Rondó

Anyaölből anyaföldbe
Ha a vérem ki se hűlne
Ha a szívem se halkulna
Testem úgyis odahullna

Hol a kezdet mi a titka
Mi a nyitja ki tanítja
Merre fuss el hol a vége
Mi világít be a mélybe

Aki érti aki tudja
Jobb ha hallgat ki ne mondja
Járja útját egyre körbe
Anyaölből anyaföldbe

ZÁPOR ÉS ASZÁLY

Nyári zápor

Könnyítsd meg szívemet, gyors nyári zápor,
friss szivárvány, könnyítsd meg szívemet,
levelek hullnak, perzselten a lángtól,
a szikkadt földre izzó mag pereg.

Egy bíbor sárkány tátotta ki torkát,
és hamuvá lett bennem a remény,
nem hittem már, mint sivatag az orkánt,
az ég kegyét, földhöz köttettem én.

Hát itt is kell bevárnom, itt a földön,
hol csak elsúgom kínom, nem üvöltöm,
az enyhülést, mi majd életre kelt;

nem perelve, se magamban dadogva,
de perzselt társaimmal összefogva,
a fölfeslő felhők küldötte jelt.

Futórózsa

Kiirtottuk tőből a futórózsát,
talán csak gyökere maradt meg,
de azzal senki se törődött,
ott fuldokolt a mély, márgás alapban;
zuhogott rá kő, beton, törmelék.
Egykedvűen legyintettünk utána:
majd ültetünk egy másikat helyette.

S most, hogy a csatakos őszben
– már áll a ház fala s fönn a tető is –,
a fonnyadt, nyálkás, barna lomb között
kallódó diók után kotorászunk,
egyszerre föltűnik a rohatag színek közt
valami friss zöld.
Nézd csak, ugye ő az!
Kibújt sokmázsás betonsúly alól,
kéredzkedett? – nem! – maga tört a fényre
a futórózsa, most még csak kicsi cserje,
de jövőre, úgy lehet, kivirágzik,
és ott hajt a ház mellett, csakazértis
hűségesen, kiirthatatlanul:
szennyes időkben kél tiszta reménnyel.

Nézd csak meg közelebbről pici, éles
leveleit, ágaskodó tüskéit.
Kicsinyhitűnek példa, csüggedőnek
csoda: mire képes az élet,
ha élni akar, s – látod– akkor is, ha
mások, cudar gazdái, végleg befalaznák.

Csak ami vár…

Most méltán örülhetnék, barátom
– jó madarak láthatatlan barátja –,
most méltán örülhetnék, hiszen
elolvastad a könyvem, sőt írtál
róla, sőt meg is jelent írásod,
tele megértő, sőt értő dícséretekkel,
hát méltán örülhetnék, igazán:
magunkfajtának használ az efféle,
még pénzt is hoz konyhánkra néhanap,
persze nem közvetlenül, jól tudod;
s örülnék is, de mégse vagyok boldog,
mert – ezt már te is nyilván ismered –,
ami mögöttem van, nem érdekel,
csak ami vár még rám, az érdekelne,
de vár-e még rám valami? – talán ez
tőled idegenebb gond!? – s meddig fuldokolnak
torkomban megformálatlan szavak,
látod, most is alig tudok beszélni;
hónapok óta mormolom magamban:
„csak ami lesz, az a virág” – de lesz-e
virág, mi épp bennem kíván tenyészni? –
ékesszóülásra vajon fordul-e
némaságom? – betonból rózsa sarjad?
ki tesz csodát velem? – tudom, tudom,
ez már nem a te kínod (bár lehet még),
s türelmet kéne holtig türelmetlen
szívemre vonni, hogy az öröm is
meglátogathasson majd néhanap,
de mit tegyek!?… Köszönöm jószavad.

„This above all…”

De „Mindenekfölött légy hű magadhoz” –
mondta Polonius, a szolgalélek
Laertesnek, édes egyszem fiának,
igen, ő mondta ezt, az udvaronc
(mondta persze más is, a veterán
harcos Eric Knight-nál a fiatal
katonának Dunkerque alatt övig
a tengerben és torkig stuka-tűzben);
igen, a talpnyaló, karrierista
mondta, a csúszó-mászó, rongy alember,
Hamlet mószerolója; s az a furcsa,
hogy önmagához lépest ő is hű volt,
egynemű volt, s el is élhetett volna
száz évig így tán, ha le nem bökik
ott, a függöny mögötti leshelyén.
De arra futotta még idejéből,
hogy Laertesnek –érc-lelkű fiának –
elmondja önmagát meghaladó,
időtállóan bölcs intelmeit.
Csak azt nem fűzte hozzá, bár lehet,
hogy gondolt rá: fiam, légy hű magadhoz,
akármilyen vagy is, a fő, hogy hű légy,
hogy hosszú életű lehess e földön.

A rossz hír hozója

A rossz hír hozója
délutáni pihenő idején érkezik.
Becsenget. A kertbe vezetik.
Szemközt vele az ősz férfi, akit mindig
apjaként szeretett,
mellette a törve is töretlen asszony,
kit nővéreként tisztel.

És: – meghalt mára virradóra –
mondja a rossz hír hozója.
A férfi kék szeme tükre
ezüst foncsorral bevonódik,
belülről marják arcüregét a könnyek,
az asszony tekintetére fekete fátyol
terül, s ő maga is talpig elfeketül.
És megfülled a némaság a kertben.
Csak egy gondolat felhő-árnya rebben:
– Rólunk is így hozod-viszed a hírt majd?!

Állítsátok ki a rossz hír hozóját
az útkereszteződésre
mint az oszlopszentet,
száradjon rá csontjára a bőr,
húsa málljon le róla,
ne szóljon hozzá senki,
s tépjétek ki a nyelvét,
hogy ne szólhasson többé senkihez ő se,
merüljön el a bűntudat-folyóba
a rossz hír hozója.

Dolce far niente?

És ha a semmit keserűn teszed?
Csak ülsz egy padon, magányba meredten,
sehová nézel, nem rebben szemed sem.
Lombjavesztett vén fád, a képzelet
görcsös ágazata meg-megremeg…
S nem leled örömöd az élvezetben,
hogy – elillanván belőle a szellem –
te kibújhatsz bőrödből? – Kezdheted! …

Kelj föl inkább, és hordj vizet a folyóba,
segíts a füstnek elszállni kobogva,
vagy a madárnak – eget szántani.

Vagy vidítsd föl a magára maradtat,
a Teremtést, játssza el ujja rajtad:
hogy támad a semmiből valami!

Egy tisztes öregre

Neki is csak egy élete van, s háromszor kezdte újra,
sorsa tépett öléből, a homályból kibújva.
Most itt áll mosolygósan, hetvennégyévesen,
trónjára lelt királyként, zömök fenségesen,
múltja minden kis bajával megbékélt, nem siet,
nem késik számot adni, ha kell, akárkinek;
latolja néhány évét, ami még hátra van,
nyugodt, derűs, nem boldog, nem is boldogtalan;
rázza az emlékek ciháját, a könnyen repedőt:
dőlnek a bányamélyi kínok s a renyhe nők;
mind pihe-könnyű már, semmit se kell cipelni,
még számvetése se kész, mert ennyi meg ennyi
plusz meg mínusz mit ad ki? – firtatni nem érdemes,
folytonos az újrakezdés, vége talán sose lesz;
minden reggel: öröklét – s ő gondján s vágyain túl
költővé nő: nulláról a végtelenbe indul.

Sugár

Legalább hat éve nem láttam,
s most a diófa lombja közt ragyog,
legalább hat éve nem láttam
az esthajnali csillagot.

Azt az igazit, az augusztusit,
s fejem fölött a Göncöl arabeszkjét –
velük köszönt rám? tőlem búcsuzik
ez a testvértelen lét?

Mindegy. Ülök az esti teraszon.
Fújom a füstöt, s nem lesz halaványabb
Vénusz. Gondjaim lomhán lerakom.
Szállok száljain a késő sugárnak.

Most nem nézem az órám. Csillagok
időmértékével nem kergetőzöm.
Mikor e sugár elindult, itt rakott
barlangjában tüzet valamely ősöm.

És mire ideér az a sugár,
amely most indul, hűlt helyem leli.
Sietni – késni is – kár volna már.
Csodás a Mindenség. Nem emberi.

Táncrend

Ilyet se kapok egyhamar, királynénk
aranyszegélyű táncrendjében én már
szabály szerint többé nem is szereplek,
csak illemcsőszök elnézése folytán
sodródhattam még bele tévedésből;
s habár jelen – mégis kívül vagyok
ezen a nyájas mosoly-árverésen;
frakkos urak becslik koszlott ruhámat
(jobbra nem tellett) – s becslik érdemem,
nem értvén: Ő adta, s mért vette el
holdvilágom? –
Nem, csak hidegre tette,
azóta vacogok az éjszakában
– félárbocon, félbolygó, félkarélyban –,
pedig (röstellen bevallani) olykor
más bolygók közé elvegyülni vágytam,
nem holdvilág szerettem volna lenni;
mi más? – nem is tudom, csak nem magányos:
de ő is tudta, amit én tudok,
tudta, mi sorsra ítél s mire nem,
vállalnom kell, akárhogy is, a sorsom
ezen a fény-apadta alkonyon.
Fellebbezés nincs, tanuja e táncrend.
Jelen voltam? – Igen. – Most eldobom.

Három négysoros

Siker
Négyszemközt, piszoárban
dicsérnek mostanában,
kik bátran a köztéren
vágtak le hajdanában.

Emésztés
Mind, akik faltatok belőlem,
távozzatok majd messze tőlem,
ha emészteni kezditek, mit
nem oszlathattam szét a földben.

Remény
Amikor rád találtam én,
eszmém, rügyező ágam,
föllobbant bennem a remény,
s lett honom e világban.

Névtelen

„A névtelen emberek lakhelye ez a világ.”
Krúdy Gyula

– Én a névtelen emberek
világát keresem.

– Nézz itt körül, mennyi kerül,
számuk teméntelen;
születéstől halálig ők
benépesíthetik
szíved sötét nagy erdejét,
hol félelem lakik.
Ész leszel te is névtelen,
de mások gyámola,
S fakult szemek fölfénylenek,
ragyognak, mint soha.
Ki vagy, ne tudja senki meg,
s miféle szél sodor,
ha jönnek ők, a kérdezők,
s tekintetük komoly.
Megérzik, egy lettél velük,
éppolyan névtelen,
mint fán az ág, ha tavaszát
várja s reményt terem.
S már elillant reményed is,
elillant nyomtalan,
velük, ha kell, együtt leszel
boldog s boldogtalan. –

Erőt, egészséget

Hányszor harsogtam szilajul
– s nem tudtam, mit beszélek –
a köszöntésre válaszul,
hogy „erőt, egészséget!”
Nem tudtam, mert hogy van erőm
s egészségem is, persze,
friss, húszéves vérem, velőm
természetesnek vette.

Mint ahogy fent a fecske száll,
s szánt barázdát az égnek,
ahogy feljebb tör a madár,
úgy szállt számról az ének.
Férfikorom delén erő
s egészség sem hiányzott;
habzsoltam volna a telő
és fogyó holdvilágot.

Pénzre, nagy hírre könnyedén
legyintettem: mi haszna!
Hó, ha lehull az év telén,
majd elolvad tavaszra.
Megmunkálom azt, ami kell,
fölös jószág a bőség.
Én már beérem ennyivel:
csak jól teremj, egészség!

Aztán a test gyötrelmeit
legyűrni volt erőm még:
kivárva, míg időm telik,
gyűl szívemben a készség;
s mind gazdagabban láttam a
serdült fiatalokban:
tulajdon tüzem mosolya
szilaj arcukra lobban.

Fiamban, unokámban is
újra magamat láttam;
mi egyre magasabbra visz,
bennük fut az az áram,
amit a végtelenig én
táplálnék, ha lehetne;
létük antennám tű-hegyén
feszült ki tűhegyesre.

Megtér még egészség s erő?
Lelkem az tartja bennem,
hogy mindig így fut az idő,
s lesz még mit énekelnem,
arról, hogy aki nagyra nőtt,
sejtse is, hogy mivégett…
Sorsom, adj még egy kis erőt,
s holtomig egészséget.

Idő előtt

Mi, elkényeztetett gyermekei
a nemzedéknek, mi idő előtt
tönkremegyünk mind, fölfaljuk saját
húsunkat, a saját vérünket isszuk
(töményen), tüdőnkben fürtoszlopok
állnak, idegeinken ördögök
citeráznak, bordáink közt halál
csótányai futkoznak; –
megmarad
a népesebb had, kiket életükben
középszernek csepültek; összerakják
szépen, téglánként életművüket,
nyugodtan dolgoznak és türelemmel,
sőt szerény alázattal is, ha kell,
s hírnevüket unokáikra hagyják,
mint az igazán nagyok, többnyire.

Encs határában

Váci most lenne 60 éves

Ködlepte réten kövés gulyák legelnek.
Fönt egy kék sólyom köröz, egerészne,
meg-megrebben, tétováz. Pára-permet
szitál a lágyan nyíló völgy-vidékre.

Mi vár? Hadd legyen titok a titok.
Halott barátom árnyék-szárnya lebben –
egerekre, gulyákra? – Ő nyitott
valaha folyosót a zárt közegben,

hol ők kuksoltak, nadrágjuk tele –
s most fölébe nőtt hervadt glóriájuk,
fölébe – övék; bár lelkük fele,
mit átadtak – se több, mint rossz gatyán lyuk.

De hát indulatba lódulni kár.
A kor törli, mit más(kor) megcsinált itt.
Nem fáj már neked, nekem ami fáj.
Szemed arany-zöldből arany-barnába játszik.

Örök szüret

Kelemen János emlékére

Ha van odafönn talponálló
vagy bisztró, s csoszogva, gyalog
ő érkezik, fogadjátok be,
s szolgáljátok ki, angyalok.

Húsz évet szomjazott e földön,
hogy hosszú életű legyen.
Meg is ért hetvenhárom évet,
most hadd lazítson végre fenn.

Lenn már csak nézte más borisszák
mérsékelt kortyintásait:
„ó, ha meg tudtam volna állni,
tán én se tartanék ma itt” –

dörmögte kiszáradt torokkal.
Hadd legyen ott mértékletes,
hol szájába örök szüret gyöngy
bora üdítőn csörgedez;

míg kritikáit írja rólunk,
fukarul mérve bölcs szavát,
szíven talált metaforáink
bizseregjenek rajta át,

rügyezzen fölötte egy zöld fa
(e végért pártfogolta volt),
s járható ösvényt kanyarítva
szálljon lába elé a hold.

Magyar monszun

Karcagon virágzik már az akác,
zöld és fehér minden, amerre látsz,
de Kisújszállás utcasorain
is csak akác zsendül, nem mandarin.

Reggeli rázós záporok után
napfénytől virul föl a délután;
kellett az eső; silók torka tátog:
„bennünk aranylik majd a gabonátok”.

Gabonánk? Gabonátok? – Bőrig ázva
jöttem és megyek, de nem megalázva.
Nyári parádém sorsa végleg ez lett:
alig hordtak, máris kiselejteznek.

Sebaj, az ég csak vizeljen tovább,
széttárva nagy, nőnemü tomporát,
fröccsentsen a földre, amerre látsz…
Míg fedezékben döngenek a méhek,
mért nem szedhetik kaptárba a mézet,
bár Karcagon virágzik az akác.

Mikó u. 1.

Hát ezt is megértük: a földszint
rühös macskákkal van tele;
egy törött csontu öregasszony
vonaglik, halál hált vele.
Ürülékét a kukás bácsi
lyukas fazékban hordja ki,
a harsány bűz a levegőben
úgy terjeng, szinte hallani.
Aztán rossz pléh-vödrök zörögnek,
rohadt répák, kidőlt belek
kerülnek sorra napvilágra,
nem alvilági képzelet,
de nyers és fogható valóság
a tömény szenny, a trágya, sár;
a tisztaság angyala végképp
süket fülekbe kiabál.
Óriás döglegyek dönögnek,
szállnak ki-be az ablakon:
ideér zöld szárnyán a járvány,
ellene sem lesz oltalom.

