállva, mintha
folytonos zuhanás előtt!

Ó, ha közös dolgok tevői,
így tartanánk egymást, ilyen
végzetes bizalommal egymás
fogában s idegeiben!

Ezrekbe fogódzók, ha hittel
mondanánk, mint ők odafönn
élik, hogy: a másik ügyéhez
egész létemmel van közöm!...

Forog, forog a nő, a férfi
foga közt – tompul a zene,
csak dob kopog. – Valami gyors vég,
bármi föloldás kellene!

No most!?... Földet ér a mutatvány.
Fönt már a taps függönye leng.
S ők ketten egyetlen groteszk bók
szobrában állnak idelent.

Ünnep

És fényes lett egyszerre minden:
a csupasz fák, a tűzfalak.
Hajnalok keltek mályvaszinben
az este szárnyai alatt.

Mint omlós süteményt, a szánkban
gyerekkorunk oldotta szét
az áhitat könnyű borában
a gyönyör egyszerű izét.

Mert, felnőtten, ujjászülettünk,
hitetlenül bár, és csodák
nélkül, – és nem csontváz-keresztünk
hordta a holnap zálogát,

de az a test-lélek közösség,
mely önmagunk fölé emelt,
s melyben tüzünk – mert éltetőn ég –
már a rend törvényére lelt.

Álmomban: csillagok

Hirtelen sötétbe borult a párás őszi alkony,
aztán az égen úgy gyúltak ki a csillagok,
mintha valami világegyetem-központ
gombnyomására izzottak volna fel
égőik belsejében a wolfram-szálak
vagy a vulkán-kitörések.

És hosszú menetben vonult a csillag-sereg,
tagjai zárt alakzatokba rendeződtek,
s a tinta-kék és arany-szín iker-uralma
alkotó elemeire bomlott,
mint a pávák tollazatán a szivárvány.

S minden csillagnak két seprő-forma szárnya nőtt:
az egyik zöldes-vörösből,
mintha fenyő-tűk fénytöréséből szövődne,
a másik deres ezüstből,
mintha a vegytiszta űr angyal-tolla volna.

Úgy tetszett, kigyújthatom vagy elolthatom a látomást, kedvem szerint;
kezemben volt a rejtély egyszerű kulcsa
– s ámultam: minden rejtély kulcsa míly egyszerű! –,
csak egyetlen csillag-sugárt kellett megrántanom,
hogy rend legyen megint, –
de vártam, mit tesz velem a csoda.

És a kétszárnyú csillagok hada
ember-ábrákat varázsolt az égre:
s fejem fölött már ember-jelképek nyüzsögtek.
Az egyiknek kocka-feje volt, orra helyén piros rács,
a másik tuskó-lábakon botorkált,
s aranyló köd-szemekkel nézett el messzire;
volt köztük kacér csupa-törzs nő,
volt csupa-száj férfi, vigyorgó,
volt ki régi barátom zsemlye-arcát viselte,
s volt köztük víg bolond, ki csillaga üstökös-farkát
felhő-habba keverve az állát pamacsolta.

Aztán a látomást már nem tudtam eloltani:
bár elrajzolt jegyekben, de embert formáztak az ég csillagai;
bár szögletesen, torzultan, döcögőn vonultak az ábrák az égen,
de mégis az ember arányai éltek a Mindenség emlékezetében…

A Mindenség emlékezetében?
Emlékezetében?
Hát a Mindenség már emlékezik csak e földre,
s lakóit fémes és lecsiszolt, fagyálló alakban
a józanabb galaktikák közé rajzolja föl a semmibe!?

A Mindenség emlékezetében?
Hát ott élünk, mint fény-árny-totemek,
miket valami kozmikus ásatás vetett föl a feledésből?!
– Nem emlékezni akarunk, de gondot viselni magunkra! –
dadogtam, és hangomra úgy szétesett az álom,
mint a nyaklánc, ha elszakítják benne a cérnaszálat.

S jó volt, hogy kigyulladt nyomban a józan villany,
s bent, a széken ott csüngött tegnap-esti ingem, és kint, az égen
álmatlanul égtek az igazi csillagok,
halványulóban, készülődve
a tisztogató hajnal fuvallatára;

s hogy rámharsant a telefon riadója:
ébredni kell, már mozdul a város, megvirradt ma is.

Szeptemberi fény

Vakítóbb ez a szeptemberi fény,
mint a színházi reflektorok vallató lobogása.
Hervadtan ül a béna levél a fákon, de rendületlenül;
minden kocsány még mohón ragad az ághoz,
és mégis mind már dérre vár és válni készül.

Két lomb-árnyék-nyaláb között tör rád a ragyogás,
az elviselhetetlen barbár nap-zuhogás,
gyöngéd melege nincs már, csak tébolya van
– soha ilyen vérpezsdítő didergést! –,
aztán megint árnyék következik;
s megint
őrjöngő fény-nyalábok vágnak bágyadt szemedbe,
gégédbe, tüdődbe, kocsonyás eszméletedbe. –

Állj meg!
Tízfelé ágaznak el az utak,
mint szétrobbantott beton-fedezékek, kitöltik tépett szirmaikat,
s a szirmok hegyén les rád a veszély:
zöld-arany csillogás a mélye,
sötéten derengő szempilla-festékkel csíkozva;
csipkézett áttetsző fehérneműk hab-könnyű röppenését
látod – az ágytól a székig –, mintha kigyújtott
alkonyi bárányfelhők viola-hamvait látnád elomlón.
És fölszökik a haldokló füvek
sötétzöld őszelei láza.

Vakítóbb ez a szeptemberi fény,
mint fojtott álmaid átváltozása
a vegytan és a vágy kereszttüzében.

S mint közönyös búvár a lusta víz ölébe,
lebuggyan a hegyek mögött a nap;
piros buborékok röppennek föl nyomában,
s pezsgő-habot tajtékzik a levegő: –

hajtsd föl egy kortyra, –
kijózanodsz nyomban;
és nem marad más az eszedben, csak az út,
ez a hamvas, kék-deres aszfalt,
meg az élni-muszáj parancsa,
hogy: menni, menni kell,
majd ólmos esők s rozsdás lombok alatt is;
és menni, menni kell, ha a dió már
fonnyadt-zöld héját levedli,
s ha a pocsolyák is visszaváltják szüzességüket
hártyányi jég-rétegekkel;
ha elébed imbolyognak az őszi égitestek, szemtengelyferdüléssel;
és menni, menni kell, mert nincs más, csak az út van
(állkapcsod fémesen csikordul a fél-vak alagútban),
és menni kell, ha nyálkás-piros tigris-torkát kitátja a Semmi;
azért, ami van, s ami mindannyiunkat túlél, csak menni kell, menni,
hogy haza-vezéreld végre magad, és a rozsdás lomb csivogva
leszálljon, mint sírkerti rigó-pár
elföldelt bánatodra.

Otthon a világban

Be otthon vagytok ebben a világban!
Ahogy elnyúltok a tavaszi fűben
fürdőtrikóban, ahogy szivetek
befogadja a szivárgó zenét,
mit a táskarádió ereget szét;
ahogy szalámit esztek friss kenyérrel,
ahogy a medencébe belecsobban
a testetek lustán s elengedetten,
mintha az anyaméh magzatvizébe
úsznátok vissza…
Járok köztetek
és úgy vigyázok arcvonásaimra
s lépteimre, hogy észre ne vegyétek:
félszeg, hivatlan vendég vagyok itt csak, –
akármit élek át, egyszerre élem
kívülről is, belülről is:
eszem,
s látom magam, hogy eszem;
égre nézek,
s látok egy embert, aki égre néz –
s érzi, hogy figyelik.
Pedig, pedig,
éppúgy vágyom az önfeledt örömre,
mint ti, talán csak türelmetlenebbül;
ti otthon vagytok ebben a világban,
én arra ítéltettem, hogy megértsem,
s figyeljem szűntelen, ízekre tépjem
minden rejtélyét s bennük önmagam;
de békéltető nyájas otthonomra
nem leltem én, csak néhány ölelésben
s barátkozásban – aztán mind halomra
dőlt, ahogy múlt az óra.
Nézzetek rám,
kik otthon vagytok ebben a világban
fürdőtrikóban, s fűben hemperegtek;
ne mondjátok hogy: láttam ezt az arcot
a képernyőn – de jó lehet neki,
s ne is sajnáljatok, –
egyetlen élet
az enyém is, de mindnyájatokéval
szeretne elvegyülni, ti szerények
s búban, örömben édes-önfeledtek,
kik otthon vagytok ebben a világban.

Kibírható ez is, mint minden élet,
mert olthatatlan szomja tőletek van,
és soha el nem telik az örömmel,
mit bennetek lát:
otthon és szabadság
ti lesztek néki, míg csak lázait
a férgek s földi sók el nem mulasztják.

A fű a folyó te meg én

A fű a folyó te meg én
Szemed a reggel üvegén
Idén egy végső korty meleg
Egy törpe-kagyló-amulett

És koraősz és nyárutó
Siettető karoltató
És vér-pihék a nap előtt
És fölcikázó evezők

Aztán az est S hogy nincs tovább
Hogy vártalak négy nyáron át
S hogy halhatatlan a remény
S a fű a folyó te meg én

Száll a nyárfa vatta-virága

Száll a nyárfa vatta-virága,
a légben pelyhes szél lobog;
szomszédból néznek át a nyárba
mályvaszín május-alkonyok.

De az eső nem tud leesni;
mennykővel zsúfolt fellegek,
szúrós szecska-zsákok ezernyi
hada keríti az eget.

S a lombokon a por, a pára
megül, a fű is fuldokol;
nem tér aludni éjszakára
a kert – fojtja a pára, por.

Csak a meggyfa kis zöld bogyója
cseng fanyarul: ez is elég!
S törzse – tikkadt földbe fogódzva –
mélyebbre mártja gyökerét.

Vitorlázó repülő

Vitorlázót vontat a gép
a göndör hegy felett,
most oldja el a kötelét,
s már gazdátlan lebeg

a pille-test, föltündököl
leszállva szabadon.
Nézem –: be komoly s könnyű kör. –
Kezem a válladon.

Ó, ha már fölröptettelek
s el kell bocsássalak,
így szállj el beesteledett
emlékeim alatt;

ha már motorod nincs, amely
mellettem égbe visz,
legalább tőlem-hullva menj
szépen – ha végleg is;

és légy – míg le nem ránt a mély –
ily könnyü és komoly.
Hadd higgyem: tán egy szél-szeszély
elkap még s fölsodor.

Nyárvég

Gyümölccsel megrakott szekér döcög mögöttem,
rajta a nyárvég jelvényei:
szőlő,
parázsló paradicsom, dinnye, mák-gubók.
Boldog szekér!
Minden konyhában életet szervez a város.
Az a nő, aki most elibém lódul a villamosra,
azért siet, mert ő se hisz a halálban.
Anyám befőttöt tesz el télire –
konok szokása.
A papírboltban tömegek tülekednek –
iskolakezdet!
A szomszéd vasutas tűnődve fölássa kertjét,
néhány fölmagzott káposztát kihajít.

S tátika piheg, borsfű andalog
sárga utak mentén.
Vetkőzik az akác már.

Meleg szagokkal tombol a déli piac:
szélről szétloccsant gyümölcsök, törött
tojások, héjak és magok halomban;
a túlérett földi bőség nehéz
párája szinte láthatón fölötte ring…

Szemünk, szaglásunk, hű érzékeink,
kotorjátok az életteli szennyet
szorongásunk csönd-halmaira, hol
steril sugárvert csontvázak derengnek!

*

Mi költők csak az emberhez értünk,
s tisztelünk is titeket igazán,
képletek és gépek mesterei,
kik fejjel fogaskerekek közé fúródva
matattok, farral az égnek,
s ünnep délután hitvesi motorotokkal
szeretkeztek, helikopterre vágyva.

Csak tegyetek rendet a szívetekben!

(Hallottam, orvosok olykor így beszélnek:
– Nézze, kolléga, milyen pompás gyomorrák! –
s bár kivágják, borzongva tisztelik.)

Ó, csak titeket meg ne részegítsen
a pusztulás tökélye!

Kik gépek s erők pásztorai vagytok,
tereljétek már felnőtt fegyelemmel
a betöretlen új energiákat
ős titkok ellen, makacs ugarokra.

*

Érünk. Egy-egy titkunk csupán az
utókor deríti ki majd.

– Ha lesz utókor! Ha kihajt
kérdéseinkből még a válasz!

– Feleselnek a rettenettel
életek, képletek, nyarak.

– S álmunk boltivei alatt
óriás füst-ököl mered fel!

*

Im, a fenyegetettség sugár-ketrecében
erőszakosan élni kezd a táj, a szív, a kurta mult:
legszebb éveim szárnyaltak el fölöttem
– most látom csak – röptük nyomán
percenként fölcsapódnak nagy lengő üvegajtók…

Lehet-e végleg veszendő, mi egykor
otthont adott?
Átlobognak e nyárba
a tavalyi kiskert vad dáliái.
Varázsos zálogokkal sakkozom, –
ki váltaná be őket könnyű és természetes halálra?
A járdatesten –
betonon kavics –
hideglelős veszélyek csikorognak.

Anyámat megszaggatták a szelek
– nem figyeltem rá –
s most tudom, e tépett
öregség:
öröksége,
maga-gyűjtötte kincs, –
ki tilthatja meg, hogy megtakarítsa?!
S ki fújná szét a lakodalmi kedvű
tarka szoknyás ház-sereget,
ki merne
erdőt tarolni, mozdonyt vaskupaccá
izzasztani, hidakat fölgöngyölni!

Lehet-e védtelen az ember-lakta város?
Elveszhet-e nyomtalanul a szerelem?
Ki mer kezet emelni
a magzatra, ki ott élni akart már
a meredek úton, az éji fák közt,
a szemek első meteor-párbajában?
S a többire, ki meg sem született,
csak rálehelt egy vízparti virágra,
az ablak recehártyájára, egy szem
gyümölcsre, mit mámortól dermedetten
túlhosszan megcsodáltunk?
Veszhet-e a tájba, a szívbe vájt múlt,
mely most roskadt csak múlttá a jelenből,
a fenyegetettség terhe alatt?!
Nézd a nyárdéli szivárványt:
hatalmas
pajzs pántja most, s a rajt ringó azur
pajzson Hefaisztosz rajzai:
nézd a
mindenség zománcos, értünk-való
ábráit:
Ó, nem lehet, hogy utólszor
lássad a szervezett pompát egészben!
E kék homorulat nem vért, vasat mutat,
de vizöntőt, ikret, szüzet, halat,
millió törzsű Atlaszt, ki szelid
szigorral tartja a világ pilléreit;
és karcsú tornyokat és tikkadt kerteket,
fény-röptű gépeket, hold-harmatos meleg
esteket, terveket, emlékek füst-nyomát,
s borok és mámorok elcsorgó bíborát,
s álmok arany nyarát…
Képük szivedre tűzöm:
tudom, gazdag szüret lesz, tudom, gyönyörű ősz jön.

Vernek egy embert

A söntésben vernek egy embert
A fejét ütik kitartón ököllel
Nem kiáltoz védekezni se próbál
Arcán a vér is halványan folyik szét
Verik tovább
A mutatványt csupán
Egy hang kiséri:
– Alighanem cigány ez!
Verik tovább
Most a csapos előjön
Térdével rugja ki a véresarcut
Az utcára
Egy emberfej fagyos
Hórögbe koccan
– Menj az anyádba!
Kezet mos a csapos – Nincs semmi vész!
Aki verte a vérest újra rendel:
– Egy rundot a krapekoknak sört kicsi rummal
A kiszolgálás folyik zavartalan.

A söntésben vannak még vagy huszan
Ők mit tesznek eközben?
Ők csevegnek tovább rendületlen közönyben.

Közönyük alatt
émelyitő ivások
fajgyűlölő rögeszmék
lombtalan ölelések
népirtó önkéntesek
közveszélyes családi házak
kallódó hidrogénbombák
elkapart embercsirák
hús-trösztök ágyúgyárak
álnok istenkedések
ne-szólj-szám-árulások
ál-érvek érdekek kések
bilincsek kalodák kulcsok
kigyókként összehurkolt
vérdíjak s rettegések
lappangnak jégbe fagyva.

Mi lesz, ha egyszer ez a fagy fölenged?

Besüt a nap

T. M. képei alá

Besüt a nap az ajtón, szinte robban
a levegő.
Álmod, a sugaras ablak,
szagosbükköny-szirommá vékonyul:
piros-kék virágok lehelletévé.
Kint nyirkos rönköket vernek a földbe
a csatorna-javítók: eső-mosta ruhájuk
homályos tükrében tótágast áll az utca;
rozsdás és szögletes nyers ábrákat vetit föl,
s elillant léptek megalvadt neszét.
És élni kezd az emlék a falak közt:
nagy kemencék lobogó vörösében
zománccá testesül a képzelet;
s fénycsövek ibolyán-túli reményeit
kicsi kocsikban tolják nagy erős emberek,
sötét árnyak alatt, izzó azbeszt-ruhában.
És három sárga test ég zöld mezőben –
mozdulatlan prófétái a nyárnak –,
három csillag-sárga test zöld mezőben…

De ha fáraszt ez a vad láng, ez a józan
önkívület, ez a teremtő tűzvész –
csak a kert évelő növényeit nézd,
és lélegezd be jó mélyen a csöndet;
ne félj most az áhitat mámorától:
egy arc folyton táguló keretéből
kék tiszta szem néz s gyöngéden vigyáz rád.

Kedd

Majd csak ellobban ez a gyehenna nyár.
Porba roskadnak sárga lángnyelvei,
kék ég-szemére rákúszik a hályog,
s villámos álmait elfelejtik az éjek.

No, utoljára még egy kortyot a régi
áhitat túl-édes borából,
hátha megtermi már a várva-várt csömört,
hisz cukros lőre volt az égi nektár;

s végre ellobban ez a gyehenna nyár,
porba roskadnak sárga lángnyelvei,
kék ég-szemére rákúszik a hályog,
s villámos álmait elfelejtik az éjek.

Lidérc-fáklyák huhognak a ravatal előtt.
Délcegen áll a férfi és zokog.
Deszkák között az asszony: hosszú listán
sorjáznak művei, érdemei.
N. N.-ről ő írt monográfiát,
10 évig dacolt a horogkereszt
árnyékában, s minden gonosznak ellenállt.

És:
nem felejtjük!
És:
velünk marad!
És újra:
ellenállt minden emberi rossznak!
(Lám, a ráknak nem tudott ellenállni.)
És:
anyja helyett anyja mi leszünk
mindnyájan ennek az árvának itt.