Félreértés

Ugy kell nekem, koránkelő vagyok,
hallgatom még a falurádiót is.
Épp egy téesz-főkönyvelő beszél
(az volt a kérdés, hogy mi lesz jövőre):
– AZ attól függ – így ő –, hogy majd miképp
tudjuk felhasználni, vagy pontosabban:
kihasználni az embereket…
Ennyi.
S valami földereng jó negyven év
távlatából, mintha hallottam volna
már effélét: embereket ki-, fel- !
hogy ne mondjam tovább.
Tán ez az úr
megtanult néhány korszerű varázsszót:
hatékonyság meg konvertibilis –
és hasonlókat, ám alkalmasint
félreért valamit (vagy az egészet
nem érti?)
És uram bocsá, bizony
megeshet, hogy nem csak ő érti félre!?

Pertu

Tegező viszonyba kerültem
a Budataxi sofőrjeivel.

Miközben épp hatvannal haladok
a meglehetősen szűk Fő utcán,
mögöttem menyem, unokám ül,
ők  rám dudálnak, rázzák öklüket,
mert nyilván százzal szeretnének tépni
(ketten is villognak nógatva,
reflektorukkal lankadatlanul),
végre a hídon átdöcögve Pestre,
elém vágnak vicsorogva, rőt fejjel:
– Te barom állat, nem tudsz hajtani! –
kiáltja meghitten az egyik;
a másik is szűkszavú, keresetlen:
egyszerűen elküld az anyámba.

Egy hírre

Lúdtollból művirág, befestve
tarkára. Milyen lelemény!
Bizony föl volt adva a lecke;
s ebből valuta lesz, kemény.

Virágként pompázhatik vígan
világszerte a honi lúd,
tépjük hát a tolllát, amíg van,
pehelytől lágy az égi út –

Bécstől Hong-Kongig csupa sárga,
kék, rózsaszín magyar csoda!
Csak szaguk nincs?
Utánuk száll a
libalegelők illata.

Sólya, Pozsony

Andris szülőhelyén

Rajkán túl (új)Pozsony felé
az út fénylőn sötét,
épp csak szállingózik a hó,
gépkocsink ablak-függönyét
szövi, fátylazza, megrepeszti,
lassan jutunk előbbre;
mai napunk holnapra vált –
holnapi szebb időbe?!

Emil, Ján, Rudolf, Andrej – él
közületek valaki még?!
Nemlétetek rángatja le
ittjártunk díszletét.
Idegen város? Idegen –
vagy új csak, nem tudom.
Veletek jártam legutóbb itt
egy rég kikövezett uton.
Atyáim is voltatok, bizony,
e macskakövek között,
törve a magyart, s jó szavatok
hazámba költözött.
Most ki áll helyetekbe vajon
(s majd az én helyembe ki?),
Miroslav s Vojtech hangjait
messziról hallani.
De hallani a ködön át,
a gyér hvazáson át.
Közületek a rámtartozás
igéit ki mondja tovább?
Vagy mondjam én, helyettetek is,
nem mondanom lehetetlen
ebben a határsávokkal szabdalt,
abszurd, nyálkás közegben.
Mondom a rátoktartozás
szavait, mert kimondani jó,
ha értitek, ha nem.
Soha szelídebben
nem szállt Dunánkra hajó.

(Legy)intés az orzókhoz

Emlékszel, egy csendes negyedben,
nem messze szállodánktól,
Uj-Delhi „budai” táján
bolyongtunk szieszta-időben
– alig egy lélek az utcán –
hárman, te meg én s az urdu
költő (költő? – ki tudja, de ő is
elhitt rólunk mindent), s egyszerre megállt:
– This is Her House – mutatott egy házra,
szép ház volt, szerény, s tágas kert övezte,
erős, de nem hivalkodó kerítés.
– Nem is őrzik? – kérdeztük. Ó, dehogynem
(csak diszkréten), hiszen ő apja lánya,
s az apja, ugye, a realitások…
Csupán a neve azonos a nagy, szent
öregével, akit – miként közismert –
saját hívei…
– Persze, persze, tudjuk,
erőszakban önvédelemből se hitt.
– Rá is fázott – mondtuk magyarul, profánul
egymás között.
És most, látod, az asszony
teste a képernyőn mered, arca födetlen,
hagyomány szerint.
Eddig rendben lenne
minden, hiszen mi is majd elmegyünk, –
de őt orvul csaknem szitává lőtték!
Golyók dúlták egy ország anyatestét!
Őrizték? – őrzőknek öltözött orzók.
Sírva sír, Brahma búsul, Visnu vádol:
orzók az őrzők? Hol lelsz védelemre?
Őrzők az orzók vagy orzók az őrzők?
Nem válaszol itt a hűlt őszi köd,
sem a meggyújtott máglya messziről.

Legjobb fölkötni –
Mahatma viselte dhotinkat,
s magunkban haza ballagni a sötétben.

Ami rád várt

Radnóti Miklós emlékezetére

Már hónapok óta egyre halálod jár az eszemben,
mit megálmodtál előre, negyvenegy áprilisában
kelt írás is van róla: „Tarkómon jobbkezeddel” –
s nincs mért csodálni; előtte csákánnyal, lapáttal
v é d t e d  a  h o n t már, az álom se jósolhatott mást,
mint golyót hátraarccal; mert akit a zsarnok
egyszer porig alázott, azt újra csak megalázza
halálig; megbosszulja a megbocsáthatatlant…
S vad rémületre riadtál, de aztán csillapultan,
ahogy újra elaludtál, talán már más halált
álmodtál: rózsaszín tüdővészt, szürke szklerózist,
terpeszkedő tumort, villámcsapásszerű hűdést,
lágy végelgyengülést; mindegy, mást – gyötrelmesebbet,
de méltányosabbat (egy emberöltőnyi haladékot adót)
annál, ami rád várt, annál a torkolattűznél,
mely életképes léted perzselte föl kérlelhetetlen,
és értelmetlenül, ahogy gyilkolni nem tud az állat,
csak az ember, az ember, akinek égi és földi erőktől
kegyelmet naponta kértél, míg el nem némultál végleg.

A csontlovas

Középkori pogány támcdal

Nézd csak a sápadt lovagot,
ugyan miféle szerzet?
Ott kövér püspököt ölel,
itt ledér széplányt kerget.
Fut előle a gazdag úr,
menekül a hatalmas.
Mégis: ott egy szív – dermedő,
emitt egy fölfakadt has.
Törött csont, tépett ín zenél,
sülő háj szaga árad,
s a szemérmetlen boldogok
esendőn kornyikálnak.
Keserves itthagyni, ugyem
nagy zabáit a kéjnek?!
Kidülledt szemekben tartolt
szeméremdombok égnek.
És ég a pénz, a hús, a bor,
a Csontlovas ahol jár;
a test, az édes, élveteg
elomlóbb már a pornál.

– Jöjjetek – szól a Csontlovas –,
boldogtalanok, árvák,
eszelősök, költők, vakok,
szenvedő gyönge párák;
az egyetlen vigaszt adom,
nektek már az egyetlent;
én azt a megváltást hozom,
mi álmotok felett leng:
lehull a hús majd rólatok,
s a lélek is kilobban;
mit sem éreztek feketén
hömpölygő álmotokban. –

És mennek támolyogva ők,
a megvertek, szegények.
Utoljára békült mosolyt
villant bennük az élet.

P. Brueghel: Keresztvitel, 1564

Álljunk csak meg egy percre: ő
akkor festette ezt a képet,
amikor Husz Jánost már
több mint száz éve megsütötték,
sőt az „óvatos duhaj” Luthert is kiátkozták
(bár vesztére természetes halálthalt),
mikor Szászországban s Thüringiában
és szerte a német föld tartományaiban
spanyol zsoldosok grasszáltak,
nyársra húztak szűzeket, csecsszopókat;
s az iszonyatos parasztháborúban
lőttek, nyakaztak és karóba vontak;
volt egy korszerű fegyver, a mozsárágyú,
bölcs fők hirdették, mennél több lesz belőle,
annál valószínűtlenebb a háború.
S no lám!
De térjünk vissza csak a képhez:
kedvelt kínzó-eszköz volt a kerék,
megtörték benne ki vallott s ki nem.
De hogy került ebbe a flamand tájba
a keresztje alatt lerogyó Krisztus,
vagy megfordítva: mit keres a Megváltó,
a názáreti ebben a profán tájban?
Alig van keresnivalója, épphogy látszik,
szürkén, fakón, s a kereszt se nagy, csak ő
gyönge, lerogy, Czirénei Simon
– mert alighanem ő az, térdnadrágban –
föltámogatná, ám csekély sikerrel,
de ki néz oda!
Elöl a főalakok,
Mária, a szűz és Mária Magdaléna
(korántsem az!) és nyilván János, az sem
a keresztelő, de ki álszerényen
egyre azt írja evangéliumában:
a tanítvány, kit szeretett vala Ő!
(Hogyhogy, a többit talán nem szerette,
s az egész szeretet-vallás mivé lett,
mondjuk 0-tól 1564-ig?!)
Mindenesetre jobboldalt ők hárman
óbégatnak ott elöl egykupacban,
velük még egy nő, épp háromszögű
kompozícióban (B. ismerte Leonardót!);
s az ellenpont baloldalt, fönt a szikla,
kő-szikla, tajték-szikla, szikla-fantom,
tetejében egy flamand szélmalommal,
mi végképp nem szállhatott oda föl,
mégis forog a mindig felleges égen,
őrleni-kedvét még az sem lohasztja,
hogy vele párhuzamban varjú szálldos,
kit a nyers hús-szag vonzott ide, mert
érzi, az élőből most lesz büdös dög;
s nélküle – no, mármint a varjú nélkül –
fölbillenne ez az egész
harmonikus szép kompozíció…

Szegények

A régi szegénység az ő szégyenük volt
de ez a mostani itt
az én szégyenem
és a te szégyened

* * *

Tedd a szívedre kezed
s mélázz el a kultúr-vigécen
ki eddig minden lehetséges és lehetetlen
kurzust sistergő nyelvvel kiszolgált
s most is olvatagon magasztalja
a bölcsen fejlődő újgazdagok
tornyosodó palotáit
mondván: gyarapszik a nemzet

* * *

Nézd s ha hiszel a szemednek
látod a Gránit-lépcső alatt
egytestre méretezett kő-oduban hál
egy fehér bajszú rendes kis öregember
kora tavasztól késő őszig
még a hatóság sem zavarja
nem követ el kihágást

* * *

Reggel a munkába igyekvő
fiatalasszony nagykeservesen
tülekszik föl a villamosra
elöl tol egy kisgyereket
hátán hoz egy még kisebbet
Csodálják valaki tán segít is
De egyre kevesebben követik el
a házasság vétségét
s régi festmények pufók gyermekeit
aggatják képzeletük falára

* * *

A szokásos tíz deka párizsit –
kérdi az eladó a törzsvendégtől
Inkább csak hét-nyolc dekát
hisz tudja tavaly óta– rebeg a néni
Az eladó fintorog mér s morog
Minek az ilyenekkel pepecselni
Minek az ilyeneknek ékni egyáltalán

* * *

Az intenzív osztályon fekvő
jóltáplált ötven-hatvanévesek
egyáltalán nem szeretnék megérni
a néni matuzsálemi korát
úgy döntöttek inkább a munkapadtól
vagy az íróasztaltól forduljanak le a halálba
semhogy a nyugdíjas-lét
lélek-tipró gyalázatába
És meg is lesz az ő akaratuk

* * *

Hajt a szegény de másképp hajt a gazdag
és egyre mélyebb az a szakadék
amely elválaszt gazdagtól szegényt
Nagy közhely – mondaná vigécünk –
Így haladunk előre

* * *

Csakhogy nem így képzeltük ám el
Hogy a jövő esztendőtől is szorongjunk
hátha még azt is meg kell érnünk
míg nagy javaktól duzzadnak kevesek
és istápolni kell a szegényeket
mintha élnének kegyelemkenyéren
pedig vérük van a luxus-szállodákban
mikbe belépniük egyszerüen lehetetlen

* * *

Igaz nem is oda vágynak
S vágyuk beteljesülhet
A fogyván gyarapodók
sorsa megméretett

* * *

Ez az én szégyenem
és a te szégyened

Aszály

Nem lélegzik itt más csak a szél
hordja a perzselt homokot
egy gazella-csontváz bordáit megpengeti
tikkadt hangon zenél
Kiszáradt fa tövében
fakó tollak közt karmok s keserű csőr
Már dög sincs sehol
Éhen veszett a keselyű is

* * *

Mérföldekkel messzebb
poshadt víz csordogál
csenevész gyomok közt
Girhes kecske hajlik fölébe
s egy puffadt hasú kisgyerek
Isszák az iszapos vizet
egymás mellett sőt szinte
egymás szájából isszák
ketten a kecske s a gyerek

* * *

Egy sovány fiatal anya
csaknem köldökig lógó emlőjéből
szoptatja csecsemőjét
Őt magát a segélyezési bizottság
egyenruhás gondozónője
kásával eteti
Olyan az anya mint egy eleven
transzformátor
száján bemegy a kása
melléből csorog a tej
Csorog? Csepeg
Erőlködve szopik a csecsemő
majd’ megreped

* * *

A csontig aszott öregemberek
öregasszonyok
már csak a halált várják
nem a tejet a kását
de nem tréfál a halál
előbb meggyötri őket
az éhséggé alázott élnivágyás
válogatott kínjaival
Csak az ellenállót hajlandó leteperni

* * *

Rajta muzsikáljatok össze nekik
jónéhány kondérra való
húst kását és babot
és óvszereket és kötszereket
Nemes cselekedet
Üvöltő hangszóróitok
nem szolgáltak még célt
soha jobbat
De ki vág majd utat az úttalanba
ki növeszt füvet a sivatagon
ki tereli még erre a felhőket
ki ád esőt a reménytelen földnek
a Mindenható?
S miféle Mindenható az
ki velünk együtt
nézi a képernyőn ezt az iszonyt?
Igazán tehetetlenek vagyunk
vele vagy nélküle vagy együtt?
Mi akik már kőbaltás korunkban
legyőztük az oroszlánt
kivonszoljuk a tengerből a bálnát
s láthatatlan magok fogoly energiájátb
szabadítjuk magunkra
az ember csillagát lőjük az égbe
és fényes gépeken úszunk a légben
igazán tehetetlenek
vagyunk?
Most mond csődöt a képzelet?

* * *

A költő se vétlen
Mint a lelkipásztor szól: Kérdezek
S feleljen ki-ki a maga nevében

ÉVSZAKOK

 

Évszakok

Nem emlékeztem évszakokra,
csak szerelmekre, emberekre,
anyásan nyíló otthonokra,
borízű, fanyar fűszerekre;

valaha még nem emlékeztem
hóra, fagyra, dühöngő nyárra,
csak a csillagra a szemekben,
a csillagban csak a sugárra.

Mást őröl agyam már azóta:
tavalyelőtt tavasszal éltem,
szinte egy év volt minden óra;
tavaly – mikor is? – tavaly télen

éltem, igen, így, múlt időben;
és idén vajon mikor élek?
Évszakok, táguló körökben
kanyargók – évszakok? – szeszélyek!

Szeszélyeitek foglya lettem,
csak a rész éltet, az egész nem.
Kártyázom – ha ősz vált meg engem –:
zöld ász táncol szőlő levében.

Február – villám és hóvihar

Villámlás és mennydörgés februárban,
majd nyári eső. Másnap hóvihar.
Hogy játszik a sanda természet
szervezetünk lágy jonhaival!