(A férfi fuldokol – elvezetik.)
S indul a gépzene:
szerelmes rekviem
a nyilvánvaló mennybemenetelről.
A hamvasztásnál nem leszünk jelen.

Majd csak ellobban ez a gyehenna nyár,
porba roskadnak sárga lángnyelvei,
kék ég-szemére rákúszik a hályog,
s villámos álmait elfelejtik az éjek.

Három svájci túrista közrefog:
„Mennyi új autó! S nyugatiak! No, lám, lám,
fejlődnek! És könyvek, szinház, miegymás,
jó ruhák!
S mily európai hotel!”
(Fogad csikordul; tán efféle bókkal
kellene visszavágni:
ejha, már maguk is késsel-villával esznek!)

De vezérük, a lófogú lelkész, szádba hajol:
„Csakhogy a nemzeti önérzet,
mely a szabadság záloga s alapja!!”
S választ se vár.
Ne is szólj, úgysem értik.
Az újságból rádugrik a megszokott szöveg:
„Amerikai repülőgépek az elmúlt
éjszaka ismét bombázták
a Vietnámi Demokratikus Köztársaság
partvidékét.”
És mégis válaszolsz.
S ők mégsem értik.
És újra szól a lófogú
(Jaj, csak innét
megszabadulnál):
most vágja ki az adut:
„Sajna, azért az életszínvonallal
minket nem érnek utol már soha”.
S részvétteljes diadallal hátradől,
feléd lök egy araszos cigarettát, tüzet kér.

Majd csak ellobban ez a gyehenna nyár,
porba roskadnak sárga lángnyelvei,
kék ég-szemére rákúszik a hályog,
s villámos álmait elfelejtik az éjek.

A teraszról a zálogház hasába látni:
férfiak, asszonyok állnak sorban a pultnál.
Zakók, nadrágok, órák, zizegő pénz,
gyűrött cédulák.
Filléres viták keserű gesztusai.

„Tiszteletes uram – üvöltenél –, ez a város
kétszer is romba dőlt húsz év alatt,
s két háborút rogyasztott ránk a század,
és testvérharcot s rettegéseket,
züllést s reményt, nyomort s feltámadást;
és meztélláb indultunk el a mába,
s ronggyal takarta rongyát ez a nép;
s ha mindez nem lett volna, hát vegyék eszükbe:
nem épp az üdvözültek seregét
örököltük a múlt pásztoraitól” –
üvöltenéd,
üvöltenéd!

De nem üvöltesz, csak mentegetőzöl.
S úgy látszik, mégis megvillan szemedben
valami veszedelmes.
Ők összenéznek,
s tekintetük azt mondja: ne tovább!
Búcsúzni kell!
S kórusban zengitek már:
„Az a fő, hogy szépen megértjük egymást
s nincs ok gyűlölködésre, gyilkolásra,
ez a legfőbb, s a jószándék, bizony!”

És eltünnek a déli forgatagban.

Ó, jószándék, ha mind igaz lehetnél!
Ó, jószándék, mért ölti fel ruhádat
az álszent gyávaság s az árulás!?
No, utoljára még egy kortyot a régi
áhitat túl-édes borából,
hátha megtermi már a várva-várt csömört,
hisz cukros lőre volt az égi nektár.

Arcok az utcán.
Régi munkatársad
közeleg feszesen, jólöltözötten.
Mint a kesztyűt, veti le funkcióját, úgy köszönt.
„Irogatsz még?” – kérdi.
– Á, nem, köszönőember
vagyok egy képzeletbeli luxus-hivatalban.”
Elhiszi. Fejcsóválva megy tovább:
ugye, ő mondta, hogy nem jó véget érsz e léha pályán,
pénzügyekben többre vihetted volna…

Táskarádió úszik el mögötted:
„Újabb háromszázezer forinttal gyarapodott
a lakosság gyüjtése az árvízkárosultak javára”.
A Belvárosban most tetőzik az ár,
a presszók ajtaját váratlan buzgárok lökik szét.
S még egy adat lebben utánad:
„Az elmúlt vasárnap négy halálos gázolás.”
Tülekedés.
Tolakodás.

Ni, ott ül kihűlt gyötrelmes szerelmed,
ki hűségeddel megszökött,
ott ül méregsárga ruhában egy Volkswagen kirakatában:
arcán a képmutatás hamva még a megszokott;
most mást csal mással – ennyi változott csak.

No, utoljára még egy kortyot a régi
áhitat túl-édes borából,
hátha megtermi már a várva-várt csömört
hisz cukros lőre volt az égi nektár.

Pályatársad méláz a Dunaparton kettészakadtan;
forgatja kezében tulajdon koponyáját.
– Beledobjam, – ne dobjam? – tűnődik.
Most észrevesz és lelkesen kiált rád:
„Sejtettem én, hogy téged is őröl a válság,
testvérem, már te is se kint se bent vagy;
de mért csavaroztad le a fejed,
s mért lóbálod úgy, mint a fényképezőgépet,
melyben végleg betelt a filmtekercs már?!”

Megdöbbensz: hogy-hogy, hát te látod őt,
vagy ő lát téged – micsoda varázslat?!
De rádlegyint:
„Figyeld csak a Dunát,
míly közönyben úsztatja önmagát,
s milyen iszonyú, milyen iszonyú volt…”

Iszonyú volt, igen, s ezrek meg ezrek
tömték a gátjait földdel, kővel, reménnyel;
csákány és lapát forgott a kezükben,
nem tulajdon koponyájuk;
tépelődni
válságaikról nem volt érkezésük…

Iszonyú volt, de nem legyőzhetetlen.
És utolér megint a táskarádió:
„Saigonban egy buddhista szerzetes…”

S elúszik a hang, – hiába, a folytatást tudod:
Saigonban egy buddhista szerzetes
tulajdon testéből tüzet rakott,
hogy fűtsön a kihűlt reményűeknek…

Majd csak ellobban ez a gyehenna nyár,
porba roskadnak sárga lángnyelvei,
kék ég-szemére rákúszik a hályog,
s villámos álmait elfelejtik az éjek.

Tompán derengnek a képek a műteremben.
Rossz a világítás – a festő mentegetőzik.
S a vásznakon mégis lassan ragyogni kezd
mese és látomás és sűrített valóság:
hosszú sorsok peregnek egy-egy arcmozdulatban,
s egy meztelen csípő kimúlt reményeket
bűvöl gazdátlan, hűs emlékezetté.
Narancsszín s kék szelek hömpölygetnek az utcán
humort, gyönyört s vaskos tragédiákat.
Hol a titok, hogy nem iskola-szokvány
s nem agyafúrt modor és másolás
habaréka ez itt – hanem valódi lét?

Szikáran szól a festő:
„Titkot én nem tudok,
s nem titok az, ami itt testet öltött.
De:
az emberrel megtörtént az élet,
s kibírta – és nem fog már rajta semmi
kétség,
álmából fölrezzentve is
mondja, mondja egyetlen igazát
amíg pihegni tud”.
S íme a lemenő nap
rávillan most az ablak négyszögére;
halványpirosra pezsdül idebenn
a levegő s a színek zsíros-meleg fényt
izzadnak, mint a sülő hús a nyárson
a meg se rebbenő bükkfa-parázs fölött.

Majd csak ellobban ez a gyehenna nyár,
porba roskadnak sárga lángnyelvei,
kék ég-szemére rákúszik a hályog,
s villámos álmait elfelejtik az éjek.

S utána ősz jön s tél
és újra nyár,
keddre szerda, –
s közelebb a vasárnap;
visszazökkensz a valódi időbe,
cukros lőréket, ravatalt, csalódást,
kimarjult jószándékot, régi hitvány
szerelmet, árulást, álmélkodó
idegent és kettészakadt barátot,
hőstetteket s szilaj borzalmakat,
mindent értelmes rendbe fűz a szép kor;
s minden mozdulatod – majd újra érzed akkor –
távol s közel testvér-vágyakra rímel,
s milliárdok sorsa moccan előbbre,
ha szíved az igazságért kigyújtod,
és az lesz majd a nyár,
a nyár,
a nyár:
szelíd tüzén friss kenyér sül pirosra,
kék ég-szemén arany pupilla lesz a nap,
sebes villáma fényes gépeket fűt,
békesség társalog hűs lombjai alatt,
gerleszóval köszönti ránk a reggelt,
s gyöngéd gyümölcsei kezünkbe hajlanak.

Velünk marad

Tersánszky köszöntése

Léptei az Avar utcán suhognak:
könnyü szandálok szédülnek a szélben.
A „Két veréb” csárdája összeroskadt, –
ő kisurrant alóla észrevétlen.

Velünk marad, míg van kedvünk nevetni
csúfságainkon, és velünk marad,
míg rebbenő kezünk el nem ereszti
az álmunkban megejtett madarat.

Ballag tovább, tünődve, fütyörészve;
fején sötét dicsfény a svájci-sapka;
ballag tovább – maga sem veszi észre
micsoda lélek-szakasztó magasba.

Onnan lenézni ránk már nem lehet.
Mi meg hogy érhetünk fel homlokáig?!
Igyunk rá! Éltetvén a képzelet
valóra vált s el nem muló csodáit.

A fürdő ősszel

Sápadt füvön dérmarta barna lombok.
A fürdőből rég elszálltak a nimfák.
Ázott falak, kopasz fák közt bolyongok;
torz ábráik a tél jöttét tanítják.

Mi volt itt nyáron! Forogtak a testek
tajtékos zöld vizekben, szédületben;
karok és lábak izzón keveregtek.
Most egy fakó kis mozdulat se rebben.

Meghűlt a szél is, krákog az avarban.
Tócsa lett a víz, borzong, nem világít.
Csak az emlék sugárzik változatlan
fénnyel a tavaszi föltámadásig.

Őértük szólok én…

Őértük szólok én,
kik dolgaink nehezét végzik e földön:
répát egyelnek mély fekete sárban,
barmok alól hordják saroglyán a trágyát,
maltert cipelnek gémberedett kezekkel,
s betongerendákkal dúcolják föl a mennyet;

őértük szólok én,
akik a kibernetikus gépek alól
egy fészek-alja friss képletet
bölcs eszmék árnyába terelnek;

őértük szólok én,
kik porló szenet lapátolnak a távfűtés kazánjaiba,
kik az úszó-darukat vezérlik kemény figyelemmel
akiken csak a tett segit, nem a jámbor ima;

őértük szólok én,
akikkel egyforma-félszegen
járok e földön itt, mióta megszülettem,
kik nehéz kezüket itt melengetik meg
parázsló eszméletemben;

akik álmukban földadognak
a barom meg a gép lélegzet-ütemére,
kik naponta meghalnak s az örök örömöt
hagyják fiaikra, kínlódva, remélve;

őértük szólok én,
kik értem is szólnak, bár öntudatlan,
nyers kétségükben, bánatukban,
kik életükkel kockáznak a hűvös
halálos azurban
egy köldök-zsinóron kilógva a meztelen űrbe,
mint végtelen ingák – szivtől-szivig röpülve;

őértük szólok én,
őértük, kik az egyetlen
cselekvést és az egyetlen jó-szót tudják bajunkra,
akikben együtt lélegzik szülőnk és gyermekünk,
az állandó meg az új,
az elhervadt s a folyton fölvirágzó,
a földre tiport és ismét égbe szálló,
a fogyhatatlan örömöt sugárzó
vígasztalás:
a munka.

Végül…

ha úgy érzed, nem birod már tovább,
mint héjából a narancs, kifordulsz önmagadból,
és kővé zsibbadnak érzékeid;
s ha gyanítod, hogy ez már a halál lesz, –

látogasd meg a földet, ahol születtél,
ülj le egy padra és süttesd arcod a nappal;
ne szólj egy szót sem, beszélgess csak a tájjal, –
s nyomban föltámad ottfeledett gyermekkorod:

színe lesz az égnek, szaga a virágnak,
valóságos fűben nyomorognak valódi barna lombok,
hamvas vadgerle tipeg át bókolva az úton, szemet szed;
földszinti ablak-rács mögött fekete macska szundit;
s egyszerre oly csodás lesz minden ami él,
mint ama korban, mikor a dolgoknak először kerestél nevet…

Im, újra mindent nevén kell nevezzél,
hogy ismét azonos légy önmagaddal,
s levetkezd azt a másikat,
azt a rajtad kívülit,
azt a gond-gubancos feszes idegenséget, –

mint a pilóta, ha földet ér,
s szétrántja a cippzárt
tetőtől-talpig zárt overállján.

Anyaföld

1

Gaia, anyám, ráncos feketém, virágok boldogsága
szellők szülője, folyamok terelője, fények melegágya, te drága,
ragyogj csak méltóságosan a lég üveg-búrája alatt,
benned lelnek menedékre égről-szakadt madarak;
ujjong a fű, ha a mandulafa első szirmát kibontod,
te csipkézed a szegfűt, fészek-rakni te oktatod a galambot;
halak pénzétől villog a tenger, méretlen gazdagságod,
mámorral itatod a szőlőt, álommal a mákot;
a kecske tőgyébe te gyűjtöd húsodból a zsírt, szerelmedből a mézet,
itt tombol sejtjeinkben iszonyú édességed,
te, villámok sebeit viselő, vasakkal hasogatott,
utakkal összefércelt, hadaktól háborgatott,
öledbe vágyik férfi-erőnk, a megtermékenyitő,
a
kőbaltákkal,
faékekkel,
ököllel,
igával,
géppel,
a
forradalommal,
erős türelemmel,
e
minden-evő
mohó szerelemmel
teremtő, láz, a mi munkánk,
meg a sárkány-léptü idő.

2

Anyaföld, asszonyom teste, kitárult egyetlen gyönyörűségem,
tenger-mély termékenység, hínáros utolsó reményem,
te nedvesedő,
tapadó,
síkos,
lobogó vak
mindenség:
kebleid lágyan kétfelé szétomolnak,
bimbójukon villog a megmaradás türelmetlen csodája;
tej-nevelő szakadatlan erő, öröklétem, te drága
mutasd fel csavaros köldököd gyermeki ártatlanságát,
érdes combjaid rózsaszinét
s langy eszméleted, az árvát,
a szenderedőt
és tátogató megsápadt ajkaidat;
szén-feketére égek rámgörnyedt tested alatt;
ájulat ébreszt, ocsudás altat, hús-bilincsed rám-veretik,
boldog megsemmisülésbe forgatsz, te szilaj, te szelid,
míg két szemed öble kiönt,
s rám hordja a mámor iszapját
és öntudatom leigázza ez a haldokló-tündér-szabadság,
ez a tört-pillanatnyi remény,
mely szobrodba zárja a testem. –
Hogy tudnék elszakadni tőled?!
Végleg beléd gyökereztem.

3

Én szállok el tőled az ürbe, édes szeretőm, Anyaföldem,
mint éles ezüst-hal
úszom szivárvány-pikkelyű gömbben;
a sötét, időtlen közegben meteoritok követnek,
kilépek a súlytalanságba
röptiben-rögzített cseppnek;
kilépek az örökkévalóságba,
a kísérleti megsemmisülésbe,
ibolya-köd úszik alattam,
ibolya-köd,
földem szeme-fénye;
földem szeme-fénye a hálóm,
ha lehullok szövedékibe essem,
ha lehullok,
a sejt-nevelő könny-sós tekenő tengerszemébe vesszem,
ha lehullok – – –!?
De köldökzsinórom
a világba vet és nem ereszt el,
a mindenség fiaként születek meg,
időm közeleg,
szívem sebesen ver. –
A mindenség fia lesz a fiad,
portyázva az égi körökben, –
de csak tőled
és általad
s érted, édes nevelőm, Anyaföldem.

4

És visszatalálok minden örvényen, meteor-záporon át,
hozzád, haza-föld,
hozok tenéked fürtös méz-ízü csodát,
hozok neked harmat-italt
a szilaj szinek förgetegéből,
ostort a szelek tornyából,
fehér hold-tükröt az égből,
hozok kezes űr-szörnyeket:
mérleget, rákot, vizöntőt,
és bolygók gyűrüs sörényét,
s oroszlánt, nap-köszöntőt;
s elmondom:
cet-fogu titkok villognak az égi vizeken,
ha most nem férünk össze mi,
egy anya sarjai,
nem lesz kegyelem;
ha most nem fogunk össze a végtelen s a parányi
galakszis nyers törvényeit megzabolázni,
fölzengenek
a föld felett
az ítélet harsonái. –

Mert csak tebenned lakhatunk, csak
te vagy húmusza a múltnak,
s rügye a jövőnek,
Anyaföld,
csiráink beléd-szorultak;
ó, légy szilárd kikötőnk,
rendet ragyogó,
igazság réve, hatalmas,
összeterelő pásztor,
enyhet adó szállás,
diadalmas
őrtüze fáklya-lelkek megőrző tiszta hitének,
milliárdok lakása,
hol fényben fogamzik az élet,
ez az egyetlen emberi lét, mely szép értelem is,
nem csak kannibál sejtek háborúsága…
Lőjj föl az égbe, nomád-csillag-terelő
Anyaföld,
s végy vissza öledbe, hazámba.

Gyönyörűségem s gyötrelmem, Budapest

Kora-reggeli utcák friss zuzmarás varázsa,
asztmás öreg buszok nyers fék-csikordulása,
kibuggyant-pezsgő-színű fürdők nyári szeszélye,
fő-hivatali lépcsők végtelen meredélye;
bundákba varrt gyönyörü nők – kifosztott idegenség –,
füstbe és ködbe burkolt nagy téli naplementék,
pipacs-szirom szoknyákban kibomló könnyü lányok,
ez vagy te, s izzító vonzásod el nem ereszt,
gyönyörűségem s gyötrelmem, Budapest.

Szöknék tőled örökké, – csak innen, innen el!
S ha elhagylak – a mérged, a mézed máris visszaperel.
S mint csöndes szülőfalumba – mert az nekem nem adatott –,
sietek hozzád szorongva: mint változott arculatod?!
Akár egy kurta hét alatt is: nem lettél-e idegen?
Ó, vissza-érkezések,
zokogó zötyögések
Kelenföldi
sineken…
Ó, Naphegy, gyerekkori bozótok, andalgók a Tabánban.
Köruti beteg telefonfülkék a sietség őrült kábulatában –,
ez vagy te, és vibráló vonzásod el nem ereszt,
gyönyörűségem s gyötrelmem, Budapest.