Éjszaka fölriadunk – s fél-ébren
firkálunk, matatunk, teszünk-veszünk,
de nappal, a tisztes munkaidőben
majd leragad a szemünk…

Hová süllyedtetek el, évszakok,
micsoda rejtelem-völgybe,
milyen szeszélyes isten-átka fog
ott, s vajon hogy enged ki belőle?

Vagy így volt mindig, csak fiatalon
észre se vettük?! – Ördög tudja már.
Túl a hófüggöny, az orkán vonta falon
egy fürge lány: tavasz-tündés kiabál.

Tavasz Szentendrén

Még nem kezdődött el a nagy szezon,
a TÜZÉP telep előtt a fuvarosok
kínálgatják magukat (bezzeg tavaly ősszel
nagy urak volrak), rámszól egyik is,
másik is: – Drága úr, hova, merre,
s mit vigyek? – Köszönöm, sehova semmit.
– De talán holnap? – Talán – ráhagyom.
S közben azt a kocsist lesem, ki két lovával
– ha jól nézem, muraközi s nóniusz
keverékek, sárgák, sörényük szőke –
játszadozik (már nem remél fuvart);
kezét lebegteti szájuk előtt,
és a vidám lovak nyihogva kapnak
utána, úgy tesznek, mintha megharapnák,
de csak vaskos ajkuk kunkorodik föl
s öleli át az emberi kezet,
közben föl-fölröhögnek, a gazda is
velük nevet.
Kék égen trónol a friss nap,
míg körben minden szürke, még a meggy is
csupán levél-rügyeit bontogatja –

de Szentendrén már itt van a tavasz.

Ősi beszéd

Friss szelek fújják fentről a tavaszt,
pendelye dagad, még hószaga van,
cinke-nesz hívja a víg szemű pimaszt,
ki nagy csontú fák közt suhogva rohan.

Ujjára várnak telt szívü rügyek,
gyűrődve bennük már tombol a zöld,
s áttetsző lesz, mint a templomüveg,
majd ha burkából a fényre kitört.

Vesd le te is únt arcod, a fakót,
égi ködökből kiolvad a nap.
Éjjel szíved még hámozta a hold,
de ébresztőid arany sugarak.

Szól a rigó: sose fogy ki az élet
fáin a jó meg az új meg a szép.
Benned se rettenjen meg a lélek,
hátha beválik az ősi beszéd.

Régimódi dal

Van-e szebb, mint tavasszal
együtt kelni a nappal?
Mikor a gerjedő fény
felé fordul a vőfély,
a komb-ernyők rigója,
és egyre azt dúdolja,
nem is dúdolja, zengi:
kár lenne messze menni,
mikor itt álmodozva
nyújt tenyeret a bodza,
fehér tenyerét nyújtja
hirtelen kivirulva;
s párom ha énekelget,
pintyek, csízek felelnek
hajnalt hívó dalára:
rigó, nem maradsz árva.
S te sem maradsz az, ember,
napod ködben is felkel,
sugarától hasítva
reped az ég kárpitja,
s kivirít a verőfény,
felhők fakó redőnyén
a sugár átszivárog;
most öltöznek a lányok
halványkékbe, fehérbe,
fehérneműk ködébe,
min épp csak átvilágít
a hűs fény, de homálylik
a test még, mit a hajnal
együtt serkent a nappal.

Vadgesztenyevirágok

Miért van az, hogy e nyirkos tavaszban
hosszan virágzanak a gesztenyék?
Vadak? Vadak-e fehér s rózsaszínben,
nem tudom, mi a különbség közöttük.
Megtüskésednek, mire jön az ősz,
aztán kihullajtják gyümölcsüket,
amit csak a gyerekek símogatnak,
símogatnak, mert semmire se jó.

Hát mire jó, amit mi itt teszünk,
fényes nappal szeretjük egymást, mint a
régi római költők – volt eszük –,
látni is jó, nem csak, nem csak ölelni,
és bízni, majd a kezünkbe fogunk
még az idén egy őszi gesztenyét,
s elbecézgetjük egymás drága testét,
gyerekként, kedvet csordítón, vidáman,
s hogy lelkünk is van, még azt sem feledve.

Kővirág

Miért növesztettél kővirágot
a szívedben szomorúságot,
mikor az idei tavasz
már gyönyörünktől sugaras!?

Mikor már virradat előtt
magasztalják a fölkelőt
– hisz érzik, közeleg a Nap –
csörgő, csevegő madarak,

és dalosak is, eldalolva
minden víg éneküket sorra,
nekünk is azt, hogy van remény,
hogy többé nem hagylak el én,

hogy hajnalunkra jön az alkony,
s átölellek, egyetlen asszony…
S úton-útfélen nárciszok,
kék jácintok is, bódítók

és cirmos-kelyhű tulipánok
dícsérik e szédült világot…
Ó, hát ne növessz kővirágot,
ne szívedben szomorúságot!

Tavasz, tavasz

Ó, hajnali, alkonyi madarak,
Duna fölött, budai dombok alatt,
hogy jelzitek, megjött a szűz tavasz:
a kökény fehér szirmoktól havas;

már puha zöldtől parázslik a rét,
könny lepi be az ifjú fák rügyét,
s a babarózsa gyönge szirmain
gyöngy nyári szín leng, mint a mandarin.

Ifjú fenyőfák katedrálisában
föl-le futkos és didereg az áram,
tiszafa tövén áll a bogár-ünnep,
hangyák, nünükék egymásnak örülnek,

mint neked én, te könnytől harmatos,
isten adta lény, te varázslatos,
ki eltikkasztasz – majd’ belehalok,
s alig pirkad, máris föltámadok;

s bár itt se vagy, forró húsom körül
érezlek, testem testednek örül,
s lelkednek lelkem, kristálytiszta szépem –
véghetetlen szerelmünk özönében.

Mi dolog?

Jobb világ következik, zokoghattok, gonoszok,
szerelmet mástól irígylők, háborodott okosok,
zsugori pénz-büdösök, érdemet hánytorgatók,
tipródva kényeskedők, zabolátlan taposók!

Kivet a tisztaságunk, terméketlen petéket
(soha tán meg nem érem?), futástok íyg ér véget!
De minket, tisztákat rózsa kelyhe ölel már körül,
még ha most babarózsa is csak, de szésületének örül,

a tavasz hozta, ezer esélyű egyetlen szédületnek,
hol e rózsa, a babarózsa igazán csak a kezdet;
látszólag búsan leng mellette az orgona bimbós,
még nem virágos fürtje, de rádtekint, mint jós:

hát pusztulásra termett e föld, hát nem virulni,
nem eprekkel, meggyekkel, barackokkal borulni
bele a nyárba, s persze kibomlott, őrült orgonákkal
közösülni feleútján a sárga-pelyhű nyárral!?

Majd aztán, megkomolyodva a dió-ölű ősszel
leszünk mindig egymásé, s szőlő-ágyból kelünk fel,
míg a sármány, ki fészket házunk fölé rakott,
egyre csak kérdi, csak kérdi: mi dolog, mi dolog?!

Te vagy

Kint az ég zord, nem sugaras,
csak bennünk jött meg a tavasz,
s nem is lesz vége tán sosem,
végre-meglelt szerelmesem.

Évtizedekig lestelek,
kódorogva kerestelek;
öregen leltem rád – talán?!
De lettél hitem és hazám.

Lettél mámorom, gyönyöröm,
eleven, testté lett öröm,
és lettél társam is, okos,
szikrázón szép, káprázatos.

És te vagy, aki nem hagy el,
s én vagyok, ki nem hagylak el;
öledbe haljak, ha a vég…

De ezzel ráérünk ma még.

Májusi zápor után

Két változat egy témára

1. Oldottan

Májusi zápor után
hogy burjánzik a kert!
A pünkösdi rózsa szirma
könnyeket ejt még,
de a barackfa
megrázza magát,
s feléd pörgeti hamvas,
kicsiny zöld igéreteit.
Halvány hajtásokkal dicsekszik
az ezüstfenyő:
jócskán fejedre nőtt már.
Hálás a szőlő
– jól metszetted meg idén is –;
kunkorgó kacsokkal
kapaszkodik föl a drótra.
Nyers golyózáporban
pörögnek a meggyfák;
a dióbarkák nagy,
hímnemű hernyók:
eztán válik el majd,
mit nemzenek.

S ott áll a ház
a vén cseresznye tövében,
ott áll, habár nem lakható még.
Majd belakják fiad és unokáid.
Így van ez rendjén.
Búcsuzóul
rád ölti sárga lepedékes
kika nyelvét a nőszirom.


2. Kötötten

Nézd, hogy tombol a kert
májusi zápor után!
Pünkösd hírnöke, dús
rózsád könnyeket ejt.
Ám a barackfa ledér
táncra riszálja magát,
így pörgetve feléd
hamvas igéreteit.
Friss hajtásaival
kérkedik, ím a fenyő:
már a fejedre nőtt,
árnyával betakar.
Jól metszetted ifén,
szőlőd futva vidul:
kunkorgó kacsait
drótra akasztva siet.
Mint a golyózápor,
harsog a fákon a meggy;
fönn a dióbarkák
hernyók, hímnemüek:
hogy mit nemzenek, itt
dől el – majd ezután.
És, igen, ott van a ház,
vén fa, cseresznye, tövén
áll, no de lakni ma még
nem lehet, ej, ne busulj,
majd a fiad s unokád
lakja (ha itt ez a rend);
míg lassan kiosonsz,
és sárgán belepett
kék-lila nyelvét rád
ölti a nőszirom.

Szőke Kati

Szőke Kati bájával meglegyintett.
Apja lehetnék? Nagybátyja talán?
De a fátylak mögé bújt kék tekintet
ifjúkorom tüzét gyújtotta rá.

De jó, kislány, hogy nem vagy irodalmár;
íly szakmával bajjal bír el a nő;
vagy író lesz – s nőisége apad már,
vagy nő marad – s marad műkedvelő.

Kivételek, persze, itt is akadnak,
de nem jellemzők. Akár a keszon,
olyan ez a meló,, s vad buzgárok fakadnak
a föld alatt; nem ihlet s alkalom

kell itt csupán, nem ész – fizikum is kell,
körülbelül az olvasztárokéval
vetekedfő szív, gyomor, és orv kisértéseinkkel
megbíró szervezet – nem holmi dévaj

sugallat csak… Hát, maradj még ilyen szép,
őrizd magad. S ha hetvenévesen
(bár megérném!) majd ide betipegnék,
mondd: G. úr, nem vénült lényegesen.

Pergőtűzben

Fényes, zöld lomb között, cseresznyék
piros pergőtüzében
egyszerre fölbukkan egy boglyas
parányi fej – vagy micsoda –, talán
egy törpe megszürkült szalmakalapja? –

Sem ez, sem az; ha közelebb hajolsz,
meglátod: ott ül egy pici fészek
két ág villáján, mesterien rakott
pici fészek, benne három
még apróbb, pöttyözött tojás:
meglehet, az a cinke rakta,
ki tavasszal nógatott nyitnikékkel,
de most nem mer fészkére visszatérni,
mert te éppen itt szeded a cseresznyét;
hát odébb teszed a létrát
a nagy fa túlsó felére,
a magad, épülő fészke tövébe;
hogyne értenéd a madár-anyát –
te is úgy óvnád, melegítenéd
anyaméh-tojásban szorongó,
eljövendő második unokádat!

Öröm

Mi élteti a fecskét fent az égben,
halat a vízben és a pávaszem-
pillangót, ahogy nyitja-csukja szárnyát;
a gyereket, ha fut, s merő vidámság?
Mindent, mi mozog, mindent az öröm?

S mi nem mozog, az őrtálló fenyőfát,
a pengő füvet, barnálló borostyánt,
mert hát az is terjeng valamiképpen,
azt se élteti más, csak az öröm?

Nézek egy gerle-párt, sárga kavicsban
szemelgetik a semmi-örömöt,
s magukat holtnak tettető kicsiny, zöld
bogarakat a hullott lomb között.
Magam, csak én – föl nem adva a harcot –
élek örömtelen és küszködöm!?

Szó sincs rólam, nem vagyok fecske, hal – s hogy
tanú lehettem, azt is köszönöm.

Megváltás

Megváltást, lám, ez sem hozott,
ez a két hétnyi ÉLET;
nem lettél Önnön héroszod,
nem szárnyalt szenvedélyed.

Nézted ott túl a partszegélyt,
amikor éppen látszott;
vártad a gyönyört, a veszélyt,
a világló világot.

Épp csak megőrizted magad
attól, amiről inkább
ne szóljunk… Alkony s virradat
közt ringattad a hintád.

S létezésed hintája járt,
nem föl-le, föl-le, föl-le,
csak vízszintben, s ha rátalált
kezed egy csepp örömre,

már lepréselted, mint virág
szirmát, mit vár a gyermek,
ki örökli minden hibád,
s attól se mentheted meg,

hogy nézve majd e partszegélyt
megváltást könyörögjön
attól, ki felgyúlt, elalélt,
s kihúnyt utána rögtön.

Verebek, Tradoni

Kezdem már érteni Tradoni
veréb-demokratizmusát;
Pasarét verebeivel se
vívok én eszelős tusát,
ők se velem, porban fürödnek,
pirosas porban;
megszagolni
ebédemet még nem merik,
de egy morzsáért idetolni
barnás bögyük (színe a földnek)
nem átallják, nem restellik,
tisztes távolból, persze, s bőven
csipogva: jó ember, ne bánts!
– Mért bántanálak! – de hiába
olvasok rájuk.
– Rá se ránts! –
csörgi a vén hím. – Jobb vigyázni! –
S testközelben egy se marad.
– Miért?
Verebek, teleink tudói,
ti legemberibb madarak?!

A szégyen

Dionüszosz halálra fáradt,
hanyatt fekszik szétvetett lábbal,
haja izzadt arcába hullik,
szakálla percről percre őszül.
Megborzong: elég volt a borból,
s elég a virrasztás borából,
elé az asszonyok borából!
Elég a mámorból örökre!
Összerezzen: miféle hang ez,
mely így beszél, s épp őbelőle?
S fölrémlik, alighogy megébredt
egy asszony állt előtte, így szólt:
– Éjjel magad Zeusznak mondtad;
s kecskékkel szökdeltél a fűben!
– Lehetetlen! – Vagy elfeledtem?
töpreng a rémült Dionüszosz.
– Ha elfeledtem, nem kímél meg
bosszuló villáma apámnak. –
De a szégyen villámcsapásnál
is perzselőbb – s a mámor-isten
érzi, csontjairól leolvad
a hús, széles arca behorpad,
ágyékán dérré lesz a harmat,
míg fatörzzsé dermed a teste,
s láng nélkül ég el (már nem érzi);
helyén hamu-szobor marad csak.

Átszivárog

Valami átszivárog
a kásás, szürke ködön,
valami át-
nyomul, -tolul, -vetül,
s a híd fém-ívein
fölcsillan a pára;
valami rálehel
az autóbusz ablakára;
igazán Ő az, a nap?

Mire a hídon átérsz,
köd-falak omlanak;
novemberi nyálban úszó
tükör-ablakon izzik a fény.
Hát győzött, mégis győzött
– meglehet utoljára –,
de mégis győzött, győzött
a kőszürkén, sárfeketén,
meglehet utoljára
ott táncol a Duna vizén.
Utoljára?
Először!
A jelennek vagy a jövőnek?
Neked, a későn jövőnek,
először az idén.

Hét év múltán

Ki hét év múltán visszatértél,
szőkén, bepárásodott szemmel,
s vártál;
tudtad, előbb a munka,
nekem aztán a szerelem kell,
légy áldott:
nem vettelek észre
először, csak főzted a kávét;
te választottál (tudom, úgyis
a nő választja a magáét,
legföljebb, ha tapintatos,
bölcs – hiteti, hogy mi választunk),
én is sokáig néztelek csak,
majd hirtelen egymásra kaptunk;

azóta poklokat bejártál,
s őrzöm is szakító levélkéd;
én sem ültem éppen a mennyben,
de téged megóvtalak végképp,
nem, nem mint halálos szerelmet,
csak mint önzetlen, tiszta társat,
ki akkor se dönt úgy, hogy elmegy,
ha tűz falja a gerendákat,
ha már a ház omladozóban,
ha pereg a falról a festék; –
s most dadogón, halkan tünődve
kérdem (kávéd mellett):
szeretsz még?

Vasárnap délutáni szender

Milyen mesterkélt szó ez: „szender” – s hiába, mégis
ezt kell mondjam: hevertem, behúnyt szemmel, de ébren,
s nem képzett meg előttem virágos rét, se szép lány,
még hűvös tózsaszál se, metszett kristálykehelyben;
csak kudarcaim jöttek, a múltak s eljövendők:
:láttam a régi kertet, ocsmány szeméthalom lett,
láttam szobám, az ágyam: föltört benne a szennyvíz
(a házban krónikussá vált a csőrepedés már),
láttam fehér abroszra kidőlt fanyar vörösbort,
és vért a lepedőn, hol szüzesség nem veszett el;
és könyveim kitépett lapjaiba uborkát
csomagoltak göcsörtös kezek, nem is oly messze;
unokám nem ismert rám, végleg megállt az órám,
s láttam öreg kutyánkat süketen, haldokolva,
és a végső kudarcot is megláthattam volna,
ha pillám nem nyitom fel, félve, ebből elég már:
essem el, szembenézve mindazzal, ami még vár.

A tükörből

Még minden reggel hatkor ébredek
(arra, hogy végem van) – és fölkelek,
tornázok, rágyújtok, kávét iszom,
az éj kínját zuhannyal gyógyítom;
s borotválkozás előtt eltökélem:
ma már nem a tegnapi napot élem
tovább, azt a lebágyadt tegnapot,
valami régebbi jót folytatok;
a szerkesztőségben derűs leszek,
írok is majd s fordítok verseket,
a külvilágot is észreveszem,
nevetek rég elcsépelt vicceken,
az utcán föllebbenő nőkre ézek,
s tán föltámad az egykori igézet,
és rácsodálkozom az unokámra,
érte érdemes…
Hiába, hiába:
a tükörből már haldokló apám
behorpadt, roncs arca néz vissza rám.

Még te is?

„Hogy gyűlölöm magam!”
Kosztolányi

Hogy gyűlölhetted magad még te is, te,
ki bűvös voltál s ellenállhatatlan,
eltűntél s megújultál más alakban,
és választ kaphattál kételyeidre
hű szeretetben, tisztes hódolatban?

Még a tükör is hízelgett tenéked,
s ha szellemed mérték volna karáttal,
hihették volna, a mérce talán csal:
már a tökéletességet elérted,
és művednek nem árt sem elv, sem érdek.

Hogy érezhwetted magad túl kevésnek,
vagy túl soknak, világ fölé növőnek,
élőkön és tárgyakon szemfödőnek?
Hisz te itattad olajjal a mécset,
és fényezted holdját az éji égnek.

Vagy költő-sors ez, elkerülhetetlen?
Mint a gályarab lomha evezőjét,
gyűlöljük ezt a mélyünkbe vesző ént,
ki egyre kutat mind sűrűbb vizekben,
s lehetetlen, hogy önmagára leljen.

Galamb és varjú

A templomtéren miért a galambok
tanyáznak – s mért a Vérmezőn a varjak?
Ki tdja? A galambot etetik tán
a hívek, nem hívek… A varjú meg
eszi, amit talál. Töppedt, fagyos hó
alól szemelgeti rigókkal, verebekkel
együtt, amire lel. De mire lel
e gyüm9ölcselen téli sivatagban?
S méis Északró, úgy november végén,
hozzánk költözik és itt kitelel
fényes feketén, bús csőrrel, kövéren,
s büszkén jár kutyák, gyermekek között,
senkit se bánt, pockot se, egeret se,
de öntudattal jár – és meg se rebben
(mint a galamb) – ha közelébe lépek;
csak amikor már mínusz tíz alá száll
a hideg, akkor szól lázongva: kár, kár!
Kár, hogy nem röpült még délebbre le?
De itt telel – s ki törődik vele.

Bors kutyánk

Véletlenül leejtek egy szem kockacukrot
a konyhakőre.
Nem baj – gondolom –,
majd elődöcög öreg Bors kutyánk
a te szobádból; a cukor-koppanást
most is meghallja még.
S gyapjas fekete fejét félrehajtva,
behúnyva szemét
ropogtatja a kedves csemegét.

Ekkor kapok észbe:
miféle
kisértés játszik itt velem?
Talán tizenhárom éves hűsége
tartja vissza kezem,
hogy a leejtett cukrot fölemeljem,
vagy a szemétbe tegyem?
Mert őt magát majd két hónapja már
a földbe tettük egy párnacihában?
s azóta nem csak a cihán, de szőrén,
bőrén is átnyomult már a sivár
pusztulás nyirka, s el se gondolom,
a szerves bomlás milyen hadai
jártak benne, míg húsa szétszivárgott.
Legföljebb fényes, fehér fogai
villognak még, mint kis cukorszilánkok.

Tagló

Micsoda hittel mentek tőlünk,
hozzánk kezesült áőllatok,
marhák, sertések, ludak, birkák
a vágóhídra, vagonok,
teherautók rabjai;
nincs vád
a szemetekben, mindent inkább
elhinnétek, mint azt, hogy ott –
ki etetett – gyilkosotok.
S alig szólal hang a vagonban,
olykor egy mú, röff, méla bé,
az is, messzi üzenetképpen
a gazdáé, az emberé.
Pedig a vágóhídra mentek,
békén, bódultan, jámborul,
zsúfolt barom-láger-nyomorban
a biztos pusztulás felé.

Bár ti legalább nem is tudtok
róla: miénk a kegyelem.

A kegyelem? – Köszönöm szépen.
Hogy eltűnök a mindenségben,
s tagló sem irgalmaz nekem.

Vén oroszlán

Ha még egy jó műfogsort
kapna a vén oroszlán,
széttépné a gazellát
és lakmározna vígan,
talán el is költözne
messze, dúsabb vidékre,
vagy legalább portyázna,
kóstolna itt is, ott is
ínyenc-falatocskákat,
s visszatérne kövéren,
ha csak egy jó műfogsort
kapna a vén oroszlán;
de hát nem kap, ezért ül
soványan, rongy pálmája
tövében, enyhe árnyban,
s nyeli méla undorral
a pempőt, mit a párja
már megcsócsált előre;
nem is mozdul el többé
vackáról, nézi, nézi
gyors gazellák futását,
és nem nézi, de érzi:
feje fölött jós-lelkek,
kopasz nyakú, kikoplalt
keselyűk gyülekeznek.

A búcsúzó

Csontjára száraz bőr tapad, húsát lerágta már
a sejtjeiben fészkelő ólálkodó halál.
Még jár a fényes ég alatt, süt még reá a nap,
de nem súgnak bizakodást a sárga sugarak.
Közönnyel tékozolja el legutolsó nyarát;
mi testben földi üdvre gyűlt, mind kárhozatra vált.
Töppedt gyümölcsök, zárt szivek e nyár jelképei:
ő megfakult lombokjon át már őszét kémleli.
Búcsúzni? – Szűk köreitől százszor elbúcsuzott,
s rég ismert szájakból sivár idegenség huhog.
Volt valaha dal, szerelem, egészség – mind olyan
hihetetlen! Ő élte át? S ha átélte, hogyan
szállt alá mind a semmibe? Mi megtörtént vele,
hogy lett az élve-korhadás emléke? bűnjele?
Már csak kérdezni tud: hová? Honnan? Miért? Mikor?
Míg csípős mustjából a Vég, a tiszta bor kiforr.

Galamb a porban

1.
– Inkább üssön belém a sárga villám,
semhogy lekókadt szárnnyal kucorogjak
egy elaszott bokor tövében –
röpülés után? – röpülésre bénán!

Fönt az égben ha belém csaphatott
volna a tűz, saját tollamba sült
pecsenyéje lehetnék rámszorulóknak;
de így, itt e poros cserje tövében
csak azt látom: egy borzas szőrű macska
közelít felém, úgy tesz, mintha vadászna,
s megmérkőznék vele; szeme szűkre zárt,
alig feslő zöld rügy; nem tudja még,
ha rám veti magát,
én meg se rebbenek.

2.
– Mert meggyűlöltem létezésemet:
madár, ha szállni nem tud, minek él?
Jobb tán a kőnek, ha megáll
hulltában a levegőben,
jobb a folyónak, ha visszafelé

ömölnek fellázadt hullámai,
jobb a földnek, ha friss esőre vár,
mert már kérgesre száradt;
de aki szállni nem tud, a madár
ugyan még mire várhat!?

3.
Ne is várjon semmire. Zörrenő
könyörület-morzsákra semmiképp se.
Nem más hibás. Benne nem volt erő,
hogy az életét madármód leélje.
Földhöz ragadt. Igen, így, szó szerint.
Léte s a cél többé nem olvad össze.
Ott fönt még ugyanaz az ég kering,
de ő elszakadt tőle mindörökre.
Oka volt talán épp az a tojás,
miből kikelt; egy kicsit nagyobb, vagy ha
éppen kisebb? …
Hát, élve-korhadás
helyett inkább hadd jöjjön az a macska.

4.
Bár villámcsapásban reménykedett
mindig: egy pillanat, s a fák elébe
futnak, összetörpülnek, a hegyek
elfeketülnek, s nincs kín…
Egyre megy:
az a fő, hogy már végre vége, vége!

Odaát

Én jártam odaát már, a fakon nincs is ajtó,
sőt fal sincs, csak egy hamvas, homályos párafüggöny,
kettényílik szelíden és szelíden bezárul;
sehol a dán királyfi réme: nincsenek álmok,
puha feketeségben ringatózik a semmi,
pihe-lágy önfeledtség, puha feketeségben,
és a feketeséget nem kuszálják tar ágak,
s még halovány holdsugár se világít oda innét,
nem hallik át az álnok intelmek dörgedelme,
még fehér gyolcsba burkolt hallgatásom se hallik,
csak csöndes béke ringat türelmes anya-ölben;
visszatérek nyugodtan, ennél rosszabb nem érhet,
tűröm, akármi rémít, nem félek semmitől sem.

Őszi vasárnap este

Kint szüntelenül locsog az eső.
Így locsog hajnal óta már.
Mit mond? Hogy ez az év is elmegy?
Azt mondja: nem volt soha nyár?
Ha volt is, én eltékozoltam,
csak fonnyadtam a nap alatt,
nem virultam. A csók lepergett;
hogy fogant volna meg a mag?!
Jöttem egy sűrü éjszakából,
mit magam függönyöztem el,
nem volt ott álom, se kisértet,
csak nagy, fekete, lágy lepel.
Kitakarózva körülnézek:
minden ugyanaz, mint előbb,
csak lucskosabbak a virágok,
csak fakóbbak lettek a nők.
Valamit talán megtanultam.
Várok ősz fejjel, feketén.
Voltaképp semmire se várok.
És semmitől se félek én.

DÁVID VILÁGOT TANUL

A pápua

Hol van? – Elment a pápua!
Maga se tudja tán, hova.
Deén tudom, mezőkbe tért,
keresni nyári pipitért.

Hiába keresett szegény,
nem nő hazája mezején
pipitér s erdején moha –
szomoru volt a Pápua.

Aztán már nem szomorkodott,
mihelyt egy kengurut fogott.
Vagy őt fogta a kenguru?
Tűrte, hogy a zsebébe bú.

Így ügettek: a Pápua
s a kenguru együtt tova;
nagy tüskés kaktuszok között
a kenguru úgy szökdösött,

akár a szöcske mifelénk,
hol csupa pipitér a rét;
egy kaktusz, mint egy pipitér –
Pápua, hipp-hopp, hazatér.

Volt otthon éppen datolya,
abból adott a Pápua
a kengurunak egy szemet,
ilyet ő még úgysem esett.

Megette – s ugrott akkorát,
épp elérte a pálmafát,
odafönt megkapaszkodott,
s csak datolyát falatozott.

A datolya a kengurut
úgy hizlalta, majd legurult,
de meghajolt a pálmafa,
alatta állt a Pápua,

s nézett a kengurura fel:
– Házi jószágom te leszel! –
És befogta az állatot,
alája friss almot rakott.

A kenguru – mit tehetett? –
mi tőle telt: adott tejet:
olyan volt, mint a datolya;
itta, itta a Pápua.

De hát ezzel se érte be,
sóvárgott újra messzire,
magam se tudom már, hova.
Elment megint a Pápua.

1983

Az elefánt

– Láttál-e, Gábor,  e f e l á n t o t?
– Láttam, Dávid, de  e l e k á n t o t!
Mert úgy hívják. – Két oldalán
két nagy kosár: fele banán,
fele meg mangó, ballagott,
Benáresz útján cammogott;
füle mögött ült egy legény,
lent egy kicsi autóban én,
s úgy gondoltam, az elefánt
vagy a sofőr, ha félre-ránt
– azazhogy félrelép – kocsink csak
vaksi fél-lámpával kacsintgat,
s mi benne úgy ellapulunk,
mint a tészta, meglágyulunk,
mint esővert tájon a föld…

De a nap fönt úgy tündökölt
az égen, hogy én mégse féltem,
s az elefánt ormánya szépen
lenyúlt értem és fölemelt, épp
agyaráig – kápráz az emlék –,
s mézédes mangóval kinált
– míg meg nem ettem, addig állt –,
s elindult aztán – szaporábban,
mint Bors kutyánk a tél havában.

A levelibéka

Levelibéka orgonaágon,
mint egy falevél, meg se moccan.
Álcázza magát, kis szive dobban.
Én is csak lüktetését látom.

Te is megláttad végre, Dávid,
és álmélkodva mondod: aranyos!
Lapul a béka, fél, hogy eltapos
két kicsi lábad; holtával ámit,

pedig él. – Vigyük haza, Gábor! –
unszolsz, de én azt mondom: nem lehet!
Csak itt élhet meg ő a rengeteg
zöld között – neki te nem hiányzol.

– De nekem ő nagyon! – szól Dávidom,
s később is únszol: – nézzük meg újra!
No nézzük! – de eltűnt, vackába bújva,
és nem maradt utána semmi nyom.

A mandula

– Itt egy betoncövek,
ott az a nagy kavics.
Add csak a mandulát,
nehogy az ujjad is
odacsapd!
– Nem adom! –
így Dávid –, te adod
azt a nagy kavicsot!
– Üsse kő, de ha a
bőröd is kinyitod,
nem én bőgök, de te!
– Én se bőgök, bizony!
S odavág: kétfele
nyílt csonthéj vicsorog,
benne épen a mag.
– Látod, nem nagy dolog,
Gábor, te ezalatt
áshattál volna még.
Akarod a felét?
Intek, nem akarom.
– Már megint nincs fogad?
– Már megint.
– Majd a jó
ödeg – az is öreg –
növeszt újat neked,
itt jár a kert alatt,
mondtad, – a Télapó.

A szőr

Arcom fehér borotvahabtól göndör.
– Igazi Mikulás vagy – mondja Dávid.
– Csak így szabadulhatok meg a szőrtől,
ami éjjel nőtt az orrom alá itt.
– Aztán levágod a szakálladat?
– Lehúzom, lásd, ez a kis szerkezet
segít.
– Miért? Olyan szép az a hab!
– Réges-régen apád így kérdezett:
ha megnövök, borot fogok válkozni én is?
– Megnőtt és mégse válkozik
Attila.
Hetenként egyszer tán azért mégis
megteszi.
Közben meg magához szorít
az oviban, ha értem jön, de én
nem szeretem.
– Nem szereted apát?
– Őt szeretem, csak azt nem, hogy fején
úgy szúr a szőr.
– A fején? Legalább
azt mondanád, az arcán. Gondolom,
az arcát nyújtja?
– Tudod, Gábor, engem
zavar, hogy apa olyan rendezetlen,
anya mondta.
– Mert elfoglalt nagyon,
de szúr vagy sem…
– Azért megcsókolom.