Új utcák, gyöngy-fehér házak szelid sora;
Esőben villamosra várók keserves ostroma;
éjjel-nappal ziháló, hűséges gyári gépek;
népek, kik hült szobákból zsúfolt járdákra lépnek…
Hidakkal megvasalt gyöngéd s gyilkos Duna…
Csavargók hajnala: – hova kallódsz, hova! –
Ó, film-sebes jövendő változó ékszere,
tékozló napjaim józanitó jege,
csüggeteg éjeim föl-szító tűz-világa,
te hoztál világra s te dajkálsz a halálba,
te szülőm s gyilkosom, vonzásod el nem ereszt,
gyönyörűségem s gyötrelmem, Budapet.

ÜNNEPEL A VILÁG

Föllélegzik a föld

Áprilisban föllélegzik a föld.

Nagyot lélegzik, megelégelte már a telet;
valami másra, valami jobbra, valami gyönyörűre vágyik.
Felszínén áttetsző kéreg,
vagy, meglehet, színjátszó hártya csak:
mintha hajszálvékony körme nőtt volna a földnek.
Halavány körme – igen: az eltünt hó iszapjából;
szennyből, szemétből, koromból, nyálkából,
az elúszott – elnyelt – zavaros
áradatok hordalékából.

Sóhajtani szeretne a föld.

Kínlódik az összetapadt rögökkel;
tavalyi fűcsomók fonnyadt gubancaival vesződik:
az ifjú zöld oly fakón bukkan elő
a tömör kuszaságból,
s oly vastag az öreg avar,
hogy a tavaszban már-már alig lehet remélni…

Hasonlítani szeretne a föld.

Hasonlítani a gyönge fűzfa-rügyekre,
a kisbundás barkákra,
az anya-tojástól nyirkos egynapos csibékre,
az ártatlan-húsú gödölyékre.
A bárány-bégetésre, a patak-zendülésre,
a bimbó-mozdulásra, –
a természettől megtervezett
rendes évi föltámadásra…

Türelmetlen a föld.

Virága méhében a mandula máris magot nevelne;
télbe-dermedt pacsirták nevében
a szomjas homok is énekelne.
Egyengetné a föld a dűlő-utakat,
ne rázzák ki a lelket;
siettetné születését
az álmos alma-rügyeknek.
Föloldaná jégcsapjait a befagyott kutaknak,
s a napra mutatna ott is,
ahol veremre nyílik az ablak.
Türelmetlen a föld, a föld, –
már minden rügye kirobban.
S fölzúgnak a csírák üzenetei
öröklött indulatokban.

Mert szüntelenül követel a föld.

Napfényt és üdítő esőt követel
a hó és a sivár,
suhogó, szepegő, sziszegő párák
iszonyata után.
És életet, békét, virágbontó szerelmet,
és megtermékenyítő munkát követel a föld;
kapkodva, mohón kívánja,
mint anyja melle után
kapkodva nyúl a gyermek…

És parancsol a föld.

Mámort és haragot parancsol,
és emlékezésre lázit.
És visszavezet az ifjúkor
megkésett áprilisáig,
a földindulásig, lélek-mozdulásig,
az országos föltámadásig.

És immár fenékig innád
a megifjult mezők illat-poharát:
az emberöltőnyi-naggyá nőtt tavaszét; –
de csak nézed a tájat,
mint véletlen-hazatért
a megduzzadt holdat,
s dadogod:
Üdvöz légy, tavasz, csodaszép, csodaszép…

SZÁRAZ SZATÍRÁK

Idült agglegény

A százhusz kilós idült agglegény mélyelegve cseveg
a dobogóról az apaság szent kötelmeiről.
Súlyos hormonzavarai következtében sohasem látott
még nőt közelebbről; egyenes hajlamaival már
kora-kamaszkorában leszámolt. Magányosan él,
garantáltan magtalan.
Rajta, csak így tovább!
Adok még néhány ötletet: toborozzanak űrhajós-tanulókat
a tériszonyban szenvedők; gügyögjenek meddő nők
a magzatelhajtás veszedelmeiről; asztmások lel-
kesítsenek hosszutávfutásra; s magyarázzák meg
színvakok Gauguin festményeit.
Én majd – minthogy egy legyet is félek megölni –
elefántvadászatról tartok előadást.

Madarak botfülű bírája

Ha botfülü létére énekelni kezd, meglehet, ma
már a hazai berkek legkedvesebb pacsirtá-
ja volna (hiszen mint ismeretes, még va-
kokból is válhatnak látnokok.)
De szerencsétlenségünkre fölcsapott a dalos-
-madarak versenybírájának; hallása az-
óta végleg elveszett, és minthogy erről
valóban nem tehet, – mindenki részvéttel
meghajlik itéletei előtt.

Tegnap azt mondta, hogy a rekedt, vén, mag-
talan varju károgása az abszolút „á”
hang, mindenki ahhoz igazodjék; ma, sze-
rinte, az idegen fészkekben garázdálkodó
kakukk a szabad dalnok-morál példaképe.
Holnap a kacsa-hápogás hibátlan harmó-
niáját magasztalja, és holnapután alig-
hanem azért száll sikra majd, hogy a
madarak haladéktalanul békákká változza-
nak; – mert hogy is szárnyalhatnának
máskülönben!?

Eközben – kutyafuttában – röptéért dorgál-
ja a fecskét, csepüli a cinege öltöze-
tét, ócsárolja a sirály sebességét, és
lankadatlanul gyanakszik a csalogányra:
– hiszen ez könnyedén kivágja a magas
„c”-t, s mégis beállt az igaz madarak
karába dalolni; nincs emögött valami
huncutság: korrupció? protekció?
Különben jó fiu: nem köp a levesbe, nem ül
bele az esernyő hegyébe, nem eszi kés-
sel az osztrigát, szabályosan kel át az
uttesten, és anyját-apját tiszteli.

Avégett, hogy többé ne itélkezhessen dalaink-
ról, javaslom: válasszuk meg fő-madárnak
és elő-énekesnek. Növesszen sirály-szár-
nyat s edzett kőszáli-sas-csőrt, öltsön
cinege-jelmezt, viseljen páva-farkat,
szárnyaljon, mint a pacsirta, magasba;
nyerje vissza hallását, de apadjon el
a hangja – s holtáig némán tünődjön
azon: milyen is az az egyedül üdvözí-
tő madár-forma és madár-tartalom!

Ülünk, csak ülünk…

Ülünk, csak ülünk, és gyufa-skatulyánkban
görbén, büdösen szorongnak a csikkek;
ülünk, s a tüdőnk petyhüdt, rossz füst-szivacs immár,
és kásás-tál az agyunk, az avas zsiradék bele-dermedt;
és dülledt szemmel nézzük az újabb szószaporitót,
aki két ujját földugta, s amit mindenki tud rég,
elmondja ötvenedszer, s dadog, hogy őszintébbnek
lássék…
Ülünk, csak ülünk, míg kint a világban
(ami nékünk majd csak álmos képernyőn dereng föl)
hegyek rendülnek, rügyek dagadoznak, és kisgyerekekkel
sétálnak szép mamák a zöldülő ligetekben;
és vetnek a gépek, s fürge madárszó verdes az égen,
s Huéban fent csapong még a szabadulás lobogója,
és karcsu jégtörők csikorognak a sarkköri télben…
De mi itt csak ülünk. – Dereng bár, hogy egykor megfogadtuk:
soha többé ezt a siralmas közhely-sokszorosítást,
szólamok mesterséges megtermékenyítését! –
És mégis ülünk; – az agyunk, a szemünk, a fülünk
elsorvad lassan, – alább, más testrészünk vigaszt ád
majd zsír-párnáival… S mi rendületlenül –
Na, végre
fölröppen a bölcs javaslat: – s mindnyájan megszavazzuk
a vers-elmélet gyakorlati megjavitását;
előre a több, szebb és jobb liráért, előre!
Nem irtunk verset rég, mert csak ülünk, csak ülünk,
s ki tudna írni még pudvás szívvel, mohos aggyal!)
De letántorogva a lépcsőn, kortyolva a friss levegőt,
belénknyilall a döbbenet: Nagy ég! Ha a pékek,
a kőmívesek s a hegesztők örökké üléseznének,
s nem vetne a paraszt (a vetés örömét dicsérve!)
s dobogóról szólna a bányász (a sosemlátott szénről!)
s kialudna a villany (mert róla értekeznek!),
mi lenne velünk?!
Szerencse, nagy szerencse,
hogy ez a tett-helyett szócséplés,
ez a megmutatom-ki-vagyok hebegés,
ez a jaj-de-nem-értem csicsergés,
ez a no-lelkizzünk-még lelkesedés,
ez a minden erőt felőrlő semmittevés –
csak az efféle tétova álmodozók,
csak a költők nyomorúsága…

Galambpár epekővel

Két-három elviharzott házasság után végre egymásra leltek.
Eztán örök szerelmesekként járnak majd közöttünk, kisujjukat
összeakasztva, szájukat csücsörítve: – „gerlicém” – „galambom”!
Mögöttük csatatér: egy rászedett nő kiárusitott tanúsága, egy
ágyrajáró nyugalmazott apuka nyomorúsága, s rágalmak,
intrikák, fölperzselt szövetségek…
Sebaj, az úri-dűlőben termőre fordulnak az új fák.
Áldozataik már minden rosszat rég elfeledtek, – ők nem feled-
hetik, mit tettek ellenük. Tehát: kisujjukat összeakaszt-
va, szájukat csücsörítve szétfröcskölik epés szidalmaikat
mindenki ellen, aki még bármire is emlékezhetik.
Mit tehetünk?
Védjük magunkat, míg lehet!
Álljunk örök mennyegzőjüknek sorfalat!
Nincs más hátra: magasba a virágfüzérrel! Hadd vonuljanak el
kettesben a szirom-függöny alatt, sértetten s hófehéren.
Fohászkodjunk: legyen a lelkük is ilyen jó-csőrű galamb-
pár. S kímélje meg őket a pokol a túlvilági keserves
epekövektől.

A túlbuzgó vízicserkész

Gyönge ladikjával mindig tengerre szeretett volna szállani.
De vitorlája petyhüdt volt, s nem nőttek szárnyai.
Evégett mellét előre-, ülepét hátra-domboritva járt föl s alá
az emberek közt, lelkesen.
Apukáját már 16 évesen kioktatta a korszerü vigyázz-állás-
ra és az engedelmes viselkedésre.
Később a széplelkü konzervativ csendőrök „Sosem-állunk-töb-
bé vigyázzba” cimü terror-csapatához csatlakozott, mel-
lét előre-, ülepét hátra-domboritva, lelkesen.
Aztán, hogy deresedve, okos nagy homloka nőtt, tüzzel-vassal
bölcselkedni kezdett:
Az eretnek-sütést kedvelte leginkább, de ugy
fölhevült a máglya közelében, hogy mestersége-
sen kellett lehüteni. – Hiába! Ujra
felforrt fejében a buzgalom,
és immár lidérceket kerget, fényes nappal,
lecsapolt mocsarak helyén, –
s folyton itt nyüzsög közöttünk, mellét
előre-, ülepét hátra-domboritva lelkesen.
És dörgő hangon, lelkesen, ócsárol minden emberszabású lelkesedést.
S képzeletben már mellét előre-, ülepét hátra domborítva – vezet egy
vizhatlan müanyag-sereget a nagy vizeken át – a pa-
pir-virágokkal feldíszített mélylila semmibe.

VÁNDORÚT

Hol járok én…

Hol járok én örökké? Örökké idegenben!
Hol senki sem vár csókkal, puha kenyérrel.
Senki se dorgál: – Idáig hol csavarogtál??!
Senki se szól rám: mért beszélsz magadban!
És senki sem emel fel, ha megbotlom egy kőben.

Nyelvemre úgy tapad elnémult anyanyelvem,
mint beteg lepedék, – nincs rá mód, hogy lenyeljem;
egyre csak duzzad cserepes ajkaim zárja mögött, –
beszélnem kellene, s nem szólok, csak nyögök…

És járok, járok egyre, mintha mennék valamerre,
valami mennyei kirakatra meredve;
s ha meg-megállok néha, félszegen, elesetten, –
leszakadt kabátgombom keresem a zsebemben.

Sötét madár

Függ egy sötét madár az égen.
Mintha kereszten függene.
Felhők fehér háromszögében
a nap lázas isten-szeme.
Por-virág szikrázik, – kirobban:
kvarc-ezüst szirmok izzanak
kökény-mezőkön,
– elhalóan
nyögnek a fák az ősz alatt;
az ősz alatt, mely mint kivénhedt
ringyó, széttárva megkopott
combjait, fülledt multba réved,
s fertőzött könnyeket zokog.

Szörnyet szül?
Ami lehetetlen
az lesz a törvény?
Álmodok?

Fent, a torlódó rettenetben
egy árva sóhaj támolyog…

Napló

Á. leugrott, kövön hevert,
B. a vonat alatt,
kettészelve. D. szevenált
majszolt, de megmaradt.

Ó, lágy napocska, édes ősz,
sosem lész szebb talán.
Csillog a tócsa, és a lomb
hurokként csüng a fán.

Roncsol a fagy, perzsel a nap

Roncsol a fagy, perzsel a nap,
szeszélyes szél csapong;
kóvályognak az ég alatt
fölcserélt évszakok.

Odafent front-átvonulás,
légáram-zendülés;
idelent vírus-támadás,
ideggörcs, szélhüdés.

És megrendülnek a hegyek,
és vacog a világ,
s fakó csontvázak ködlenek
romok tárnáin át.

Ott az éhség, a háború, –
itt rák és alkohol;
ott földindulás öldököl –
itt a lélek omol…

Új özönviz jön? Micsoda
pokol? – S ki dönti meg –
míg bombák ontják vérit a
föld szegényeinek?!

Míg gyertyaláng ott a remény,
habár éjfélre jár,
vérzőn sikoltoz itt a fény
s vészt sistereg a száj:

– Mindenkinek! Mindenkinek!
„Csak összefogni hát!”
Hiába dermeszt űr-hideg
s perzsel pokoli láng!

– Mindenkinek! Mindenkinek! –
S kihajt, mint rózsatő
vak-végzet avara felett,
őrző szívekben áttelelt
szerelmünk, a jövő.

Türelmesen

Minden pusztító indulat
s gyöngéd remény elszállt belőlem;
robotolok türelmesen
a lassan elfogyó időben.

Aligha váltom meg magam,
ha ezzel eddig késlekedtem;
mérsékelt szenvedélyeim
ellen lázad naponta testem.

Emlék-képektől álmomat
s elmémet óvnám, – fél-sikerrel:
éjjel rámront az iszonyat,
s verejtékbe füröszt a reggel.

Lelkemmel nem foglalkozom;
törpe árnyék oson utánam.
Ezen a rögös csillagon
gyökeret vert végleg a lábam.

S már titkait sem kérdezem
égi tájaknak, tengereknek.
Szememben – gyűrűk a vizen –
egy mélybe hullt kő nyoma reszket.

Tenger

Tenger, örökké mozgó örökkévalóság.
Súlytalan testem sós habon lebeg.
Meduza horgonyoz alattam, fölöttem szédül a nap.
Nyugszom a végső békesség tenyerén.

Ha hinnék valami holtom utáni létben,
nem a változatlan egekbe vágynék,
de ebbe az eretnek üdvözülésbe,
e sosem végleges paradicsomba,
mely épül, összeomlik, s önmagát nemzi újra
termi s pusztítja hullám-tornyait,
s gyöngéd és iszonyú, törékeny s halhatatlan,
mint egyszülött fia, maga az élet.

Akinek benső ragyogása van…

… Akinek benső ragyogása van,
sosem lehet végleg boldogtalan;
akinek benső ragyogása van,
sosem lehet végleg boldogtalan;
akinek… –
zakatol a monoton
néma monológ; – didergőn hallgatom.

Döftek szemembe szép, szigorú fények,
álltam reflektorok kereszttüzében,
utamat pásztázta a holdvilág is;
és gyűrűk mérgezett brilliánsa tüzelt rám,
és tükrök tőrei szelték át testemet;
sugarával rámvert a templom-ablak,
és valóságos torok-gyiklesőit
fente nyakamra sok valódi hóhér…

S jöttek elébem hősök; mellükön a dicsőség,
akár a habverő-üst reze, úgy tündökölt;
és láttam kivont pengék acélkék villanását
arany párákba burkolt zöld kupolák fölött…
De a lét belső fénye – mégis, valami más:
virág-szüret, szerelem-tódulás;
egy asszony, aki holtodig tied, s még
sosem ismerted teljesen a testét;
egy mosoly, mit elvitt az utca sodra,
s minden emléked vissza-mosolyogja;
egy hajnali szirom az almafán,
mely estére felhő se lesz talán;
egy ember, aki ráhajolt szivedre,
pedig még árny-képét se látta benne; – –

– … Valami más, igen valami más:
földmélyi csillag, bujdosó varázs,
köd-liliom porzója, képtelen
szirom-párbaj; szilaj és vértelen;
kiolthatatlan tüzek mámora;
szózat, mit álmod nem fejt meg soha!

– Akinek benső ragyogása van,
sosem lehet végleg boldogtalan.

Északi képeslap

Sirály totyog a téren, – csipeget
akár a galamb; szedi a szemet.

Hernyó-járvány a fákon: gyöngy-fehér
lombok halála (alvadt márna-vér).

A hernyóhálón olykor fönnakad
egy-egy sikoly s térdbe-tört mozdulat.

Lemenne a nap – éjfél óta már –,
de tétovázva egyre körbe-jár.

Sör-tömlők – pőre testek – a tavon –
(Egy ölből származtunk: nincs irgalom).

Testvérünk, kit lelőtt az ócska szesz,
hasra borul; nem szól már, nem neszez.

Szőke nő – húsa fényüző titok –
félrevon: lelki társat áhitott…

Beszédek. Lucskos elme-töltelék.
Vacsoránk lesz-e? (Megvolt az ebéd.)

Szétzüllött utcák… Hogy jutunk haza?
Sosem lesz reggel?
Sosincs éjszaka.

Lahti, 1968. Szentivánéj

Tranzit-váróterem

Ott álltunk hárman a váróteremben,
kézitáskáink fülét szorongattuk,
nem tudtunk megfogózni semmi másban.
Gépünkre most nem lehetett kilátni:
akár elszállhatott is, minket meg ittfelejtett.

A stewardessek mögött becsapódott
egy szárnyas ajtó, – talán visszalöktek
a rejtek-átjárón, s fenn mosolyognak
már az óceán fölött ringatózva?...