A tej

– Gábor, a tévében kis gyerekek
kis fekete, nagyhasú gyerekek
olyan részegen itták a tejet!
– Részegen, Dávid?
– Olyan csukladozva!
– S te ímmel-ámmal nézel kakaódr
reggelente.
– De aztán megiszom.
– Megiszod, meg, meg. Őnekik bizony
jó, ha egy nap egyszer jut egy pohár tej.
– Miért?
– Mert nincs amit legeljenek
a kecskék és a tehenek.,
olyan szárazság van, egy csepp eső se
esett már évek óta ott a földre,
minden eltikkad, a növény, az állat…
– Meg a gyerek is. Nem lehetne, mondd,
a maradék reggelim odaadnom?
– Édeskevés az nekik, kis bolondom.
– De ha mások is, a nagy gazdagok…?
– Ezen már mi is rágódtunk, nagyok,
mármint nem gazdagok, csak öregek.
– S nem sikerült semmit kisütnetek?
– Nyélbe is ütöttük, de nem egészen…
– Majd nyélbe ütöm én, ha nagy leszek;
mint legutóbb a kertben a kapát:
rozsdás fokán új nyelét dugtam át.

A legyek

– Képzeld, Gábor, nem kaptunk legyeket!
– Legyeket, Dávid, minek az neked
télen? Még nyáron se jók a legyek.
– Nem is én, apa, anya szeretett
volna legyeket kapni…
– Talán inkább
elkapni. Minthogy ők mindig is rád
gondolnak, és fertőzők a legyek…
– Nem rám gondoltak, az Urániára…
És az nem fertőző.
– Mondd csak, te drága,
nincs neked lázad, egy hétig köhögtél?
– Nincs lázam, de ilyen ez az örök tél.
– Nem örök a tél – s nincsenek legyek.
– Apa, anya mégsem kapott helyet,
hogy lássa azt a szép francia nénit,
és vele azt a nagy, nagy bácsikáját,
akit pedig rettentően szeret,
de nem láthatták meg, mert a legyek…
– Ide figyelj, Dávid, hallgass meg végig:
apád és anyád három hétig várták,
hogy abba a moziba menjenek,
s nem legyeket nem kaptak – jegyeket!
– Jegyeket hát!
Nem mindegy az neked?

Kelet

Amikor egy szűk félórát pihennék
ebéd után –
megrohan egy pasas:
– Én Miskáról monográfiát írtam,
s mi jár ezért vidéken?
Kurtavas
ha nem is épp, mert más világot élünk,
de hallgatás, kérem – olvassa el!
– Nem az én asztalom, édes uram.
–Nem ön cenzorol mindent, csakugyan?
– Én bizony nem, de más se, higgye el!
– Szövege eztán már nem érdekel! –
szól, s elszáguld.
Kissé megkönnyülök,
ablakhoz, a szobor elé ülök,
s emlékezem, így tárta szét valóban
karját – látod, Dávid –, sőt szinte jobban,
csak a pólóing, az nem tipikus…
– Mipikus? – kérdi Dávid.
– Nem így szokta
karját tárni hívekre, asszonyokra.
– Hanem hogy?
– Kávéházban, nyakkendősen
dolgozott, s pár konyakot sem vetett meg…
– Te se utálod, Gábor!
Nézd, Keletnek
fordul az ember, s valamit muszáj
kortyolni…
– Mert azt kínálja a táj?
– Talán a táj is, de inkább az ember.
– Ő Keletről jött, nem Kelet felé ment.
– Igaz, mégis láttad volna, mikor
apád akkora volt épp, mint te mostan…

– Szobrát látom csak én, s lábnyomát csillagokban.

Kinek van háza?

– Most hová autózunk, Dávid?
A Garai házba.
– És honnan?
– Saci nagymama házából.
– Kinek van háza még?
– Nincs senki másnak.
– Nekem sincs, Dávid?
– Neked sincsen, Gábor.
– Hát Szentendrén?
– Az még egy kicsi ház csak.
– Nem is lesz nagyobb.
– Kátod, mondtam én is.
– Nyáron azért elférünk benne. S mégis
én építettem.
– A várdai nagypapa.
– Igaz, de ő csak az alapzata
űsűsűban segített.
– Akkor ház az
a négy bácsi, akik ott nyáron áztak.
– Ázta, Dávid, hiszen nem is esett!?
– Áztak, te mondtad, még el is merültek:
feneketlen sörösüvegben ültek.

A fecskedű

– Milyen virág ez, Gábor?
– Fecskefű.
– Kecskefű?
– Mondom, Dávid, fecskefű.
– A fecske is legel?
– Dehogy legel,
virágját nézd, és nem felejted el:
vérehullató fecskefű, na látod,
sárga levet ereszt, ritka virágok
az ilyenek…
– Igen, de miért fecske?
– Azt én se tudom!
– Mért öregedsz meg te,
ha ezt se tudod?
– Mert fiatalon
valahogy nem adódott alkalom,
hogy megtanuljam.
– Se fecskét, se kecskét,
se azt, hogy miért épp sárga a vére?
Az enyém piros!
– Tedd szépen helyére
az ásót, a gereblyét, a kapát!
– Jön majd a fecske, és láthatsz csodát:
lelegeli a vért meg a füvet.
– Neked üzent, Dávid?
– Nekem üzent.

A vadgesztenye

– Miért vad ez a gesztenye?
Szép, szelíd, fényes a szeme.
– A szeme, Dávid?
– Hiszen épp
te mondtad, egy szem gesztenyét
adsz neke, egyet, de vadat.
Ezzel lát az a vad?
– Szavad
ne feledd: nem lát ez a szem,
de megvadít, ha megeszem,
vagy megeszed.
– Gábor, az én
szemem is vad?
– Nézz csak felém!
Mos szelíd.
– Akkor megeszed?
– Ugyan, Dávid, hogy képzeled?!
Ha megeszem, nem látsz vele!
– Ahogy nem lát a gesztenye.
– Értsd meg, szem és szem két dolog.
– Ezt meg ugyan hogy gondolod?
– Úgy, hogy a fáról leesett,
tüskés, zöld burka szétrepedt,
s kipottyant egy szem gesztenye…
– Most aztán ő se lát vele.
– Hagyjuk abba, mára elég…
– Ide nézz, Gábor, nézz ide:
megleltem a másik szemét!

Két papagáj

Két papagáj a kalitkából
kinéz a diófára.
– Hát ez miféle pálma? –
kérdi Rozit a párja,
Lőrinc.
– Miféle, miféle!
Aligha dédapád tanyája!
– Mégis, az emlék szeszélye
valami jóízt fölidéz;
odanézz, a zöld lomb közt zöld
gyümölcs vár ránk, odanézz!

– Ne én most – mondja Dávid –
ezeket szélnek eresztem!
– Ne tégy ilyet, ők már kint
nem érnének meg egy hetet sem!
– Miért, a verebek, varjak,
galambok is kint vannak,
s megélnek és megérnek…
– Az más, begyűjtik maguknak
azt, ami kell, a szépet
és jót…
– S ezek miért nem?
– Mert kalitkához szoktak.

– Mint te a szerkesztőségben?

A föltámadás

– Miért mondod, Gábor, hogy eltemették?
– Azért, Dávid, mert egy szikla alá
tették a testet, mit levettek a keresztről…
– A keresztről, ahol a jobb és bal lator
mellé volt fölszögezve?
– Pontosan;
és a bal lator szidta egyfolytában
őt, szidta, szidta szakadatlanul…
– Ellenben a jobb?
– Sokkal jobb az se volt,
épp csak megkérdezte: te vagy a zsidók
királya, sőt az isten fia, te?
– Én vagyok – mondta ő, miközben
ecetet nyalt valami rossz szivacsból.
– S az a jobb lator elhitte neki?
– Elhitte, igen, és ő azt felelte:
Bizony mondom néked, még ma te is
énvelem leszel a Paradicsomban!
– Akkor hát miért temették el mégis,
nem paradicsomba, – sziklák alá?
– Nehéz ez még neked, kis Dávidom!
– Azért csak mondd!
– Mert isten fia volt,
de embernek született, és az ember
meghal előbb-utóbb, így vagy amúgy,
el kell hát temetni.
– Mégis föltámadt!
– S teelhiszed?
– Én, hát úgy gondolom…
Figyelj csak, egyik legjobb tanítványa,
Tamás is kérte, hadd dugja bele
ujját dárda-verte sebeibe.
– S ő megengedte?
– Meg, bizony, bizony.
– Te mit tettél volna az ő helyében?
– Én csak ember vagyok – nem is tudom.

A féltékenység

– Te hányszor gondolsz naponta
Bencére – kérdezi Dávid.
– Sokszor – mondom –, ki tudja
hányszor? Ki számolja azt meg?
– De gondolj te rá ötször –
mutatja ujján.
– S terád is
ötször?
– Nem, rám csak egyszer –
mutatja.
– Rád nem többször?
– Rám nem, elég csak egyszer!
S mondja, mutatja, Bence milyen csepp még.
De arca pírján kiüt már
a leplezett féltékenység.

A kertes ház

Hazajövet az óvodából Dávid
kézenfogta nagyapját és beszélt:
– Ma elég tűrhető volt az ebéd.
– Meg is etted?
– Rendesebben, mint otthon;
tudod, egészen más társaságban enni.

Ebben maradtak. Néznivaló semmi
sem akadt jóformán, csak sár, latyak;
végre egy farkaskutya fölcsaholt
egy sövény mögül.
– Ne félj, nem harap.
– Nem félek, majd mi is ilyet veszünk.
– Mi ugyan nem – mondta a nagyapa –,
a mi uszkárunk meghalt, s már soha
többé kutya nem is kell minekünk.
– Nem is ti vesztek, hanem mi veszünk –
nyomta meg a szót Dávid.
– De mi és ti,
az most már ugyanaz. Együtt lakunk.
– Én nem arról beszélek, mert mi kertes
házban fogunk lakni.
– De hiszen abban
lakunk máris, nem is lehetne jobban.
– Mondom, hogy én máson gondolkozom.
– Ugyan min, Dávid?
– Majd egy kertes házban
lakunk és lesz szép nagy farkaskutyánk is
meg tyúkocskánk s libánk is, gondolom.
– Mikor, Dávif?
– Ha megházasodom.

A csücsök

„Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül
bejöhetsz hozzám” – gondolta Dávidról
nagyapja, s szó mi szó, szerette,
mióta a világon van, öt és fél
éve idestova…
Mégis azt mondta
neki: – Dávidkám, mielőtt te reggel
belépsz hozzám, szépen kérlek, kopogtass,
mert hátha pihenek vagy dolgozom,
vagy ez meg az…
Nagyon szelíden mondta.
– Pedig én a leg-legjobban tenálad
szeretek lenni! – szomorkodott Dávid.
– Akkor is! Mintha kisebbik fiam
lennél, nekem olyan vagy, nem is az
unokám…
Dávid földerült: – Attila
öcsikéje vagyok neked?
– Hát majdnem.
Sőt körülbelül úgy vagy a szivem
csücskében.
– De mért csak a csücskében?
– Hát ezt olykor így szokták mondani
mifelénk.
– Éppen azért bejöhetnék
hozzád kopogás nélkül!
– Épp azért nem!
Dolgoznom kell, mert munkám nélkül én sem
élhetek, és nem éltek meg ti sem.
– S ha kopogok?
– Meghálálom, szivem…
– És aztán is maradok a csücskében?...

A palota

– Gábor, november hetedike most már
közel van?
– Közel, de honnan tudod,
Dávid?
– Onnan, ahonnan gondolod.
– Jó. Inkább mondd meg, akkor ott mi történt?
– Azt a nagy teli palotát betörték…
– Milyen palotát? És ki törte be?
– Az volt a régi nagy szár székhelye.
– S el is vittek valamit?
– Nem hiszem.
– Helyette mást adtak tán?
– Azt igen.
– És kiknek adtak, a fagyoskodóknak,
és éhezőknek?
– Ezt nem nagyon értem.
– Jól van Dávid, akkor másképpen kérdem:
igazságot akartak vajon tenni?
– Azt hiszem.
– S ugyan sikerült-e?
– Semmi
se sikerül, legalábbis nekem,
bárhogy akarom, tökéletesen.
– Igaz, de hallottad-e, hogy Lenin
mért küzdött akkor?
– Hallottam, – de hol van?
– Moszkvában holtan, nyitott koporsóban.
– Mért nem a földben, úgy mint a papa
magymamája?
– Az volt az én anyám.
– Ezt nem értem.
– Ő neked: dédmama.
– Rendben van. A halottak napja mégis
mindenkié, s teli…
– Nem, a téli!
– Jó, hát a téli palotát nem lehet
kiüríteni, hogy beférjenek
mind a jók, Lenin is, meg a dédmama?
– Holtuk bennem a gyász káprázata,
de ez bizony neked még túl magas.
– Mint a palota?
– Majdnem ugyanaz…

Erzsébetnap

Telihold a Sasadi út fölött.
Most tojás-sárga. Könnyű, lenge köd

rebeg a novemberi levegőben…
Be rég is volt itt a nap lemenőben.

Hiába, már elhanyatlik az év:
négykor még telt fény, ötkor vaksötét.

S micsoda év volt! – Hagyjuk ezt, szivem…
– Kár, hogy nincs közeli Erzsébetem…

– Miért kár?
– Lenne Erzsébetnapon
ürügy az ivásra, vagy alkalom.

– Iszol úgyis.
– Csak bort s öregesen.
– Tovább élsz!
– Érdemes?
Nézd, odalenn

édes – mert nekem édes – Őrmező
halk fénye dereng, s fenn a temető

csonkig égett gyertyái (Márai)
volt, volt, és önhamvukba holt lángjai;

Gazdagrét tűz-ablakai pedig
határozott derűvel hirdetik…

– Mit? Hogy oda csupa gazdagok bújtak?
– Bonyolult ez, Dávid – szólt a fiúnak.

– S mi a Beregszászon, mi gazdagok
vagyunk?
– Dávidom, ez még bonyolultabb.

Térjünk be inkább a Sasad-ba, fáradt
lehetsz te is … én is;
harmónikás

játszik ott s szépen – bár ősz és öreg –,
sört fizetek, s elhúzza nagyapának,

hogy „túr a disznó, túr a határszélen”,
most nem folytatom… mert igazán régen…

Sőt senkik és hogy ma seholse várnak;
te kapsz egy kólát, én egy kis veresbort;

és hipp-hopp – vége, elmúlt a vasárnap.

HÁTRAHAGYOTT VERSEK

UTOLSÓ HONFOGLALÁS

A jövevényhez

Még a világra se jöttél,
máris szétdúlsz minden tervet;
lakáscserék bonyodalmát
borítod rá ősz fejünkre,
alig látszunk ki alóla.
Közben lépteimkkel mérjük:
itt laksz majd te meg a bátyás,
szomszédod anyád, apád lesz
s nagyanyád – és tenger holmi;
lent, a könyvek halma mellett
talán egy zug nekem is jut.
S búcsuzunk a régi kerttől,
be sem lakott nyári háztól;
ködbe veletek, diófák,
kabdarózsák, vén cseresznye!
Helyettetek mi tekint be
ezután majd ablakunkba?
Ez még rejtély, a te titkod
tudom megfejteni itt csak:
mindenképp meg kell születned
unokámul másodiknak,
s lesz fejed fölött födél is,
ha az új tavaszt megérjük.
Várni rád megéri mégis,
míg e vaskos fagy fölenged,
bár a világra se jöttél,
s máris szétdúlsz minden tervet…

Bence

Látod, épp a télapó hozta meg
Bencét, második fiú-unokánkat.
Tünődöm, mért is fontos ez a nap
nekem?
Nem elég a gyerekkorom
virgácsaira, krampuszaira,
édességeire fognom a dolgot;
valamiképp fontosabb ez a nap.