Fürge számok s városnevek forogtak
elektromos automatákon: órák
és percek – honnan, mikor és hová! –
csak a mi városunk nem jött elő még,

csak a mi időnk lappangott a gépben.
(S ugy tünt, a mi időnk nem a miénk már,
átválthatták, ott a Changing Office-ben
convertible órákra perceinket?!)

S a világ üveg-vitrinekbe zárult:
nagy cégek reklám-tárgyai ragyogtak
hüvös, kékes neon-világitásban;
ékszerek, órák, filmfelvevő-gépek,
népviseletbe öltözött babák,
villanyborotvák, minivizorok;
egy mosolygó fej – szájából kilógott
a szöveg: „A Húsvét-szigeteken
víkendezem, tehát boldog vagyok!”

Oly áttetszők voltak a vitrinek,
hogy mi inkább a fal mellé huzódtunk,
nehogy belegyalogoljunk a boldog
ember mosolyába vagy egy nyakékbe.

Végül azt gondoltuk: majd megleszünk
úgy is, ha végleg ittfeledtek minket;
kávéra, sörre pénzünk futja még,
kitart, amíg kell, a hazai kolbász,
s nem töprengünk majd, csak bámészkodunk,
hisz így is elmulik…

És egycsapásra –

még föl sem ocsudtunk a változásra –
megint odafent lebegtünk az égen;
meghitten mosolyogtunk le a mélybe;
tudtuk:
megfogható tárgyak, eleven arcok
várnak megint; és munka, gond, gyerek –
otthon!
S míg az utolsó gép nem indul,
átutazókként is derüs közönnyel
nézünk farkasszemet a kulcsra-zárt
káprázatok halott ábráival.

„A madarak barátja…”

Mély szavak a kiszikkadt éjszakában:
Ez itt a „KÖSD FÖL MAGAD” filozófiai közlöny:
Tartalomjegyzék:
– A férfi magánya.
– A nő magánya.
– A falusiak magánya.
– A városiak magánya.
– A normális szerelmesek magánya.
– A homoszekszuálisak magánya.
– A biszekszuálisak magánya.
– Családapák magánya.
– Agglegények magánya.
– Anyák magánya.
– Anyósok magánya.
– Autónjárók magánya.
– Gyalogosok magánya.
– Ó, borivók magánya!
– Antialkoholisták magánya.
– Űrhajósok magánya.
– Sártaposók magánya.
– Tudósok magánya.
– Őrültek magánya.
– Elhagyott utak magánya.
– Kimúlt gép-roncsok magánya.
– Utcalányok magánya.
– Utcafiuk magánya.
– A Senkik magánya.
– Mindenki magánya!
Most jön a csattanó:
– A madarak barátja
sosem lehet magányos!
Még egyszer, ritkított betűkkel:
– A  m a d a r a k  b a r á t j a
s o s e m  l e h e t  m a g á n y o s !
Alatta
bekeretezve:
Szerezze be exkluziv kalitka-madarát
A Stieglitz & Co. cégnél
Pokol utca 33.
9 emelet lefelé!
Önműködő felvonó (levonó),
mely az Öm privát halála után is bármikor ki- és bekapcsolható!
– Cheerio! – Cheerio! –
Igyunk rá! Micsoda zaftos civilizáció!
(S ezt az egész hatalmas filozófiát mind
a Pokol utca 33. finanszitozza, kérem!)
– Itt a tömeg-madár-konfekció… –
a magán-madár-tömeg-kollekció… –
a magán-tömeg-madár… Cheerio! Cheerio!...
JEGYEZZE MEG – a copyright világos –:
A madarak barátja
sosem lehet magányos!

Bécs, 1967

Reggel a vadludak…

Reggel a vadludak
felröppennek a nádból.
– Gi-gá! Fél-hétre jár! – kiált a vezérlud.
S megzörrennek a szárnyak;
az ébredő madárhad
szabályos ékbe rendeződik. –
Itt-ott, ha puska dörren,
a gyöngébbje lehull,
s a többi száll tovább,
föl, a domboldalon frissen kisarjadt
zöld őszi vetésre;
s az előörs nyomában a második ék
már felhő-magasban szárnyal:
nem éri a golyó és
nem sérti a sörét.

S a vadludak mindaddig itt maradnak,
míg egyetlen zöld szál kinéz a hóból,
míg be nem fagy a tónál a patak-torkolat,
míg az ágon egy árva levél fityeg még.
Csak aztán szállnak el, mikor már
senki se néz utánuk
– deres a reggel, ködös az éjszaka –;
csak aztán szállnak el –
s nyomukban úszik
az égett puskapor öldöklő illata.

Honalapítók

István király lovas-szobra alatt,
a föld mélyén, a várfalak tövében
ősi katona-csontok nyugszanak:
karok s lábak mészváza, koponyák,
és kéz- és lábfejek ízekre hullott csonkjai;
és rozsdás ember-patkók:
a talpasoknak,
– kik az utak kövén lóhalálban kocogtak –
kellett a bocskoron íly vasat hordani…

Így hát a szobor méltó helyen áll.
Mert még a végitélet harsonái
sem terelhetnék össze a király
hamvait úgy, hogy ráismerne bárki:
Ime, a honalapitó – ő az, kétségtelen.
De a bocskorosok csonthalma; bizonyosság.
Általuk élt és rajtuk állt az ország,
s holtukat túlélte a türelem,
hogy megtartja majd, aki alapozta
a hazát – házat rakván a romokra…

Fent a jelkép megrendülhet: lehet
kiválasztott tehetség, hősiesség
szobra, bölcs szigor s változó szerep
emlékműve, – istenült őrület – –
de lent, kik az eszménynek testet adtak,
testből csonttá lettek és fennmaradtak
utódaikban; kik a lényeget
őrzik, a megtartó titkok tudói,
az örökös kezdetek folytatói,
a hon folyton ujjá-alapitói:
rendületlenek a névtelenek.

Győr, 1968

Boldogtalanok

Ők azok, akik válaszolnak
a köznapi hogy-vagy-ra; ők azok,
akik elmondják: „sajnos nem jól, nem jól;
szúr a hátam, reszket a gyomrom,
a lábaim zsibbadnak, éjjelente
fölrezzenek valami iszonyatra…”

És keresik a tünetek okát:
talán frontátvonulás, vagy az A–2-es vírus,
kávé, nikotin, alkohol,
a világhelyzet, közéleti gondok?
Lehet, persze, hogy rák rejtőzködik
a sejtekben, vagy korai öregség;
lehet, hogy sugár-fertőzés, öröklött
téboly…
Pedig csak boldogtalanok.
Az szorítja össze a gyomrukat,
szúr a hátukba, támad álmaikra
minden hajnalban – a boldogtalanság.
Ők azok, akiknek sok minden sikerült,
amire nem is igen vágytak,
de amiért meghaltak volna, – szinte semmi.
Ők azok –
akik mi vagyunk,
lent a mélyben, létünk válság-határán;
mi negyvenévesek, túl-kölykök, koravének,
tudván, hogy most kezdődnék a valódi
próba, hogy most kellene a legszebbet
véghez vinni, amit valaha kezdtünk… –

És szorongunk, fájunk, szégyenkezünk:
lesz-e hozzá erőnk, becsületünk,
hogy föl ne adjuk fáradtan a harcot,
hogy legalább valamit befejezzünk,
mielőtt hitszegő testünk kivégez?!

A halál tündérével…

A halál tündérével
viaskodtam az éjjel, –
csakis ő lehetett;

mert szívem ellen harcolt,
megölt és föltámasztott,
s a megadás verejtékébe fürdetett.

Úgy megtört, hogy néven nevezhetetlen
kínomban csak pörögtem,
s fohászkodtam: mindennek
hadd lenne vége már!
Mindennek lenne vége,
igen:
– a semmiségbe
olvasszon a halál…

Sebzetlen elesni gyalázat,
hát porom is szélessze világnak,
ki egyszer rámtalál…

S akkor a lucskos éjben,
bár már épphogy csak éltem,
megforgatott a vágy;

megforgatott parázslón,
mint sülő húst a nyárson,
és máglyám lett az ágy;

és gyöngén, elgyötörten
testedért könyörögtem,
hogy ölelj át, mielőtt meghalok…

De te rég elszenderültél,
s engem sem ölt meg a tündér.
Minden tagom fáj: – életben vagyok.

Kintről a föld

Én minden rögén láttam, hogy a Föld szép;
és terméseit áhitattal áldtam.
Ünnepeltem füvek kisarjadását,
és sirályok röptéért lelkesedtem.
Árvizek partján döbbenettel álltam,
döbbenettel, de soha iszonyattal.
Villám-ábrákat édes szédületben
bámultam a valószinűtlen égen.
S madártávlatból is láttam a házak
kis gyermekkori épitő-kockáit,
nagy erdők zöld szőnyegeit, fehérlő
hegycsúcsokat, tengerek tombolását…

De most elakadt a lélegzetem:
mert úgy ragyog az űrben ez a bolygó,
kint, a sötétnek képzelt semmiben,
kint, a semminek képzelt híg közegben,
arany-fényt sugárzón, lágyan forogva
gyöngéd s örök világos-kék mezőben –,

hogy nincs remény kívüle semmi másra,
üdvösségre, se kiábrándulásra,
ha egyszer el kell válnom tőle végleg.

Megyek haza!

– Megyek haza! –
Ó, száműzöttek végső vigasza.
Világ-vándorok képzelt tavasza.
Eltévedtek egyetlen igaza.
Reménytelenek bízó panasza.
– Megyek haza!