És hirtelen beugrik: ez anyám
születésnapja is, anyámé;
épp tíz éve hagyott el végleg minket;
anyámé, ki míg kicsi s élhetetlen
voltam, egyszál maga gondoskodorr
rólam, anyámé, aki betegen
ápolt, s igazán ingyen szeretett…
Furcsa, hogy ez az apró jövevény
éppen ezt, az ő születése napját
választotta ki a megérkezésre;
furcsa, de lehet benne sorsszerű
fordulat is;
megeshet, hogy mikor
nagyon vén leszek s végleg élhetetlen
megint, és olyan, akár a gyerek,
ő visel gondot majd rám, ha megérem,
ő ápol és szeret – cseppet se
szeretetre méltó nyamvadt aggastyánt –,
és ő ül az ágyam mellé szelíden,
mielőtt végképp el kell mennem innen.

Mária apokrif fohásza

Magdolnám, ki szeretted őt
már terhességem idején,
még megszületése előtt,
tehozzád esedezem én:
tartsd meg kit a szívem alatt
hordtam, azt a kis csecsemőt!
Mert te, tudom, csodát tehetsz,
bár új megváltóról regélt
a birkaszagú, bárdolatlan,
s mégis eszmélni fürge nép.
Azonfölül keresztfiad,
tudod, az én elsőszülöttem,
akit csodáltak oly sokan,
eltűnik végülfenn a ködben.

Ez maradjon meg legalább,
e másodszülöttem a földnek,
ismerjen meg anyát s apát,
s haljon, mint akit a kor öl meg;
ne legyen megváltó, csupán
ember, miként mindannyian mi,
s bukó földi testvéreit
ne kelljen néki megtagadni.

Megmarad

Leszáll a füst, s fölszáll utána,
fölszáll utána – van remény!
Babonás vén vagyok, hiába,
s nem hiába a költemény,
se a ráolvasás meg a fohász –
tudom, hogy Bence megmarad;
míg írok, zsigereit vájják
kegyetlen kék kések alatt.
De megmarad, úgy jött világra,
hogy a sorsfordítónk legyen;
fölesküszöm szép homlokára:
végső vigaszom ott terem.

A tuja illata

Először nyolcéves koromban
éreztem meg egy Balaton-parti sétányon
– a nyár végére járt –
a tuja ujjak közt szétmorzsolt
olajos termésének illatát
s földerengett mire vége a nyárnak
én már tovább nem élek
túlélhetetlen ahogy ez az illat elillan

Utóbb a szentendrei kertben
morzsolgattam az ujjaim között
a hegyes-szarvacskás kis zöld bogyókat
ragacsos vérük kiserkent
s orromba reppent ugyanaz
a gyerekkori csöndes belenyugvás
hogy csakhamar elközeleg

Hiába vágtátok ki az épitkezés végett
a régi faház előtti tujákat
termésüknek haldokló illata
így is az ujjaim hegyén maradt
és ujjaim hegyéből orromba reppen
hogy majd elalélok
s miközben ez a nyár még
túlélhető talán
mint a tuja illata csendben
itt lopakodik a másik
az álnok leplezetlen
a végképp túlélhetetlen

Az a régi faház

Az a régi faház az volt az igazi
szállása családnak szerelemnek
küszöbe előtt fekete kutya
lógatta piros nyelvét
teraszán nyári alkonyokon
ittuk a vékony fröccsöt
Ez a kőház már nem ház ez vagyon
(s ugye mondtam az nem való nekem!)
betáblázható elidegeníthető
vagy ha úgy tetszik konvertálható
egyetlen téglájához sincs közöm
csak a te novemberi hajnalaid
döglenek a betonban
meg az ő tétova instanciái
püffedt hivatalokban
Máris tárggyá lett lakhatatlan
ránézni sem tudok
csen-csen gyűrű forog majd körbe-körbe
s vele vész el a terebélyes
tiszafa mit magam ültettem
még csemete korában
s mi még e földhöz köt engem
Soha többé nem fogok erre járni
lakják boldogan kik majd benne laknak
minden úgyis egyre idegenebb
valahol másutt építem föl
emlék-temetőnek képzelet-tanyának
szilárd start-helynek örökös pihenőnek
– s lesz hozzá kulcsom is –
azt a régi faházat.

Telnek teleim

Mostanában így telnek teleim:
éjszaka fölkelet, befűtök,
fölveszem levendula-kék
háziköntösöm, megiszom egy grépfrut
levét, utána még egy neszkafét
kevés tejjel, és asztalhoz ülök.
Voltaképp tudnék aludni, és rám is
férne, de hát hiába, nappal
egyfolytában őrjöng a telefon
(érdekes, nyáron néha alig várom,
hogy megszólaljon, de hiába, hallgat),
és tudom, az rezzent föl éjjelente
hogy meddőn múlnak el nappalaim;
hát az asztalhoz ülök éjjel kettő
tájban, hallgatom a háttérzenét
a rádióban, írok, olvasok,
levelezek, csak teljék az idő,
különben rá is gyújtok sajnos, sőt még a
maradék két deci vékony vörösbort
is megiszom híg fröccsnek;
érdekes,
szomjasabb vagyok, mint kánikulában;
hát így telnek teleim mostanában,
miközben tudom, mire jön a nyár,
alszom majd reggel hétig, mint akit
leütöttek, és mire fölkelek,
úgy érzem, nélkülem áll az idő
kint, az öreg Krisztina téri órán,
és én jóformán mindenre ráérnék,
csak épp nincs már mit kezdenem magammal.

Nyakkendő

Születésnapomra megint nyakkendőt kaptam
fiamtól, menyemtől, nagyon helyesen.
Tudom ugyan, hogy manapság egy jobb értelmiségi
póló-inget vagy pulóvert visel,
de én – s ezt ők is sejtik – ily viseletben
legfeljebb szabadnapos cigány szemetesnek
festek (lassan megismeri az ember,
mi illik alkatához); a minap is megszólitott
(éppkerti ruha, kihajtott ing volt rajtam)
egy gyermekét kisérő negyvenéves forma
férfi:
– Bácsikám! Tudja merre van
a Déli pályaudvar? – Megmutattam.
És elég bánatosan ballagtam hazafelé.
Nem mintha öltönyben és nyakkendősen
üdének, fiatalnak, művészkémnek
néznének, ezt nem is igénylem.
De azért mégse bácsikámozzanak le,
bármily sok is már az ősz hajamszála;
nézzenek inkább közepes tisztviselőnek,
fehér ingben, ünnepien, pedánsan,
ki állja még a sarat, és aktatáslát
cipel, s van néhány éve, míg nyugdíjba roskad.

Fog-elégia

Nem a lányok, a kékvirágu rétek,
az volt az ifjuság, mikor egy csirkeszárnyat
(sülve) lerágtam boldogan
velemszületett (velemnőtt) fogakkal,
s ínyem csiklandta a barnára sült bőr
(melle-husát már ímmel-ámmal ettem).

Most azt is apróra darabolom,
próbálgatom, mit bír a porcelán,
a rózsaszín műanyag, a steril fém,
félreteszem a szép pirosló szárnyat,
aligha A-nak, vegetáriánus
(különben elég jóeszű) fiamnak,
inkább mindenevő D. unokámnak,
s majd’ kicsordul a nyálam, ahogy nézem:
nyeli a húst és ropogtatja rostos
felhámjait a hajdanvolt madárnak,
mely alig múlt ki, új életre kelt
egy végképp nem vérengző kisfiúban
s az én – némiképp féltékeny s hiú –,
lassacskán mindentől elbbúcsuzó,
Édent idéző emlékezetemben.

Családi csoportkép

A képen látni: kissé lejt az út,
amelyen állnak, de hogy lefelé
vagy fölfelé haladnak rajta majd
tovább, azt egyelőre lehetetlen
megállapítani.
Elöl a nagyapa,
sovány öreg, csaknem fehér hajú,
bár jóval innen még a hatvanon,
az arca horpadt, szeme karikás,
keserű csikk szája sarkán a bánat;

fél lépéssel mögötte felesége,
két szatyrot cipel nagyon nehezen,
püffedt a bokája s az arca is,
s belesápad, ahogy lélegzetet vesz.

Szemközt a fiuk: gyerekképü harminc-
éves forma; nadrágon át is látszik,
jobb lába kissé vékonyabb a balnál,
hajdani gyermekbénulás nyoma;
mellén (mert inget nem visel, hisz nyár van)
kereszt alakú vágás (behegedt rég;
a szívét „stoppolták be” épp hat éve),
egyébként elég jól tartja magát.

Akárcsak az ő nagyobbik fia,
aki ötéves és teli szájjal nevet
bele a kamerába, jó mulatság
neki ez az egész. Mögötte anyja,
kerek, mosolygós szájú kicsiny asszony,
csak bőre fakó színe vall a gondról,
ölében hozza kisebbik fiát,
a féléves kisebbik unokát.
Ránézésre fejlett, erős gyerek,
szinte túltáplált (ruhácskája rejti
a műtét helyét: nem sokkal világra-
jötte után májába „vezetéket”
építettek be).
Ők együtt hatan
a teljes család. Három nemzedék.
Szemlátomást  régóta igyekeznek,
róják az utat tán hónapok óta,
hogy végre egymásra találjanak,
hogy segítse a gyöngébbet a gyönge
valami közös hajlékban, a vállat
a vállnak vetve. S ím itt vannak együtt.
De a láthatáron sehol egy hajlék.
S ahol hajlék van, ott nincs láthatár.
Megfáradtak már, bár van, ki remél még.
Hétágra süt a nap, izzó közönnyel.

Kissé lejt az út, s nem látni a végét.

Utolsó honfoglalás

Belépünk egy idegen házba; nyírfák, fenyők
az előkertben, aztán a terasz,
kisszoba, nagyszoba, kazánház; megépült
magány, együtt a tág családdal.

Itt fogod leélni, mi hátra van,
kivonulva a szürke, szűkebb hazából;
itt rózsabokrok nyílnak tavaszon,
és már most télen is meguntad őket;
és eladósodsz irgalmatlanul, –
mire való mégis ez az egész?
A szomszéd szerint átjár egy rigópár
télidőben, itt kapnak magot, morzsát,
cinkék is jönnek, s meghálálják nyáron
a jótéteményt, irtják majd a férget
a kényes gyümölcsfákról lelkesen;
ez szép, de találhatsz-e otthonodra
újra, valódira hatvan felé,
mikor az árnyak is hanyatlanak,
és csak két kisgyerek hoz friss derűt,
s a munka – ötök-őrlő malmot szobádba?

Menekülni fogsz, mint már annyiszor
valami társaságba vagy egyedüllétbe.
Szerencsére közel van az új lakótelep:
szolárium már nyílt, és lesz ott még presszó is,
olykor majd meglóghatsz szeretteidtől,
s elbambulhatsz egy papírlap fölött:
miért nem röptet föl a kerti csönd,
jótermő közeged miért a társas
elkülönülés, jobbára idegenek közt,
mért nem szárnyad, de béklyód a család,
mért, hogy végleg kötődsz a Krisztinához?

Még bejárom…

Utoljára még bejárom,
amit meglaktam e tájon,
az utcákat, tereket.

Itt lappang első szerelmem,
ahol megláttam, a kertben,
orgonák közt bennrekedt.

Itt füttyöng első barátom
az erkélyről, szinte látom,
madársípon szólogat.

Szédült indián-csatákban
vívtunk, mi kicsik, de bátran,
s harci kedvünk nem lohadt…

Ezüst gép-rajok az égen,
bomba-robajok a mélyben, –
s dobhártyámban síri csend;

elcsitult már, ami rombolt,
hó hullt oda, hol korom volt,
lelkünkben is béke leng.

Majd fölocsúdtak a sápadt
árnyba ájult, béna házak,
és a szív föntebbre tört:

anyám sietett a lanyha
lejtőn, szinte már rohanva,
szelíd arca tündökölt…

Nem látom már őt se többé.
Így válik s tűnik örökké
mi mulandó s az enyém.

Utoljára hadd ragyogj hát,
te lejtős utca, te dombhát,
hol éltem – míg éltem én.

Fölösleg

„Ne szóljatok szükségről. A legalja
Koldus is, bár teng, bír fölöslegest.”
(Shakespeare: Lear király)

Ne lázadott, az öreg Lear királyhoz
alig hasonlítasz, környezetedben
nincs Cordelia, sem egy jó bolond,
ki hozzád szegődne, mikor az ég zeng;
csak adószedők járnak a nyomodban,
míg örököseid szépen beosztják
(semmit se tagadtál meg senkítől),
kinek mi jut: neked majd egy odu,
de ez hagyján;
abban az egyben mégis
emlékeztetsz az agg királyra, hogy
nincstelenebb lettél a koldusnál is,
semmiből sem maradt fölösleged:
nyűtt nadrágodból kivillog a térded,
filléreidet számlálod az utcán,
egy pohár borra úgy futja, ha más
fizet, reszketve szívod cigarettád,
tán erre se telik holnapra már,
de közben nem is sajnáltathatod,, sőt
szégyellheted magad: a céda szerzés
(mindig megvetett) csapdájába estél,
vagyis – annál rosszabb! – hagytad magad
belevezetni, hát most tartsd a szád,
érd be a szükségessel, bármilyen
megalázó, hiszem áldásod adtad
erre a csődre – s ím cégére lettél;
méltán zörgeti csontod a heves szél.

Szárnyas

Angyalnak képzelsz egy libát,
csak azért, mert szárnyai vannak?
Jobban teszed, ha egy jámborabb szárnyast,
szelíd tyúkot szerzel be magadnak.

Igaz, hogy kotkodácsol, káricsál,
de megadja mindennap a magáét,
s nem tojik félre, ha jól bánsz vele,
hálás a magért, a gazda jószaváért.

Ha megöregszik, szolgál akkor is,
szépen odakezesül ráncos kezedhez,
s ha kimúlik éles késed alatt,
husából jó, aranyló tyúkleves lesz.

Téli virradat

Hogy vöröslik a nap
fehér ködök között!
A téli virradat
tündérnek öltözött.

Hideg fátylain át
parázsló test ragyog;
ó, eltűnt éj-világ,
szérfoszlott csillagok!

Vörösből majd a nap
délre aranyba gyúl…
Sugarak szállanak
szélben, gazdátlanul.

Épségben

Nyirkos ég. Novemberi köd szitál.
Meg kéne végre melegedni már.
Itt egy kis vendéglő, vörösbor mellett
fölpárálló mély gáz-kályha-lehellet.

„Sono Italiano” – ezt dudolja
a magnó-hang, sőt inkább zengi, zsongja,
és fölmerül ama huszonöt évi
november: Róma, pálmák, tiszta égi

verőfény.
Most alig hull, nő a gond,
mintha lombját csak hullató bolond
fa volna, félig élettelen élet…

…Szép tetőt raktál, s még fedél se lesz
fejed fölött?
Ugyan: nem érdemes
csüggedni, amíg épségben a lélek.

A barkafa

A barkafán november közepén
vöröslenek már halkan a rügyek,
s mire a nyírfákról is a levél
lepereg, s csak fenyők sötétlenek

kint a ketben, ezüst- és lucfenyők –
ő készülődik koratavaszi
első pompájára
(nem bontja ki
bimbóját – épp ettől előkelőbb

a többinél),
de ha Húsvét korán van
– és sehol egy rügy, bimbó vagy virág –,
ő kiáll ezüst-szürke prémruhában

(hisz gyakran fagy, reggelente kivált!),
s fölvillantja, bár minden ködbe vész,
hogy:
lesz itt tavasz, lesz itt ébredés.