Szabadságos katonák ünnepélye
(játék-rakéták röppennek az égre!);
hazátlanok legszentebb hitszegése,
elátkozottak megkönnyebbülése,
lényegtelenek átlényegülése,
elnémítottak joga a beszédre,
utolsó szó joga:
– Megyek haza!

Vándorutam hitvalló tanusága,
képzeletem szállást-adó tanyája,
szabadulásom vasalt kalodája,
vágyakozásom fényes palotája,
kenyerem íze, bánatom halála,
kihúnyt tüzeim éledő világa,
végzetes-egy jogom az árvaságra,
elvegyülésem a parttalan árba,
lidérces álmom utolsó szava,
eszmélésem első mozdulata:
– Megyek haza!
– Megyek haza!

DÁVID KÖNYVE

Dávid

Én azt hittem, hogy elférünk e földön
mindannyian, hisz oly tág a világ;
de kidagadt belőle Góliát,
és elindult ellenem, hogy megöljön.

Amerre járt, fölperzselt falvak üszke
szállt a szélben; visongó félelem
hirdette jöttét –: most könyörtelen
ítéletet mond védtelen felünkre.

Itt áll szemközt velem, arcára dermed
a gyűlölet: tudom, nem ad kegyelmet,
ha győz – hát én sem várhatok tovább.

Ő karddal támad, nekem csak parittyám
s egy szem kavics a fegyverem, – de ritkán
tévesztek: most megcélzom homlokát…

Dávid könyve

1
Ma sem tudom, hogy történt az velem.
Mint a gyermek, ki a veszélyt nem érti,
és a tigris szemébe félelem
nélkül nevet (míg mellette a férfi
vacogva tör-zúz, vagy fenségesen
odébbáll) – nem sejtettem, mit cselekszem…
Csak megcéloztam, – s eldőlt csendesen.
Ti hívtatok, – mért magam mentegessem!

2
Megtettem a harcban, amit tehettem,
de végre már – hisz meghalt Góliát! –
lakomáitokon hadd énekeljem
a teremtett világ diadalát:
azt, hogy szemünkből a tavasz kiserken,
bár hályogos az őszi szürkület…
De harci dalra bíztattok szünetlen.
S lantom teszem le, nem fegyveremet.

3
Pedig lantos szerettem volna lenni.
Daloltam mindig, terelvén a nyájat.
Most fölvitte dolgom az isten: ennyi
bölcs előtt tátogathatom a számat!
De keserves dicsőségem besároz,
s az étekfogók, hallom mit fecsegnek:
– Mondják, az Úr ültette asztalához,
azért választották meg énekesnek.

4
És dalaimról mindig ők itéltek,
kik megsiketültek már a zsivajban
s ezt szigorúan titkolták; – a vének
hátam mögött susogták, hogy ne halljam:
– – Vegyük meg jó szivén e jó-bolondot
(tényleg azt hitték, mit sem sejtek én!):
– ráfogjuk majd, ő a bölcs, ő a boldog,
s helyettünk mindent elvállal szegény.

5
Lelkemben még a pásztorokkal élek,
de tüzeiktől immár elszakadtam;
leültettek asztalukhoz a vének,
de nékik azért csak pásztor maradtam.
S megvígasztal bár, hogy nincs más hatalmam,
csak ez: józan ésszel és kézzel cselekszem.
De rossz álmaimban kell most kivalljam:
Itélek is majd! – másként nem menekszem.

6
Örökké csak a filiszteusok!
S az intelem: hogy álljak meg a hitben.
Pedig én Saul elől bujdosok,
hogy meg ne öljem. – Fölkente az isten.
S barlangba rejteztem, míg berkeinkben
a leánder s a szőlő kivirágzott.
És bennetek reméltem. Tudtam: úgysem
magam váltom meg a beteg világot.

7
És ott guggolt Saul: szükségletét
végezte nagy kínnal. Észre se vette,
hogy fölső ruhájáról a szegélyt
lemetszettem. Pengém megállt felette,
„mert ő az Úr felkentje” – hogy unom már
ezt a közhelyt. Meglengettem utána
rongyát. Ledőlt: roskadtabb volt a rongynál.
Általam élt. S ezt már meg nem bocsátja.

8
– Tulajdon dárdájával döföm át,
egyetlen szúrással a földre szegzem! –
– kérlelt a szolgám. – És Saul tovább
aludt a táborában, meg se rezzent.
Hát elvittem fegyverét, korsaját.
S szóltam: – Te üldözhetsz, én meg nem öllek!
Ő térdre hullt. És nem dőlt el csatánk:
vér-habjai szemében hömpölyögtek.

9
És hogy Sault az ellenség halálba
kergette, én megszaggatám ruhámat,
mintha apám gyászolnám, térden állva,
és könnyeimnek folyama kiáradt.
S annál inkább sirattam, mert ha ketten
együtt vagyunk, nem ér íly szörmyű véget,
s győz a sereg. – De ő szerelmesebben
szerette a hatalmát, mint a népet.

10
Akkor maga az Úr szólott velem:
– Minden nemzetség királya te lész,
és ivadékod lesz teméntelen,
s nem árthat nékik ármány, hitszegés.
Mert ágyékod gyümölcséből fakad
ki majd örökkön él földön, egekben…
Szóltam: – Fordítsd el tőlem arcodat;
nem kértem én ezt, s nem is érdemeltem. –

11
Halálos ágyán nem láttam apámat,
csak később tudtam meg, hogy már nem él.
Izent időben, de oly sokan álltak
királyi szállásom küszöbinél,
hogy mindet meg se hallgattam. S magában,
fiát szólítva, ment el az apám. –
Bár azt hitte volna, hogy csak a nyájam
után kószálok – megnyughatna tán!

12
Ti mondtátok, hogy a hős én vagyok.
S a hírem megnövesztett óriásra.
Minden terhet vállamra hordtatok,
s mert nem döntött le jósorsom csapása,
sokkal nyugodtabban aludtatok,
mint azelőtt, – én meg virrasztva lestem,
milyen sorsot vetnek a csillagok
mindnyájunkra fent, a hideg egekben.

13
Szemközt az ablakból kiragyogott,
mint vizi-rózsa, párásan, pihésen;
olyan ártatlan volt, oly elhagyott,
hogy még a nap is megrendült az égen.
Olyan magányos volt, oly védtelen,
hogy azt sem tudtam: sirassam? szeressem?
Szeméből kárhozat és gyötrelem
szivárgott rám a tikkadt szürkületben.

14
Álmomban is láttam: sírt, gügyögött,
kitárta magát buján, révedezve;
és urát, a behemót-csecsemőt
kínálgatta: vegyem be seregembe…
S harcba küldtem a férfit – ottveszett.
S fejemre szállott népem minden átka.
De az vessen rám először követ,
ki őt  i s m e r t e  – s tud még vágyni másra.

15
Ahogy Bethsábé fürdött, a sugár –
a víz s a napfény átitatta testét;
a húsa is szétomlott volna már,
de mellbimbói bőrét kiszegezték.
Milyen gyönyör volt s milyen gyötrelem,
amikor magát nékem megigérte…
Méltán ítéltek. Ha tíz életem
volna, se tudnék megbűnhődni érte.

16
Az ki az én életemet halálra
hajszolná, az az ármány küzd veled,
s bár nem mutatja fegyverét, a gyáva,
el sem csigázza emberségemet;
mert ten-lelkedért küzdök ellened,
ki bűneid béklyóiba verettél;
s ha megbocsátanék – el ne feledd:
nem azért, mert valaha te szerettél.

17
Mert fellázadt ellenem Absolon,
legkedvesebb fiam – és elfutottam
Azután hírül hozták egy napon,
hogy megölték őt, míg én bujdokoltam.
– Győztünk! – üvöltötték. Én meg zokogtam:
– Szerelmes fiam, hol lelem a tested,
hogy ráboruljak gyilkos bánatomban?
Ó, bár én haltam volna meg helyetted! –

18
– De mi dolog az – mondták a vezérek –,
hogy diadalunk gyászolod, király?
A lázadás vére volt a te véred:
ha győz, országod, házad meg nem áll!
Hosszú hajánál fogva fennakadt
(s ott döftük által), fennakadt a fára…
– Apa vagyok – szóltam –, szivem szakad…
S ők felelék: – Te vagy a nép királya.

19
Most is azonos vagyok önmagammal,
koronásan is parittyás kölyök;
fejem fölé nem lebben kardos angyal,
tűzhelyemen nyers avar füstölög.
De megropogtatnám vén csontjaim még,
ha Góliát… (ó, légyen nyugta már),
ó, ha Saul – kit ellenem a sír véd –
eljönne!... – S nem jön más, csak a halál.

20
Mert meg kell halnunk, s olyanok vagyunk,
akár a víz, mely ha kidőlt a földre,
már föl nem szedhető. Minden szavunk
és tettünk így ivódik az időbe.
Adja az Úr, hogy termő lelkeket
tápláljon az, mit szóltam s cselekedtem.
Előttem minden elsötétedett.
Valaki más világitson helyettem.

21
Utódom pedig Salamon legyen,
az én Bethsábé szülte bölcs fiam.
Én vétkeztem azért, hogy bűntelen
követhessétek őt mindannyian.
Bár oly korban élne majd e világon,
hogy ha igazat szól és jól itél,
szabad lelkü népét ne nyomja járom,
s ne marja fegyverét testvéri vér.