Háromszögek

Ó, örök szerelmi háromszögek
a görög tragikusok, Shakespeare és Ibsen óta!
Nem lehetne kétszögesíteni
életünket (mennyivel egyszerűbb
lenne az egész!) De hiába, nem megy;
ez a verkli jár minden színpadon
(a négyszög ritkább, bár terjed az is),
s nem csak a színpadon, köznapjaink
ártatlan szép közönyében is ez jár,
ez az óra, három lábon ketyeg:
te az enyém – s más a tiéd, és ő is…
Csak meg ne tudjuk egymásról soha,
különben fölbillen a logikus,
gonddal kiképzett célszerű cipész-szék,
mely áll szilárdan, mint versben a mérték.

Elkendőzve

Te úgy lendőzöd el magad
szerény egyszerüségbe;
ritkán botlik beléd a vad
kéjvágyók szenvedélye.
Csak aki levetközve lát
(bár más már ne is lásson!),
az ismeri meg a csodát;
gyémánt vagy a világon.
Nekem nincs is szebb legalább,
haaa kibomlik a melled,
s csipődről lerugod ruhád
(egy halovány lehellet),
s két fehér combod átkarol,
s multunk sem elmulasztott;
kábulatba hullunk, ahol
föltündököl az arcod,
az addig álcázott, szolid,
szemüveggel fedett;
és égsz, sugárzó fény, szelíd
eszméletem felett.

Végső szerelem

Drágám, ugy örülök neked,
mint fagylaltnak a kisgyerek;
elérhetőn s hódíthatatlan
nyugszol velem lágy lábulatban.
De jó, hogy józanul szeretlek,
és testedtől eszem se retteg,
sőt fölizzik, mint sohasem
hittem én róla, kedvesem;
de ez még hagyján: mikor kábult
gyönyör vak kútjába aláhullt
léted itt hűl kezem között,
s én is ocsúdba küszködök –
akkor tudom csak, ez a tiszta
gyönyörűség egyetlen titka:
nem áll közibénk semmi érdek –
te értem vagy és én teérted;
s hány korcs multat kellett taposni
ezért – ketten tudjuk – érdektelen!
Mosd ki eszméletedből, mosd ki
a rosszat: itt a végső szerelem.

Folytatás

Ha úgy kezdjük, hogy fölibém kerülsz,
és széttárod a lábad – s beigazítod…
akkor, tudom, jó lesz a folytatás is;
utána téged döntlek én hanyatt
és tövig hatolok beléd – hiába,
nincs rá jobb szó, igen, tövig, tövig,
s ha fölsikoltasz közben, az nekem bók,
már-már hizelgés, és ha én kiáltok
a tetőponton – hát azt vedd te is
hódolatnak,
utóbb majd nyugtatásképp
összesimulunk, aztán újra kezdjük,
oldalt fekve, hogy két combod az én
derekam ölelje s kényelmesen
közlekedhessek drága rostjaid közt;
és végül, mikor majdnem elalélunk,
(te alélsz el előbb, ez érdekes),
félig ocsúdva mondjuk: – Te szeretsz?
– Mert én szeretlek! – Te is? – Én is! – Én is!
S miért tartott majdnem tizenöt évig,
míg erre ráébredtünk?
Nem tudom.
Közben te úgy bólogatsz, mintha tudnád;
no persze, a nők mindig okosabbak
ilyen ügyekben.
És miközben újra
levetkőztetlek s bimbós melleid
csókolom, csak azért se hagylak békén,
nem érem be vele, hogy ajkad a vesszőt
becézi, újra húsodba nyomulok;
szólni se tudsz már, s én is halkan mondom:
bár az enyém maradnál így halálig!

Láz

Nemrég mondtam neked: nyomtalan múlok el,
mihelyt majd eltünök, szétporladnak a versek,
mik hírt, nevet s gyalázatot szereztek
mindnyájunknak; csak testem rostja lel
békét a talajban, mit én kapáltam
zuhatagos tavaszban, teli nyárban.

Most másképp gondolom; nem, nem halhatatlanság,
arra még nem fizettem be elégszer,
s nem leszek hitvány nőkön könnyü ékszer
(rossz rím, túl kacér) –, nem kisért a vak vágy,
hogy túléljem egy létem nyers kalandját.

És mégis marad valami utánam:
utánozható, utánozhatatlan?
Egyre megy; én is követtem magamban
a sínekre bukó hőst.
Irgalmatlan
ég érted holtom után is a lázam.

Metamorfózis

1.

Azokban a hadvészülte napokban
reggel és délután és este – mindig
úgy ölelte, mint őt, „ha odaintik”…
Mármint ama hadvészülte napokban.

De ez hagyján – égő kardot szurokban –,
mártotta meg ölében fegyverét
(ha a szurok víztisztán ködlenék? –
s így a metafora sántít);
azonban

szája mihelyt kitikkadt, eltünődött:
– hogy jött ez össze, hisz tizenhat éve
bukott bele szent keble özönébe

először,
s akkor szinte meg se hőkölt –
gondolta (talán), ha egyáltalán
gondolt valamit –: ez is nő is, jó is…

De miből támadt a metamorfózis?


2.

Csak az öl, „eleven ágy”; a kebel,
mely tizenhat éve változatlan,
és halna Edelweiss zengő havakban…?

(Érdekes, mindig ősszel értem el
hozzá, s télen tetőzött az egész;
már-már bizarr – perverz? – szeksz-őrülés
volt ez? – tünődött)…
Pedig nyáridőben
is szeretnem kéne (jó lenne),
ő nem

sürget ugyan, de jó lenne nekem,
ha nyárfabolyhok szállnak berkeken
ha – mikor úgy volt még! –
én igazán
férfi lennék;
sose tudja meg rólam,
hogy tudnám őt szeretni, ha talán…?
S ő szól: enyém vagy te élőn és holtan.


3.

Lehet, hogy végül mégis kikötött
a szoknyafodrok viharvert kalóza?
(Erről ne vers szóljon, inkább ha próza.)

S ha kikötöttem, ugyan merre lök
innen a sorsom? –
Furcsa –, csak a teste
felel: innét sehová se mehetsz te:
azaz mehetsz, mert – felőlem – szabad vagy…
Igy vesztegetsz meg, hogy veled maradjak?

– Nem vesztegetlek – mondja most már szóval,
s alig sebzett szájjal, –
nem vesztegetlek
se testemmel, se lelkemmel, de jobban
tudtam, mint te, hogy ki s mi kell neked;
nem csak száj és öl…
– Hát hogy képzeled?
– Sehogyse. Csak mindenestül szeretlek…

Négysoros

Nézd, a gondnak van atyjafia-gondja,
s a nagyobb gond a kisebbet kioltja.
Látod, az öröm erre képtelen:
pótolhatatlan és testvértelen.

MÉRLEGEN

Szélnek eresztett kurucok éneke

Kegyelemkenyéren
majd csak megleszünk,
feketén fehéren
nem adunk, veszünk;

kegyelemből kapjuk
már a kenyeret;
morzsánkint harapjuk,
túl sok egy szelet;

szuvas fogainknak
is nagy a falat,
jóllakat az illat,
s eltelik a nap.

Amikor még úgy volt,
hogy bor is került –
az asztalhoz unszolt
jónép egybegyűlt…

Mikor még úgy szólt a
dallam: vár a ház,
nem fogyott a nóta,
kélt belőle száz;

most se bor, se nóta;
vacok csak az ágy,
így megy évek óta;
ágyék soha lágy,

ilyen renyhe nem volt, –
leszakad az ég?
Nem. Ragyog a mennybolt,
de ránk mintha épp

fonákját mutatná,
csillagok farát,
bűzös tűz csapott rá,
űrbéli zsarát;

űrbéli hajóknak
farral fordulunk;
életünk nyomor csak –
könnyen meghalunk.

Tűz-tánc 2.

Ég a palota?
Sőt, ég a kunyhó is!
Rakéták röppályáján egyensulyozva
émelyeg a világ. Nem csak elemi csapások,
földrengések és vulkán-kitörések
gyötrik a Földet. Gyötörjük mi magunk is.
Hol a majd’ harminc évet vénült remény,
és hol a hit, mely összetömörített
majdnem két nemzedéket, merre tűnt?
S mi a megoldás harminc év után?
Valami pogány ráolvasás talán?
Vagy merüljünk mély faji mítoszokba,
rakéták röppályáján egyensulyozva?

Nem tudok szólni most se mást, hiába:
se süllyedjünk magunk költötte halálba.
Várjuk be a természetes véget, úgyis eljön,
csak addig férjünk meg valahogy a Földön;
hogyan, miképp – nincs rá biztos receptem,
de nem vállalom a dezertáns reménytelenséget sem;
és hívom és várom, mi mindőnket megmenthet,
mint harminc éve hívtam:
az Egyetlen Rendet.

Határok között

Vad hótorlaszok, szörnyü földrengések
fölöttünk, alattunk, ám északnyugat
frontrohamai jobbára megtörnek
a mi egünk alatt.
Igaz, az árvíz
tombol olykor, és tombolt régi korokban
nálunk is, de annak még hozadéka
is került, rétekre vetett halakból
jobbágyok lakomáztak.
Mégiscsak szélvédett
tájra vezérelt minket „Árpád apánk”:
fönt s keletre a Kárpátok karéja,
délrőlfolyók őriznek s a Dinári
hegység – a Balkán hegység délkeletről –;
Nyugatról – ó, hát nyugatrók bizony
az Alpok kínálkoztak volna
igazán, hogy ép határok között
éljünk; nekirúgtattak is
István előtt a portyázó vezérek,
de hát, tudjuk, hiába.
És a többi;
ugyan, a többi hol van a térképen?
Persze, másutt. Ámde éghajlatunkban
mégis évről-évre meg-megjelennek:
nincs oly aszály, hogy valamink ne teremjen,
nincs oly zord tél, hogy minden őszi vetés
kifagyjon, no és ha kifagy, tavasszal
újra vetjük; igen, Kárpátok, Karsztok
sőt Alpok is óvnak (ez utóbbiak
minden atyai nosztalgia nélkül);
s micsoda klíma – itt van minden együtt:
a Mecsek alján megérik a citrom,
s kivirít a gyopár Kékestetőn.

Otthon vagyunk

Nyáron nem volt miénk a város,
nem miénk, helybélieké;
panoráma-buszok parkoltak
a Belvárosban egymás hegyén-hátán;
a Vár aljában idegen turisták
szólítottak le, de lépten-nyomon:
Do you speak English?
Razumje polszki?
A németek nem kérdeztek, csak szóltak:
Sagen Sie mir bitt’schön…
Ó, még a Gellért
fürdő, sőt a Rudas se volt sajátunk,
s a tömegközlekedés akadozott:
nyári szabadság, munkaerőhiány…

Most, hogy már lassan itt a tél, habár
hó még alig esett, és hajadonfőtt
lehet járni, sőt kéklik fönt az ég,
most birtokba vesszük már a magunkét
megint;
vagy talán az évvégi hajrá
teszi: újra megy minden szépen, rendben;
nemsokára megjön a Télapó;
majd szörnyü, háromnapos ünnepek
következnek, negyednap ehetetlen,
baltával se szétvágható kenyérrel;
de legalább ujra miénk a város,
melyben születtünk, élünk, meghalunk,
most a külhoniak is ünnepelnek,
nem utaznak;
igaz, nekem egyébként
semmi bajom velük, hadd jöjjenek;
de néha magunkra maradni se árt,
még ha keményebb lesz is a tél s álmos
varjak járnak a Horvát-kertben, csőrük
csak jég alól vágja ki az eleséget,
mégis, velük együtt, otthon vagyunk.

Boldogság Budapesten

Két kisgyerek nézi egész közelről
a szakszofonost és a trombitást,
amint a Váci utcán játszanak
a sötét, csipős novemberi estben;
hallgatójuk – messzebbről – persze bőven
kerül; régi s új számokat
felváltva fújnak, minden nemzedéknek
a magáét, szépen és lelkesen;
de nézőjük – közelről – igazán csak
ez a két kis srác, testvérek lehetnek,
mindkettő kék kezeslábast visel,
a nagyobbik őt, a kisebb tán három
éves-forma;
és lám, egyszerre minden
átmenet nélkül elkezdenek rázni;
tünődöm: hol tanulták? – s rájövök:
ezt nem tanulni, érezni lehet csak,
s ők érzik, kis feneküket riszálják,
és úgy bámulnak föl a két zenészre,
mint két koránjött csoda-Mikulásra,
habár nem is vének – fiatalok
viszonylag, de oly nagyon kedvesek!

S most nem számít az energia-válság,
az se, hogy vállalatok csődbe mennek,
még az eladósodás, a káosz se,
csak az, hogy harsog a derűs zene;
igaz, majdnem tél van, őszi zimankó –
de kitört a boldogság Budapesten.

Köznapi ars poetica

Mért hatódom meg attól, hogy verset írtam?
Inkább mást hasson meg a vers, ne engem!
Vagy mást se hasson meg, csak eltünődni
késztessen, gondolkodni, kételkedni,
vagy gyönyörködni;
ha beugrik egy kép,
mondjuk: szemed egy sosemvolt tavasz
nefelejcse – mit anyám ültetett
épp húsz évvel ezelőtt ki a kertbe,
és azóta is elpusztíthatatlan,
mindig kihajt a fagyos föld alól.
No, hát ilyen egyszerű az egész –
mondom a presszóban, kortyolva kávém,
miközben az egyik felszolgálólány
(ki jól ismer és művész úrnak szólít)
éppen egy képes magazint lapozgat,
s egyszerre rám szól:
– Milyen csillagképben
született, művész úr?
– Vízöntő – mondom –,
na és mit jósol nekünk 86-ra
az az újság (bár úgysem hiszek benne)?
– Vízöntő? – kérdi a lány és lapoz –;
Vízöntő – egyszerüen zseniális
lesz maga egész évben!
Nevetek.
De azért rendelek egy vodkát is még.

Ladányi

Vérbeli költő volt, tehát
textilügynöknek álcázta magát
simléderes sapkával, szemüveggel,
kis bőrönddel, benne – gyanítható –
mintakollekció.
Mikor Ohridból Belgrádba röpültünk
s nem érkezett meg vele a poggyásza,
csak mosolygott
és legyintett kezével:
megmarad, nem vész el.

Vérbeli költő volt, tehát
két életre ajzotta föl magát:
meg is érdemelte (volna), úgy szerette
ezt a világ-kaptárt és a mézet benne,
lányok alácmézét,
asszonyok hársmézét,
jó homoki borok esteli beszédét –
s egy életből is csak egy háromnegyed lett.
Zokogjak? Merengjek?
Hozzá az nem való.
Ránk maradt a mintakollekció,
s már méltán mérhető az egész a résszel:
megmarad, nem vész el.

Olthatatlan

K. L.-ra emlékezve

Hogy tudtál élni még abban a testben,
tört gyerek-testben hetvenhárom évet,
miféle beváltatlan, be nem végzett
dolog, ígéret tartott meg töretlen;

igen, töretlen, ép lélekkel végig,
és Mucius Scaevolák jellemével?!
Holtod se mulandóságoddal érvel,
müved máris egyre tisztábbra érik.

Gyönge vigasz. Akár a túlélők mind,
önző vagyok: kitől kérdezhetem meg
eztán, honnan dereng föl ez vagy az

a verssor, hol maradtál ugyanaz,
aki voltál? S vajon merrőlfelől int
fénye olthatatlan eszméletednek?!

Szépszeretők

Ők nem öltöznek versbe
kacér virágos mezbe
se csábos színdarabba
tükrök közt fölragyogva
se mesébe regénybe
maguk költötte fénybe
ők tanulják s tanítják
a szépek rejtett titkát
míg megfejtik remegve
gonddal kihüvelyezve
sok látszatból az egy ép
szilárd tökéletesség
tárgyát hogy fölmutassák
meddig ér a magasság
s óvják azt amiben mi
fogunk majd tönkremenni
és magukat is óvják
bennük fészkel a jóság
amely e szörnyü, szakma
– nem üledéke – habja
tejszíne éltetője
záloga a jövőre
hogy épüljön a vérünk
árán mi még belőlünk
fennmarad: fiunk lányunk
továbbélő világunk
S ők névtelen tapadnak
csiráiba a napnak
hogy a tündöklő csóva
értünk gyúljon valóra
s rólunk majd elnevezzék
(nem bűn restség betegség!)
nagy esélyünk mi eltűnt
s miről mi mit se sejtünk.

Önmegvalósítók

Hogy divatba jött ma ez a szó:
mindenki önmegvalósitó.
Vagy az szeretne lenni legalább;
föláldoz érte családot, hazát.

Pedig bizony – szerény tapasztalat –,
tulajdon magát is az tudja csak
valamiképp megvalósítani,
akin kívül áll bármi – valami,

ami fontosabb nála önmagánál,
és amiért ő küszködik vagy ágál,
legyen az gyerek, nemzet, vágy vagy eszme –
beléfogódzik, mint hivő a mennybe,

mely természetesen megfoghatatlan,
s ő föltünik – tükre száz változatban
mutatja ábrázatát –, mégis egy lesz,
s egyszerre érzi: sorsa megkegyelmez

minden bünének, hiúsága elvész,
ráteszi leplét egy kíméletes kéz;
nagyon józan lesz, egy cseppet se bódult –
és észre sem veszi, hogy megvalósult.

Időszerűtlen

Itt járok ötvenhat éve e zölddel pettyezett szürke föld felett;
ettem a háborúban, s előtte, utána is jóizüen üres kenyeret;
nem voltam koldus, se gazdag, de a szegénység peremén,
mindig a bukás, a szakadék szélén billegtem én;
nem tudom elvonni szivem a szegényektől soha,
s nem fogom soha megtudni, van-e a gondtalanságnak mámora.

Azt hiszitek, időszerűtlen meglátnotok, amit én láttam
gyerekkoromban: féllábú koldust a télben, csaknem ruhátlan.
S nem egyet, de százat meg százat, templomok egereit;
minden tagjuk könyörög, csak a szemük rád nem emelik.
És az A. telepen és a V. telepen a proli családokat
a zsúfolt, büdös szobában, hol a padlódeszka rohad;
és két családnak egy konyha jut, ott főzik, lopott fával,
a nők a zagyva vizet, mindenkinek jut egy kanállal.
Hát a téli jeges utakon a megkínzott kocsisokat,
kik tulajdon sorsuk helyett verik a dülledt szemű lovat,
amint húzza a fával, szénnel megrakott szekeret,
nyakán az ér kiduzzad, megfeszült ina remeg;
s bizony nem volt szerencsésebb maga a kocsis sem,
nem lendített rajta a borravaló, se maga az isten;
ezt látta gyerekkoromban, szakadék-szélen egyensulyozva,
az emlék megfakulhat olykor, de nem lepi be a rozsda.

Hát hogyne lennék allergiás a mai nyomorúságra,
mely (habár szó se volt erről) fekélyeit kitárja,
bár nekem jut kenyér, sőt hús is, bor is elég,
de nem tudom tétlen nézni a szegénység szégyenét:
hogy egy nyugdíjas tíz deka párizsiból kettőt levágat,
hogy alig lehet feltuszkolni a buszra a kétgyerekes anyákat,
hogy rongyszedők élnek pincelakásban illegálisan,
hogy hajléktalanok hálnak a Várlépcső „kazamatáiban”;
nem vádolok senkit, csak érzem, ez így nem jól van,
valami megbillent az idő-egérfogóban,
s lecsap a kifeszült rugó, s nem is az élősdire,
de épp az új-szegények jámbor reményeire,
kik nem is irigykedve néznek az újgazdagokra,
csak nem értik az egészet, s meghalnak – már nem is álmodozva.

Rekord

Rokkanttól mankót lopni
ez aztán teljesítmény
Szebb mint egy svájci bankot
megfúrni fényes nappal
szebb mint a Bahnhofstrassén
gyémántot csenni éjjel
mint sárga cipőkrémet
kenni barna kenyérre

Pedig tréfáról szó sincs
míg a néni combcsontját
mütőben szegecselték
kegyes szomszédai szépen
elemelték a mankót

Rekordot javitottunk
ismét Világraszólót
Ha ajtómon kilépek
már nem tudom hol járok
Csak azt tudnám mivégre
vitték el azt a darab fát
Vendégváró karó lesz
belőle vagy csak gyújtós
Bízom az emberségben

Kirekesztetten


1. Óriáspók

„Egy féreg hozzáért a vezetékhez,
s a Rossz egész hálózata felérez”
(Vas István)

Nem kis féreg ért hozzá, óriáspók
telepedett a hálózatra, végképp
rövidre zárva nyomban az egészet.
S belsejében szétterjedt a sötétség.

Csak kívülről derengett a világ,
és a társak, naptól aranyozottan.
Az ő helyén sötétlő, hűvös űr,
és a hatalmas pók mutatta: ott van,

azazhogy ott nincs; ő már nincs sehol.
A célszerű rövidzárlat kioltja
szivét, nevét és cselekvéseit,
szürkén összeszükül hiánya foltja,

aztán el is tünik. Az óriáspók
nem tétováz. Erkölcse parancsára
itélt. Erkölcse ez a sűrü vakság,
mit nem old föl a halál éjszakája.

Mert százkasúnak álcázta magát,
mint Kelet istene, százlábu volt bár;
s tiport, fényt ölt. S mosolygott jótevőn.
Vele porlik szét amin állt, az oltár.


2. Elégedetten

„Én nem adom alább: – míg így kijátszik
sokakat e világ – nem az enyém.”
(Váci Mihály)

Elégedett vagyok – mondtam Neked
Minden cirógatást és vállveregetést
Már (túl korán) megkaptam
Tőlem itt már csak elvenni lehet

El is vesztem szép lassan s biztosan
mindenem vagy majdnemcsak mindenem
Viszonylag gondtalan köznapi békém
De nem akarok fohászkodni Hozzád
Nem tudom hol vagy Irgalmat se kérek

Csak ama régi költő jut eszembe
„A te katonád voltam én uram”
Mondta amputált lábbal haldokolva
És kegyelmet? – Még jó halált se kért

De megnyugvást kapott valahogy mégis
(Lehet ugyan – csak tulajdon hitétől)
De Te milyen hittel csitítasz engem
Higgyek stigmáiban Uj Uzsoráknak
Embrióiban a Népritkulásnak?

Legyek Hozzád hü – magam elveszejtve?
Csak úgy lehetek hű ha állva élek
S míg gyönge torkomtól telik kiáltom:
Hálákat adok hogy kirekesztettél!
De nem úgy vádollak mint kirekesztett

Nem is vádollak. Érted emelek szót
Ki nem tudom hol vagy Az istenért
Nézz körül s szólj: Bőghetek mást mint – nem nem!
Már-már semmihez sem lehet közöm
Amit itt tesznek most a Te nevedben.

Őszi pálma

Örülj a csöndes ősznek,
felhők se kergetőznek,
foltozatlan a kék ég;

vasárnapi magányod
békéd lett – nem hiányod –,
bölcs harmadnapi békéd;

mint ama húsvét-reggel,
mikor kerub-sereggel
kő-kriptád szétrepesztik;

s mosolyoghatsz magadban:
e sivár had – tudatlan –
hűlt helyemre se lelt itt.

De tündököl az ég fenn,
s te osonsz észrevétlen,
már senki se talál rád;

majd akkor gyűlnek egybe,
ha nem rád, – fellegekre,
s belőlük gyúkt tüzekre
tárják a pálma ágát.

Léket kapott hajó

Léket kapott hajó, féloldalamra dőlve
állok a nagy vizen, süllyedő tárgycsupán.
Belőlem utasok már nem szállnak a földre,
mentőcsónakokon evickélnek sután.

Versek, utasaim, csak érjetek ti partot,
a többi rakomány velem enyésszen el:
föl nem falt csemegék, hidegre tett kudarcok,
rejtett pezsgők,miket egy pezsgőbb át vedel.

Hajóbőröndjeim sós víz áztatja immár
mélyemben, odalenn, a kajütök alatt,
közönybe pácoló végső sorsára így vár
ruha, könyv, porcelán, sok-sok fölös kacat.

Aztán majd ektünök a vízek felszinéről,
orrom hegyesedik ki utoljára még,
s hajótestem fakón rothadó teteméből
halak usznak ki ott, ahol támadt a lék.

A nem

Természetesen Drapp úr följelentett?
nem a volt hatóságnál – ily alig
van mostanság –: pszichiátereid
hívta, tegyenek benned végre rendet.

Mert elmédben – bár későn – földerengett
valami, s J. A., V. J. sorait
idézted, úgy mintha ők is ma itt
lennének – úgylehet akkor merengett

Drapp úr azon –: ez már egy ilyen posvány,
melyből varangyos békák szólnak, ocsmány
bűzt árasztva, szent kollegialitásról…

– De jobb vagyok-e én, ki hallgatok,
vagy ha nem, puszta nemet mondhatok;
s magam se tudom, nemem mit palástol:

kusza holnapot, fényes tegnapot?!

Méla ködöket cipelők

„S mondják a sárban: Zordon volt a lelkünk
az édes légben, vidám napsugárban,
mert belül méla ködöket cipeltünk:
mélázhatunk most a fekete sárban.”
Dante: Pokol, VII. ének)

Bizony, a szerelem bünösei,
a nagyzabálók és a nagyivók,
a tékozlók és fukarok alatt

a tóvá szélesedett Styx folyóban,
mélyebben még a haragosoknál is,
a bűzös sárban fetrengenek ők,

kik, akig éltek, nem tudtak örülni
sem a tárt égnek, sem a napsugárnak,
kik valójában nem is éltek ott fent,

és oly mélyen merültek önmagukba,
mint itt a sárba: magukat siratták
elevenen is, könny nélkül, néma-szótlan,

és bizony méla ködöket cipeltek,
súlytalan terhet, myögdelve alatta,
mert nem becsülték meg, hogy testben élnek –

meddig? – bármeddig? – s lelkük ráadás csak;
ők lelkük kelepcéjébe csukódtak,
nem bírták kivárni az egy halált, mely

biztosan eljön – meghaltak naponként
reménytelenségük bugyrába bújva,
s árasztották a bús magány fagyát

maguk körül, s akik őket szerették,
elteltek a komorság italával,
és barátaik sorra elriadtak

összevont fekete szemöldöküktől;
egyszer se mondták azt, hogy: élni jó,
hogy: élni szép; méltán habzik fölöttük

szenny-tajtékkal a pokoli folyó,
s méltán nyögik – csak lelkükre hagyatva –:
jaj, miért nem becsültük meg a létet!

elég lett volna halni egy halált is. –
De az ördög se gyúl értük haragra,
s az angyal se részvétre; ott hevernek

undoritó bánatukba ragadva.

A leghosszabb nap

Eljött az év leghosszabb napja újra,
ülök egy kertben (semmi közöm hozzá),
hamuvá aszalódtam, mint tavaly
ilyentájt, két hónapja sújtanak
a tűz arany ostorcsapásai
elkergetve az égről csillagom,
mely éjjel sem mer előbújni már.
Mért nem aratásra serkentsz, te nyár,
mért reménytelen, tunya tespedésre?
S mért félek mégis, hogy holnaptól újra
rövidülnek lázas nappalaid?
Mintha csak utolsó esélyeimmel
távozna mindig korábban a fény?
Mintha az idő, korcs fán rossz gyümölcstől,
elírigyelné tőlem, hogy beérjek?
Vagy még a túlsó félteke órája
jár bennem (múlt századbeli örökség),
s akkor gyulok ki, mikor itt sötét lesz?
Sötét s hideg? S legrövidebb a nappal?

Akárhogy is lesz, csak ne rövidülj
napom gyorsabban – napról napra inkább
lassabban, legföljebb egy pillanattal…

Nyarak

Elvánszorognak tőlem a nyarak
toprongyosanm üres átalvetővel,
tikkadtan vetnek egy rongy sugarat
oda, ahol a nyírfák lombja zöldell.

Vak koldusok. Nem látják meg a pompát
sem a rózsán, sem a cseresznyefán.
Megrántják az este repedt kolompját,
botorkálnak a félszeg hang után.

A kék szarkaláb hiába mutatja
magát nekik. Ők megátalkodottak.
Behúzódnak egy langyos léghuzatba,
mintha árny alá, s nyögnek, nem zokognak.

Nem is nyögésük bánt, de közönyük,
egykedvüségük. S mintha nem zavarna,
hogy orvul mennek el – bár szíven üt –,
lassan föl sem eszmélek a nyarakra.

Mérlegen

Mérlegén átbillent az év
a súlyosabbik oldalára:
már egy szélfuvallat elég,
s múltba roskad tenger virága.

Rövidülnek a nappalok,
s minden éjszaka egyre hosszabb.
Mint tarka macska oldalog
az alkony, verebet fogott csak.

Jön majd a betakarítás,
a szüret – s mindannak hiánya,
mit nem terem meg semmi más,
csak az ember hozhat világra.

S kukoricák kardlapjai
között fut az ember fehéren:
azt se kéne kivallani,
amit nem tilt a gond s a szégyen?

Lomb hulltán úgyis betakar
majd mindent a földön a rozsda,
s bárhogy kunkorog az avar,
az első dér sebzi pirosra.

Aztán – mindegy lesz? Jön a tél,
s betemeti végképp az évet?
Egy hanyatló szőlőlevél
kéri számon: mivé, mivé lett!

Túlélés

Szalmaszínű kesztyűbe bújt
a fenyő friss hajtása; majd ha
erősödik a zsenge zöld,
a mézgás burkot lehullajtja.

Defenziv gének rendelik
ezt a védekezést? Aligha.
A túlélés is támadás,
az szorít páncélt gallyainkra.

Az élő, ha csak védené
magát, azonmód odaveszne.
A kényszer-agresszivitást
nem ússza meg a védtelen se.

Miért tartod föl két kezed?
Támadva óvhatod magad csak.
Kesztyűtlen friss hajtásaid
szánalomtól halálra fagynak.

Tetőtlen

Temetőkkel hivalkodik a táj,
kővirágokkal pompáznak a földek,
ellensúlyai a tengernyi zöldnek;
a mérleg mutatója a halál.

Fönt a zöld és a márvány csupa báj,
s nem hallani: odalent nyöszörögnek
a csontok, itt mást hallani: a csöndet,
olyan sürű, hogy szinte kiabál.

A szelekció rosszul működött,
mikor téged e világra löközz;
nem a holtak: a meg sem születettek

tanyáját, tengerét vagy erdejét
kellene utoljára fölkeresned,
mielőtt ráddől e tetőtlen ég.

Jelenés

Kilyukadt ózon-pajzs alatt
vacog az Antarktisz, vacog;
ibolyántúli sugarak
pokoli pompája ragyog.

Nagy fejét lelógatja már
a napraforgó, elalél.
Sötét kozmosz órája jár,
útjában kiserked a vér.

Gyanúsak fönt a sugarak,
fonnyad a földeken a zöld,
árva bogarak hullanak,
egy vulkánon vadréce költ.

Folyók vizén parázs fut át,
halak habzsolják a vizet;
egy gyámoltalan parti fát
a tűz-víz magába temet.

Állsz az ég öblén, percnyi csend,
s bőrödről évek hámlanak.
Valami végzetes dereng
a lyukas ózonpajzs alatt.